|
|
Ez az írás egy készülő nagyobb, sokfelé ágazó munka
fogalmi kereteinek kialakításával kapcsolatos próbálkozást tükröz. A
munka témája az 1989–90 utáni magyar emlékezetpolitika áttekintése
kettős összehasonlításban: összevetve egyrészt az 1960–70-es évek
vonatkozó magyarországi vitáival, másrészt a II. világháború utáni
időszakra vonatkozó nemzetközi horizontú kitekintéssel. Miért
választottam ezt a témát? A vonatkozó általános szakirodalom igen
gazdag, de tájékozódásom során úgy találtam, hogy ilyen
összefoglalás még nem készült.1
A historiográfia mellett személyes motívumra is kell ugyanakkor
hivatkoznom, azokra a tapasztalatokra, amelyeket az önkényuralmi
rendszerekhez kapcsolódó utcanevek használatával foglalkozó
akadémiai bizottság2
tagjaként szereztem. Kb. 150 közterület-elnevezéssel foglalkoztunk,
és ez a munka vezetett első hipotézisemhez.
Míg 1945 után régiónk politikai programjai
jövőirányultak voltak, a múltat „végképp eltörölve”, igen kevés
„progresszív” hagyományt felvállalva sugározták a boldog jövő
ígéretét, addig 1989 után a politikai programok dominánsan a múlt
felé fordultak. Magyarországon 1956 hagyománya 1989. június 16-a
után egy csillagórányi ideig közös platform lehetett valamennyi, a
változtatásokat igénylő és felvállaló politikai csoportosulás
számára, de az új nemzeti ünnepnapokról, az új címerről folytatott
viták, 1992. október 23-a eseményei, a Horthy-újratemetés a múlt
hatalmát éreztették. A jövő tervezését elhomályosították a
múltértelmezés párthovatartozáshoz és ideológiai beállítottsághoz
illeszkedő konfliktusai. Sorjáztak a nehezebbnél nehezebb kérdések.
Rossz álomként felejtsük el, és kriminális devianciaként ítéljük el
a magyar történelem feltételezett szerves folyamatából kiváló 1944.
március 19. és 1990. április 8. közötti időszakot, vagy az 1945–48
közötti periódus hagyományaihoz lépjünk vissza? Mi a helye a
republikánus hagyománynak, a magyar konzervativizmus és liberalizmus
milyen eszmei öröksége vihető tovább, mi is adja a békés átalakulást
lehetővé tevő tárgyalásokon részt vett ellenzéki politikai csoportok
történeti legitimitását? A múlt és a történelem között persze
nemcsak a politika ösvényei vezetnek, a tudomány már 1989 előtt
elkezdte a modern kori magyar történelem folyamatosságainak és
megszakítottságainak tárgyszerű, szakszerű vizsgálatát, és a
társadalom kollektív emlékezete sem tükrözte teljes mértékben a
múltértelmezéssel kapcsolatos politikai konfliktusokat.
Az utcanevek körüli vitában, mint cseppben a
tenger, összegződtek több mint két évtizeddel a rendszerváltás után
ezek a feszültségek, ezért törhetetlen optimizmusom és nem fakuló
naivitásom jegyében az itt kapott feladatot megpróbáltam nem
teherként, hanem kutatói kihívásként értelmezni, és megfogalmaztam a
kutatás második hipotézisét. A nagy múltértelmezési narratívák
gyakran elfedik a kisebb régiók, helyi közösségek, különböző
társadalmi csoportok sajátos emlékezetét, múltfelfogását, és az
ezzel nem számoló politika nemegyszer a joggal igényelt és kívánatos
társadalmi kohézió erősítése helyett konfliktusokat mélyít vagy vált
ki. A méltó hagyományok keresése az 1989–90 utáni Magyarországon
tehát inkább a társadalmi-politikai konfliktusok mélyítését, mint a
társadalmi kohézió fokozását eredményezték, s innen a megértést
kereső kutatói kérdés: hogyan állunk evvel tágabb
összehasonlításban?
A történész egyik legfontosabb szerszáma a jól
csiszolt fogalomrendszer, ezért itt most egy, a felvázolt kérdés
összehasonlító megválaszolásához szükséges fogalmi keretet szeretnék
bemutatni.
Igen hosszú azoknak a szerzőknek a listája, akik
segítségemre voltak ebben a munkában, így itt csak két nevet
említenék: a nagy öregek közül David Loventhalt (Loventhal, 1985,
2015), nemzedéktársaim közül pedig Stefan Troebstot (Troebst, 2013).
