A trianoni békeszerződés után az egyharmadára
kisebbedett területen a magyar állam egészségügye is nehéz helyzetbe
került. Az ország lakossága kilencmillióra csökkent. Az egymilliós
fővárost is beleszámítva a Duna–Tisza-közén a népesség 60%-a, a
Dunántúlon 25%-a, a többi 15% pedig az északkeleti területeken élt.
A lakosság számaránya egyéb szempontok alapján is változó volt:
igazi városiasodást a főváros mutatott, a lakosok 60%-a vidéken élt,
tanyán mintegy 20% telepedett le. Bár a legjelentősebb ipari
központok többségét elvesztette az ország, de így is fejlett
agrárállamnak minősült. A Trianon előtti Magyarország azon központi
részén, amely a mai állam területének felel meg, 7,9 millió ember
élt. Ez a lélekszám 1918 után 1,1 millióval növekedett, az elcsatolt
területekről áttelepedett magyarokkal. Bizonyos vonatkozásokban
kétségtelen nehézségeket idézett elő ez a hirtelen
népességsűrűsödés. Az áttelepültek 90%-a a főváros környékén,
ideiglenes táborokban élt, foglalkozásukra nézve zömmel
tisztviselők, állami alkalmazottak, akik a magyar államtól várták a
segítséget. Az ország anyagi problémái ellenére is igyekezett
gondoskodni róluk, elsősorban lakóházak építésével, bár a nagy
gazdasági válság évei alatt az építkezések elhúzódtak.
Az egészségügy is válságos helyzetben volt, hiszen
legértékesebb „vagyonából”, a mintegy 140 ezer kórházi ágyból közel
százezret elveszített, mindössze 38 ezer gyógyintézeti férőhely
maradt. Különös megterhelést jelentett a frontokról hazatérő rokkant
katonák tömege, majdnem 750 ezerre tehető a hosszas, illetve élete
végéig gondozást igénylő sérült, és a magyar betegellátó rendszer
még nem rendelkezett ilyen speciális területtel. Munkába állításukat
tartós betegségük akadályozta. Az egészségügyi szakszemélyzetből –
orvos, ápoló, beteggondozó – nem volt hiány, sőt bizonyos
„többletlétszám” is mutatkozott, hiszen az elcsatolt területekről is
szép számban menekültek hozzánk. Mindennapossá vált az „állástalan
orvos”, aki szűkös magánpraxisból, kisegítő munkákból próbál
megélni. A trianoni békeszerződés után a hadsereg egészségügyi
szolgálatából – tekintettel a kis létszámban megállapított
hadseregre – több száz orvost leszereltek, akiket részben az üres
hatósági orvosi pozíciókba irányítottak. Az 1920-as években
szembetűnő lett a magyar orvosok külföldre – elsősorban az amerikai
kontinensre – való távozása. A háborúban nagy tapasztalatot szerzett
betegápolói kar könnyen talált betegágy melletti munkát a
közkórházakban és a magánintézetekben.
Hazánk szociális ellátottsága kritikus volt, hiszen a közel
ötmilliós vidéki lakosság túlnyomó többségének nem volt egészségügyi
biztosítása, kb. másfél millió agrárproletár (béres, cseléd, falusi
szegény) méltatlan körülmények között élt. Nemzetközi felmérés
szerint a gyermekek körében nagymértékű volt a tuberkulózis, a
gyermekhalandóság, a falvakban nem létezett az egészségügyi kultúra,
felvilágosítás. A falusi ember orvost legfeljebb a jószágához, nem a
beteg családtaghoz hívott. Önkéntes betegbiztosítással legfeljebb a
módos nagygazdák rendelkeztek. Az 1920-as évek elején nem véletlenül
kapcsolták össze a Népjóléti Minisztérium keretén belül az
egészségügyet a szociális- és munkaügyi kérdésekkel. A távlati
tervek között szerepelt a betegbiztosítás kiterjesztése, a „beteg
falu” megszüntetés. Erre a nehézségekkel küzdő állam csak
korlátozott összegeket tudott biztosítani a költségvetésből.
