Tudományos közlemények naponta százával jelennek meg anélkül, hogy védelmeznünk kellene őket a cenzúra veszélyétől, pedig a tudomány szabadságának védelmezése e veszély ellen alapjogaink egyike. Nem tudok itt a részletekbe menően érvelni e megállapítás igazolása mellett, csupán azt igyekszem érzékeltetni, milyen elemekből áll ez az igazolás, ha a társadalmi szerződés gondolatának egy meghatározott értelmezésére támaszkodik. Arra, amely a társadalom és a személyek egy olyan felfogását érzékelteti a társadalmi szerződés metaforájával, amely különböző gondolkodású, egymást senkitől nem függőnek és mindenkivel egyenrangúnak tekintő polgárok együttműködéséhez próbálja megteremteni társadalma alapvető berendezkedésének igazságossága számára a méltányos, kölcsönösen elfogadható alapokat (Rawls, 2005, I: 3., valamint II: 1.).

Két előzetes megjegyzés. Az első a tudomány szabadsága kifejezésre vonatkozik. Azért használom ezt, mert ez kevésbé fennkölt és félrevezető, mint az „akadémiai szabadság” fordulat. Úgy érzem, jobban illik a társadalmi szerződés gondolatának ahhoz a felfogásához, amelyre majd utalok. Másodszor, a szabadságnak sem egy fennkölt, a nagy kezdőbetűs Filozófiában ünnepelt fogalmára támaszkodom, s így persze meg kell mondanom közelebbről is, nagy vonalakban, hogy minek a szabadságára vonatkozik az előre bocsátott megállapítás, s hogy ki élvezi és miféle akadályoktól mentesen élvezi e szabadságot. Természetesen a fogalmak tisztázása önmagában nem elég egy megállapítás igazolásához. Ahogy a nevezetes bírói meghatározás sem, amelyet többször megismétlek: e szabadság ott van, ahol egy egyetem maga dönti el, kik, kiket, mire és hogyan tanítanak (Sweezy, 1957, 263. Felix Frankfurter bíró csatlakozó véleménye.).

1.

Szembetűnő vonása a megállapításnak, hogy bármit soroljunk is a tudomány szabadságának körébe, az ezekhez fűződő szabadságjogok és jogok – ahogy a Sólyom-bíróság által meghonosított rövidebb kifejezéssel mondta kiinduló állításom – alapjogok (Sólyom, 2013, 20.). Vagyis egyenlő jogok, amelyek minden polgárt megilletnek, mondjuk a napról napra tengődő csenyétei cigányemberektől a tanszékvezető egyetemi tanárokig, hasonlóan ahhoz, ahogy a sajtó szabadságához fűződő alapjogok ugyanúgy megilletnek bármely polgárt, mint a laptulajdonosokat, a szerkesztőket és az újságírókat. A tudomány és a sajtó szabadsága egyaránt a szólásszabadság és általában a gondolkodás szabadságának intézményes biztosítéka, de bár az előbbi, a sajtószabadsággal ellentétben, nincs felsorolva a szólásszabadság mellett, teszem azt a francia és a finn alkotmányban, ez is kiolvasható a nyugati alkotmányos gondolkodás fogalmaiból. Benne van, hogy ismét a Sólyom László által vezetett alkotmánybíróság terminusait használjam, alkotmányos kultúrájának láthatatlan alkotmányában (Sólyom, 2013, 6., 10–11.). Nem mint egy hosszú távon és általános gyakorlatként hasznos beruházás, nem az emberi erőforrások lehető legésszerűbb kiaknázásaként, hanem más alapjogokkal együtt a társadalmi együttműködés méltányos feltételeként. Éppen ezért a tudomány szabadsága nem egyszerűen a tudósok előjoga. Még csak nem is csupán egy sajátos civil társulás, az egyetem polgárainak joga.

2.

