A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A MAGYAR MEDICINA A KÉT VILÁGHÁBOTÚ KÖZÖTT

X

Kapronczay Károly

az MTA doktora, egyetemi tanár, az Orvostörténeti Munkabizottság elnöke • k.kapronczay(kukac)freestart.hu

 

A trianoni békeszerződés után az egyharmadára kisebbedett területen a magyar állam egészségügye is nehéz helyzetbe került. Az ország lakossága kilencmillióra csökkent. Az egymilliós fővárost is beleszámítva a Duna–Tisza-közén a népesség 60%-a, a Dunántúlon 25%-a, a többi 15% pedig az északkeleti területeken élt. A lakosság számaránya egyéb szempontok alapján is változó volt: igazi városiasodást a főváros mutatott, a lakosok 60%-a vidéken élt, tanyán mintegy 20% telepedett le. Bár a legjelentősebb ipari központok többségét elvesztette az ország, de így is fejlett agrárállamnak minősült. A Trianon előtti Magyarország azon központi részén, amely a mai állam területének felel meg, 7,9 millió ember élt. Ez a lélekszám 1918 után 1,1 millióval növekedett, az elcsatolt területekről áttelepedett magyarokkal. Bizonyos vonatkozásokban kétségtelen nehézségeket idézett elő ez a hirtelen népességsűrűsödés. Az áttelepültek 90%-a a főváros környékén, ideiglenes táborokban élt, foglalkozásukra nézve zömmel tisztviselők, állami alkalmazottak, akik a magyar államtól várták a segítséget. Az ország anyagi problémái ellenére is igyekezett gondoskodni róluk, elsősorban lakóházak építésével, bár a nagy gazdasági válság évei alatt az építkezések elhúzódtak.

Az egészségügy is válságos helyzetben volt, hiszen legértékesebb „vagyonából”, a mintegy 140 ezer kórházi ágyból közel százezret elveszített, mindössze 38 ezer gyógyintézeti férőhely maradt. Különös megterhelést jelentett a frontokról hazatérő rokkant katonák tömege, majdnem 750 ezerre tehető a hosszas, illetve élete végéig gondozást igénylő sérült, és a magyar betegellátó rendszer még nem rendelkezett ilyen speciális területtel. Munkába állításukat tartós betegségük akadályozta. Az egészségügyi szakszemélyzetből – orvos, ápoló, beteggondozó – nem volt hiány, sőt bizonyos „többletlétszám” is mutatkozott, hiszen az elcsatolt területekről is szép számban menekültek hozzánk. Mindennapossá vált az „állástalan orvos”, aki szűkös magánpraxisból, kisegítő munkákból próbál megélni. A trianoni békeszerződés után a hadsereg egészségügyi szolgálatából – tekintettel a kis létszámban megállapított hadseregre – több száz orvost leszereltek, akiket részben az üres hatósági orvosi pozíciókba irányítottak. Az 1920-as években szembetűnő lett a magyar orvosok külföldre – elsősorban az amerikai kontinensre – való távozása. A háborúban nagy tapasztalatot szerzett betegápolói kar könnyen talált betegágy melletti munkát a közkórházakban és a magánintézetekben.
Hazánk szociális ellátottsága kritikus volt, hiszen a közel ötmilliós vidéki lakosság túlnyomó többségének nem volt egészségügyi biztosítása, kb. másfél millió agrárproletár (béres, cseléd, falusi szegény) méltatlan körülmények között élt. Nemzetközi felmérés szerint a gyermekek körében nagymértékű volt a tuberkulózis, a gyermekhalandóság, a falvakban nem létezett az egészségügyi kultúra, felvilágosítás. A falusi ember orvost legfeljebb a jószágához, nem a beteg családtaghoz hívott. Önkéntes betegbiztosítással legfeljebb a módos nagygazdák rendelkeztek. Az 1920-as évek elején nem véletlenül kapcsolták össze a Népjóléti Minisztérium keretén belül az egészségügyet a szociális- és munkaügyi kérdésekkel. A távlati tervek között szerepelt a betegbiztosítás kiterjesztése, a „beteg falu” megszüntetés. Erre a nehézségekkel küzdő állam csak korlátozott összegeket tudott biztosítani a költségvetésből.