Az orvosképzést tekintve jelentős változás történt:
Magyarországra menekítették a kolozsvári (1872) és pozsonyi (1917)
egyetemeket. A kolozsvári egyetem orvosi kara Szegedre, a pozsonyi
Erzsébet királyné Tudományegyetem végül Pécsre; a harmadik vidéki
egyetem orvosi kara Debrecenben (1916) működött. A budapesti mellett
a vidéki karok nem számítottak „másodrendűnek”. A kormány már az
1920-as évek elején nagyszabású tervet készített a debreceni, a
szegedi és a pécsi orvosi karok új épületeinek, klinikáinak
felépítésére. Ezzel egyidejűleg az ország újabb kórházépítési
programot dolgozott ki, amelyben új, korszerű intézményeket épített,
mellettük a polgári betegellátás céljaira átépítették az első
világháború előtt működött közös hadsereg intézményeit.
A gazdasági nehézségek ellenére megnyugtató volt,
hogy a közigazgatás és ezen belül az egészségügyi igazgatási
rendszer változatlan maradt, nem kellett új megoldásokat keresni. Az
új egészségügy stratégiai kidolgozásában szerepet játszó fiatal
szakembereket tanulmányutakra küldték az Egyesült Államokba és
Angliába. A közegészségügy elméleti és gyakorlati irányítását az
1926-ban felállított Országos Közegészségügyi Intézetre ruházták,
amelynek megszervezésében döntő szerepet játszott Johann Béla, a két
világháború közötti időszak jeles egészségügyi szervezője. Hasonló
elvek alapján készítették elő az 1928-ban elfogadott ún. biztosítási
törvényt is, amely állami szinten rendezte a beteg- és
balesetbiztosítás minden területét, pontosan meghatározta a kötelező
járulékfizetésért nyújtott szolgáltatásokat. Ezekben az években
jelentősen fejlődött a magán- és közalkalmazotti biztosítási
rendszer, az Országos Társadalombiztosítási Intézet mellett számos
egyéb biztosító (MABI, OTBA, MÁV, Postás stb.) is a betegellátás
szolgálatába állt. A magánbiztosítók is szerveztek kórházi és
járóbeteg-ellátást, a legkorszerűbb kórházak rendszerét építették
ki. A fejlesztésben lényeges szempont volt a gyógyfürdők, a
balneológia lehetőségeinek kihasználása.
Nagy előrelépés történt az anya- és csecsemővédelem
területén. A szervezett anya- és csecsemővédelem jogi alapjait az
1876. évi XIV. tc., 4. 19. 20. 21. §, anyagi támogatását 1898-tól az
Országos Betegellátási Alap biztosította. Az 1901. évi VIII. tc. a
közsegélyeket és a hét–tizenhat éves gyermekek ingyenes orvosi
ellátását kodifikálta. Középpontba került a gyermekjárványok elleni
védekezés, a védőoltások kiterjesztése. Az anyavédelmet és a
csecsemőgondozást a bábák intézkedési körébe utalták, szorgalmazták
a felvilágosító tevékenységet. Társadalmi összefogás szerveződött az
elhagyott és szegény gyermekbetegek felkarolására. Ezek a mozgalmak
többnyire orvosi kezdeményezésre születtek, szorgalmazták az állami
segítséget, a törvényi rendezést, az intézményi hálózat kiépítését
stb. Ilyen mozgalomból született az Országos Stefánia Szövetség
(1915), amely kezdetben fővárosi szinten, majd országosan fejtette
ki tevékenységét. A Stefánia Szövetség a felvilágosításon túl a
szegény sorsú anyák és csecsemőik aktív gondozását, anyagi segítését
is feladatának tekintette. Nem csupán önkénteseket foglalkoztattak,
1922-től már – a nővérképzésen belül létrehozott, két kiegészítő
tanév folyamán kiképzett – hivatásos védőnők hálózatát is
kiépítették. A védőnő feladata lett az anya terhességének kezdetétől
a megszületett gyermek hároméves koráig történő gondozása. A
gondozás, az egészségnevelés mellett a Stefánia Szövetség anyagi
természetű segítséget is nyújtott: a helyi önkormányzat segítségével
megszervezték a „vándorkelengye” mozgalmat, a legszegényebbek
számára a szociális szülési segélyt. Talán a legfontosabb eredmény a
szülőházak (szülőotthonok) rendszerének létrehozása lett, hogy a
várandós anyák ne otthon, hanem megfelelő kórházi körülmények
között, orvosi segítséggel hozzák világra gyermeküket, elkerülve az
esetleges szülési komplikációkat, amelyek más okok mellett a magas
csecsemőkori halálozás okozói voltak.