Tegyük hozzá azért mindjárt, hogy a tudomány szabadsága mindenekelőtt, a lényeget illetően, a tudományos kérdések döntő területén (Rawls, 2005, VIII: 9.), az egyetemi döntések teljes autonómiája. A veszélyek, amelyekkel szemben az autonómia védelmet nyújt a nyugati gondolkodásban, a dolog természeténél fogva a társadalom kutatásának, vizsgálatának, bírálatának vitáiban a legnagyobbak. Az is nyilvánvalónak látszik, hogy a tudomány üzleti alkalmazásának kérdései nem tartoznak az alapjog döntő területéhez (Rawls, 2005, VIII: 13.; illetve Krokovay, 2003, 145–162.). A polgárok, akik életük egészét tekintve képesek a szükséges mértékben elfogadható és ésszerű gondolkodásra, a gondolkodás szabadságát természetes módon kapcsolják össze a társulás, tudatosan mondom így, a civil társulás szabadságának alapjogával a lényeges alkotmányos követelmények és az alapvető igazságosság kérdéseinek közös mérlegelésénél (Rawls, 2005, IV: 5.; VI: 5.; IX: 2.; s X: 1.; valamint Rawls, 2008, 63., 147., 153. és 175.). Minden civil társulásnak, legyen az család, gyülekezet, községi tanács, zenekar vagy múzeumi kuratórium, a közös alkotmányos kultúrán belül joga van egy megfelelő helyi autonómiához, belső életének legfontosabb ügyeiben egy önkormányzathoz (Rawls, 2005, I: 1., 2., 3., 5., 7.; IV: 1; V: 5.; VI: 3.; VII: 2., 3., 4.; VIII: 3, 4, 9. és 13.; IX: 4.; valamint X: 5.). Az autonómia nem ésszerű mérlegelési szabadság a felsőbb utasítások hozzáértő, szakszerű végrehajtásában. Nem olyasmi, mint amikor az őrnagy leszól az őrmesternek, hogy hozzon magával öt ügyes embert. Minden polgárnak, ez a megállapítás, egyenlő joga van társadalmában elfogadható és ésszerű gondolkodásának kialakítása és teljes értékű gyakorlása számára az egyetem ilyen autonómiájához.

3.

Az egyetem ugyanis a társadalom egy helyi civil társulása azzal a céllal, hogy őrizze és gondozza civilizációja egész szellemi tőkéjét. Sőt, ezen túlmenően együttműködés az elveszett újrafelfedezésére és újjáépítésére, a szétesett újra összegyűjtésére, az elromlott kijavítására, az egész újragondolására, átalakítására, újraszervezésére, újból érthetővé tételére és valamennyi kamatának visszaforgatására. Minden gyakorlati, nem tudományos meggondolástól, külső beavatkozástól függetlenül, zavartalanul, és éppen ezért gyakran védelemre szorulva. E tőke nem egy eddig felhalmozott eredmény, egy hivatalos tan, hanem a különféle gondolkodásmódok, a saját hangjukon, saját nyelvükön megszólaló szellemi tevékenységek párbeszédének tárháza. Egyiket sem ismerik el vagy tagadják hivatalosan, inkább csak közvetve veszik tudomásul, és tekintik az egész részének mindegyiket. Nem információ, nem tudás, nem az ismeretek „fizikailag” testet öltő enciklopédiája, hanem egy nyelv, amelynek egyedüli értéke az, hogy módot ad önmaga további vizsgálatára. Nem pusztán kutatás, tanítás és tanulás, hanem az a hely, ahol ez minden más neveléstől és oktatástól különbözőképpen létrejön. Nem iskolai oktatás, nem szakoktatás. Nem tanulmányok folytatása egy kiváló tudós vezetésével, nem egy pompás könyvtár, nem nagy utazás egy jól tájékozott idegenvezető kíséretével. Egy civilizáció képe. A középkor óta doktorok és diákok „udvarias” disputációjának elismert szemlélete. Ez a szemlélettel tanulás sehol máshol nem lehetséges. Más tanárok lehetnek jobbak vagy rosszabbak, de az egyetem a formális tanítás közös vállalkozása. Az oktatók mindig tanulnak eközben, de nem azt tanulják, aminek a tanítását vállalták. Nem konklúziókkal, igaz tanokkal és tényekkel felszerelkezett emberek. Nem a mai ismeretek ismerete és terjesztése a fő feladatuk. Nem olyasvalakik, akik a frontvonalon tevékenykednek. A hallgatók sem inasok. Egy tudós, egy történész, egy matematikus, egy filozófus nem arra tanítja növendékeit, hogy miként legyenek tudósok, történészek, matematikusok, filozófusok. Nem pusztán lehetséges követőket tanít. Ha nem zavarják meg a közvetlen hasznosság vagy az aktuális helyesség megfontolásaival, ismerőssé tesz gondolkodásmódokat, megtanítja a nyelvet, a gyakorlatot, ahogyan ezen vagy azon a módon gondolkodva elérik a tudósok, a történészek, a matematikusok, a filozófusok a maguk sajátos tudományos, történészi, matematikai, filozófiai következtetéseit. Tevékenységükben az a meggyőződés tükröződik, hogy a tanításnak ez a fajtája lehetséges. Amikor megfigyelik a múlt kutatóit, nem eredményeiket tanítják, hanem a középkori angol történetének, Arisztotelész, Hume vagy Kant gondolkodásának példáját. Mindig van mód természetesen a példák kicserélésére, bővítésére és elhagyására. Az egyetlen kritérium az, hogy a példa alkalmas legyen az egyetemista tanítására, akinek egyetlen dolga ennek a rendkívüli, soha vissza nem térő szabadidőnek az élvezete minden gyakorlati cél vagy feladat nélkül. Abban a hitben, hogy ez értékes azok számára is, akik valamilyen gyakorlati foglalkozással töltik majd az életüket. Ideértve azokat is, akik soha semmilyen formában nem kerülnek az egyetemmel kapcsolatba, és azokat is, akik majd a „tücsökszak” évei után valamilyen szakirányú képzést kapnak, hogy esetleg tudósok, történészek, matematikusok vagy filozófusok legyenek (Oakeshott, 1991, 193–199.).

