Metaforák metaforája

Több szempontból is hiánypótló mű Szabó Réka Metaforák és szimbólumok című könyve. Elgondolkodtató és nem pusztán tudományszociológiai érdekesség, hogy ismét a nyelvészet felől érkezett egy jelentős pszichológiai vonatkozású mű, amely ráadásul két olyan megismerési rendszer, a kognitív és a pszichoanalitikus szemléletmód kapcsolódási pontjait kutatja, amelyeket világok választanak el egymástól. Diagnosztikus értékű, hogy pszichológusok nemigen dolgoznak efféle kérdéseken, és a szerző magas labdát csap le a jungiánus szimbólumok és a lakoffiánus metaforák integrálására tett kísérletével. Ráadásul nem egyszerűen nyelvészeti munkáról vagy valamiféle izgalmas szómágiáról van szó: a kimondott, a kimondható és a kimondhatatlan analízisétől indult maga Freud is, a szavak ereje felől közelít az analitikus filozófia, a gondolkodás és nyelv viszonya pedig központi kérdése a kognitív tudománynak.
Szabó Réka a kognitív nyelvészet radikális episztemológiáját, a testesültséget (embodiment), illetve annak egy központi elemét, a konceptuális metaforát, és a jungi pszichoanalízis szimbólum fogalmát igyekszik közös rendszerbe foglalni. Számos pszicholingvista és kognitív tudós számára már a metafora is túl magas szintű nyelvi konstrukció ahhoz, hogy jól kutatható legyen, legalábbis amíg a nyelv alapvető építőköveinek és mechanizmusainak megbízható leírását meg nem tudjuk adni, a szimbólumok mint reprezentációs egységek azonban végképp a megismerés határán túlra száműzettek. Ezért is nagy vállalkozás e rendkívül elvont és magas szintű metastruktúrák vizsgálata – és a szerző ennek megfelelő alapossággal járja körül őket.

A kognitív metafora elmélet (George Lakoff és Mark Johnson, illetve magyarul Kövecses Zoltán és Benczes Réka munkái) szerint az olyan hétköznapi kifejezések is valójában metaforikusak, mint „ragyogó ötlet” vagy „lapos előadás”, tehát a metafora nem a költészet vagy a retorika kitüntetett eszköze, hanem mindennapi jelenség. Mindennapiságát pedig annak köszönheti a feltételezés szerint, hogy gondolkodásunk alapvető mechanizmusáról van szó: az absztrakt gondolatokat metaforikus leképezések révén értjük meg. Például egy olyan elvont fogalom, mint amilyen a tudás, konkrét, perceptuális tapasztalatok révén nyer struktúrát – és tartalmat – mint például a látás. A tudás látás fogalmi metafora olyan nyelvi megnyilvánulásokban érhető tetten, mint a „nem látja át a problémát”, „nagyon homályos, amit mondasz” vagy „a nyomozók sötétben tapogatóznak”. Szabó Réka központi tézise, hogy a fogalmi metaforák a jungiánus szimbólumok köré csoportosíthatók; érvelése szerint egyúttal ennek a tükörképe is igaz, vagyis a szimbólumok által kiváltott asszociátumok metaforikus kifejezések formájában jutnak el hozzánk.