Az orvosképzést tekintve jelentős változás történt: Magyarországra menekítették a kolozsvári (1872) és pozsonyi (1917) egyetemeket. A kolozsvári egyetem orvosi kara Szegedre, a pozsonyi Erzsébet királyné Tudományegyetem végül Pécsre; a harmadik vidéki egyetem orvosi kara Debrecenben (1916) működött. A budapesti mellett a vidéki karok nem számítottak „másodrendűnek”. A kormány már az 1920-as évek elején nagyszabású tervet készített a debreceni, a szegedi és a pécsi orvosi karok új épületeinek, klinikáinak felépítésére. Ezzel egyidejűleg az ország újabb kórházépítési programot dolgozott ki, amelyben új, korszerű intézményeket épített, mellettük a polgári betegellátás céljaira átépítették az első világháború előtt működött közös hadsereg intézményeit.

A gazdasági nehézségek ellenére megnyugtató volt, hogy a közigazgatás és ezen belül az egészségügyi igazgatási rendszer változatlan maradt, nem kellett új megoldásokat keresni. Az új egészségügy stratégiai kidolgozásában szerepet játszó fiatal szakembereket tanulmányutakra küldték az Egyesült Államokba és Angliába. A közegészségügy elméleti és gyakorlati irányítását az 1926-ban felállított Országos Közegészségügyi Intézetre ruházták, amelynek megszervezésében döntő szerepet játszott Johann Béla, a két világháború közötti időszak jeles egészségügyi szervezője. Hasonló elvek alapján készítették elő az 1928-ban elfogadott ún. biztosítási törvényt is, amely állami szinten rendezte a beteg- és balesetbiztosítás minden területét, pontosan meghatározta a kötelező járulékfizetésért nyújtott szolgáltatásokat. Ezekben az években jelentősen fejlődött a magán- és közalkalmazotti biztosítási rendszer, az Országos Társadalombiztosítási Intézet mellett számos egyéb biztosító (MABI, OTBA, MÁV, Postás stb.) is a betegellátás szolgálatába állt. A magánbiztosítók is szerveztek kórházi és járóbeteg-ellátást, a legkorszerűbb kórházak rendszerét építették ki. A fejlesztésben lényeges szempont volt a gyógyfürdők, a balneológia lehetőségeinek kihasználása.

Nagy előrelépés történt az anya- és csecsemővédelem területén. A szervezett anya- és csecsemővédelem jogi alapjait az 1876. évi XIV. tc., 4. 19. 20. 21. §, anyagi támogatását 1898-tól az Országos Betegellátási Alap biztosította. Az 1901. évi VIII. tc. a közsegélyeket és a hét–tizenhat éves gyermekek ingyenes orvosi ellátását kodifikálta. Középpontba került a gyermekjárványok elleni védekezés, a védőoltások kiterjesztése. Az anyavédelmet és a csecsemőgondozást a bábák intézkedési körébe utalták, szorgalmazták a felvilágosító tevékenységet. Társadalmi összefogás szerveződött az elhagyott és szegény gyermekbetegek felkarolására. Ezek a mozgalmak többnyire orvosi kezdeményezésre születtek, szorgalmazták az állami segítséget, a törvényi rendezést, az intézményi hálózat kiépítését stb. Ilyen mozgalomból született az Országos Stefánia Szövetség (1915), amely kezdetben fővárosi szinten, majd országosan fejtette ki tevékenységét. A Stefánia Szövetség a felvilágosításon túl a szegény sorsú anyák és csecsemőik aktív gondozását, anyagi segítését is feladatának tekintette. Nem csupán önkénteseket foglalkoztattak, 1922-től már – a nővérképzésen belül létrehozott, két kiegészítő tanév folyamán kiképzett – hivatásos védőnők hálózatát is kiépítették. A védőnő feladata lett az anya terhességének kezdetétől a megszületett gyermek hároméves koráig történő gondozása. A gondozás, az egészségnevelés mellett a Stefánia Szövetség anyagi természetű segítséget is nyújtott: a helyi önkormányzat segítségével megszervezték a „vándorkelengye” mozgalmat, a legszegényebbek számára a szociális szülési segélyt. Talán a legfontosabb eredmény a szülőházak (szülőotthonok) rendszerének létrehozása lett, hogy a várandós anyák ne otthon, hanem megfelelő kórházi körülmények között, orvosi segítséggel hozzák világra gyermeküket, elkerülve az esetleges szülési komplikációkat, amelyek más okok mellett a magas csecsemőkori halálozás okozói voltak.