4.

A tudomány szabadsága, az egyetem autonómiája azoknak az alapvető pozitív, tevőleges szabadságjogoknak és jogoknak az összessége, amelyek egyfelől a gondolkodás szabadságának, az igazság szabad keresésének elvéből következnek, másfelől a szólásszabadság, a nézetek és vélemények közzétételének, illetve tanításának sajátos formáiból erednek. Ahogy régóta emlegetik, és már én is szóba hoztam, ez négy fő szabadságból áll - ki taníthat, kiket taníthat, mi tanítható és ez miként tanítható. A négy szabadság, az egyetem belső szellemi életének autonómiája azonban pénzügyi autonómia nélkül csak látszat. Rendes körülmények között az

egyetemi döntés igényt formál az erőforrásokra, a társadalom, a többség, a törvényhozás pedig meghatározza a számokat. És minden autonómia, minden alapjog, a tudomány szabadságához fűződő alapvető szabadságjogok és jogok mindegyike üres papír marad a személy életének és személyiségének sérthetetlensége s végül a jog uralmához fűződő háttérjogok biztosítékai nélkül (Rawls, 2005, VIII: 1., vö. Krokovay, 2011, 18–19.). Ezeken múlik, hogy valóban csak akkor teheti-e be a lábát hívatlanul rendőr, kancellár, kormánytisztviselő a nyugati egyetemre, amikor azt a törvényesség előírásai kívánják meg. A kormányzat nem vehet részt az egyetem belső vitáiban. A hivatalban lévő kormánynak nincs szólásszabadsága (Krokovay, 2003, 187–192.).

Ugyanakkor egyfelől, mondhatjuk, szükség van állami közreműködésre, másfelől kétségtelen, hogy az egyetem nem húzhatja annak a nótáját, aki fizeti. A felelős minisztérium, hogy a márciusi ifjak e szépen zengő fogalmával éljek, csak a megfelelő személyek őrködése és a megfelelő szabályok lefektetése mellett tehet pénzt a kultúrába, támogathatja a civil háttérkultúra törekvéseit és intézményeit, legyenek azok filmstúdiók és színházak, könyvtárak vagy egyetemek (Krokovay, 2003, 192–193.). Egyetemet, egyetemi kart, egyetemi képzést, egyetemi intézetet vagy tanszéket ugyanúgy nem hozhat létre vagy nem szüntethet meg a nyugati kormányzat a maga akaratából, bármennyire népszerű is legyen az, ahogy nem tehetnek be a közkönyvtár állományába hivatalnokai nekik tetsző könyveket és nem vehetik ki onnan azokat, amelyeket károsnak tartanak. Minden, az egyetemet érintő intézkedéshez, a kedvezményes és költségtérítéses felvételi kereteket és a minőségbiztosítás feltételeit is beleértve, beleegyezését kell adnia az egyetem vagy az egyetemek közösségének. Nyílt vitát követően, átlátható kritériumok és az autonómia sérthetetlenségét biztosító, több évre előre garantált, nonprofit költségvetés ismeretében. Ahogy az utcán errefelé is elhangzott, semmit róluk nélkülük. Az autonómia egyedül jogos korlátja – annak, hogy ki tanít, kiket tanít, mit tanít és ezt hogyan tanítja – az egyetemi oktatók és hallgatók jogainak védelme.

