A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 HATALOM ÉS NYELV

X

Kontra Miklós

DSc, Károli Gáspár Református Egyetem • kontra.miklos(kukac)kre.hu

 

„A nyelvészetben általában nem fordítanak figyelmet a hatalommal kapcsolatos kérdésekre, vagy ha igen, akkor ez elég felületesen történik” – ezzel a mondattal kezdi Norman Fairclough (1994, 3246.) a The Encyclopedia of Language and Linguistics-ben hatalom és nyelv kapcsolatáról írt cikkét. Így van ez a magyar nyelvészetben is. Nálunk még nincs olyan egyetemi tankönyv, amiben 34 oldalas fejezet tárgyalná nyelv és hatalom kérdéseit, de az angolszász világban már van (Mesthrie, 2009).1 Ebben a rövid cikkben felvillantok néhány kérdést, majd néhány másikat kissé részletesebben fogok bemutatni.

Tudvalevő, hogy a beszéd nemcsak információcserére szolgál, hanem a beszélők társadalmi helyzetéről (életkoráról, műveltségéről, szocializációjának helyszínéről stb.) is sokat elárul. Egy-egy szó, vagy annak kiejtése ellenséges környezetben életveszélyes is lehet. Az Ószövetség szerint negyvenkétezer efraimbelit öltek meg a Jordánnál, akiket arról ismertek föl, hogy Sibboleth helyett Szibboleth-et mondtak. De hasonló szituációk ma is előfordulnak. Például az 1970-es években Belfastban kutató nyelvész, Lesley Milroy arról számolt be (Tagliamonte, 2016, 18.), hogy a vallási különbségekkel együtt járó kiejtésbeli különbségek alapján az utcai huligánok a járókelőket beazonosították, majd elagyabugyálták. Ha valakivel elbetűztették az IRA szót, rögtön megtudták, hogy az illető katolikus-e (mert kb. í-ár-ö-nek ejtette a betűszót), vagy protestáns (áj-ár-é). És nem lehetett tudni, hogy milyen huligánok állítják meg az embert, s melyik kiejtéssel lehet elkerülni az atrocitást. S amikor a múlt század végén a korábbi szerbhorvát nyelv szerbre és horvátra vált szét, ha például egy vajdasági magyar diáklány a hleb szóval kért kenyeret egy zágrábi boltban, vagyis nem a horvát kruh-hal, esetleg ki sem szolgálták.2 Ma is előfordul, hogy egy vajdasági ember, ha Zadarban nyaral, nem használja a szerb/horvát nyelvet, csak magyarul vagy angolul beszél, hogy elkerülje „a szerbeknek kijáró bánásmódot”. Végül a legfrissebb példa: a mai Ukrajnában egyesek éberen figyelik, hogyan ejti valaki az ukrán (írásban oroszul: украинский, ukránul: український) melléknevet. Kiejtésben az a különbség csupán, hogy az oroszoknál a 2., az ukránoknál a 3. szótag a hangsúlyos. Az orosz pedig „megszálló” nyelv, az ukrajnai orosz anyanyelvűek pedig az 5. hadoszlop. Legalábbis sokan ezt és így gondolják.

Nyelvi különbségek fegyveres harcok ürügyéül is szolgálhatnak. Csernicskó István (2015, 1.) írja: „Az Európa biztonságát fenyegető és a világgazdaság növekedését negatívan befolyásoló ukrajnai válság rendezése nem képzelhető el az országban használatos nyelvek státusának rendezése nélkül.”

Nyelvi manipulációk és hatalmi törekvések összjátékát láthattuk Magyarországon például a Dunagate-perben 1990-ben. A Budapesti Katonai Bíróság, hogy elérje célját (bűnösnek mondja ki Végvári József őrnagyot, de büntetését jelentéktelen pénzösszegben határozza meg), olyan mondattani-jelentéstani kétértelműséggel bánt az igazságügyi elmeszakértők véleményével, ami abszurditásában azonos egy valaki nem ivott alkoholt, és részeg volt állítással. A bíróság olyan szaknyelvben (a pszichiátriaiban) folyamodott nyelvész számára nyilvánvaló nyelvi manipulációhoz, amelyben a pernek minden résztvevője, kivéve a pszichiátereket, idegenül mozgott. Az ilyen nyelvi stratégia elfedheti a nyelvi manipulációkat a bíróságon, amint ezt a Dunagate-per ékesen bizonyította (lásd Kontra, 1999).

