ítélt szavakat, szójelentéseket és példamondatokat
kipurgálják. Néha bíróságaink is tesznek ilyesmit, például 1994-ben
a Fővárosi Bíróság a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért nevű
társulás nevének megváltoztatását rendelte el, mert szerinte a
melegek kifejezés bizalmas jellegű, nem felel meg a köznyelvi,
nyelvhelyességi, névszabatossági követelményeknek. Amint Halmai
Gábor (1995) alkotmányjogász írta, „a bíróság tagjai jogi
végzettségük minden szaktudásával nemcsak hogy magabiztosan állást
foglaltak egy nyelvtudományi kérdésben, hanem részben erre a nekik
nem tetsző szóra – amely senkinek a jogát vagy érdekeit nem sérti –
hivatkozva döntöttek az elutasítás mellett.” A Fővárosi Bíróság és a
döntését helybenhagyó Legfelsőbb Bíróság ítéletében ignorálta az MTA
Nyelvtudományi Intézete tudományos főmunkatársának szakvéleményét. A
Magyar Értelmező Kéziszótár 2003-ban megjelent második, átdolgozott
kiadásában a meleg szócikkében a 6. főnévi jelentés ’homoszexuális
személy’.
Szavak betiltásáról néha törvényeket is hoznak.
Például a 2001-ben a magyar parlamentben elfogadott
„reklámnyelvtörvény” (a XCVI. törvény) előírta, hogy a gazdasági
reklámokban, az üzletfeliratokban, továbbá egyes közérdekű
közleményekben a magyarban nem meghonosodott idegen nyelvű
kifejezések mellett magyar megfelelőiket is kötelező föltüntetni. A
törvényt előkészítő szakaszában több nyelvművelő támogatta, s számos
nyelvész ellenezte, egyebek mellett azért, mert a „meghonosodott
idegen nyelvű kifejezések” (a törvény kulcsfogalma) nyelvtudományi
szempontból értelmezhetetlen. – A törvényhozó hatalom törvényt
alkotott, amiről 2010-ben már mindenki elismerte, hogy hatályos
ugyan, de eredménye nincs.
Az egyes szavak használatának betiltására, más
szavak használatának előírására vonatkozó hatalmi késztetések
időtlenségét, örökzöld voltát az is jól példázza, hogy az Emberi
Erőforrások Minisztériuma 2015. februárban életbe léptetett egy
Szótár: az ágazati kommunikáció ajánlott és nem használható elemei
című terjedelmes listát (URL3).
Ennek összeállításában szakképzett nyelvészek láthatóan nem vettek
részt. Hatása annyiban várható, hogy a minisztériumi alkalmazottak
tandíj helyett tandíjmentes felsőoktatást fognak mondani és írni,
esélyegyenlőség helyett esélyteremtést, ami eddig szegény
(település) volt, az mostantól elmaradott lesz, s a férfiak és nők
társadalmi egyenlősége nem használható immár, de a nők és férfiak
társadalmi egyenlősége igen.
Harc a nyelvi sokféleségért
Sok nyelvközösségben (ilyen a magyar, az angol, a német s a legtöbb
európai közösség) uralkodik egy standard nyelvi ideológia, vagyis
ezekben a társadalmakban a standard nyelvváltozat felsőbbrendűségét
különböző csatornákon hirdetik (ebbe beleértve az írás-olvasás
tanítását is), ennek a felsőbbrendű változatnak a fontosságát az
emberek tudatába plántálják, és e tudást fenntartják, igaz, ez a
nyelvi tudás nem mindig pontos. Ez a plántálás nálunk is nagyon
sikeres. A „helyes” magyar nyelvhasználattal kapcsolatos előítéletek
elterjedtségét jól mutatja, hogy például 2005-ös vizsgálatunk
szerint a budapestiek 46,5%-a úgy véli: valószínűleg vagy biztosan
meg tudja ítélni egy ismeretlen ember intelligenciáját csupán
beszéde alapján (Kontra, 2009b). A standard nyelvi ideológia
következtében a „helyes” változatot beszélők a „helytelent”
beszélőket nyelvi alárendeltségbe (angolul linguistic subordination)
szorítják, ami általában társadalmi diszkriminációval is társul. A
szociolingvisták jól tudják, hogy az ilyen nyelvi diszkrimináció a
társadalmi diszkrimináció egyik fajtája, s hogy az ilyen
megkülönböztetéseknek nyelvtudományi szempontból nincs semmilyen
alapjuk. A standard nyelvi ideológia és a belőle fakadó társadalmi
diszkrimináció legfőbb létrehozója és fenntartója az oktatás,
óvodától az egyetemig. Az amerikai Walt Wolfram professzor (a
Linguistic Society of America egyik korábbi elnöke) egy 2015.