A védőnőképzéssel függött össze az ápolónőképzés teljes reformja. Ennek átformálására már 1913-ban született javaslat, amely a háborús követelmények miatt nem valósult meg. 1920-ban felfüggesztették az addigi formákat (a vöröskeresztes nővértanfolyamokat), és 1922-ben a négy orvosi kar mellett megszervezték az egyetemek felügyeletével működő Ápoló- és Védőnőképző Iskolákat. A hallgatók a négy polgári iskolai osztály elvégzése után hároméves, érettségi bizonyítvány birtokában kétéves ápolónőképzésben vettek részt, ahol orvoselőadókkal, egységes tankönyvekből folyt az általános képzés. Az általános oklevél megszerzése után nyílt lehetőség a speciális továbbképzésre, például a bába-, gyermekápoló-, illetve védőnőképzésre. A Magyar Vöröskereszt és a Magyar Betegápolók és Ápolónők Egyesülete (MBÁE) továbbra is részt vett a képzésben: a Vöröskereszt inkább a szociális nővéreket, a MBÁE az idősebb, képesítés nélküli ápolók munka melletti oktatását vállalta magára. A Népjóléti Minisztérium az általános közigazgatás helyi szervezeteinél kötelezően alkalmazta a szociális munkatársakat, akik részt vettek az állami segélyek szétosztásában, a rászorultság megállapításában, a veszélyeztetett családi körülmények felderítésében stb.

1926-ban az újonnan felállított Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) felügyelete alá helyezték az Ápoló- és Védőnőképző Iskolákat, az önkéntes társadalmi szervezetek (Vöröskereszt, MBÁE, egyházi képzők) keretében folyó ápoló- és védőnőképzést is. Az intézet felhatalmazást kapott az újabb szakképzések (gyermekápolók, műtősnők, véradó-asszisztensek stb.) megszervezésére, tanterveik elkészítésére. E faladatokat az OKI a saját kebelén belül felállított Országos Betegápolónői Intézeten keresztül látta el. A reform következtében a kórházakban működő ápolói szakszemélyzet képzettségi aránya elérte a 60%-ot, a képesítés nélküliek részére gyorsított tanfolyamok indítását kérték a MBÁÉ-tól. Így az ápolónőképzés lépést tudott tartani a kórházi ágyak számának emelkedésével.

A szociális tevékenységet sokban segítette az 1931-től fokozatosan kiépített ún. Egri-norma rendszere, amely az állami és alapítványi segélyeket volt hivatott új elvek alapján elosztani és rendezni. Az addigi szabályok szerint a helyhatóságok a szegénységi bizonyítvány alapján osztották szét a segélyeket, adtak ki koldulási engedélyt, helyezték el a rászorulókat szegényházakban, menhelyeken. Az új rendszer ugyan nem vetette el a korábbi gyakorlatot, de lényeges módosítás volt a segélyek életkorhoz és időtartamhoz való igazítása, az egészségi állapot és a munkanélküliség felmérése. A helyhatóságok feladata lett a munkahelyteremtés, míg a szociális gondozóknak a rászorulókat életkor, iskolai végzettség, családi és egészségi állapot szerint kellett felkutatniuk. E felmérések alapján szakmai tanfolyamokat szerveztek, átmeneti segélyekkel támogatták a képzés résztvevőit, gondoskodtak elhelyezkedésükről, a tényleges munkaképtelenek részére állandó járadékot folyósítottak. Különös figyelmet kellett szentelni a fiataloknak, a családosoknak, a munkaképes életkorúaknak. A családosok részére az Országos Nagycsaládosok Egyesülete (ONCSA) lakásépítési akciókat szervezett, olyan helyekre költöztette a rászorulókat, ahol megélhetésük is biztosított volt.