A nyelvi manipulációknak a mostani magyar politikai diskurzusban is tettenérhető szerepéről írt nemrég alapos tanulmányt Vásárhelyi Mária (2015), olyan témákat tárgyalva, mint „a kommunikációs tér kisajátítása”, „a nyelvhasználat gyarmatosítása” és „a nyelvi megszállás eszköztára”. Egy „első változatnak” tekintendő rövid írásában Kálmán C. György (URL1) nem csupán jellemezte a manipulációkat, hanem jóslásokba is bocsátkozott: „Valami jó, értékes dologgal valami rossz történik: az erkölcsöt hatalmába keríti az erőszak: hiába szent és szívünknek oly kedves dolog a morál, ha rossz emberek rosszra használják, szörnyűség lesz belőle. »Erényterror«. Vagy »morális imperializmus«. Mivel az erény, morál, kegyesség, szolidaritás, jóság meg irgalom éppúgy felcserélhetők egymással, mint a terror, erőszak, imperializmus meg az agresszió és a kényszer […] ‒ bármikor számíthatunk az »agresszív felelősségvállalás« vagy a »ránk kényszerített patriotizmus« fordulatok felbukkanására. Figyeljünk csak.”

De vessünk egy futó pillantást a nyelvi dominanciára és az angol nyelv mai szerepére is. Az Európai Unió és a nyelvi imperializmus kérdéseit taglaló tanulmányát Robert Phillipson (2016, 134.) azzal kezdi, hogy idézi Winston Churchillnek a Harvard Egyetemen 1943. szeptember 6-án elmondott beszédéből a következőt (saját fordításomban): „a nyelv kontrollálásának hatalma sokkal nagyobb eredményeket hoz, mint ha valakitől elvesszük a területeit, vagy kizsákmányoljuk. A jövő birodalmai az elme birodalmai lesznek.”3 Az Európai Unióban az első hat tagállam megegyezett abban, hogy négy nyelvet egyenjogúan fognak használni, miután megakadályozták, hogy a franciának kiemelt státusa legyen. Ma az EU fő dokumentumai minden tagállam hivatalos nyelvén egyenjogúak. Ennek ellenére a mögötte álló piaci erők az angolt az EU-ügyek intézésében de facto domináns nyelvvé tették (ha de jure nem is). Ebből az is következett egyebek mellett, hogy például amikor Lengyelország és a Cseh Köztársaság csatlakozott az Unióhoz, az angolból lengyelre és csehre fordított csatlakozási dokumentumok nem voltak jogilag hitelesek, csak az angol változat volt az. Phillipson (2016, 142.) megállapítja, hogy mivel az EU nyelvpolitikáját a piaci erők irányítják, továbbá nyílt és burkolt elvek és különféle kompromisszumok, elkerülhetetlen, hogy működése egyenlőtlenségeket szüljön. „Az angol nyelv mögött álló piaci erők erősítik a nyelv hegemóniáját” ‒ írja. Ehhez tegyük még hozzá, hogy a laissez faire nyelvpolitikák (amilyen a magyar is, véleményem szerint) az angol malmára hajtják a vizet.


Hatalom és helynevek


Cuius regio, eius nomen? című cikkében Kiss Lajos a Magyar Tudományban elemezte térségünk névváltoztatási és névadási visszásságait, ezt írván: „Ahol hivatalosan még mindig erőltetik a korszerűtlen nemzetállam-fikciót, ott a magyarság a helységneveit is csupán korlátozottan használhatja” (1992, 134.).

