Nők a tudományban

Hargittai Magdolna és Hargittai István a tudományos élet kiemelkedő egyéniségei. Nem tudom, az általuk sokat vizsgált és kedvelt szimmetriák melyik típusával lehetne őket jellemezni, de mindketten kémikusok, egyetemi tanárok, kutatók, akadémikusok (az MTA és az Európa Akadémia tagjai), Széchenyi-díjasok, külföldi egyetemek díszdoktorai, egy kisbolygó névadói – mondjam még? Aztán először a férjet, majd a feleséget (és végül a hasonló karriert befutni látszó fiukat, Balázst is) hobbiként elkezdte vonzani a kutatás és a kutatók kutatása. Szakmai munkáikat (sajnos) nem ismerem, de ezeket az írásokat valamilyen öröm hatja át. Az új felfedezésének, nagyszerű emberek megismerésének, a szépség és harmónia keresésének öröme.

A Nők a tudományban is örömkönyv. A szerzőt a tudósokkal folytatott, férjével együtt készített interjúk százai után egyszerre csak elkezdte érdekelni, hogy miért is volt köztük olyan kevés nő. Az utolsó tizenöt évben vagy száz „tudós nőt” keresett fel, hogy életükről, pályájukról, munkáikról, gondjaikról, sikereikről beszélgessenek. Közülük válogatta e könyv szereplőit, illetve a kört kiegészítette néhány, személyesen már nem elérhető Nobel-díjassal vagy nagyszerű kutatóval. Marie Curie nélkül végül is nagyon hiányos lenne a kép. A merítés széles. A szereplők négy kontinens tizennyolc országában élnek. Többségük Európában vagy az Egyesült Államokban dolgozik, a többiek meg Ázsiában vagy Ausztráliában. Ez a földrajz úttörően szokatlan. Szerzőnek és olvasónak egyaránt örömöt okoznak az Indiából és Törökországból származó híradások. Noha minden szereplő szakmai kiválóság, a tudományos pálya nagyon sok fokozatát képviselik a helyi egyetemi tanárságtól a Nobel-díjasokig. Női Nobel-díjasból ugyanis olyan kevés van (ebben a szakmai körben tizenhat), hogy csak egy rövid fejezetet töltöttek volna ki. Széles a választott tudományok köre is. A klasszikus szentháromság, a fizika, kémia és matematika művelői mellett szerepel többek között orvos, biológus, neurológus, genetikus, csillagász és mérnök. Itt azonban egy percre meg kell állnom. Az angol könyv címe Women Scientists. Ebből egyértelmű, hogy csak természettudósokról van szó. A scientist-nek nincs egyszavas magyar megfelelője. A Nők a tudományban cím sokkal szélesebb kört sejtet, mint akikről tényleg szó van. Vagyis az a benyomás keletkezhet, mintha más tudományokban nem léteznének nők, vagy mintha nem is lenne más tudomány. Ez főleg azért nem szerencsés, mert a globális piac amúgy is fokozatosan leértékeli a humaniórákat és társadalomtudományokat. Ha lesz másik kiadás, örülnék, ha a cím kicsit változna. Mondjuk lehetne „Tudós nők a természettudományokban.” Csúnya, hosszú, de legalább pontos. Addig pedig maga a szerző teszi világossá, hogy ő nem így gondolja. Ha ugyanis valaki még nem vette volna észre, ez a könyv (és megannyi másik, amit az utolsó években férjével közösen írtak) társadalomtudományi mű.