A védőnőképzéssel függött össze az ápolónőképzés
teljes reformja. Ennek átformálására már 1913-ban született
javaslat, amely a háborús követelmények miatt nem valósult meg.
1920-ban felfüggesztették az addigi formákat (a vöröskeresztes
nővértanfolyamokat), és 1922-ben a négy orvosi kar mellett
megszervezték az egyetemek felügyeletével működő Ápoló- és
Védőnőképző Iskolákat. A hallgatók a négy polgári iskolai osztály
elvégzése után hároméves, érettségi bizonyítvány birtokában kétéves
ápolónőképzésben vettek részt, ahol orvoselőadókkal, egységes
tankönyvekből folyt az általános képzés. Az általános oklevél
megszerzése után nyílt lehetőség a speciális továbbképzésre, például
a bába-, gyermekápoló-, illetve védőnőképzésre. A Magyar
Vöröskereszt és a Magyar Betegápolók és Ápolónők Egyesülete (MBÁE)
továbbra is részt vett a képzésben: a Vöröskereszt inkább a
szociális nővéreket, a MBÁE az idősebb, képesítés nélküli ápolók
munka melletti oktatását vállalta magára. A Népjóléti Minisztérium
az általános közigazgatás helyi szervezeteinél kötelezően alkalmazta
a szociális munkatársakat, akik részt vettek az állami segélyek
szétosztásában, a rászorultság megállapításában, a veszélyeztetett
családi körülmények felderítésében stb.
1926-ban az újonnan felállított Országos
Közegészségügyi Intézet (OKI) felügyelete alá helyezték az Ápoló- és
Védőnőképző Iskolákat, az önkéntes társadalmi szervezetek
(Vöröskereszt, MBÁE, egyházi képzők) keretében folyó ápoló- és
védőnőképzést is. Az intézet felhatalmazást kapott az újabb
szakképzések (gyermekápolók, műtősnők, véradó-asszisztensek stb.)
megszervezésére, tanterveik elkészítésére. E faladatokat az OKI a
saját kebelén belül felállított Országos Betegápolónői Intézeten
keresztül látta el. A reform következtében a kórházakban működő
ápolói szakszemélyzet képzettségi aránya elérte a 60%-ot, a
képesítés nélküliek részére gyorsított tanfolyamok indítását kérték
a MBÁÉ-tól. Így az ápolónőképzés lépést tudott tartani a kórházi
ágyak számának emelkedésével.
A szociális tevékenységet sokban segítette az
1931-től fokozatosan kiépített ún. Egri-norma rendszere, amely az
állami és alapítványi segélyeket volt hivatott új elvek alapján
elosztani és rendezni. Az addigi szabályok szerint a helyhatóságok a
szegénységi bizonyítvány alapján osztották szét a segélyeket, adtak
ki koldulási engedélyt, helyezték el a rászorulókat szegényházakban,
menhelyeken. Az új rendszer ugyan nem vetette el a korábbi
gyakorlatot, de lényeges módosítás volt a segélyek életkorhoz és
időtartamhoz való igazítása, az egészségi állapot és a
munkanélküliség felmérése. A helyhatóságok feladata lett a
munkahelyteremtés, míg a szociális gondozóknak a rászorulókat
életkor, iskolai végzettség, családi és egészségi állapot szerint
kellett felkutatniuk. E felmérések alapján szakmai tanfolyamokat
szerveztek, átmeneti segélyekkel támogatták a képzés résztvevőit,
gondoskodtak elhelyezkedésükről, a tényleges munkaképtelenek részére
állandó járadékot folyósítottak. Különös figyelmet kellett szentelni
a fiataloknak, a családosoknak, a munkaképes életkorúaknak. A
családosok részére az Országos Nagycsaládosok Egyesülete (ONCSA)
lakásépítési akciókat szervezett, olyan helyekre költöztette a
rászorulókat, ahol megélhetésük is biztosított volt.
