A Freiburgi Egyetem szenátusa 1933. április 21-én Martin Heideggert nagy többséggel (69 szavazatból 57 szavazattal) rektorrá választotta (vö. Ott, 1988, 143., Zaborowski, 2010, 233. sk.).¹ A nemzeti-konzervatív érzületű, eredetileg túlnyomórészt² nem náci professzori kar azt remélte, hogy a prominens filozófus megválasztása kompromisszumos megoldást jelent, s esetleg védőernyőt nyújthat az új hatalommal szemben. A történész Gerhard Ritter visszaemlékezéseiben így fogalmaz: „A szándék egész jó volt. Azt hittük, hogy Heidegger, aki mint tudós kétségbevonhatatlan ranggal rendelkezett, az autoritása révén abban a helyzetben lesz, hogy Freiburgot fedezze. Mindenesetre a kollégák, akik őt megválasztották, így értették a dolgot.” (idézi Zabarowski, 2010, 234.) Ugyanakkor az NSDAP egyetempolitikája számára is jól jöhetett a prominens professzor készsége, hogy rektorként segítse a „Gleichschaltung” politikáját.

Heidegger rektorként azonnal két tűz közé került: az egyik oldalon az új náci pártbürokrácia és a pártideológusok, illetve a lelkes, náci diákság állt, a másikon pedig az alkalmazkodó, ám korántsem feltétlenül náci érzelmű konzervatív professzori kar. Heidegger ráadásul tapasztalatlan és ügyetlen volt a hivatali ügyintézésben, és sok esetben nem találta meg a megfelelő hangot a tárgyalópartnereivel és a kollégáival. E tekintetben jellemző az a levél, melyet a freiburgi egyetem pszichiátriai és idegklinikájának igazgatója, Alfred Hoche professzor írt a volt rektornak, Sauernek 1933. május 19-én, vagyis alig egy hónappal Heidegger rektorrá választása után: „Egyenesen meg vagyok döbbenve azon az öngyilkos lépésen, melyet ennek a zavaros koponyának a megválasztásával tettünk.” (Hoche, 2009, 246.)

Heidegger helyzetének lényegi nehézsége azonban nem a tapasztalatlanságából adódott, hanem abból, hogy valójában teljesen egyedül volt elképzeléseivel, céljaival, melyeket a történelmi szituációra válaszul még csak körvonalaiban fogalmazott meg a maga számára is.³ A nácik uralmuk alá akarták vonni az egyetemet, s a nemzetiszocialista világnézet fő elemeinek akartak teret biztosítani emberek helyzetbe hozásával, tanszékek, intézetek alapításával. A professzori kar pedig az egyetem autonómiáját, eddigi kutatói-oktatói tevékenységét és privilégiumait szerette volna minél jobban megvédeni. Heidegger viszont a német nép öneszmélését, a tudományok és a filozófia radikális megújítását próbálta az egyetemek radikális átalakítása révén megvalósítani. A kudarc szükségszerű volt, az ügyetlenkedés és a hatalomtól való megszédülés még gyorsabbá és látványosabbá is tette.

Heidegger története nem konkrét tudománypolitikai tevékenysége miatt érdekes, hiszen nyilvánvalóan nem volt képes érdemi hatást gyakorolni az eseményekre és egy év után le is mondott tisztségéről, hanem azért, mert filozófiai indítékok, s ezen belül az egyetem mibenlétére vonatkozó kérdések vezették el a politikai aktivitás vállalásához. Heidegger közelmúltban megjelent és nagy vihart kavart gondolati naplói (Heidegger, 2014a; 2014b; 2014c; 2015) megerősítik azt a feltételezést, hogy Heidegger alapjában véve filozófiai indítékokból aktivizálódott ’33-ban. Például 1938-ban – már önkritikus távolságtartással – így ír: „Tisztán ’metafizikai’ […] módon gondolkodva a 1930–34-es években a nemzetiszocializmust egy másik kezdetbe való átmenet lehetőségének tartottam, és ezt az értelmezést adtam neki.” (Heidegger, 2014b, 404.)