A hatalmi önkény egyik célja a helynevek olyan engedélyezése, átalakítása vagy megváltoztatása, amely megszakítja a kapcsolatot egy helyi közösség és lakhelyének történelmi neve között. A szlovákiai helynévháborúkban az 1990-es évek első felében ennek két módja volt. Az elsőt átbetűzésnek hívhatjuk (szlovákul transkripcia), így akarták a magyarokra erőltetni például a szlovák Dunajská Streda névből átírt Dunajszka Sztredát. Ez a módszer azonos azzal, ahogy a britek próbálták megszakítani a zsidók kontinuitását Palesztina számos részén 1931-ben, amikor az arab helyneveket írták át héberre az eredeti bibliai héber nevek helyett (Katz, 1995, 113.). Szlovákiában ma is láthatók olyan átbetűzött utcanévtáblák, mint amilyet 2011-ben fényképeztem le Érsekújváron (1. kép).

 

 

 

1. kép • Utcanévtábla Érsekújváron 2011-ben

 

 

Ugyanezt a célt, vagyis a helyi közösség és lakhelyének történelmi neve közti kapcsolat szétszakítását úgy is el lehet érni, hogy engedélyezik a kisebbségi nyelven a többségi név tükörfordítását, de nem engedélyezik az eredeti kisebbségi helynevet. 1994-ben, a szlovákiai helynevekről szóló törvény elfogadása előtt engedélyezték volna a Dunaszerda nevet, de a Dunaszerdahelyet nem. A szlovákiai szétszakításnál is durvább volt az, amikor Ceauşescu Romániájában a településneveket csak románul volt szabad leírni. Csendes lázadással a magyar újságok ezt úgy kerülték ki, hogy Sepsiszentgyörgyre az Olt menti városként, Kolozsvárra pedig a Szamos menti kincses városként utaltak.

Ilyesfajta „érzéketlenségre” persze nemcsak politikusok és őket kiszolgáló hivatalnokok szoktak vetemedni. Előfordul ilyesmi enciklopédiaszerkesztőkkel is. Kitalált helységnevek című írásában Engel Pál (1996) fölrótta, hogy a Magyar nagylexikon szerkesztői címszóként szerepeltetnek minden, az 1920 előtti Magyarország területére eső helységet, és teszik ezt a helységek magyar elnevezésének szerepeltetésével. Csakhogy az 1890-es évek hivatalos helynév-magyarosító politikája következtében olyan falvaknak is lett magyar nevük, amelyeknek az 1880-as évekig sosem volt, mert szlovák, román vagy épp ruszin parasztok alapították őket. Íróasztal mellett kiötlöttek számtalan új nevet, gyakran lefordítva az eredetit magyarra, például így keletkezett Trencsén vármegyében Hőlak. Engel szerint a magyar nagylexikon szerkesztői „a rossz emlékű magyarosítás termékeit használták fel címszavaknak” és „a legrosszabb emlékű sovinizmus csapdájába” estek (1996, 32.). Könnyű belátnunk, hogy az adott területre nem jellemző helységnevek használatával a Magyar nagylexikon éppúgy sérti a szlovákokat, mint ahogy a szlovákok sértik a magyarokat Párkány hivatalos nevével (Štúrovo), vagy a fényképen látható, nem épp Besztercebányai utcanévvel.


Tiltott szavak


Amikor 2003 tavaszán az Egyesült Államok háborút indított Irak ellen, Franciaország nem volt hajlandó semmilyen módon támogatni szövetségesét. Voltak amerikaiak, köztük kongresszusi képviselők is, akik úgy megsértődtek ezen, hogy megpróbálták kiiktatni az USA-ban a French szó használatát. Ha minden amerikai étlapon French fries volt olvasható, akkor az a kongresszusi képviselő, akinek erre hatalma volt, elrendelte, hogy három kongresszusi étkezdében a French fries helyett Freedom fries-t írjanak. Akkoriban épp Michiganben voltam Fulbright-ösztöndíjas, jól emlékszem rá, hogy az USA egyik legkonzervatívabb államában egy tizenkettő egy tucat étteremben nem volt épp rizikómentes French friest kérni a hamburgerhez. A Wikipedia Freedom fries szócikke (URL2) arról számol be, hogy 2005-ben a Gallup azt mérte, hogy a válaszolók 66%-a szerint az átnevezés buta ötlet volt, 33% szerint hazafias tett volt, s 1%-nak nem volt kiforrott véleménye. A következő évben egyébként a kongresszusi étkezdék étlapjaira visszakerült a French fries.