A két világháború között végrehajtott közigazgatási
reform szerint a közegészségügyi tisztviselői kartól nemcsak
közigazgatási jártasságot biztosító képzést kértek, de az
apparátusban működő egyes feladatokhoz a szociális gondozói,
közigazgatási, ápoló–védőnői végzettséget is. Pontosan meghatározták
a feladatköröket, a szakapparátust – az általános fegyelmi
kérdéseket kivéve – szakmai felügyelő és ellenőrző bizottságok alá
rendelték. Jelentősen növelték a helyi szakapparátus feladatkörét,
fontosságát és felelősségét. Például a járási egészségügyi osztályok
önállósága megnövekedett a megyei hasonló osztályokkal szemben, amit
a fokozott szakmai ellenőrzés is erősített. Nagymértékben
szorgalmazták a községi orvosi rendelők, szülőotthonok, szakorvosi
rendelések megszervezését, a közegészségi programok országos és
helyi végrehajtását.
A fentiek különösen fontossá váltak a vidék
egészségügyének fejlesztésében: ekkor indították el az ún. artézi
kút programmal minden községben és településen a minőségileg
ellenőrzött ivóvízellátás biztosítását, zajlott a falvaktól távol
eső tanyákon a kutak ellenőrzése, az ivóvíz laboratóriumi
ellenőrzése, hiszen a nem megfelelő ivóvíz következtében gyakoriak
voltak az entériás jellegű, fertőző-járványos megbetegedések. Az
állam a városokban, nagyobb községekben a csatornázást, a
szennyvízelvezetést anyagilag támogatta, ami fontos előrelépést
jelentett. A program eredményességét bizonyítja, hogy jelentősen
csökkent a járványos betegségekben elhunytak száma. 1920-ban 41
ezer, 1925-ben 25 ezer, 1930-ban 24 ezer, 1932-ben 20 ezer fő hunyt
el valamilyen járványos betegségben. Jelentősen visszaesett a
tífuszban meghaltak száma, a vízminőség javításával összefüggésben
csökkent a vérhas (dizentéria), szalmonella, a fertőző
|
|
májgyulladás eseteinek száma. A városokban
csökkent, de vidéken még jelentékenynek volt mondható a diftéria,
elterjedt nevén torokgyík (1937-ben vezették be a kötelező
védőoltást), a vörheny, a kanyaró, a szamárköhögés, illetve ezek
szövődményei.
A legelterjedtebb – városokban és vidéken egyaránt
– népbetegségnek a gümőkór, a tuberkulózis számított, az
egészségügyi statisztika szerint is a legnagyobb halandósága ennek a
betegségnek volt. A tuberkulózis kórokozóját Robert Koch 1882-ben
fedezte fel, a szervezett védekezés hazánkban az 1890-es években
indult meg. 1896-ban Korányi Frigyes kezdeményezte a betegség elleni
védekezés szakmai és társadalmi összefogással való megszervezését.
1901-ben felépült a fővároshoz közeli Budakeszin az Erzsébet
királyné Szanatórium hatszáz ággyal. 1906-ban ingyenes
„köpetvizsgálatot” rendeltek el, 1906-tól államilag támogatták a
tüdőbeteg-gondozók felépítését, ugyancsak ekkor rendelte el a
Belügyminisztérium a TBC-s betegek országos szintű nyilvántartását,
lakásaik fertőtlenítését. Az 1908. évi közegészségügyi törvény
módosítása a védekezés legfontosabb szervévé a Tuberkulózis Elleni
Küzdelem Országos Központját tette, amelynek feladata a megelőzés és
gyógykezelés programjának kidolgozása és végrehajtása lett. A
tuberkulózis megfékezésére irányuló munkálatok végrehajtása az I.
világháború alatt megtorpant, sőt a helyzet romlott. A háború évei
alatt elsősorban a hadseregben dúlt a betegség, ezért több katonai
kórházat és szanatóriumot kellett szervezni.