Az egyetem problematikája kezdetektől fogva erősen foglalkoztatta Heideggert, már 1919-ben fiatal előadóként is az egyetemi reformok ügyéről beszélt: „Az egyetem területén lezajló igazi [echt] reformokhoz ma nem vagyunk érettek. És az erre való éretté válás egy egész generáció ügye. Az egyetem megújulása az igazi tudományos tudat és életösszefüggés újjászületését jelenti. Az életvonatkozások azonban csak a szellem igazi eredeteihez való visszalépésben újulnak meg […].” (Heidegger, 1987, 4. sk.) A tudományok és az egyetem megújításának ügye vissza-visszatér a filozófus írásaiban, előadásaiban, az ennek kapcsán kidolgozott tudományfogalom azonban ekkor még az emberi individualitásra, szabadságra és radikális kérdezni tudásra épül.

1933-ban viszont a politikailag aktivizálódó Heidegger az egyetem és a tudományok megújításának kérdését kifejezetten „a német küldetés” perspektívájába helyezi – Heidegger a Sendung (küldetés), az Auftrag (megbízatás) és a Bestimmung (rendeltetés) kifejezést is használja (vö. például Heidegger, 1998, 127., 134. sk., Heidegger, 2000, 324., 328, 107., magyarul: 61., Heidegger, 1953, 38., magyarul: 25.). 1933. március 30-án, vagyis közvetlenül a rektorátus átvétele előtt, közeli barátjának, Elisabeth Blochmann-nak így ír: „A németség elhivatottságát a Nyugat történelmében […] csak akkor fogjuk megtalálni, ha a létnek magának az elsajátítás új módján tesszük ki magunkat.” (Heidegger – Blochmann, 1989, 60.) Egy évvel később pedig, már a rektorságról való lemondás után így fogalmaz: „Ha feltételezzük azonban, […] hogy népünk ittlétébe belebocsátkozunk, akkor ezáltal együttmunkálkodunk azon alapvető előfeltétel megteremtésén [Stiftung], mely lehetővé teszi, hogy a Nyugat még egyszer új kezdetet nyithasson történelmében.” (Heidegger, 2000, 332.) A németek küldetése eszerint nem más, mint a Nyugat újraalapítása, vagyis az antik görögség által megvalósított alapítás után a Nyugat filozófiai, szellemi arculatának újbóli kialakítása.

A német küldetés Heidegger számára alapvetően filozófiai jellegű. A filozófia az a középpont számára, amely legmagasabb szintű tudásként a nép önmagáról való tudását és szerveződési módjait is meghatározza, és egyidejűleg az autentikus tudománynak is partnerévé válik. Ebben az összefüggésben érdemes látnunk Heidegger elgondolását, mely szerint a német nép metafizikai értelemben kitüntetett jellegű – ’33 nyári szemeszterében tartott előadásának végén a filozófus így fogalmazott „A német nép nem tartozik azon népek közé, melyek metafizikájukat már elvesztették. A német nép még nem vesztette el a metafizikáját, még nem veszíthette el azt. És nem is veszítheti el, hiszen még nem birtokolja azt. Az a nép vagyunk, amelynek a metafizikáját el kell nyernie és el fogja nyerni, azaz mi az a nép vagyunk, amelynek még sorsa van.” (Heidegger, 2001, 79. sk.)

A német szellemi küldetés gondolata a napóleoni háborúk óta számos német gondolkodót foglalkoztatott. Johann Gottlieb Fichte például a Beszédek a német nemzethez című előadásaiban a németséget ősnépnek (Urvolk) nevezte. „Abban a nemzetben, mely mind a mai napig egyszerűen a népnek, vagy németnek nevezi magát, az újabb korban, legalábbis mostanáig, eredendő dolgok törtek napvilágra, és az új teremtő ereje mutatkozott meg benne; most végre tükör állíttatik ez elé a nép elé egy önmagában tudatossá vált filozófia formájában, amelyben világos fogalmakkal felismeri azt, amivé mindezidáig annak világos tudata nélkül a természet által lett […].” (Fichte, 1978, 121., magyarul: 18.) Más szóval, Fichte szerint a németség ősnépként valójában az egész emberiséget képviseli eredendő formában, és ezt a felismerést a német filozófia hozza fogalmi alakra. De Edmund Husserl is arról beszélt 1912-ben, hogy „a német nép történelmi küldetése, […] hogy előre világítson minden más népnek a filozófiában” (Husserl, 1994, 172.).