A jó és rossz szándékú emberek, ha nem szereztek egyetemi diplomát nyelvészetből, egyaránt hajlamosak azt gondolni: csak elhatározás kérdése, hogy egyes szavak használatát megtiltsák, s másokét előírják. Végtelen naivitásukban azt is gondolják sokan, hogy az ilyen tiltások és előírások majd átalakítják a nyelvet, s ha ezt a sikert már elérték, akkor jó esetben az emberek gondolkodását is sikerül majd megváltoztatniuk. Ékesen szólt erről a naivitásról A Magyar Nyelv Értelmező Szótárá-nak főszerkesztője, Országh László 1953-ban, Sztálin halála után alig egy hónappal, az Akadémián tartott előadásában:

„Ideológiai, illetőleg politikai problémák azonban a szótárszerkesztésben másutt is találhatók. Egyik ezek közül a fogalmi elavulás felé haladó címszavak kérdése. Magyar és idegen nyelvű szótárak ma olyan korban készülnek, amikor az új szóanyag itt van ugyan már, de a régi még nem halt el. Olyan szavak, mint üzletasszony, potyautas, elemista, főszolgabíró, zászlós, kiuzsoráz, valutázik, tőzsdézik és száz meg ezer hasonló szó mögött rejlő fogalmakat, állásfoglalásokat elsöpörte a forradalom, országunk gazdasági és társadalmi átalakulása. A szavak azonban még elevenen élnek úgyszólván az egész felnőtt nyelvközösség tudatában, sőt élnek – ha néha gúnyos mellékízzel – mai irodalmunk egy részében is, a régibb irodalomról nem is beszélve. Még nem is mutatják a nyelvi elavulás jeleit, ehhez túl rövid volt az idő. Felmerül a kérdés, kihagyjuk-e ezeket az élő szavakat a mai szótárakból? Ez nyilvánvalóan helytelen volna. […] Ha a szótár aszerint foglalna állást egy-egy szó felvétele kapcsán, hogy a vele jelzett fogalom kívánatos-e, vagy a nyelv területén előfordul-e, akkor ilyen szavakat fel sem vehetnénk a szótárba, mint tüdőgyulladás vagy lepra.” (Lásd Kontra, 2010, 36‒37.)

Az Értelmező Szótár I. és II. kötetét annak idején utólag cenzúrázták, a III. kötettől a VII.-ig viszont a szerkesztés és a cenzúrázás azsúrban zajlott. A cenzorok úgy vélték, hogy irányíthatják a szóhasználatot, s emellett melegebb és emberibb megfogalmazásokat is kívántak adatni a szótárszerkesztőkkel. Olyan ukázokat adtak, mint például a kaláka szócikknél: „Húzzuk ki az Erdélyre való utalást!”, vagy a határszél szócikkből „Az Ady-idézet maradjon ki!”. Végül még egy példa a sok százból, amit föltártam (pl. Kontra, 1994‒1995; 2010, 35‒46.): az ideál szócikk 1. jelentéséhez ezt írta a cenzor: „A Berzsenyi-idézetet hagyjuk el! Az Ady-idézet sem a legszerencsésebb!” Itt azonban a szerkesztők sikeresen álltak ellen a cenzoroknak: a Berzsenyi-idézet megmaradt, és az Ady-idézet is: Minden, minden ideálunk Másutt megunt ócskaság már.

Az Értelmező Szótár cenzorait az 1950-es években az Akadémia és az Akadémiai Kiadó küldte a Nyelvtudományi Intézet szótárszerkesztőségére (lásd Kontra, 2010, 37.), azzal a céllal, hogy a reakciósnak vagy elavultnak

 

 