A trianoni békeszerződés megkötése után a TBC
elleni küzdelem szervezője a Népjóléti Minisztérium lett, de a rossz
gazdasági helyzet miatt csak korlátozott mértékben tudtak
cselekedni. Ennek ellenére 1924-ben huszonnégy vidéki tüdőgondozó
nyílt, egyúttal a háború idején katonai célokra elvett
tüdőszanatóriumokat és kórházi osztályokat visszaadták a polgári
tüdőbeteg-gondozás céljaira, sőt üresen álló volt katonakórházakat
is átengedtek hasonló okokból. 1926-tól erőteljes felvilágosító
propagandát indítottak, felállították a Népegészségügyi Múzeumot,
amely vándorkiállításokkal és előadásokkal hívta fel a figyelmet a
veszélyekre és a megelőzés módjára. Ez a mozgalom bizonyította, hogy
a tuberkulózis szoros kapcsolatban van a szociális és higiénés
viszonyokkal. A vidéki lakosság betegbiztosítási rendszerének
kiszélesítését olyan értelemben is szorgalmazták, hogy meg kell
növelni a TBC-s betegágyak számát. Ekkor rendelték el a kötelező
röntgenes szűrővizsgálatot, ingyenessé tették a betegek kezelését. A
tüdőgondozók száma – eltekintve a szakrendelőktől – 1932-ben
hetvenháromra emelkedett, amit elsődlegesen a vidék vonatkozásában
kívántak tovább fejleszteni, hiszen ott volt a legaggasztóbb a
betegség statisztikája. 1940-re már 141-re szaporodott a számuk, ami
azonban a népességhez arányítva csak 50%-os sikernek számított. Az
eredmények ellenére a gümőkór továbbra is vezető helyen volt az
országos halálozási statisztikában. 1941-ben kétszázezer
tuberkulózisost tartottak nyilvántartásban. A statisztikailag
érzékelhető javulás a háborús évek alatt nem csupán megtorpant, de a
TBC-s mortalitás ismét emelkedő tendenciát mutatott: 1939-ben 13,2
%, 1940-ben 13,5 %, 1941-ben 13,8 %, 1945-ben pedig már 15,5 % volt.
A két világháború között a magyar orvostudomány
különösen értékes korszakát élte. A négy orvosi karon igen magas
színvonalú képzés folyt, a hazai orvostudomány európai, sőt
világhírű elismerést vívott ki. Ezek közé tartozott többek között
Bókay János gyermekgyógyászati kutatásaival, a magas színvonalú
sebészeti, nőgyógyászati iskolák, de említhetnénk Grósz Emil és ifj.
Imre József szemészeti vagy ifj. Lenhossék Mihály élettani
tevékenységét, a legismertebbeket kiemelve. Az egyik legnagyobb
nemzetközi siker Szent-Györgyi Albert 1937-ben odaítélt Nobel-díja
volt. A vitaminkutatással foglalkozó szegedi biokémikus professzor
nemcsak a magyar medicina színvonalát, de a nem fővárosi orvosi
karok nívóját is bizonyította.
Az orvoslás szakmai minőségének jellemzője az egyre
inkább differenciálódó gyógyító munkában a szakorvosi képesítés
arányának növekedése is. Ebben az időben – teljes mértékig
elfogadottan – mind több orvosnő működött. A szakosodás szerint
alakultak az orvosi társasági élet szervezetei, az 1930-as években
harminchárom orvosi társaság tevékenykedett az országban. A két
világháború közötti időben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a
különféle orvosi szakterületek társaságai közötti kapcsolattartás, a
tapasztalatcsere, a kongresszus jellegű találkozások megszervezése.
Ebből az igényből született meg például a Tihanyi Orvos Napok
megrendezésének gondolata, amelyet 1934-től – nemzetközi
részvétellel – évente összehívtak.
A magyar orvostársadalom öntevékenyen szervezte meg
az érdekvédelmét, amely az orvosok és az állam viszonyát az
egyenjogúság alapján kívánta rendezni. Az 1876. évi XIV. sz. ún.
közegészségügyi törvény csak az állam alkalmazásában lévő orvosoknak
nyújtott nyugdíjat, a többiek csak bankoknál köthetett – hatalmas
összegű törlesztéssel – nyugdíjbiztosítást Az orvosok másik sérelme
a közigazgatásnak való kiszolgáltatás lett: az állam szolgálatában
dolgozó orvost – még orvosi kérdésekben is – laikus felettesek
felügyelték. Az orvostársadalom arra törekedett, hogy felettük –
szakmai és etikai kérdésekben – orvosokból álló felügyelő bizottság
döntsön, amit az államigazgatás tudomásul vehet. A 19–20. század
fordulóján megalakult Orvosszövetség az előbbi kérdést nem tudta
megoldani, csak az orvosok országos nyilvántartását valósította meg.