A jelen és a múlt közötti viszony meghatározó
funkcionális elemeit az elvégzendő összehasonlítás-hoz a
következőképpen lehetne csoportosítani:
A múlt megkívánása (Loventhal szóhasználatával:
wanting the past): legitimáció keresése: határozott önkritika
(Németország, Japán); határozatlan, bizonytalan, tétova önkritika
(Ausztria, Franciaország), megbékélés keresése (Dél-Afrika,
Spanyolország), áldozatszerep bizonyítása (Lengyelország), lobbyerő
növelése (Közép-Európa), visszamenőleges igazságszolgáltatás,
megtorlás, kárpótlás, jóvátétel (mending past wrongs,
Wiedergutmachung), nosztalgia, aranykorkeresés, önfényezés.
A múlt megismerése: tudomány, infotainment,
emlékezet, tárgyi emlékek.
A múlt megváltoztatása: szimbólumok, ünnepek,
érdemek és történetértelmezés törvénybe foglalása, retorika,3
jelentésekkel terhelt szavak használata (genocídium,
népvándorlás, fasiszta, kommunista értékelő jelzőként elemzés
helyett), fizikai környezet átalakítása, vereségek átstilizálása,
kommercializáléssal relativizálás (a normalitás keresése horror
helyett, humor moralizálás helyett – kérdés, hogy hol kezdődik a
relativizálás az emlékeztetés helyett).
A jelen–múlt viszony egy másik lehetséges
megközelítése a múltvizsgálatot, emlékezetpolitikát előtérbe állító
szituációk vizsgálata:
• Politikai változások, kisebb-nagyobb
válsághelyzetek,
• Kulturális-tudományos események.
Ha ezt a két megközelítést egy koordinátarendszer
két tengelyén helyezzük el, az 1.
ábrán látható képet kapjuk:
A jelen–múlt viszony e kettős megközelítését
alkalmazva tehát hat tipikus esetünk van, az alábbiakban mindegyikre
egy rövid példát hozok fel.
Tudományos-művészeti munka mozgósítja a jelenkori
identitáskeresést. Erre kiemelkedő példa Nemeskürty István
munkássága leginkább két témakör kapcsán. Ez történt Mohács után
(1966) című művének fő érve szerint nem a csatavesztés volt a
legnagyobb nemzeti tragédia, hanem az uralkodó osztály belharcai a
csata idején és azt követően. A Rekviem egy hadseregért (1972) az
előzőhöz hasonlóan igen nagy visszhangot kiváltó könyv volt, a
pártállami keretek között egyáltalán lehetséges módon tűzte
napirendre a II. világháborúban elesett magyar katonák elsiratását.
Ő írt először arról, hogy bármennyire is elítéljük az ügyet, amiért
Magyarország belépett a II. világháborúba, a katonák nem pusztán az
agresszió eszközei, hanem halálba kényszerített, adott esetekben
hősiesen harcoló emberek. Azt a felfogást cáfolta, amellyel a
keresztény nemzeti kurzus is felmentést szeretett volna adatni a
maga számára: a rezsim a bolsevizmus elleni világméretű küzdelem
részese volt, a Szovjetunió területén harcoló katonái pedig az
antikommunista háború hősei. Nemeskürty ugyanakkor arra
figyelmeztetett: ne avassuk a vereséget győzelemmé, az esztelen
kalandot a hazáért vívott küzdelemmé!
A két mű közös nevezője a nemzetvesztő uralkodó
osztály áldozatául esett magyar nép hősi helytállása, ami
illeszthető volt egy osztályharcos marxista szemlélethez, de
ugyanúgy felfogható volt illúzióoszlatásként, mint
illúziókeltésként. Voltak, akik politikai üzenetként az elnyomó
hatalommal való kiegyezés hasznát dekódolták egy olyan időszakban,
amikor a humán értelmiségi közéletet a Molnár Erik kezdeményezte
vita foglalkoztatta a 16–18. századi magyar függetlenségi harcok
értékeléséről. Érdekes párhuzam, hogy ebben az időszakban kezdődnek
a franciaországi viták a kollaborációról, az algériai háborúról. A
vonatkozó szaktudományos eredmények már régen túlhaladtak a két
témakörrel kapcsolatos kutatások akkori szintjén, de Nemeskürty
munkáinak kisugárzása akkor felelős önvizsgálatra késztette a
társadalom széles rétegeit és inspirálta a szaktudomány képviselőit.