5.

Fontos megérteni a modern világban, hogy akkor is cenzúra a tudomány, az egyetem szabadságának korlátozása, például a professzorok Platón-fordításainak pellengérre állítása és pedagógiai erőfeszítéseik osztályvezetői osztályozása, ha az állam csak fenyeget. Damoklesz kardja akkor is ott lóg, amikor nem vág (Arnett, 1974, Marshall bíró ellenvéleménye. Vö. Krokovay, 2003, 67–68., 82.). Ennél is fontosabb a cenzúra alig rejtett, mindent átfogó rendszere, amelynek segítségével az állam úgy zavarja meg és torzítja el a közügyek szabad vitáját, hogy úgymond hozzáteszi saját mondanivalóját az igazságról és helyes felismeréséről. Ez olykor odáig is elmegy, hogy a nyílt kormánypropaganda számára külön propagandaminisztériumot alapítanak, s nem elégednek meg a kormány saját kommunikációs ügyosztályának hatalmas költségvetési pénzeket felemésztő „konzultációs” agitprop kampányaival, bértollnokainak és megbízott kutatóintézeteinek „politikai termékeivel”, a saját beszállítóinak fizetett „társadalmi” hirdetésekkel és óriásplakátokkal, és nem utolsósorban az egész tájékozódást irányítani hivatott központi Pravdákkal, rádióállomásokkal és tévécsatornákkal. És a gondolkodás, a tudomány, az egyetem szabadságát ugyanígy korlátozzák a kormányzati cenzúra olyan hagyományos eszközei, mint a nemzeti akadémiák és nemzeti egyetemek, nemzeti akkreditálások és az oktatókat vagy hallgatókat saját egyetemükkel szemben védő nemzeti panaszirodák (Krokovay, 2003, 187–197).

6.

A nyugati demokráciákban a közlekedési vállalatok több mint harminc esetben tiltják, bevett konvenciókra támaszkodva, a vonaton vagy a villamoson nem megfelelő, az utazás békéjét sértő viselkedést. Mondván, hogy az ilyen szabályozás senkit nem korlátoz jogai gyakorlásában. Ugyanígy próbálják a nyugati egyetemek körülhatárolni homályos és túl széles tilalmak, csúszós lejtő és elijesztő hatás nélkül – a maguk konvenciói alapján – azokat a megnyilvánulásokat, ahol a tanteremben (vagy az egyetem falai között másutt) kifejezetten sértegetnek meghatározott személyeket vagy azok egy csoportját, szemtől szembe, „támadó” szavakkal és viselkedéssel (Dworkin, 1999, 244–260.; Rawls, 2005, VIII: 9.). E megnyilvánulások roppant közel állhatnak a zaklatáshoz, a testi sértéshez, a fizikai erőszakhoz vagy a súlyos fenyegetéshez, de a megkülönböztetés segítségével itt is kimondható, hogy a tilalom nem korlátozza a mondanivaló tartalmát, csupán szabályozza – bizonyos körülmények között – kifejezésének „helyét, idejét és módját” (Rawls, 2005, VIII: 2.). Vannak könnyű és kevésbé könnyű esetek, de kétségkívül vannak roppant nehezen megítélhető körülmények is. Nem utolsósorban azért, mert egy egyetem belső életének konvenciói is változnak, nem minden érintett kölcsönös megelégedésével és jóindulatával. A nyugati országokban is vitatják a politikai korrektség mozgalmának túlzásait (Krokovay, 2003, 170–171.), de csak szélsőséges körökben ünneplik az ösztönös inkorrektséget. Nem szabad összekevernünk az alapjogok elfogadható összehangolásának soha véget nem érő vitáját azzal a kérdéssel, hogy miként néz szembe egy alkotmányos demokrácia a nem elfogadható gondolkodás veszélyeivel. Ha nem is mindig hibátlanok az önkéntes, belső („etikai”) előírások, megelőzhetik és szükségtelenné tehetik a külső, kényszerítő beavatkozást. A diák nem zavarhatja az egyetem céljait, a tanár nem szegheti meg kötelezettségeit (Pickering, 1968.; vö. Krokovay, 2003, 87.).