A szerző empatikus érdeklődése maga is szinte határok nélküli, de soha nem tapintatlan. Nincs előre megírt forgatókönyv. A beszélgetés igazodik a kérdezett személyiségéhez, a szerző és a kérdezett épp akkori hangulatához. A beszélgetésben a partnerek egymást inspirálják. Persze, a témák jó része valamilyen módon mindenütt visszatér. Olyan emberekről van szó, akiknek életét szinte betölti a munkájuk. Erről nem lehet itt nem beszélni. Minden tiszteletem a szerzőé, aki értő módon igyekszik közel hozni hozzánk a tőle is gyakran távol eső szakterületeken dolgozók munkájának lényegét. Ezért is kellett ehhez a munkához természettudós. Ha aztán mégsem értünk meg mindent, az nem az ő hibája. Az én természettudományos műveltségem olyan satnya, hogy alig értek többet, mint a témát, esetleg a problémát, és az elért sikert. Ez elég a könyv megértéséhez és értékeléséhez. Csak nekem maradt hiányérzetem. Esetenként igencsak bosszant a tudatlanságom, és előbb-utóbb csak igyekszem majd közelebbről megérteni, miről is van szó. Vagyis Magdolna – tán nem is szándékoltan – egy sajátos, provokatív természettudományi ismeretterjesztő munkát is írt. Ez maga is öröm.

A szakmán túl visszatérő témák a családi háttér, az iskolázás, kivált a felsőfokra bejutás gyakran nehéz útja, a kutatói elhivatottság olykor nem is korai felismerése, a munkához jutás akadályai és sikerei, és persze a család és a hivatás kibékíthető vagy kibékíthetetlen ellentmondása. Minden mögött ott húzódik a diszkrimináció léte és hatása, amely országonként is, de főleg a történelemmel változik. A könyvben természetesen elsősorban a nőkkel szembeni diszkrimináció a fő szereplő. Bőrszín szerinti diszkriminációról azért nincs szó, mert India külön fejezet, a többi vizsgált országban pedig mintha a színes bőrű kisebbségek még nem jutottak volna el oda, hogy ezt a hegyet is megmásszák. Az Egyesült Államokban már biztos vannak kiváló fekete kutatók, de a „csúcsokon” még a láthatatlanságig alulreprezentáltak. Ám a zsidókkal szembeni megkülönböztetés markánsan átüt. A háború előtti időkben szinte „természetes” volt az antiszemitizmus Európa- és Amerika-szerte egyaránt, még ha a következmények nem voltak is egyformán végzetesek. Ami feltűnő, hogy a könyv

kiemelkedő tehetségű szereplői közül a II. világháború után és egészen a hatvanas évekig többeket zsidóságuk miatt utasítottak el egyetemek vagy munkahelyek, immáron főleg az Egyesült Államokban. Azután a polgárjogi küzdelmek, a feminizmus radikálisan véget vetettek ott is, Európaszerte is a nyilvánosan tettenérhető diszkriminációknak. Tudjuk persze, hogy a politikai korrektség mögött a mélyben, a civilizációs páncél alatt sok minden fortyog, és sosem tudhatjuk, mennyire erős a páncél.

Mindezek a történések szociológiai-szociálpszichológiai értelmezésekre, általánosabb következtetések megfogalmazására várnak. Ezeket a szerző másokra, részben talán szociológus lányára hagyja. Nem állhatom meg azonban, hogy ne érzékeltessem, hogyan merül fel az egyes beszélgetőtársaknál a nőkkel szembeni előítélet alapforrása, család és hivatás konfliktusa. A munkahelyek és kollégák megértése véges. Az interjúalanyok számottevő részét – főleg az idősebb generációkhoz tartozókat – rendszerszerűen utasítják el az egyetemek és kutatóhelyek, esetleg fizetetlen vagy töredékmunkát kínálnak fel. Ha már megvan a munkahely, akkor sincs béke. A neves amerikai egyetem nem bírja elviselni, hogy a kutató rendszeresen fél órát késik, mert másképp nem tudja reggelenként útnak indítani a négy gyerekét. A férfi kutatók sem különösebben megértőek. A DNS-kutató James Watsonnal beszélgetett erről a szerző 2002-ben. „Úgy gondolja, kérdezte Magdolna, hogy a tudományos karrier és a család reménytelenül összeegyeztethetetlen a nők esetében?” A válasz: „…az igazán komoly tudományos munkához eszméletlen megszállottság kell. Egyszerre pedig nem lehet kétféle dolgot megszállottan csinálni; az ember vagy a családja, vagy a munkája iránt elkötelezett. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az ember megpróbálhat kedvező arányokat kialakítani egy tanszéken, és alkalmazhat például feleannyi nőt, mint férfit. Néhányan képesek lesznek megszervezni az életüket, és a személyiségük is alkalmas a munkára; a többiek majd belátják, hogy nem megy.” (Észre kell vennünk, hogy a „feleannyi” itt abszurd maximumként szerepel.)