októberi előadásában azt fejtegette, hogy a tanítókból s tanárokból,
a nyelvi kapuőrökből (gatekeepers) lehetnének a legjobb kapunyitók
(gatecrashers) (Wolfram et al., 2015). „Primér” nyelvészeti
kutatásaik mellett Wolfram és munkatársai a nyelvi sokszínűség
tiszteletére számos programot dolgoztak ki az észak-karolinai
közoktatás és felnőtt nevelés számára, beleértve azt is, hogy saját
egyetemükön (North Carolina State University) a diákok, a tanárok és
a bürokraták csoportjaira kidolgozott tanfolyamokat tartanak – a
rektor, a dékánok és a diversity administrator támogatásával.
A (magyar) hatalomnak
nyelvészeti szaktudásra nincs szüksége
Háborús időkben vagy hidegháborús időkben a hatalom jobban
érdeklődik a nyelvészek szaktudása iránt, mint máskor. A II.
világháborúban, majd a hidegháborúban, különösen az 1957-es
„Lajka-sokk” következtében, az Egyesült Államok jelentős összegekkel
támogatta a nyelvészeti kutatásokat, a nyelvtanok és szótárak
készítését, valamint az idegen nyelvek tanítását. Fred Householder,
egykori tanárom az Indiana Egyetemen, azt szokta volt mondani, hogy
a háborúban a manhattani „165 Broadway” volt az amerikai nyelvészet
központja (lásd Householder, 1980; Bender, 1997, 562.). Ebben az
épületben működött az Army Language Project. A hidegháború után
aztán az Egyesült Államokban is megcsappant a nyelvészeti
kutatásokra s a nyelvtanításra szánt állami támogatás. Érthető, hogy
Magyarországon nincsenek ilyen hullámzások a nyelvészet és
nyelvtanítás támogatásában. Nálunk, tapasztalataim szerint, a
hatalomnak nincs szüksége semmilyen nyelvtudományi szaktudásra. Elég
hasonlóan vélekedik Kiss Jenő (2012, 38.) is: „A politikai szféra és
a közvéleményt jelentősen alakító média egy része sajnos meglepő
tájékozatlanságot és bizony érzéketlenséget mutat – egyszersmind
terjeszt – az anyanyelvvel kapcsolatos kérdések iránt.”
Az imént idézett tájékozatlanságot és
érzéketlenséget legyen szabad azzal illusztrálnom, ahogy a Központi
Statisztikai Hivatal bánt a magyarországi cigányokkal a 2001. évi és
2011. évi népszámláláskor. 2001-ben a beás, romani válaszok a
táblázatokban egyaránt a cigány megjelölésű adatok között
szerepeltek, annak ellenére, hogy a KSH tudván-tudta, hogy a beás és
a romani más nyelvcsaládba tartoznak. 2011-ben is „cigány (romani,
beás)” volt az egyik előre megadott válasz a kérdőívben. Annak
ellenére, hogy a KSH ezen eljárását 2003-ban megbíráltam a
Kritikában, s annak dacára, hogy a magyar kormány jelentését
értékelő strasbourgi szakemberek is kifogásolták 2007-ben a két
nyelv együttes kezelését. Az ilyen eljárás homogenizál (mivel
lehetetlenné teszi a romani és beás anyanyelvűek megkülönböztetését
és megszámolását), s a KSH ezzel segíti a romani és beás beszélőket
sújtó, nyelvi genocídiumot működtető magyar állam politikáját
(Kontra, 2009a, 2011.).