A német nép küldetése – Heidegger politikai aktivitása vonatkozásában végzetesnek bizonyuló – filozófiai előfeltevések összefüggésébe illeszkedik: 1. a nép önálló létező, a nép léte pedig az állam;⁴ 2. a német nép küldetése⁵ a görög filozófiai, költői és tudományos teljesítmény ismétlése, vagyis a Nyugat újraalapítása; 3. a nép kollektív döntés révén juthat el önmagához.⁶ Ezen előfeltevések között szoros összefüggés van. Heidegger az emberi ittlétet (menschliches Dasein) kollektív módon fogja föl; e kollektív ittlét viszonyulni tud önmagához, és saját létéhez, döntéseket hoz magáról, úgy viselkedik, mint egy önálló létező, melynek léte küldetésként tételeződik.

Ha viszont a német nép mint kollektív ittlét magában hordozza a Nyugat újraalapításának lehetőségét, akkor e lehetőség kiaknázása elsőrendű fontosságú feladatként, mégpedig a német egyetem feladataként jelenik meg Heidegger számára: a német népet magát kell a küldetés véghezvitelére felkészíteni. „A nemzetiszocialista forradalom nem a meglévő állami hatalom külsődleges átvételét jelenti egy megfelelőképpen felkészült párt által, hanem az egész nép belső átnevelését annak a célnak az érdekében, hogy az a saját egyszeriségét és egységét akarja.” (Heidegger, 2000, 302.) Heidegger nem jó technokratákat és szakembereket⁷ kívánt az egyetemen képezni, hanem a szellemi éberség és filozófiai nyitottság olyan szintjét akarta elérni (Heidegger, 2000, 304. skk., Heidegger, 2014a, 140., 144. sk.), amely a korai görögökhöz hasonló szellemi teljesítményt tesz lehetővé. Heidegger ugyanakkor hosszú távra tervez: „A tudásváltás előkészítése évtizedeket vesz igénybe.” (Heidegger, 2014a: 122.)

E szellemiség megszületésének az a feltétele, hogy az egyetem és az ott művelt tudomány radikálisan átalakuljon. Heidegger „a tudomány fordulatát” (Heidegger, 2014a, 115.), vagy még inkább egy radikális újrakezdést akar elérni: „Az eddigi »tudományt« nem tudjuk átalakítani, amíg az újat nem teremtettük meg. És ezt az újat nem tudjuk megteremteni a tudásakarás új szenvedélyének felébresztése nélkül.” (Heidegger, 2014a, 139.) Emiatt a jelenlegi egyetem felszámolása és egy új intézmény létrehozása a cél. „Az egyetem új alkotmányára van szükségünk, amely a szellemi politikai vezetést biztosítja – és mi célból? Nem valami meglévő »felépítése« és újrafestése, hanem az egyetem szétrombolása [Zerstörung] céljából. Ez a »negatívum« azonban csak akkor fejt ki hatást, ha az egy új nemzedék nevelésének a feladatát magára veszi.” (Heidegger, 2014a, 115.) „Az egyetem halott, éljen a németek tudásra nevelésének jövőbeni magasabb iskolája.” (Heidegger, 2014a, 125.) Heidegger minimális programja pedig a következő: „Feltételezve, hogy a szellemi erők elégségesek, két dolgot lehetne elősegíteni: egyetlen egyetemet és egyben azzal egy docensiskolát is újonnan felépíteni.” (Heidegger, 2014a, 118.) A docensiskola terve, vagyis a doktori címmel, illetve habilitációval rendelkező, de még nem professzor oktatók továbbképző intézményének a létrehozása és irányítása még évekig erősen foglalkoztatta Heideggert, noha végül nem őt bízták meg ezzel a feladattal. Tervezetet is írt e tárgyban 1934 augusztusában (Heidegger, 2000, 308–314.), és a naplójában még 1938-ban is visszatér a tervre (vö. Heidegger, 2014b, 125. skk.).
Mi következik mindebből az egyetemi autonómia számára? Rövid válasz: semmi jó. Ha Heidegger konkrét egyetempolitikai tevékenységét tekintjük, annak ellenére, hogy rengeteg konfliktusba keveredett a minisztériumi hatóságokkal és a náci diákszervezetekkel (Zaborowski, 2010, 374. skk.), alapjában mégis a rektorsága alatt ment végbe a freiburgi egyetem Führerprinzip alapján történő átszervezése, gleichschaltolása. Ami pedig Heidegger filozófiai koncepcióját illeti, ez egyáltalán nem valósult meg, Heidegger nem kapta meg azt a lehetőséget sem, hogy egy egyetemet újonnan felépítsen, és riválisai a docensiskola tervét is megakadályozták.