Fontos megjegyezni: a szerző szimbólum alatt kifejezetten Carl Gustav Jung szimbólumait érti, vagyis nem egészen a tünetek vagy álmok szimbolikus (freudi) értelmezését, hanem a jungi kollektív vagy egyéni tudattalanból felmerülő tartalmakat, illetve azok egyetemes szimbólumokként történő azonosítását (például egy fa mint az élet fája, vagy a tűz, a víz, a föld, a levegő mint szimbólum stb.). E felfogás szerint a szimbólum sosem ragadható meg pontosan, kicsit olyan, mint egy festmény: adhatunk részletes leírást róla, készíthetünk vázlatokat, fényképet vagy másolatot, az eredmény sosem pont az lesz, mint az eredeti. Mégis, amit el tudunk mondani róla, képszerű lesz, és épp a szimbólum e képi jellege válik a metafora forrástartományává (tudatos, perceptuális alapjává); céltartománya pedig a szimbólum rejtett jelentése, vagyis a tudattalan tartalom. A szimbólumokat azonban legfeljebb végtelenül megközelíthetjük, elérni sosem érhetjük el: egy-egy metafora a szimbólum teljes mondanivalójának csak kis részét adhatja vissza, sőt, az összes metafora felsorolásával sem kapunk teljes leírást, mély tartalmának mindig csak perifériájához férünk hozzá. A könyv érdekessége, hogy több terápiás helyzet elemzésén keresztül igyekszik kimutatni, ahogy tudattalan, szimbolikus tartalmak valóban metaforikus kifejezések révén „jönnek a felszínre” az ülések során – s lényegében ez adja a könyv velejét.
A szerző a kognitív nyelvészeti gondolati struktúrák és a metafora, a szimbólum jungiánus és egyéb felfogásainak átfogó ismertetését követően rendkívül finom elemzését adja annak a folyamatnak, ahogy a pszichoterápiás helyzetben bizonyos lelki működések képekké alakulnak, és ahogy a képes-képletes jelentés megszületik: ahogy egy tudattalan tartalom szimbólum formájában a felszín felé közelít, aminek tudatosuló vonatkozásai képi tartalmakká alakulva metaforikus leképezéseket inspirálnak, melyek végül metaforikus nyelvi kifejezésekben verbalizálódnak, és kerülnek be a terápia terébe. A mű nagy érdeme, hogy mindkét oldaláról megvizsgálja az érmét: egyrészt a jungi mélylélektan szemszögéből, ahogy belső képeinket metaforikus szavakba öntjük, hogy megértsük a pszichikus-emocionális folyamatokat,

másrészt a kognitív nyelvészet felől, ahogy a nyelvi kifejezéseket perceptuális képekre vezetjük vissza, hogy megértsük az elmét. Rendkívül tanulságos, ahogy a pszichológusok számára oly átjárhatatlannak tűnő megismerési szakadék elme és psziché között milyen lehelet finom, mégis szisztematikus nyelvi átkötéseket kap.

A szerző szinte észrevétlenül (és talán nem is egészen szándékosan) azonban mindkét gondolatrendszer határait feszegeti. Először is, a metaforaelmélet egyik alapvetése, hogy a metaforákat perceptuális élmények motiválják, és e szenzomotoros tapasztalatok teszik őket univerzálissá. Például a ’düh’ a világ majd minden táján valamilyen ’forró folyadék’, így „elönt” vagy „fortyog”, ami könnyen összefüggésbe hozható a harag során megemelkedő vérnyomással; amiben a kultúrák eltérnek, az, hogy honnan is jön, a fejből, a hasból, a szívből stb. Amikor azonban Szabó azt javasolja, hogy a metaforákat szimbólumok motiválják, átlép a tudattalan világába – amibe persze beleférnek testi-fizikai élményei, de a közvetlen tapasztalás világából a fantázia és az érzelem birodalmába érkezünk. Ezek szerint sok más „lángoló” metaforával együtt a dühöt is valójában a szenvedély szimbóluma, a tűz motiválja, s ha fenn is tartjuk, hogy ez végtére testi érzetekkel van összefüggésben, felmerül a kérdés, hogy mennyire fizikai percepció a fantázia? Vajon testi élmény-e a képzelet – a sárkány és a szfinx? Nem vitás, hogy az érzékek nagy hatással vannak a kognícióra, de eléggé másként fest a dolog, ha a metaforákat szimbólumok motiválják – amiket pedig érzelmek –, nem pedig érzetek.