(Csak a nyilvántartásba „felvett” orvosok végezhettek nyilvános
orvosi tevékenységet.) Az 1920-as években folytatott érdekvédelmi
tárgyalások után született meg az ún. kamarai törvény 1936-ban,
amelynek értelmében megszervezték a Magyar Orvosi Kamarát, amely
részben átvette az Országos Orvosszövetség felhatalmazásait,
másrészt felállította a régóta kívánt etikai és szakmai
bizottságokat. Az orvosok számára kötelező volt a belépés, csak így
lehetett orvosi gyakorlatot folytatni.
A tiszta érdekvédelmi elvek az 1930-as évek végén csorbultak, hiszen
a Kamara megalakulása pillanatában még politikamentes volt, de a
következő tisztújítás (1940) idején a politikai jellegű jobboldali
szervezetek (Magyar Orvosok Védegylete – MOVE, Magyar Orvosok
Nemzeti Egyesülete – MONE) jelentős teret nyert a kamarai
vezetésben. Ezután jelölték meg a kamarai névjegyzékekben a zsidó és
zsidó származású tagokat, ami 1943-ig még nem jelentett hátrányt a
tagsági jogokban. 1943-tól – az ún. fajvédelmi törvény bevezetése
után – kizárták a zsidó orvosokat, visszavonták az orvosi gyakorlat
engedélyeket. A vallási megkülönböztetés már az ún. első
zsidótörvény (1921) bevezetésével kezdetét vette, hiszen előbb az
egyetemi hallgatók és a tanárok „vallási arányát” szabályozták, a
második zsidótörvény (1938) után már az állami alkalmazásban levő
zsidó orvosokat távolították el. Igaz, ekkor még figyelembe vették
az adott helyen-területen levő orvoshiányt, illetve Magyarország
hadba lépése (1941) után a katonai szolgálatra behívott keresztény
orvosokat zsidó vallású, munkaszolgálatra behívott kollegáikkal
helyettesítették. 1943 után ezt a gyakorlatot megszüntették, a zsidó
orvosokat csak kisegítő munkaszolgálatos katonaként vezényelték a
frontokra, és 1944 őszén megsemmisítő táborokba szállították őket.
Ezek ellen nem emelt szót az Orvosi Kamara, ezért 1945-ben
feloszlatták.
Külön kell szólni a magyar katona-egészségügy
alakulásáról: a trianoni békeszerződés meghatározta Magyarország
hadseregének létszámát (35 ezer fő) és fegyvernemeit, ami nagyarányú
leszerelést és egyes fegyvernemek felszámolását jelentette. A
katona-egészségügyet – bizonyos katonai felügyelet mellett a
Népjóléti Minisztérium hatáskörébe utalták, 1932-ben újból a
Honvédelmi Minisztériumhoz került vissza. A honvédegészségügy
kórházainak és intézményeinek számát a tényleges állományhoz
igazították, az orvoslétszám 450 körül stabilizálódott. A
beteggondozásba beletartozott a nagyszámú rokkant, az ellátást
speciális és rehabilitáló részlegek segítették. A második
világháború kirobbanásának veszélye miatt a magyar kormány is
hadseregfejlesztő politikába kezdett. 1938-ban a magyar hadsereg
létszáma 85 ezer fő lett, 1938-tól felgyorsult a katona-egészségügyi
felszerelése, kiképzése. 1939. február 3-án a felsőház, február 4-én
az országgyűlés is megtárgyalta a katona-egészségügy kiszélesítését,
a kisegítő szervezetek – köztük a Magyar Vöröskereszt –
felélénkítését, anyagi megerősítését. Előkészületek történtek mozgó
tábori kórházak szervezésére, raktárkészleteik feltöltésére.