ítélt szavakat, szójelentéseket és példamondatokat kipurgálják. Néha bíróságaink is tesznek ilyesmit, például 1994-ben a Fővárosi Bíróság a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért nevű társulás nevének megváltoztatását rendelte el, mert szerinte a melegek kifejezés bizalmas jellegű, nem felel meg a köznyelvi, nyelvhelyességi, névszabatossági követelményeknek. Amint Halmai Gábor (1995) alkotmányjogász írta, „a bíróság tagjai jogi végzettségük minden szaktudásával nemcsak hogy magabiztosan állást foglaltak egy nyelvtudományi kérdésben, hanem részben erre a nekik nem tetsző szóra – amely senkinek a jogát vagy érdekeit nem sérti – hivatkozva döntöttek az elutasítás mellett.” A Fővárosi Bíróság és a döntését helybenhagyó Legfelsőbb Bíróság ítéletében ignorálta az MTA Nyelvtudományi Intézete tudományos főmunkatársának szakvéleményét. A Magyar Értelmező Kéziszótár 2003-ban megjelent második, átdolgozott kiadásában a meleg szócikkében a 6. főnévi jelentés ’homoszexuális személy’.

Szavak betiltásáról néha törvényeket is hoznak. Például a 2001-ben a magyar parlamentben elfogadott „reklámnyelvtörvény” (a XCVI. törvény) előírta, hogy a gazdasági reklámokban, az üzletfeliratokban, továbbá egyes közérdekű közleményekben a magyarban nem meghonosodott idegen nyelvű kifejezések mellett magyar megfelelőiket is kötelező föltüntetni. A törvényt előkészítő szakaszában több nyelvművelő támogatta, s számos nyelvész ellenezte, egyebek mellett azért, mert a „meghonosodott idegen nyelvű kifejezések” (a törvény kulcsfogalma) nyelvtudományi szempontból értelmezhetetlen. – A törvényhozó hatalom törvényt alkotott, amiről 2010-ben már mindenki elismerte, hogy hatályos ugyan, de eredménye nincs.

Az egyes szavak használatának betiltására, más szavak használatának előírására vonatkozó hatalmi késztetések időtlenségét, örökzöld voltát az is jól példázza, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma 2015. februárban életbe léptetett egy Szótár: az ágazati kommunikáció ajánlott és nem használható elemei című terjedelmes listát (URL3). Ennek összeállításában szakképzett nyelvészek láthatóan nem vettek részt. Hatása annyiban várható, hogy a minisztériumi alkalmazottak tandíj helyett tandíjmentes felsőoktatást fognak mondani és írni, esélyegyenlőség helyett esélyteremtést, ami eddig szegény (település) volt, az mostantól elmaradott lesz, s a férfiak és nők társadalmi egyenlősége nem használható immár, de a nők és férfiak társadalmi egyenlősége igen.


Harc a nyelvi sokféleségért


Sok nyelvközösségben (ilyen a magyar, az angol, a német s a legtöbb európai közösség) uralkodik egy standard nyelvi ideológia, vagyis ezekben a társadalmakban a standard nyelvváltozat felsőbbrendűségét különböző csatornákon hirdetik (ebbe beleértve az írás-olvasás tanítását is), ennek a felsőbbrendű változatnak a fontosságát az emberek tudatába plántálják, és e tudást fenntartják, igaz, ez a nyelvi tudás nem mindig pontos. Ez a plántálás nálunk is nagyon sikeres. A „helyes” magyar nyelvhasználattal kapcsolatos előítéletek elterjedtségét jól mutatja, hogy például 2005-ös vizsgálatunk szerint a budapestiek 46,5%-a úgy véli: valószínűleg vagy biztosan meg tudja ítélni egy ismeretlen ember intelligenciáját csupán beszéde alapján (Kontra, 2009b). A standard nyelvi ideológia következtében a „helyes” változatot beszélők a „helytelent” beszélőket nyelvi alárendeltségbe (angolul linguistic subordination) szorítják, ami általában társadalmi diszkriminációval is társul. A szociolingvisták jól tudják, hogy az ilyen nyelvi diszkrimináció a társadalmi diszkrimináció egyik fajtája, s hogy az ilyen megkülönböztetéseknek nyelvtudományi szempontból nincs semmilyen alapjuk. A standard nyelvi ideológia és a belőle fakadó társadalmi diszkrimináció legfőbb létrehozója és fenntartója az oktatás, óvodától az egyetemig. Az amerikai Walt Wolfram professzor (a Linguistic Society of America egyik korábbi elnöke) egy 2015. októberi előadásában azt fejtegette, hogy a tanítókból s tanárokból, a nyelvi kapuőrökből (gatekeepers) lehetnének a legjobb kapunyitók (gatecrashers) (Wolfram et al., 2015). „Primér” nyelvészeti kutatásaik mellett Wolfram és munkatársai a nyelvi sokszínűség tiszteletére számos programot dolgoztak ki az észak-karolinai közoktatás és felnőtt nevelés számára, beleértve azt is, hogy saját egyetemükön (North Carolina State University) a diákok, a tanárok és a bürokraták csoportjaira kidolgozott tanfolyamokat tartanak – a rektor, a dékánok és a diversity administrator támogatásával.