További fontos kérdés viszont, hogy Heidegger egyetemekkel kapcsolatos ’33/34-es filozófiai elgondolásai milyen viszonyban állnak az egyetemi autonómiával. Természetesen az egyetemi

autonómia fogalma önmagában is sokrétű, ráadásul történetileg is sokszorosan módosult koncepcióról van szó (vö. Hamza, 2014). Heidegger számára vonatkoztatási pontként az egyetem humboldti eszméje,⁸ illetve a 20. század eleji német egyetem konkrét valósága állt.⁹

Heidegger egyetempolitikai elgondolásai szempontjából a legfontosabb írás továbbra is a rektori beszéd, természetesen a többi beszéde, egyetemi előadásai, és a persze a gondolati naplói nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a pontosabb értelmezéshez. Az egyetemi autonómia kérdésében világos gondolatmenetet tartalmaz a szöveg. Maga az autonómia kifejezés nem szerepel az írásban, viszont a ’Selbstverwaltung’ (önigazgatás) fogalma éppen erre a kérdésre vonatkozik. Heidegger stratégiája abban áll, hogy a fogalomban rejlő követelményt elfogadja ugyan, de azt a saját értelmezési összefüggésébe helyezi át. „Az egyetem uralkodó lényegi jellegét általában az ’önigazgatásban’ pillantjuk meg, s ennek meg is kell őrződnie. Csakhogy: vajon alaposan meggondoltuk-e azt is, hogy ez az önigazgatásra vonatkozó igény mit követel tőlünk?” (Heidegger, 2000, 107., magyarul: 61.)

Heidegger ezzel azt mondja az egyetem közösségének: rendben van, legyen továbbra is önigazgatás, de az, hogy ez mit jelent valójában, és különösen mit jelent a szóban rejlő ’Selbst’, annak meghatározása még előttünk áll. „Az önigazgatás mi mást is jelentene: önmagunknak kitűzzük a feladatokat, s mi magunk határozzuk meg megvalósításuk útját és módját […]. De hát tudjuk-e, kik vagyunk mi magunk – a német nép legmagasabb fokú iskolája tanárainak és diákjainak e testülete?” (Heidegger, 2000, 107., magyarul: 61. sk.) A ’Selbst’ első elnagyolt és ideiglenes értelmezése megtörtént: a tanárok és diákok közössége. De ez a meghatározás nyilvánvalóan nem elegendő Heidegger számára. „S a legkitartóbb és legszigorúbb öneszmélés (Selbstbesinnung) nélkül tudhatjuk-e egyáltalán?” (Heidegger, 2000, 107., magyarul: 62.) Az öneszméléshez nem elegendő az egyetem történetével, annak lényegi összefüggéseivel való megismerkedés. Az öneszmélésnek Heidegger szerint döntésen, sőt önmegnyilvánító cselekvésen kell alapulnia. „Önigazgatás csupán öneszmélés alapján lehetséges. Öneszmélés azonban csupán a német egyetem önmegnyilatkozásának, önigenlésének [Selbstbehauptung] erejével történhet.” (Heidegger, 2000, 107., magyarul: 62.)