2. Második példám arra vonatkozik, amikor
művészeti-tudományos teljesítmény segíti elő a történeti
megismerést. Nem történészi munka, hanem egy akkor igen fiatal
hamburgi kiadói lektor, Rolf Hochuth Nyugat-Berlinben 1962
februárjában Erwin Piscator rendezésében bemutatott darabja
jelentett fordulópontot a II. világháború alapkérdései társadalmi
vitájának megindításában. A helytartó-ban XII. Pius Hitlerrel
szemben megalkuvónak minősített magatartását (Goldhagen, 2002)
kritizálja a kegyetlenségek hírén felháborodó fiatal pap. A darab
hatalmas vihart kavart a pápai álláspont elkötelezett hívei és
szenvedélyes kritikusai között. A témát azóta számos szakember
kutatta, többek között egy a Harvardon végzett politológus, Daniel
Goldhagen, aki 1996-ban megjelent első könyve sikerén felbuzdulva
nyúlt a témához. A Hitler önkéntes hóhérai (Goldhagen, 1996) című,
rövid idő alatt számos nyelven milliós példányszámban publikált
munka a német kulturális hagyományok és az egykorú társadalom
Holokausztért viselt felelősségét kívánta bizonyítani, de érveit,
forráskezelését a történészszakma lényegében egységesen utasította
el. Mégis, a munka meghatározó szerepet játszott a történészszakma
stimulálásában és a témakör iránti társadalmi érdeklődés
felkeltésében.
3. Harmadik példám a populáris kultúra
történetszemléletet formáló szerepére hívja fel a figyelmet. Egy
fiatal amerikai kolléga nemrég megjelent Hi Hitler! című műve
(Rosenfeld, 2015) mutat be Hitlert és a nemzetiszocializmus
történetét, emlékezetét kommercializáló példákat. Igen
elgondolkoztató, hogy két filmben és számos színházi feldolgozásban
az utóbbi évtizedek egyik világszerte legsikeresebb musicalje (a
Madách Színház is bemutatta) Mel Brooks Producerek című darabja
volt, amelyben ha ironikus módon is, a nemzetiszocializmus
gondolatvilága kap nagy nyilvánosságot. Mindez lehet jó hír, hiszen
optimista értelmezésként azt mondhatjuk: olyan távol áll e
kulturális termékek fogyasztóitól a nácizmus emléke, hogy a horrort
a humor válthatta fel. Pesszimistaként azonban az is állítható, hogy
a szörnyűségek kommercializálódása a normalitás jegyeivel ruházza
fel a hitleri Németországot.
4. Az áldozati szerepek politikai felhasználásáról
ismereteim szerint egy német történész, író, Wolfgang Schivelbush
írta a legjobb összefoglalót A vereség kultúrája (Schivelbush, 2001)
címmel. Három esetet hasonlít össze: az amerikai Délt a polgárháború
után, Franciaországot a porosz–francia háborút követően és az első
világháború utáni Németországot. Érvelésének lényege egy Reinhart
Kosselecktől származó idézet: „A történelmet rövid távon a győztesek
alakíthatják, de a történeti tapasztalatokra építő bölcsesség inkább
a legyőzöttek osztályrésze… a vereség az intellektuális fejlődés
forrása” (Schivelbush, 2001, 4.). Nemcsak a forradalmak, hanem a
győzelmek is felfalhatják gyermekeiket, míg a heroikus vereség több
tanulság forrása lehet. A magyar vonatkozások, amelyekkel többek
között Hunyady György (Hunyady,1998, 2015) és László János
foglalkozott, nem feltétlenül támasztják alá Kosseleck véleményét.
Ezek szerint a magyar nemzeti identitás központi eleme az áldozati
szerep. A sokfajta írásos forrásra és felmérésekre alapozott
következtetések szerint a nemzeti érzelemskálán a félelem, remény,
lelkesedés, szomorúság és csalódás dominál. A trianoni trauma
életpályáját vizsgálva hasznosítja László János a választott trauma
fogalmát (László, 2012), amikor is egy etnikai-nemzeti csoport
ragaszkodik hősies vereségeihez és sérüléseihez. Idézi Jörn Rüsent
is, aki szerint, ha a történészek racionális, lineáris oksági
rendben mutatják be azt, amit a tömegek irracionális
„határélményként” tapasztalnak, a tömegek szempontjából nézve a
történészek szükségszerűen banalizálják az áldozatok emlékét.