A két világháború között végrehajtott közigazgatási reform szerint a közegészségügyi tisztviselői kartól nemcsak közigazgatási jártasságot biztosító képzést kértek, de az apparátusban működő egyes feladatokhoz a szociális gondozói, közigazgatási, ápoló–védőnői végzettséget is. Pontosan meghatározták a feladatköröket, a szakapparátust – az általános fegyelmi kérdéseket kivéve – szakmai felügyelő és ellenőrző bizottságok alá rendelték. Jelentősen növelték a helyi szakapparátus feladatkörét, fontosságát és felelősségét. Például a járási egészségügyi osztályok önállósága megnövekedett a megyei hasonló osztályokkal szemben, amit a fokozott szakmai ellenőrzés is erősített. Nagymértékben szorgalmazták a községi orvosi rendelők, szülőotthonok, szakorvosi rendelések megszervezését, a közegészségi programok országos és helyi végrehajtását.

A fentiek különösen fontossá váltak a vidék egészségügyének fejlesztésében: ekkor indították el az ún. artézi kút programmal minden községben és településen a minőségileg ellenőrzött ivóvízellátás biztosítását, zajlott a falvaktól távol eső tanyákon a kutak ellenőrzése, az ivóvíz laboratóriumi ellenőrzése, hiszen a nem megfelelő ivóvíz következtében gyakoriak voltak az entériás jellegű, fertőző-járványos megbetegedések. Az állam a városokban, nagyobb községekben a csatornázást, a szennyvízelvezetést anyagilag támogatta, ami fontos előrelépést jelentett. A program eredményességét bizonyítja, hogy jelentősen csökkent a járványos betegségekben elhunytak száma. 1920-ban 41 ezer, 1925-ben 25 ezer, 1930-ban 24 ezer, 1932-ben 20 ezer fő hunyt el valamilyen járványos betegségben. Jelentősen visszaesett a tífuszban meghaltak száma, a vízminőség javításával összefüggésben csökkent a vérhas (dizentéria), szalmonella, a fertőző

 

 

májgyulladás eseteinek száma. A városokban csökkent, de vidéken még jelentékenynek volt mondható a diftéria, elterjedt nevén torokgyík (1937-ben vezették be a kötelező védőoltást), a vörheny, a kanyaró, a szamárköhögés, illetve ezek szövődményei.

A legelterjedtebb – városokban és vidéken egyaránt – népbetegségnek a gümőkór, a tuberkulózis számított, az egészségügyi statisztika szerint is a legnagyobb halandósága ennek a betegségnek volt. A tuberkulózis kórokozóját Robert Koch 1882-ben fedezte fel, a szervezett védekezés hazánkban az 1890-es években indult meg. 1896-ban Korányi Frigyes kezdeményezte a betegség elleni védekezés szakmai és társadalmi összefogással való megszervezését. 1901-ben felépült a fővároshoz közeli Budakeszin az Erzsébet királyné Szanatórium hatszáz ággyal. 1906-ban ingyenes „köpetvizsgálatot” rendeltek el, 1906-tól államilag támogatták a tüdőbeteg-gondozók felépítését, ugyancsak ekkor rendelte el a Belügyminisztérium a TBC-s betegek országos szintű nyilvántartását, lakásaik fertőtlenítését. Az 1908. évi közegészségügyi törvény módosítása a védekezés legfontosabb szervévé a Tuberkulózis Elleni Küzdelem Országos Központját tette, amelynek feladata a megelőzés és gyógykezelés programjának kidolgozása és végrehajtása lett. A tuberkulózis megfékezésére irányuló munkálatok végrehajtása az I. világháború alatt megtorpant, sőt a helyzet romlott. A háború évei alatt elsősorban a hadseregben dúlt a betegség, ezért több katonai kórházat és szanatóriumot kellett szervezni.