A családokon belüli viszonyok számtalan hagyomány mélyhűtői. Ez a Nobel-díj árnyékában sincs másképp. Talán csökkenő mértékben, de a férfi elsőbbsége a norma. „Nekem a Nyugati parton kínálkoztak a legjobb lehetőségek, neki a Keleti parton. Persze, hogy keletre mentünk” mondja Yvonne. Ha már megvannak a gyerekek, két „eszméletlenül megszállott” nem lehet, de talán egy is sok. A háromgyerekes Mildred mondja: „ha megkértem valamire, a férjem azt mondta: »Vegyél fel valakit.« Soha nem vett részt a házi munkában […] a gondolatok világában érezte jól magát.” A bűntudat sokuknál megjelenik. Éva, akinek a férje szintén kivonta magát minden házimunkából, utólag úgy érzi, hogy amikor a gyerekei kicsik voltak, valószínűleg megsínylették az ő intenzív tudományos munkáját.

A világ lassan változik. A statisztikák szerint a nemek közti egyenlőtlenségek politikai és civil erőfeszítések hatására egy bizonyos szintig csökkentek, olykor meg is szűntek. A kép földrajzilag változó, de van ország, ahol a gimnáziumokban, sőt, az egyetemeken is már többségben vannak a lányok. Ám ettől még az üvegplafon megmaradt, még ha sokkal magasabban van is, mint valaha volt. (Mellesleg a politikai hatalom világában még ennyit sem emelkedett.)

Hargittai Magdolna könyvével a tudományos pálya felé szeretné terelni az elhivatott és okos fiatalokat. Részben a kutatás társadalmi haszna és fontossága miatt, részben meg azért, mert a tudomány ilyen szintű művelése igazi örömszerző, a nagy intellektuális gyönyörök közé tartozik. Legföljebb annyit tennék hozzá, hogy az intellektuális öröm érzése nem kutatói monopólium, ahogy ezt a könyv néhány szereplője (akár Watson is) sugallja, alkalmasint lebecsülve a nem kutatók munkáját. Az intellektuális öröm a legtöbb munkának velejárója lehetne, ha a társadalom eltűrné, hogy eljusson idáig a szerszámlakatos, az ápolónő, meg a tanár is; vagyis ha mindenkit emberszámba vennénk. Ám ez itt nem az én világmegváltó utópiáim helye. Mert azért a kutatói pálya csodálatos. Hargittai Magdolna nem titkolja nehézségeit, de azt sem, hogy beszélgetőtársai közül többeknek sikerült a legnagyobb akadályokat leküzdeni, a kettős elköteleződést megvalósítani. A tortasütés, takarítás és gyereknevelés ellenére a több évtizedes áldozatos munka a Nobel-díjat is meghozta Ada Yonathnak és néhány társának. Az is igaz, hogy a választott egyedüllét is sokaknak teljes életet jelentett. Az ő ragyogó példájuk a művésznek, írónak, tudományt védő civilnek is kiváló Rita Levi-Montalcini, fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjas. A villódzó valóság ilyen sokrétű felvillantása biztosan jól szolgálja a szerző eredeti célját, a nők kutatásra ösztönzését és csábítását. (Hargittai Magdolna: Nők a tudományban határok nélkül. Bp., Akadémiai Kiadó, 2015. 412 p, Eredeti angol kiadás: Magdolna Hargittai: Women Scientists: Reflections, Challenges, and Breaking Boundaries. New York: Oxford University Press, 2015. 363 p.)

Ferge Zsuzsa

az MTA rendes tagja, professor emerita