7.

Azzal zárom fejtegetésemet, hogy a nyugati világban legalább háromszáz éve tény, hogy sokféle tudomány van, és e sokféle tudományban sokféle nézet van az igazságra és arra vonatkozóan, mi számít az igazság mellett szóló érvnek és bizonyítéknak. Nem könnyű megmondani, hogyan lehet itt egyetértésre jutni. Azt azonban ki lehet jelenteni, ezt próbáltam röviden nyomatékosítani, a tudomány szabadsága megtiltja az államnak, hogy beleszóljon ebbe.

De hát miért érdeke, mi több, magasabb rendű érdeke egy egyszerű, iskolázatlan, egész életében fizikai munkát végző és kereső embernek, aki esetleg a legközelebbi kisvárostól is messze él, az a fajta szellemi élet, amelynek ő aligha lesz valaha is részese? A magyarázatnak része lehet gyerek, rokon vagy szomszéd gyerek különleges tehetsége, ám ez biztosan nem a teljes magyarázat, s ráadásul a megtévesztésig hasonló a hasznos beruházás eszméjéhez, csak új köntösben. Azzal se jutunk messzebbre, ha elkezdjük emlegetni a várható fejlődést, amelynek eredményei hozzá is lecsepegnek majd lassanként. Azzal se, hogy az egyetem belső élete a demokrácia laboratóriuma, demokrácia kicsiben, a demokrácia bejárata, hiszen még ha ez igaz is esetleg, még ebben az esetben sem magát az egyenlő jogot védelmezzük vele. Minden polgárnak a tudomány szabadságához fűződő alapjogát, önmagában és önmagáért. Azt mondanám inkább, valóban csak hevenyészve, hogy önérzetünk, önbecsülésünk erős társadalmi alapja lenne (Rawls, 2005, II: 5., 7.; V: 3–4.; illetve VIII: 6.), ha olyan társadalomban élnénk, amelyben virágzik a civilizáció összes érzése és tevékenysége, a művészet és a tudomány, a nyelv és a kultúra. A szabad társadalmi élet, a maga szabad egyetemeivel.
 

Kulcsszavak: a négy egyetemi szabadság, civil társulások autonómiája, „támadó szavak”
a tanteremben, a kormányzati propaganda
mint a cenzúra modern formája, a minden polgárt egyaránt megillető egyenlő alapjogok, alkotmányos kultúra, a társadalmi szerződés mint a törvényesség kölcsönösen elfogadható eszméje
 

IRODALOM

Dworkin, Ronald (1999): Why Academic Freedom? In: Dworkin, Ronald: Freedom’s Law: The Moral Reading of the American Constitution. Oxford University Press, NY

Krokovay Zsolt (2003): Médiaetika – a szólásszabadság és a polgárjogok. L’ Harmattan, Budapest

Krokovay Zsolt (2011): Rawls az alapvető szabadságjogokról és elsőbbségükről. Fundamentum. 1, 15–30. • WEBCÍM

Oakeshott, Michael (1991): The Study of Politics in a University. In: Oakeshott, Michael: Rationalism in Politics and Other Essays. New and expanded edition. LibertyPress, Indianapolis

Rawls, John (2008): Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez. In: Rawls, John: A népek joga. L’ Harmattan, Budapest

Rawls, John (2005): Political Liberalism. Columbia University Press, New York. Bővített poszthumusz kiadás. A Politikai szabadelvűség előadásaira és szakaszaira hamarosan megjelenő fordításában is (L’ Harmattan, Budapest) a szerzőt követve utalok. A VIII. előadást lásd Fundamentum, 2010., 3. • WEBCÍM és 4. szám • WEBCÍM). A X. előadást lásd In: Rawls, 2008).

Sólyom László (2013): Az Alkotmánybíróság többé nem az alkotmányvédelem legfőbb szerve. Fundamentum. 1, 19–30. • WEBCÍM

Hivatkozott USA Legfelsőbb Bírósági esetek:

Arnett, 1974 – Arnett v. Kennedy, 416 U.S. 134. (1974)

Pickering, 1968 – Pickering v. Board of Education, 391 U.S. 563. (1968)

Sweezy, 1957 – Sweezy v. New Hampshire, 354 U.S. 234. (1957)