Csak akkor tudjuk igazgatni magunkat, ha az öneszmélés révén tudunk önmagunkról, viszont csak akkor vagyunk képesek elég radikálisan az öneszmélést végbevinni, ha már döntöttünk, önmagunkat igeneljük, és ezt kinyilvánítjuk. E döntés és a hozzá kapcsolódó öneszmélés révén azonban a ’Selbst’, amiről itt szó van, radikálisan átalakul. Valójában a döntés arról szól, hogy nem egy partikuláris közösség, az adott egyetem közössége Selbst-jének igenlése történik meg, hanem a német népé, mégpedig egy olyan népé, melynek küldetése van a Nyugat, és ennek megfelelően a nyugati tudomány és filozófia tekintetében is. „A német egyetem lényegére irányuló akarat annyi, mint a tudományra irányuló akarat; ez az akarat pedig nem más, mint a német nép történeti-szellemi elhivatottságára irányuló akarat. Tudomány és német sors: a lényegre irányuló emez akaratban együttesen kell hatalomra jutniuk.” (Heidegger, 2000, 108., magyarul: 62.)

Egyetemi önigazgatás, autonómia annyiban lehetséges számunkra, amennyiben döntést hozunk a tekintetben, hogy német nép önmagát értelmező, önmagáról tudó szerveként működünk tovább, és e nép küldetésének a tudományt és a filozófiát tekintjük – mondja ezzel Heidegger. A ’Selbstbehauptung’ ebben az összefüggésben valójában két különböző ’Selbst’ önigenlése, önmegnyilvánítása kapcsolódik össze: a német népé és az egyetem eszméjéé, melyet a filozófia és a tudomány képvisel.¹⁰ Heidegger itt ajánlatot tesz az egyetem polgárainak: a német nép sorsa és küldetése a tudomány, erre szövetkezzünk, ez legyen az önigazgatásunk alapja.

Ez az ajánlat több szempontból is rendkívül problematikus. A náci hatalomátvétel nyilvánvalóan nem arról szólt az egyetemeken, hogy a német tudományt felvirágoztassák és a német filozófiának lehetőséget adjanak, hogy megismételje a görög kezdeteket. Heidegger itt olyan dolgokról beszélt, melyek politikai értelemben lehetetlenek voltak.¹¹ Heidegger mentségére szolgál ugyanakkor, hogy ő ezt reális lehetőségnek tekintette, számára csakis ez a perspektíva adott értelmet a politikai aktivitása számára.¹² Az igazán problematikus mozzanat azonban abban áll, hogy a ’Selbst’-nek a német néppé való kiterjesztése valójában azt jelentette, hogy az egyetemnek mint körülhatárolt egységnek semmiféle autonómiája nem maradt a népet kifejező állammal szemben. Azáltal, hogy az egyetemi polgárok közösségét a német nép közösségével ily módon összekapcsolta,¹³ Heidegger elméleti konstrukciójában is felszámolódott az egyetemi autonómia lehetősége.
 

A tanulmány megírását az OTKA 100922 és 112542 számú projektje támogatta. Ezúton köszönöm Gedő Évának és Pongrácz Tibornak, hogy elolvasták a szöveget és megjegyzéseikkel segítették a végső verzió kialakítását.
 

Kulcsszavak: Heidegger, nemzetiszocializmus, egyetem, autonómia, nacionalizmus, tudomány
 

IRODALOM

Fichte, Johann Gottlieb (1978): Reden an die deutsche Nation. Meiner, Hamburg, magyarul a 7. beszéd (ford. Rigán Lóránt) • http://epa.oszk.hu/01100/01148/00020/pdf/fichte.pdf 

Hamza Gábor (2014): Az egyetemi autonómia reformjának kérdéséhez. Magyar Tudomány. 2, 130–139. • ./2014/02/01.htm