A (magyar) hatalomnak
nyelvészeti szaktudásra nincs szüksége


Háborús időkben vagy hidegháborús időkben a hatalom jobban érdeklődik a nyelvészek szaktudása iránt, mint máskor. A II. világháborúban, majd a hidegháborúban, különösen az 1957-es „Lajka-sokk” következtében, az Egyesült Államok jelentős összegekkel támogatta a nyelvészeti kutatásokat, a nyelvtanok és szótárak készítését, valamint az idegen nyelvek tanítását. Fred Householder, egykori tanárom az Indiana Egyetemen, azt szokta volt mondani, hogy a háborúban a manhattani „165 Broadway” volt az amerikai nyelvészet központja (lásd Householder, 1980; Bender, 1997, 562.). Ebben az épületben működött az Army Language Project. A hidegháború után aztán az Egyesült Államokban is megcsappant a nyelvészeti kutatásokra s a nyelvtanításra szánt állami támogatás. Érthető, hogy Magyarországon nincsenek ilyen hullámzások a nyelvészet és nyelvtanítás támogatásában. Nálunk, tapasztalataim szerint, a hatalomnak nincs szüksége semmilyen nyelvtudományi szaktudásra. Elég hasonlóan vélekedik Kiss Jenő (2012, 38.) is: „A politikai szféra és a közvéleményt jelentősen alakító média egy része sajnos meglepő tájékozatlanságot és bizony érzéketlenséget mutat – egyszersmind terjeszt – az anyanyelvvel kapcsolatos kérdések iránt.”

Az imént idézett tájékozatlanságot és érzéketlenséget legyen szabad azzal illusztrálnom, ahogy a Központi Statisztikai Hivatal bánt a magyarországi cigányokkal a 2001. évi és 2011. évi népszámláláskor. 2001-ben a beás, romani válaszok a táblázatokban egyaránt a cigány megjelölésű adatok között szerepeltek, annak ellenére, hogy a KSH tudván-tudta, hogy a beás és a romani más nyelvcsaládba tartoznak. 2011-ben is „cigány (romani, beás)” volt az egyik előre megadott válasz a kérdőívben. Annak ellenére, hogy a KSH ezen eljárását 2003-ban megbíráltam a Kritikában, s annak dacára, hogy a magyar kormány jelentését értékelő strasbourgi szakemberek is kifogásolták 2007-ben a két nyelv együttes kezelését. Az ilyen eljárás homogenizál (mivel lehetetlenné teszi a romani és beás anyanyelvűek megkülönböztetését és megszámolását), s a KSH ezzel segíti a romani és beás beszélőket sújtó, nyelvi genocídiumot működtető magyar állam politikáját (Kontra, 2009a, 2011.).

Végül idézek egy részt abból a hosszabb interjúból, amit a University of Chicago professzorával, Gál Zsuzsával (Susan Gal) készítet-tem Nyitrán 2014. szeptember 19-én (URL4)
 