Végül idézek egy részt abból a hosszabb interjúból,
amit a University of Chicago professzorával, Gál Zsuzsával (Susan
Gal) készítet-tem Nyitrán 2014. szeptember 19-én (URL4)
KM: No, jöjjön egy másfajta kérdés. Gál Zsuzsa a
nyelvcsere egyik, ha nem az első szakembere. Ezt tudni lehet róla,
most már harmincöt éve biztosan. Elég sokat forog a világban, de
Magyarországon se ritkán fordul meg. Elég sok egyetemi, tanári, és
más ilyen entellektüel barátja van. Még azt se zárom ki, hogy már
látott magyar politikust is – nem csak televízióban – életében. A
magyar politikusok manapság különösen sokat beszélnek a nemzet
elporladásáról, a nyelvcsere kártékony voltáról, és sok egyéb
negatív vagy annak vélt dologról. Ezt nyugodtan mondhatjuk a
szlovákiai magyar politikusokról épp úgy, mint a magyarországiakról
vagy az erdélyiekről. Szóval sok politikusi közbeszéd van ilyen
nyelvcserével kapcsolatos ügyekről is. Azt kérdezem, hogy ha kérne
tőled egy magyar politikus tanácsot, hogy azon a vidéken, ahol ő úgy
gondolja, hogy lassítani kéne vagy meg kéne állítani a nyelvcserét,
akkor adnál neki tanácsot?
GZs: Visszakérdezek: magyar politikusról van itt
szó, aki magyar nyelvcserét akar megállítani? Mondjuk a határon túli
magyaroknál a nyelvcserét?
KM: Igen.
GZs: Őszintén mondva: én nem adnék tanácsot. És
azért nem, mert – mint elhangzott tegnap is, azt hiszem –, ezek
helyi dolgok. Szóval lehet mondani általánosítást is róluk, mint
ahogy most az előbb mondtunk, de nagyon fontos ismerni a helyi
helyzetet. Falunként történik a nyelvcsere, és általános tanácsot
adni… Én magam ilyeneket nem csinálok.
KM: Jó. Azért azt is megkérdezem most már, hogy
előfordult, hogy esetleg valaki – magyar politikus – ilyen ügyben
téged megkérdezett?
GZs: A világon senki, soha. És ezt érdemes
hangsúlyozni, mert az más dolog, ha én azt mondom, hogy „ha akarjuk
tudni, hogy ott mi történik, küldjünk el egy hallgatót, küldjünk el
egy fiatal kutatót, nézzük meg, hogy ott miről van szó”. Mert – mint
ahogy azt előbb elmondtuk – nagyon fontos tudni, hogy hogyan
értékelik a nyelvet az ott lévő emberek. Ezt nem lehet előre tudni,
mert nagyon sok minden közbejátszik. Ha megtudjuk, hogy hogyan
értékelik, és mit látnak a legfontosabb dolgoknak, akkor lehet
valamit csinálni. Persze, hogy lehet. Mint Felsőőrött is lehetett
volna, vagy talán még most is lehet. De! Köszönöm, hogy
megkérdezted. Hangsúlyozom: a világon senki, sohase fordult énhozzám
– nem mintha lett volna valami tanácsom neki. Jó, nagyon jó kérdés…
Köszönettel tartozom Csernicskó Istvánnak, Kiss Margitnak, Oszkó
Beatrixnak, Siklósi Beátának, Szilágyi N. Zsuzsának és Žagar
Szentesi Orsolyának, mert megkritizálták e cikk egy korábbi
változatát, és fontos kiegészítéseket javasoltak.
Kulcsszavak: hatalom, nyelv, helynevek, tiltott szavak, nyelvi
sokféleség, nyelvészeti szaktudás
IRODALOM
Bender, Byron W. (1997): Fred Walter
Householder. Language. 73, 3, 560‒570.
Brodnjak, Vladimir (1992): Rječnik
razlika: Između hrvatskoga i srpskoga jezika. Školska knjiga, Zagreb
Csernicskó István (2015): A nyelvpolitika
mint a fegyveres konfliktus (egyik) ürügye Ukrajnában. Hungarológiai
Közlemények (Újvidék). 1, 1‒14. •
WEBCÍM
Engel Pál (1996): Kitalált helységnevek. A
Magyar nagylexikon a magyarországi helységekről. História. 7, 31‒32.
Fairclough, Norman (1994): Power and
Language. In: Asher, Ron E. (Editor-in-Chief): The Encyclopedia of
Language and Linguistics, Volume 6. Pergamon Press, Oxford,
3246‒3250.
Halmai Gábor (1995): Az intolerancia
diadala. Magyar Hírlap. 1995. február 14., 7.