Egyúttal a metaforák is felkavarják a jungi gondolatvilágot. Valóban szükséges-e (kollektív, tudattalan) szimbólumokat feltételeznünk a metaforákat motiváló kép(zet)ek mögött? Ha a szimbólum több mint kép, nem lehet, hogy ez a többlet maga az emocionális jelentés vagy inkább jelentőség? Ha pedig annál sematikusabb (vagyis annál kevésbé képszerű), minél mélyebbről jön, van-e egyáltalán bármi a legmélyén – egy érzelmen túl? Archetipikus vagy kollektív? A kérdés kulcsa a pszichoanalízis mint nyelvelemzés paradoxona: felfedezésről vagy feltalálásról van-e vajon szó? Az ismertetett terápiás álom- és életútelemzések jól illusztrálják, mennyire konstruktív és kétirányú jelentésadási folyamatok zajlanak egy pszichoterápia során. Ha tetszik, ki lehet lyukadni szimbólumokhoz is, ám a forrás- és céltartományok, úgy tűnik, könnyen átfolyhatnak egymásba (az életút mint műalkotás a forrástartomány feltérképezését, az alkotás mint egyéni szimbólum értelmezése a céltartomány megkeresését igényli). Egyáltalán nem elhanyagolható mozzanat, hogy a lelki dinamikák rekonstruálása során eleve rendelkezésre állnak olyan kulturális kódok, nevezhetjük őket szimbólumoknak, amelyek aztán a szemlélő számára is „szimbolikusan” visszaolvashatók. Mindazonáltal a metaforák csak aláhúzzák, milyen fontos szerepet játszanak a képek és a képzetek az érzelmek verbális kifejezésében. A pszichoanalízis jelentésadási folyamatai valóban könnyen válnak szimbolikus értelmezésekké, valami valami mást jelenít meg, valami valami más helyett áll, de hogy ezek határozott ősképek lennének, vagy, hogy ezeknek mi a pontos köre, nagy kérdés. Másként fogalmazva: nem lehet, hogy szimbólum mindaz, ami mélyebb jelentéssel – és érzelmi jelentőséggel – bír? Ahogy a szerző is megjegyzi egy ponton: még egyes szavak is hordozhatnak szimbolikus jelentéstartalmat. Igen szórakoztatóan elemzi például, milyen szimbolikus jelentéseket kaphat a tűz, a föld, a víz, a levegő, vagy hogyan jelenik meg az epe és a máj szimbolikus képként a magyar irodalom és költészet elmúlt pár száz évének metaforáiban, ami nem hagy kétséget eleink kimagasló görög–latin felkészültsége felől, de ahogy Hippokratész személyiségtana egyre kevésbé része az általános műveltségnek, nem csak ott merül-e fel mélyebb jelentés, ahol azt valaki megtalálja – vagy megalkotja?

Függetlenül a metaforák perceptuális gyökerének és a tudattalan szimbolikus jellegének pszichológiai realitásától (aminek megállapítása végső soron empirikus kérdés és a pszichológusok feladata), Szabó Réka kimagasló alapossággal mutatja ki, hogy a metaforikus kifejezések képletes jellegük alapján jól elrendezhetőek jungi szimbólumok körül. E reprezentációs réteg tanulmányozása magával ragadó, ha a tudattalan mélységeiben, ha a szellem magaslatain lakozik, és a könyv rendkívül szórakoztató olvasmány, nem csupán nyelvészek és pszichológusok, de minden, a humaniorák iránt érdeklődő, a nyelv játékosságára és mély összefüggéseire kíváncsi olvasó számára. A szerző többször említi, hogy hely hiányában nem áll módjában kifejteni bizonyos gondolatait, úgyhogy remélhetőleg nemsokára ismét egy hasonlóan színes, nyelvileg gazdag és mélyen szántó könyvvel jelentkezik.(Szabó Réka: Metaforák és szimbólumok, C. G. Jung szimbólumértelmezésének és a fogalmi metaforák elméletének összevetése. Budapest: Oriold és Társai, 2015, 232 p.)

Forgács Bálint

posztdoktori ösztöndíjas

Université Paris Descartes, Franciaország