KM: No, jöjjön egy másfajta kérdés. Gál Zsuzsa a nyelvcsere egyik, ha nem az első szakembere. Ezt tudni lehet róla, most már harmincöt éve biztosan. Elég sokat forog a világban, de Magyarországon se ritkán fordul meg. Elég sok egyetemi, tanári, és más ilyen entellektüel barátja van. Még azt se zárom ki, hogy már látott magyar politikust is – nem csak televízióban – életében. A magyar politikusok manapság különösen sokat beszélnek a nemzet elporladásáról, a nyelvcsere kártékony voltáról, és sok egyéb negatív vagy annak vélt dologról. Ezt nyugodtan mondhatjuk a szlovákiai magyar politikusokról épp úgy, mint a magyarországiakról vagy az erdélyiekről. Szóval sok politikusi közbeszéd van ilyen nyelvcserével kapcsolatos ügyekről is. Azt kérdezem, hogy ha kérne tőled egy magyar politikus tanácsot, hogy azon a vidéken, ahol ő úgy gondolja, hogy lassítani kéne vagy meg kéne állítani a nyelvcserét, akkor adnál neki tanácsot?

GZs: Visszakérdezek: magyar politikusról van itt szó, aki magyar nyelvcserét akar megállítani? Mondjuk a határon túli magyaroknál a nyelvcserét?

KM: Igen.

GZs: Őszintén mondva: én nem adnék tanácsot. És azért nem, mert – mint elhangzott tegnap is, azt hiszem –, ezek helyi dolgok. Szóval lehet mondani általánosítást is róluk, mint ahogy most az előbb mondtunk, de nagyon fontos ismerni a helyi helyzetet. Falunként történik a nyelvcsere, és általános tanácsot adni… Én magam ilyeneket nem csinálok.

KM: Jó. Azért azt is megkérdezem most már, hogy előfordult, hogy esetleg valaki – magyar politikus – ilyen ügyben téged megkérdezett?

GZs: A világon senki, soha. És ezt érdemes hangsúlyozni, mert az más dolog, ha én azt mondom, hogy „ha akarjuk tudni, hogy ott mi történik, küldjünk el egy hallgatót, küldjünk el egy fiatal kutatót, nézzük meg, hogy ott miről van szó”. Mert – mint ahogy azt előbb elmondtuk – nagyon fontos tudni, hogy hogyan értékelik a nyelvet az ott lévő emberek. Ezt nem lehet előre tudni, mert nagyon sok minden közbejátszik. Ha megtudjuk, hogy hogyan értékelik, és mit látnak a legfontosabb dolgoknak, akkor lehet valamit csinálni. Persze, hogy lehet. Mint Felsőőrött is lehetett volna, vagy talán még most is lehet. De! Köszönöm, hogy megkérdezted. Hangsúlyozom: a világon senki, sohase fordult énhozzám – nem mintha lett volna valami tanácsom neki. Jó, nagyon jó kérdés…
 



Köszönettel tartozom Csernicskó Istvánnak, Kiss Margitnak, Oszkó Beatrixnak, Siklósi Beátának, Szilágyi N. Zsuzsának és Žagar Szentesi Orsolyának, mert megkritizálták e cikk egy korábbi változatát, és fontos kiegészítéseket javasoltak.
 



Kulcsszavak: hatalom, nyelv, helynevek, tiltott szavak, nyelvi sokféleség, nyelvészeti szaktudás
 


 

IRODALOM

Bender, Byron W. (1997): Fred Walter Householder. Language. 73, 3, 560‒570.

Brodnjak, Vladimir (1992): Rječnik razlika: Između hrvatskoga i srpskoga jezika. Školska knjiga, Zagreb

Csernicskó István (2015): A nyelvpolitika mint a fegyveres konfliktus (egyik) ürügye Ukrajnában. Hungarológiai Közlemények (Újvidék). 1, 1‒14. • WEBCÍM

Engel Pál (1996): Kitalált helységnevek. A Magyar nagylexikon a magyarországi helységekről. História. 7, 31‒32.

Fairclough, Norman (1994): Power and Language. In: Asher, Ron E. (Editor-in-Chief): The Encyclopedia of Language and Linguistics, Volume 6. Pergamon Press, Oxford, 3246‒3250.

Halmai Gábor (1995): Az intolerancia diadala. Magyar Hírlap. 1995. február 14., 7.