|
|
|
5. Ötödik példám két nemzetközi és egy nemzeti
emlékezetpolitikai intézmény munkájának hatásmechanizmusát idézi
fel. Az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózata 2005-ben a
lengyel, szlovák, magyar és német kulturális miniszterek
elhatározása alapján jött létre. Közvetlen előzménye a berlini
Holokauszt-emlékmű felállításával összefüggő vita volt arról, hogy
milyen intézményes módon emlékeztessenek a német nép 20. századi
szenvedéseire, így leginkább a második világháborút követő
kényszermigrációkra. Marcus Meckel lutheránus lelkész,
szociáldemokrata politikus, az NDK utolsó külügyminisztere
kezdeményezte, hogy múzeum vagy emlékmű helyett sokkal rugalmasabb,
folyamatosan formálható szervezeti formát, egy hálózatot hozzanak
létre. Az volt a cél, hogy ez a hálózat a közép-európai regionális
együttműködés részeként egy összeurópai emlékezetpolitika
formálásához járuljon hozzá. A hosszas előkészületek után munkáját
ténylegesen 2010-ben megkezdett lengyel–német pillérekre építő,
varsói székhelyű szervezet jelenleg Magyarország, Szlovákia és
Románia kormányzati támogatásával működik, belépés előtt áll
Albánia, megfigyelő Ausztria és Csehország. A számos tudományos
rendezvényt és közéleti megmozdulást, könyvek kiadását,
kiállításokat körülbelül évi 500 000 euróval segítő intézmény az
európai közös emlékezetkultúra valamennyi nemzet számára
elfogadhatónak hitt közös nevezőjét a fasiszta és kommunista
diktatúrák bűneire emlékeztetésben találta meg, ezért augusztus
23-át, az 1939-es német–szovjet szerződés napját próbálja a
legfontosabb összeurópai emlékezetpolitikai emléknappá tenni. Az
Európai Unió hasonló, mintegy fél évtizedes erőfeszítései ellenére a
kezdeményezés eddig nem kapott teljes körű politikai és társadalmi
támogatottságot.
A másik, az Európai Emlékezet és Szolidaritás
Hálózatánál idősebb és nagyobb, Európa határain túlnyúló szervezet a
Nemzetközi Holokauszt Emlékezeti Szövetség (International Holocaust
Remembrance Alliance), amely a svéd miniszterelnök, Göran Persson
1998-as kezdeményezése alapján jött létre Bill Clinton és Tony Blair
politikai támogatásával. A 2000. január 27–29. között Stockholmban
tartott Nemzetközi Holokauszt Fórumon 23 ország állam- vagy
kormányfői szinten, további 14 ország miniszteri szinten
képviseltette magát. Az itt hozott döntés alapján ma 31 tagország,
tíz megfigyelő és hét nemzetközi szervezet vesz részt az intézmény
munkájában, amelyet ez évben Magyarország elnököl. A
munkabizottságok (kutatás, nevelés, múzeumok, kommunikáció) a
sokfelé ágazó vitáknak méltó keretet adva folyamatosan, hatékonyan,
a kutatást inspirálóan dolgoznak.
A legnagyobb európai nemzeti emlékezetpolitikai
intézmény Lengyelországban működik. A Nemzeti Emlékezet Intézete
(Instytut Pamięci Narodowej – IPN) egy 1998 decemberében elfogadott
törvény alapján 2000 óta működik, és sajátos módon egyesít állami
adminisztrációs, igazságszolgáltatást segítő, kutatási és tudományos
népszerűsítési feladatokat. (URL2)
6. A történelem „megváltoztatásának” sajátos módja
a múltra vonatkozó törvénykezés, erre talán a legösszetettebb,
legérdekesebb példát Franciaországból hozhatjuk. Világszerte nagy
feltűnést keltett, amikor Franciaország Európában elsőként 1990.
július 13-án önálló törvénybe foglalta a holokauszt-tagadás
büntethetőségét (Loi Gayssot). Egy 2001. január 29-i törvény
genocídiumként ismerte el az 1915. évi örmény népirtást
Törökországban, sőt 2006-ban büntetendőnek minősítették e genocídium
tagadását. A 2001. május 21-i, Christine Taubira nevéhez fűződő
törvény a rabszolgaságot és a rabszolga-kereskedelmet az emberiség
elleni bűntettnek minősítette. Ugyanakkor a 2005. február 23-i,
gyarmatosítással kapcsolatos francia törvény elismeri a
gyarmatosítás pozitív szerepét, sőt 4. paragrafusa előírja, hogy a
francia oktatási intézmények pozitív értékelést adva oktassák ezt a
témát. E törvények körül rendkívül éles vita bontakozott ki
Franciaországban, az alkotmánybíróság már 2005 januárjában
ajánlásként állást foglalt arról, hogy a törvények csak
kötelezettségeket és jogokat rögzítsenek ilyen értékelések helyett.