A trianoni békeszerződés megkötése után a TBC elleni küzdelem szervezője a Népjóléti Minisztérium lett, de a rossz gazdasági helyzet miatt csak korlátozott mértékben tudtak cselekedni. Ennek ellenére 1924-ben huszonnégy vidéki tüdőgondozó nyílt, egyúttal a háború idején katonai célokra elvett tüdőszanatóriumokat és kórházi osztályokat visszaadták a polgári tüdőbeteg-gondozás céljaira, sőt üresen álló volt katonakórházakat is átengedtek hasonló okokból. 1926-tól erőteljes felvilágosító propagandát indítottak, felállították a Népegészségügyi Múzeumot, amely vándorkiállításokkal és előadásokkal hívta fel a figyelmet a veszélyekre és a megelőzés módjára. Ez a mozgalom bizonyította, hogy a tuberkulózis szoros kapcsolatban van a szociális és higiénés viszonyokkal. A vidéki lakosság betegbiztosítási rendszerének kiszélesítését olyan értelemben is szorgalmazták, hogy meg kell növelni a TBC-s betegágyak számát. Ekkor rendelték el a kötelező röntgenes szűrővizsgálatot, ingyenessé tették a betegek kezelését. A tüdőgondozók száma – eltekintve a szakrendelőktől – 1932-ben hetvenháromra emelkedett, amit elsődlegesen a vidék vonatkozásában kívántak tovább fejleszteni, hiszen ott volt a legaggasztóbb a betegség statisztikája. 1940-re már 141-re szaporodott a számuk, ami azonban a népességhez arányítva csak 50%-os sikernek számított. Az eredmények ellenére a gümőkór továbbra is vezető helyen volt az országos halálozási statisztikában. 1941-ben kétszázezer tuberkulózisost tartottak nyilvántartásban. A statisztikailag érzékelhető javulás a háborús évek alatt nem csupán megtorpant, de a TBC-s mortalitás ismét emelkedő tendenciát mutatott: 1939-ben 13,2 %, 1940-ben 13,5 %, 1941-ben 13,8 %, 1945-ben pedig már 15,5 % volt.

A két világháború között a magyar orvostudomány különösen értékes korszakát élte. A négy orvosi karon igen magas színvonalú képzés folyt, a hazai orvostudomány európai, sőt világhírű elismerést vívott ki. Ezek közé tartozott többek között Bókay János gyermekgyógyászati kutatásaival, a magas színvonalú sebészeti, nőgyógyászati iskolák, de említhetnénk Grósz Emil és ifj. Imre József szemészeti vagy ifj. Lenhossék Mihály élettani tevékenységét, a legismertebbeket kiemelve. Az egyik legnagyobb nemzetközi siker Szent-Györgyi Albert 1937-ben odaítélt Nobel-díja volt. A vitaminkutatással foglalkozó szegedi biokémikus professzor nemcsak a magyar medicina színvonalát, de a nem fővárosi orvosi karok nívóját is bizonyította.

Az orvoslás szakmai minőségének jellemzője az egyre inkább differenciálódó gyógyító munkában a szakorvosi képesítés arányának növekedése is. Ebben az időben – teljes mértékig elfogadottan – mind több orvosnő működött. A szakosodás szerint alakultak az orvosi társasági élet szervezetei, az 1930-as években harminchárom orvosi társaság tevékenykedett az országban. A két világháború közötti időben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a különféle orvosi szakterületek társaságai közötti kapcsolattartás, a tapasztalatcsere, a kongresszus jellegű találkozások megszervezése. Ebből az igényből született meg például a Tihanyi Orvos Napok megrendezésének gondolata, amelyet 1934-től – nemzetközi részvétellel – évente összehívtak.