Householder, Fred W. (1980): A Sketch of
How I Came to Be in Linguistics. In: Davis, Boyd H. – O’Cain,
Raymond K. (eds.): First Person Singular. John Benjamins, Amsterdam,
191‒199. DOI: 10.1075/sihols.21
Katz, Yossi (1995): Identity, Nationalism,
and Placenames: Zionist Efforts to Preserve the Original Local
Hebrew Names in Official Publications of the Mandate Government of
Palestine. Names. 43, 2, 103‒118. DOI: 10.1179/nam.1995.43.2.103 •
WEBCÍM
Kelemen János (2004): Hatalom és nyelv
Dante nyelvfilozófiájában. Világosság. 1, 3‒9. •
WEBCÍM
Kiss Jenő (2012): A nyelvstratégia
nyelvészeti megalapozásának fontossága. In: Eplényi Kata – Kántor
Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás: A magyar
nyelvpolitika 21. századi kihívásai, Nemzetpolitikai
Kutatóintézet–Lucidus, Budapest, 32‒41. •
WEBCÍM
Kiss Lajos (1992): Cuius regio, eius
nomen? Magyar Tudomány. 2, 129‒135.
Kontra Miklós (1999): Nyelv és
igazságszolgáltatás: a Dunagate-per tanulságai. In: Kontra Miklós:
Közérdekű nyelvészet. Osiris, Budapest, 65‒75.
Kontra Miklós (2003): Cigányaink, nyelveik
és jogaik. Kritika. január, 24‒26.
Kontra Miklós (2009a): A nyelvi genocídium
fogalma és mai magyarországi megvalósulásai/megvalósításai. Kritika.
május, 22‒25. •
WEBCÍM
Kontra Miklós (2009b): Mivel korrelálnak a
nyelvi előítéletek Budapesten? In: Borbély Anna – Vančoné Kremmer I.
– Hattyár H. (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák.
Tinta, Budapest, 37–51.
Kontra Miklós (2010): Hasznos nyelvészet.
Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. •
WEBCÍM
Kontra Miklós (2011): A KSH a nyelvi
genocídiumot segíti ‒ 2011-ben is. Kritika. november–december, 40. •
WEBCÍM
Mesthrie, Rajend (with contributions by
Ana Deumert) (2009): Critical Sociolinguistics: Approaches to
Language and Power. In: Mesthrie, Rajend – Swann, J. – Deumert A. –
Leap, W. L. (eds.): Introducing Sociolinguistics. Second Edition,
Edinburgh University Press, Edinburgh, 309‒343.
Phillipson, Robert (2016): Linguistic
Imperialism of and in the European Union. In: Behr, Hartmut
–Stivachtis, Yannis A. (eds.): Revisiting the European Union as an
Empire. Routledge, London–New York, 134‒163.
Sándor Klára (2014): Határtalan nyelv.
SZAK, Bicske
Tagliamonte, Sali A. (2016): Making Waves:
The Story of Variationist Sociolinguistics. Wiley-Blackwell, Oxford
Vásárhelyi Mária (2015): A nyelv azé, aki
megműveli. Élet és Irodalom. 2015. október 2., 3‒4.
Wolfram, Walt – Myrick, C. – Fox, M. –
Forrest, Jon (2015): On the Sociolinguistic Legacy of Dr. Martin
Luther King Jr: Analysis and Implications for Social Justice.
Előadás a New Ways of Analyzing Variation (NWAV-44)konferencián,
University of Toronto, 2015. október 23.
LÁBJEGYZETEK
1 Sándor Klára
(tan)könyvében azonban van egy háromoldalas, Nyelv és hatalom című
rész (2014, 326‒329.).
<
2 Jugoszlávia szétválását
követően a kemény purizmus talajára helyezkedő horvát nyelvművelők
kiadtak egy különbözeti szótárat is (Brodnjak, 1992), ami a
szerbesnek bélyegzett szavakat, kifejezéseket volt hivatva számba
venni, és horvát megfelelőt kínálni helyettük.
<
3 Hatalom és nyelv Dante
nyelvfilozófiájában című tanulmányában Kelemen János (2004, 5.)
idézi Dantét („[…] vajon mi nagyobb hatalmú, mint az, ami az emberi
szíveket is meg tudja fordítani úgy, hogy azt, aki nem akart,
akarásra indítja és aki akart, arra bírja, hogy ne akarjon, miként e
nyelv ezt tette és teszi.”), majd így parafrazálja: „Vagyis:
hatalommal bírni annyi, mint ‒ egy megfelelő nyelv birtokában ‒
képesnek lenni mások akaratának a befolyásolására.”
<
|