1941-ben felszereltek tizenhárom katonai kórházvonatot, amelyek
egyenként huszonkét vagonból álltak, 240 fekvő és 60 ülőbeteget
tudtak szállítani. Felállították a JU–52-es repülőgépekből álló (60
db) kimentő szolgálatot, amely a voronyezsi áttörés után kapott
különös jelentőséget, majd a háború alatt háromszorosára emelték a
gépek számát. A háború első két évében tizenhat vidéki hadikórházat
állítottak fel százezer betegággyal, biztosítottak 19 590 ápolónőt.
A Magyar Vöröskereszt 6500 mozgósítható ágyat és 2000 utókezelő
férőhelyet működtetett. Jelentős szerepet kapott a vöröskeresztes
légoltalmi egészségügy, amely közel százezer betegággyal
rendelkezett az ország területén.
A második világháború öt éve alatt természetesen
bővült és formálódott a magyar katonaegészségügy szerkezete,
intézményeinek száma és összetétele. 1941 nyarától 60 magyar
hadikórház működött (összesen százezer betegággyal) a határokon
kívül, de 1943 végén újabb hatvannyolc hadikórházat kellett
felszerelni, ami közel húszezer betegágyat jelentett. A
légoltalomnál szervezett légókórházak szerepe Magyarország intenzív
bombázásának idején növekedett meg. Sajnos a hátráló német
hadsereggel együtt hetvenöt magyar hadikórház, harmincegy tábori
kórház és jelentős kórházi felszerelés került ki Ausztria és
Németország területére, ahol szétszóródtak, de a működőképes
részekből felállt a Magyar Vöröskereszt betegellátó és gondozó
egysége, mintegy ötezer betegággyal, amelyek ausztriai s
németországi városokban működtek. Hazaszállításukat 1945 nyarán
szervezték meg.
Kulcsszavak: orvosképzés helyei, „orvosfelesleg”, közegészségügyi
állapotok, kórházépítési program, a vidék egészségügye, járványügyi
helyzet, betegbiztosítás jogi rendezése, a világháború
katona-egészségügye, háborús veszteségek.
IRODALOM
Bezerédyné Hertelendy Magdolna – Hencz A.
– Zalányi S. (1967): Évszázados küzdelem hazánk egészségügyéért.
Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest
Johan Béla (1942): Az egészségügyi
közigazgatás modern feladatai. In: Mártonffy Károly (szerk.): A mai
magyar egészségügyi közszolgálat. A 7. Közigazgatási Továbbképző
Tanfolyam előadásai. (A korszerű közszolgálat útja 13). Állami,
Budapest, 223 – 245.
Kapronczay Károly (2001): Fejezetek 125 év
magyar egészségügyének történetéből. Semmelweis Orvostörténeti
Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest
Kapronczay Károly (2010): A magyarországi
közegészségügy szakterületeinek történetéből 1876–1944. (Magyar
tudománytörténeti szemle könyvtára, 58/2) MATI–Semmelweis
Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Piliscsaba–Budapest
Keller Lajos (1927): Az egészségügyi
segédszemélyzet képzése és munkája. (Országos Stefánia-Szövetség az
Anyák és Csecsemők Védelmére kiadványai 41.) Országos Stefánia
Szövetség, Budapest
Melly József (1942): A városi hatóságok
közegészségügyi hatásköre. In: Mártonffy Károly (szerk.): A mai
magyar egészségügyi közszolgálat. A 7. Közigazgatási Továbbképző
Tanfolyam előadásai. (A korszerű közszolgálat útja 13). Állami,
Budapest,, 245–457.
Sághy Ferenc (1934): A társadalmi helyzet
befolyása a járványos betegségekre. Szociális orvostudomány. 12,
379–399.
Schütz Otto (1942): A tuberkulózis
megelőzése és a közigazgatás. In: Mártonffy Károly (szerk.): A mai
magyar egészségügyi közszolgálat. A 7. Közigazgatási Továbbképző
Tanfolyam előadásai. (A korszerű közszolgálat útja 13). Állami,
Budapest, 623–639.
Szénásy József (1930): Az egészségügyi
segédszemélyzet kérdéseiről. (Országos Stefánia-Szövetség az Anyák
és Csecsemők Védelmére kiadványai 59.) Országos Stefánia Szövetség,
Budapest
|
|