A magyar orvostársadalom öntevékenyen szervezte meg az érdekvédelmét, amely az orvosok és az állam viszonyát az egyenjogúság alapján kívánta rendezni. Az 1876. évi XIV. sz. ún. közegészségügyi törvény csak az állam alkalmazásában lévő orvosoknak nyújtott nyugdíjat, a többiek csak bankoknál köthetett – hatalmas összegű törlesztéssel – nyugdíjbiztosítást Az orvosok másik sérelme a közigazgatásnak való kiszolgáltatás lett: az állam szolgálatában dolgozó orvost – még orvosi kérdésekben is – laikus felettesek felügyelték. Az orvostársadalom arra törekedett, hogy felettük – szakmai és etikai kérdésekben – orvosokból álló felügyelő bizottság döntsön, amit az államigazgatás tudomásul vehet. A 19–20. század fordulóján megalakult Orvosszövetség az előbbi kérdést nem tudta megoldani, csak az orvosok országos nyilvántartását valósította meg. (Csak a nyilvántartásba „felvett” orvosok végezhettek nyilvános orvosi tevékenységet.) Az 1920-as években folytatott érdekvédelmi tárgyalások után született meg az ún. kamarai törvény 1936-ban, amelynek értelmében megszervezték a Magyar Orvosi Kamarát, amely részben átvette az Országos Orvosszövetség felhatalmazásait, másrészt felállította a régóta kívánt etikai és szakmai bizottságokat. Az orvosok számára kötelező volt a belépés, csak így lehetett orvosi gyakorlatot folytatni.
A tiszta érdekvédelmi elvek az 1930-as évek végén csorbultak, hiszen a Kamara megalakulása pillanatában még politikamentes volt, de a következő tisztújítás (1940) idején a politikai jellegű jobboldali szervezetek (Magyar Orvosok Védegylete – MOVE, Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete – MONE) jelentős teret nyert a kamarai vezetésben. Ezután jelölték meg a kamarai névjegyzékekben a zsidó és zsidó származású tagokat, ami 1943-ig még nem jelentett hátrányt a tagsági jogokban. 1943-tól – az ún. fajvédelmi törvény bevezetése után – kizárták a zsidó orvosokat, visszavonták az orvosi gyakorlat engedélyeket. A vallási megkülönböztetés már az ún. első zsidótörvény (1921) bevezetésével kezdetét vette, hiszen előbb az egyetemi hallgatók és a tanárok „vallási arányát” szabályozták, a második zsidótörvény (1938) után már az állami alkalmazásban levő zsidó orvosokat távolították el. Igaz, ekkor még figyelembe vették az adott helyen-területen levő orvoshiányt, illetve Magyarország hadba lépése (1941) után a katonai szolgálatra behívott keresztény orvosokat zsidó vallású, munkaszolgálatra behívott kollegáikkal helyettesítették. 1943 után ezt a gyakorlatot megszüntették, a zsidó orvosokat csak kisegítő munkaszolgálatos katonaként vezényelték a frontokra, és 1944 őszén megsemmisítő táborokba szállították őket. Ezek ellen nem emelt szót az Orvosi Kamara, ezért 1945-ben feloszlatták.

Külön kell szólni a magyar katona-egészségügy alakulásáról: a trianoni békeszerződés meghatározta Magyarország hadseregének létszámát (35 ezer fő) és fegyvernemeit, ami nagyarányú leszerelést és egyes fegyvernemek felszámolását jelentette. A katona-egészségügyet – bizonyos katonai felügyelet mellett a Népjóléti Minisztérium hatáskörébe utalták, 1932-ben újból a Honvédelmi Minisztériumhoz került vissza. A honvédegészségügy kórházainak és intézményeinek számát a tényleges állományhoz igazították, az orvoslétszám 450 körül stabilizálódott. A beteggondozásba beletartozott a nagyszámú rokkant, az ellátást speciális és rehabilitáló részlegek segítették. A második világháború kirobbanásának veszélye miatt a magyar kormány is hadseregfejlesztő politikába kezdett. 1938-ban a magyar hadsereg létszáma 85 ezer fő lett, 1938-tól felgyorsult a katona-egészségügyi felszerelése, kiképzése. 1939. február 3-án a felsőház, február 4-én az országgyűlés is megtárgyalta a katona-egészségügy kiszélesítését, a kisegítő szervezetek – köztük a Magyar Vöröskereszt – felélénkítését, anyagi megerősítését. Előkészületek történtek mozgó tábori kórházak szervezésére, raktárkészleteik feltöltésére. 1941-ben felszereltek tizenhárom katonai kórházvonatot, amelyek egyenként huszonkét vagonból álltak, 240 fekvő és 60 ülőbeteget tudtak szállítani. Felállították a JU–52-es repülőgépekből álló (60 db) kimentő szolgálatot, amely a voronyezsi áttörés után kapott különös jelentőséget, majd a háború alatt háromszorosára emelték a gépek számát. A háború első két évében tizenhat vidéki hadikórházat állítottak fel százezer betegággyal, biztosítottak 19 590 ápolónőt. A Magyar Vöröskereszt 6500 mozgósítható ágyat és 2000 utókezelő férőhelyet működtetett. Jelentős szerepet kapott a vöröskeresztes légoltalmi egészségügy, amely közel százezer betegággyal rendelkezett az ország területén.