Heidegger, Martin (2000): Reden und andere Zeugnisse eines Lebensweges. 1910-1976. Hrsg. von H. Heidegger. Klostermann, Frankfurt am Main, részlet magyarul: Az idő fogalma. (ford. Fehér M. István) Kossuth, Budapest, 1992

Heidegger, Martin (2001): Sein und Wahrheit. Hrsg. von H. Tietjen. Klostermann, Frankfurt am Main

Heidegger, Martin (1987): Zur Bestimmung der Philosophie. Hrsg. von B. Heimbüchel. Klostermann, Frankfurt am Main

Heidegger, Martin (1998): Logik als die Frage nach dem Wesen der Sprache. Hrsg. von G. Seubold. Klostermann, Frankfurt am Main

Heidegger, Martin (2014a): Überlegungen II-VI (Schwarze Hefte 1931-1938). Hrsg. von P. Trawny. Klostermann, Frankfurt am Main

Heidegger, Martin (2014b): Überlegungen VII-XI (Schwarze Hefte 1938/39). Hrsg. von P. Trawny. Klostermann, Frankfurt am Main

Heidegger, Martin (2014c): Überlegungen XII-XV (Schwarze Hefte 1939-1941). Hrsg. von P. Trawny. Klostermann, Frankfurt am Main

Heidegger, Martin (2015): Anmerkungen I-V. (Schwarze Hefte 1942-1948). Hrsg. von P. Trawny, Klostermann, Frankfurt am Main

Heidegger, Martin (1993): Sein und Zeit. Niemeyer, Tübingen, magyarul: Lét és idő. (ford. Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István) Osiris. Budapest, 2001

Heidegger, Martin (1953): Einführung in die Metaphysik. Niemeyer, Tübingen, magyarul: Bevezetés a metafizikába. (ford. Vajda Mihály) Ikon, Budapest, 1995

Heidegger, Martin (2009): Über Wesen und Begriff von Natur, Geschichte und Staat. Übung aus Wintersemester 1933/34. In: Denker, Alfred – Zaborowski, Holger (Hrsg.): Heidegger und der Nationalsozialismus. Dokumente. (Heidegger-Jahrbuch 4) Alber, Freiburg/München

Heidegger, Martin – Blochmann, Elisabeth (1989): Briefwechsel 1918-1969. (Hrsg von J. W. Storck) Marbacher Schriften, Marbach am Neckar

Hoche, Alfred E. (2009): Brief an Joseph Sauer (1933). In: Denker, Alfred – Zaborowski, Holger (Hrsg.): Heidegger und der Nationalsozialismus. Dokumente. (Heidegger-Jahrbuch 4) Alber, Freiburg/München, 245–246.

Husserl, Edmund (1994): Briefwechsel V. Die Neokantianer. (Hrsg. Schuhmann, K. – Schuhmann, E.) Kluwer, Dordrecht/Boston/London

Ott, Hugo (1988): Martin Heidegger Unterwegs zu seiner Biographie. Campus, Frankfurt/New York

Zaborowski, Holger (2010): »Eine Frage von Irre und Schuld?« Martin Heidegger und der Nationalsozialismus. Fischer, Frankfurt am Main
 

LÁBJEGYZETEK

1 Heidegger csak komoly hezitálás után vágott bele e vállalkozásba „Rászorítva a rektorátus átvételére első alkalommal cselekszem a legbensőbb hang ellenében” – írja az eseményekkel egyidejűleg gondolati naplójában 1933 tavaszán (Heidegger, 2014a, 110.). <

2 1933. március előtt a freiburgi egyetemen egyetlen NSDAP-párttag professzor tevékenykedett: a klasszika filológus Wolfgang Aly (Zaborowsky, 2010, 210.). <

3 A ’33-34-es időszakban a filozófus nemcsak egyetemi reformterveket dolgoz ki és a német egyetem mibenlétéről gondolkodik, hanem egy állam-, illetve politikai filozófia első verzióját is felvázolja. <