2006-ban a vitában felmerült az a sajátos érv is, hogy ha a francia
törvényhozás elítélheti a török történelem egy eseményét, akkor ezt
a török törvényhozás is megtehetné a francia történelem egy
eseményével, így például az algériai háború során elkövetett szörnyű
kegyetlenkedések kapcsán. Ezeknek a vitáknak a légkörében 2005 végén
jött létre tizenkilenc igen neves történész kezdeményezésére egy
civil szervezet, a Liberté pour l’Histoire (URL3),
amelynek jelenlegi elnöke Pierre Nora.
Alapelveit a következőkben foglalta össze:
• A történelem nem vallás.
• A történelem nem erkölcs.
• A történelem nem lehet a jelen szolgálója.
• A történelem nem emlékezet.
• A történelem nem lehet igazságszolgáltatás
tárgya.
2008-ban kiáltványt bocsátottak ki az európai
történészek szakmai felelősségtudatára és a politikusok
bölcsességére apellálva (URL4).
Ez is kiemeli, hogy a történelem nem lehet a napi politika
szolgálója, nem lehet egymással versengő emlékezetek harctere.
Egyetlen politikai hatalom sem döntheti el, hogy mi a történeti
igazság, ezt nem határozhatja meg törvények formájában, mivel ez
súlyos következményekkel járhat mind a történészszakmára, mind
általában a gondolatszabadságra nézve. Eddig mintegy másfél ezer
történész és közéleti személyiség írta alá a kiáltványt.
Ehhez a felhíváshoz fűzöm bizonyára vitát
provokáló, írásom szerény átfogó következtetéseihez vezető
megjegyzésemet. A szakmáját komolyan vevő történész aligha vonhatja
kétségbe a kiáltvány igazát, amennyiben az szakmai munkája
szabadságának megvédését jelenti. A múlttól a történetekig, a
történelemig vezető úton a történész azonban nincs egymagában.
Mindig találkozni fog ott politikusokkal, jogászokkal, írókkal,
művészekkel, papokkal, különböző szinteken oktatókkal és vélt vagy
valós igazukat kereső, nem történész polgárokkal. Ők is a múlt
hatalmával néznek szembe, és ők is hoznak fel érveket tényleges vagy
vélt igazuk védelmében. Súlyos konfliktusforrás lehet azonban a
szerepek tudatos vagy szituációkból adódó felcserélése: a politikus
ne történészként, hanem politikusként, álláspontjáért politikai
felelősséget vállalva képviselje álláspontját. Ugyanakkor hasznos
lehet, ha politikailag indokoltnak látszó kutatásokat kezdeményez,
és van ereje, türelme tudomásul venni annak eredményeit. A történész
pedig legyen tudatában annak, hogy munkáját szakmailag a szakmai
közösség értékeli, de sikerét vagy kudarcát (és ez nem
pozicionálisan értendő) befolyásolja az, hogy mennyire érzékeli
társadalmi-politikai közege hullámzásait vagy rezdüléseit.
A még mindig csak hipotetikus végkövetkeztetés: a
megvizsgált esettanulmányok közül Németország látszik ma az egyetlen
olyan országnak, ahol a múlt hatalma – éppen az örökség rendkívüli
terhe miatt – kohéziót erősített, társadalmi közmegegyezést
támogatott, de csak hosszú idő után, számos vitahullámot, súlyos
konfliktusokat követően. Nem lehetetlen persze, hogy a jelenlegi, a
menekültek, migránsok problémái kapcsán kialakult helyzetben újra
fellángol a vita. Az egyik tanulság ezért most csak a szerénységre
intés lehet szakmánk számára: ne higgyük, hogy a történészek munkája
formálja leginkább a társadalom múltképét. A másik tanulság viszont
a múlt nem történész értelmezői számára az lehet, hogy a
funkcionális, instrumentalizált múlthasználat csak kreatív,
tartalmas jövőképekhez illeszkedve segítheti a mindannyiunk számára
oly fontos társadalmi kohézió kialakítását és stabilizálását.