A második világháború öt éve alatt természetesen bővült és formálódott a magyar katonaegészségügy szerkezete, intézményeinek száma és összetétele. 1941 nyarától 60 magyar hadikórház működött (összesen százezer betegággyal) a határokon kívül, de 1943 végén újabb hatvannyolc hadikórházat kellett felszerelni, ami közel húszezer betegágyat jelentett. A légoltalomnál szervezett légókórházak szerepe Magyarország intenzív bombázásának idején növekedett meg. Sajnos a hátráló német hadsereggel együtt hetvenöt magyar hadikórház, harmincegy tábori kórház és jelentős kórházi felszerelés került ki Ausztria és Németország területére, ahol szétszóródtak, de a működőképes részekből felállt a Magyar Vöröskereszt betegellátó és gondozó egysége, mintegy ötezer betegággyal, amelyek ausztriai s németországi városokban működtek. Hazaszállításukat 1945 nyarán szervezték meg.
 



Kulcsszavak: orvosképzés helyei, „orvosfelesleg”, közegészségügyi állapotok, kórházépítési program, a vidék egészségügye, járványügyi helyzet, betegbiztosítás jogi rendezése, a világháború katona-egészségügye, háborús veszteségek.
 


 

IRODALOM

Bezerédyné Hertelendy Magdolna – Hencz A. – Zalányi S. (1967): Évszázados küzdelem hazánk egészségügyéért. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest

Johan Béla (1942): Az egészségügyi közigazgatás modern feladatai. In: Mártonffy Károly (szerk.): A mai magyar egészségügyi közszolgálat. A 7. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam előadásai. (A korszerű közszolgálat útja 13). Állami, Budapest, 223 – 245.

Kapronczay Károly (2001): Fejezetek 125 év magyar egészségügyének történetéből. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest

Kapronczay Károly (2010): A magyarországi közegészségügy szakterületeinek történetéből 1876–1944. (Magyar tudománytörténeti szemle könyvtára, 58/2) MATI–Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Piliscsaba–Budapest

Keller Lajos (1927): Az egészségügyi segédszemélyzet képzése és munkája. (Országos Stefánia-Szövetség az Anyák és Csecsemők Védelmére kiadványai 41.) Országos Stefánia Szövetség, Budapest

Melly József (1942): A városi hatóságok közegészségügyi hatásköre. In: Mártonffy Károly (szerk.): A mai magyar egészségügyi közszolgálat. A 7. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam előadásai. (A korszerű közszolgálat útja 13). Állami, Budapest,, 245–457.

Sághy Ferenc (1934): A társadalmi helyzet befolyása a járványos betegségekre. Szociális orvostudomány. 12, 379–399.

Schütz Otto (1942): A tuberkulózis megelőzése és a közigazgatás. In: Mártonffy Károly (szerk.): A mai magyar egészségügyi közszolgálat. A 7. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam előadásai. (A korszerű közszolgálat útja 13). Állami, Budapest, 623–639.

Szénásy József (1930): Az egészségügyi segédszemélyzet kérdéseiről. (Országos Stefánia-Szövetség az Anyák és Csecsemők Védelmére kiadványai 59.) Országos Stefánia Szövetség, Budapest