4 Egy hallgatók által írt, Heidegger által autorizált szemináriumi jegyzőkönyv szerint a filozófus egy 33/34-ben tartott szemináriumon a következőket mondta: „A nép az a létező, amely létében az államot megvalósítja, tud az államról, törődik azzal, akarja azt. […] amiként minden ember élni akar, mivel emberként akar lenni, amint tartósan itt tartózkodik és az ittlétét a világban szereti, úgy akarja és szereti a nép az államot, azt a módot, ahogy nép lehet. A népet uralja az államra való törekvés, az államra irányuló érosz.” (Heidegger, 2009, 76.) <

5 „A nép léte […] a rendeltetés mint időiség és történetiség.” (Heidegger, 1998, 157.) <

6 „A németek történelmi néppé válnak. […] Egy nép jövője semmiképpen sem abból áll, ami még nem volt. A jövő jön és eljövő módon itt van a tudó döntésben, amely által a nép önmagát önmagához hozza […]. A harcban […] a nép saját létét ragadja meg a kibontakozó állammá válás során.” (Heidegger, 2000, 200. sk.) <

7 Heidegger naplójában tiltakozik „az egyetem vak iskolásítása [Verschulung] ellen” (Heidegger, 2014a, 183.), illetve a szakfőiskolai perspektíva ellen (Heidegger, 2014a, 117., 193.). <

8 Ha csak az 1933-tól ’34-ig tartó időszakot nézzük, akkor is komoly változásokat vehetünk észre abban a tekintetben, hogy Heidegger miként viszonyult a német egyetem humboldti felfogásához. Míg az 1933 májusában elhangzott rektori beszédében egyértelmű, negatív utalást is találhatunk a humboldti modellel kapcsolatban, pontosabban az ennek lényegi mozzanatát képező akadémiai szabadsággal szemben (vö. Heidegger, 2000, 113., magyarul: 68.), addig az 1934 augusztusában tartott Die deutsche Universität c. előadásában már kifejezetten elismerő a humboldti modellel kapcsolatban (vö. Heidegger, 2000, 289. skk.). <

9 Heidegger a német egyetem 19. századi történetét egyértelműen hanyatlástörténetként ábrázolja a már említett Die deutsche Universität című előadásában (Heidegger, 2000, 295. skk.). „Miért mondott csődöt az egyetem, miért kellett csődöt mondania? A válasz: mivel – ahogy megmutattuk – a saját, eredeti, szellemi egység hiányzott számára.” (Heidegger, 2000, 301.) <

10 Heidegger a humboldti egyetem eszméjére visszatekintve írja a már többször hivatkozott Die deutsche Universität című előadásában: „A »tudomány« szónak és fogalomnak még megvolt az a jelentése, hogy olyan tudásról van szó, amely szükségképpen az egészre vonatkozik, és ezért szükségszerűen magában véve filozófiai jellegű.” (Heidegger, 2000, 294.) <

11 Heidegger később arról is beszél, hogy „a német egyetemet a szellemi törvényadás helyévé” kell „átformálni […].” (Heidegger, 2000, 108., magyarul: 73.) <

12 Heidegger 1946–47 táján a naplójában a következőket írja: „Talán eljön a nap, amikor valaki rájön, hogy az 1933-as rektori beszédben arra történt kísérlet, hogy […] a tudást mint lényegi tudást ismét a gondolkodáshoz vezessük vissza, nem pedig arra, hogy Hitlernek szolgáltassuk ki.” (Heidegger, 2015, 258.) E háború utáni bejegyzéshez, hozzá kell tennünk, hogy 1933–34-ben Heidegger minden jel szerint lelkesedett Hitlerért, ám ezt a lelkesedést akkoriban össze tudta egyeztetni itt is megfogalmazott céljával, hogy a filozófia és a tudományok kapcsolatát újjá kell éleszteni. <

13 „Mi azonban akarjuk, hogy népünk betöltse történeti elhivatottságát. Mi akarjuk önmagunkat. Hiszen a nép fiatal és legfiatalabb ereje, amely felettünk már átnyúlt, döntött már efelől.” (Heidegger, 2000, 117., magyar: 74.) <