Kulcsszavak: emlékezetpolitika, historiográfia, történeti
gondolkodás
IDÉZETT MŰVEK
Goldhagen, Daniel Jonah (1996): Hitler’s
Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust. New York
Goldhagen, Daniel Jonah (2002): A Moral
Reckoning. The Role of the Catholic Church and its Unfulfilled Duty
of Repair. New York
Hunyady György (1998): Stereotypes during
the Decline and Fall of Communism. Routledge
Hunyady György (2015): Társadalmi élmények
történelmi értelmezési keretben. Konferencia. Pécs, 2015. 04. 13.
Koselleck, Reinhart (1997): Az
aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája.
Jószöveg Műhely, Budapest (első megjelenés: Zur
historisch-politischen Semantik asymmetrischer Gegenbegriffe. In:
Weinrich, Harald Hrsg.: Positionen der Negativitat. München, 1975,
65–104.)
László János (2012): Történelemtörténetek:
bevezetés a narratív szociálpszichológiába. Akadémiai, Budapest
Loventhal, David (1985): The Past is a
Foreign Country. Cambridge University Press, Újabb kiadása:
Loventhal, David: The Past is a Foreign Country- Revisited.
Cambridge University Press, 2015
Rosenfeld, Gavriel D. (2015): Hi Hitler!
How the Nazi Past Is Being Normalized by Contemporary Culture. New
York
Schivelbush, Wolfgang (2001): The Culture
of Defeat. Metropolitan Books, New York
Troebst, Stefan (2013): Erinnerungskultur
– Kulturgeschichte – Geschichtsregion. Ostmitteleuropa in Europa. F.
Steiner, Stuttgart
LÁBJEGYZETEK
1 Egy részletes
bibliográfia terjedelme meghaladná a jelen írás terjedelmét, ezért
itt csak a számomra legfontosabb szerzőkre utalok, akik munkáikban
gazdag irodalomjegyzékeket közölnek: Helmut Altrichter, Jan és
Aleida Assmann, Stefan Berger, Berend T. Iván, Claudio Fogu, Csepeli
György, Ulf Engel, Glatz Ferenc, Gyáni Gábor, Maurice Halbwachs,
Frank Hadler, Hunyady György, Horváth Zsolt, Wolf Kansteiner, László
János, Richard N. Lebow, David Loventhal, Juan J. Linz, Matthias
Middell, Bill Niven, Rév István, Jörn Rüsen, Alfred Stepan, Szarka
László, Vladimir Tismaneanu, Zvetan Todorov, Maria Todorova,
Trencsényi Balázs, Stefan Troebst, Catherine Verdery, Eil Zaretzky.
<
2 Az önkormányzati
törvény alapján a közterületek elnevezése önkormányzati feladat. A
közterület elnevezéséről az önkormányzat a hatályos jogszabályi
keretek között önállóan dönt: az adott elnevezés megfelel-e a XX.
századi önkényuralmi politikai rendszerekkel összefüggő jogszabályi
rendelkezéseknek. Amennyiben tehát a döntésre jogosult helyi
önkormányzatok nem tudnak, akarnak vagy mernek határozni
közterületeik elnevezéséről, mert kétségük merül fel, hogy a nevet
viselő személy „részt vett-e a XX. századi önkényuralmi politikai
rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában” vagy a
közterület elnevezése tartalmaz- e olyan „kifejezést vagy szervezet
nevét, amely közvetlenül utal XX. századi önkényuralmi politikai
rendszerre”, döntésük meghozatala előtt kérhetik az MTA
állásfoglalását. Az MTA – az akadémiai törvény szerinti
közfeladatainak keretei között – tudományos (szakmai) szempontú
állásfoglalást fogalmaz meg, amely nem kötelező érvényű. Az MTA
tehát nem saját kezdeményezésre készít állásfoglalásokat, hanem
kizárólag a jogszabályban meghatározott szervek eljárásában, azok
hivatalos megkeresésére adja ki állásfoglalásait. Az MTA
állásfoglalása közterületek elnevezésére irányuló kérdés
vizsgálatakor csak a törvényben előírt szempontok szerinti szakmai
vélemény kiadására terjedhet ki, amelyben nincs mód tudományos vagy
művészi életművek átfogó elemzésére. (URL1)
<
3 Különösen fontosak
Kosseleck gondolatai az értéktartalmú és értékmentes
összehasonlításokról. Fő példái: hellén–barbár, keresztény–pogány,
ember–nem ember vs. férfi–nő, felnőtt–gyermek (Kosseleck, 1975).
<
|
|