Householder, Fred W. (1980): A Sketch of How I Came to Be in Linguistics. In: Davis, Boyd H. – O’Cain, Raymond K. (eds.): First Person Singular. John Benjamins, Amsterdam, 191‒199. DOI: 10.1075/sihols.21

Katz, Yossi (1995): Identity, Nationalism, and Placenames: Zionist Efforts to Preserve the Original Local Hebrew Names in Official Publications of the Mandate Government of Palestine. Names. 43, 2, 103‒118. DOI: 10.1179/nam.1995.43.2.103 • WEBCÍM

Kelemen János (2004): Hatalom és nyelv Dante nyelvfilozófiájában. Világosság. 1, 3‒9. • WEBCÍM

Kiss Jenő (2012): A nyelvstratégia nyelvészeti megalapozásának fontossága. In: Eplényi Kata – Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás: A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai, Nemzetpolitikai Kutatóintézet–Lucidus, Budapest, 32‒41. • WEBCÍM

Kiss Lajos (1992): Cuius regio, eius nomen? Magyar Tudomány. 2, 129‒135.

Kontra Miklós (1999): Nyelv és igazságszolgáltatás: a Dunagate-per tanulságai. In: Kontra Miklós: Közérdekű nyelvészet. Osiris, Budapest, 65‒75.

Kontra Miklós (2003): Cigányaink, nyelveik és jogaik. Kritika. január, 24‒26.

Kontra Miklós (2009a): A nyelvi genocídium fogalma és mai magyarországi megvalósulásai/megvalósításai. Kritika. május, 22‒25. • WEBCÍM

Kontra Miklós (2009b): Mivel korrelálnak a nyelvi előítéletek Budapesten? In: Borbély Anna – Vančoné Kremmer I. – Hattyár H. (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Tinta, Budapest, 37–51.

Kontra Miklós (2010): Hasznos nyelvészet. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. • WEBCÍM

Kontra Miklós (2011): A KSH a nyelvi genocídiumot segíti ‒ 2011-ben is. Kritika. november–december, 40. • WEBCÍM

Mesthrie, Rajend (with contributions by Ana Deumert) (2009): Critical Sociolinguistics: Approaches to Language and Power. In: Mesthrie, Rajend – Swann, J. – Deumert A. – Leap, W. L. (eds.): Introducing Sociolinguistics. Second Edition, Edinburgh University Press, Edinburgh, 309‒343.

Phillipson, Robert (2016): Linguistic Imperialism of and in the European Union. In: Behr, Hartmut –Stivachtis, Yannis A. (eds.): Revisiting the European Union as an Empire. Routledge, London–New York, 134‒163.

Sándor Klára (2014): Határtalan nyelv. SZAK, Bicske

Tagliamonte, Sali A. (2016): Making Waves: The Story of Variationist Sociolinguistics. Wiley-Blackwell, Oxford

Vásárhelyi Mária (2015): A nyelv azé, aki megműveli. Élet és Irodalom. 2015. október 2., 3‒4.

Wolfram, Walt – Myrick, C. – Fox, M. – Forrest, Jon (2015): On the Sociolinguistic Legacy of Dr. Martin Luther King Jr: Analysis and Implications for Social Justice. Előadás a New Ways of Analyzing Variation (NWAV-44)konferencián, University of Toronto, 2015. október 23.

 


 

LÁBJEGYZETEK

1 Sándor Klára (tan)könyvében azonban van egy háromoldalas, Nyelv és hatalom című rész (2014, 326‒329.). <

2 Jugoszlávia szétválását követően a kemény purizmus talajára helyezkedő horvát nyelvművelők kiadtak egy különbözeti szótárat is (Brodnjak, 1992), ami a szerbesnek bélyegzett szavakat, kifejezéseket volt hivatva számba venni, és horvát megfelelőt kínálni helyettük. <

3 Hatalom és nyelv Dante nyelvfilozófiájában című tanulmányában Kelemen János (2004, 5.) idézi Dantét („[…] vajon mi nagyobb hatalmú, mint az, ami az emberi szíveket is meg tudja fordítani úgy, hogy azt, aki nem akart, akarásra indítja és aki akart, arra bírja, hogy ne akarjon, miként e nyelv ezt tette és teszi.”), majd így parafrazálja: „Vagyis: hatalommal bírni annyi, mint ‒ egy megfelelő nyelv birtokában ‒ képesnek lenni mások akaratának a befolyásolására.” <