A látható hatalmat ismerjük: valahogy úgy, hogy
lecsap, börtönbe dug, enyhébb formában hárman-négyen ülnek egy
tárgyalóban, és eldöntik, hogy kinek milyen ne legyen, vagy –
rosszabb helyen: hogy Z nevű és társai bíróság elé állnak, és
börtönbe menjenek. E döntések biztosítékát élesben láttuk: tankok
vonulnak – Körút vagy Tiennamen tér –, és attól kezdve van a fent
(hatalom) és a lent. De a fent is tagozódik: az egyenlők és
egyenlőbbek, mindenki a csúcson lévőtől függ vagy valakitől. Mindez
a hatalom durva formája – hatékonyabbak a titkos alkuk, a kijátszott
ellenfelek, a Zuckerbrot und Peitshe ósdi–új módszere – Ferenc
Józseftől Kádárig. A Zuckerbrot ezernyi technikai árnyalata
szofisztikálódott: e módszer variánsait Lukács György annak idején
finom manipulációnak nevezte, (szemben a tank/gumibot páros durva
manipulációjával): a finom manipulációban megvesznek, eladnak,
rábeszélnek, csábítanak – nincs erőszak, nincs direkt utasítás – ez
utóbbi legfeljebb végső esetben: mégis csinálod, mert különben
elbuksz. Ennek a struktúrának működtetését írta le Machiavelli,
sokszor temették – merthogy a fejlett demokráciában nincs
machiavellizmus. Aztán újra meg újra felfedezték: a világpolitika és
a kispályás játékosok ma sem lehetnek meg nélküle. Legújabb –
szellemes – összefoglalását Henry Kissinger Word Order című friss
könyvében olvastam: miért nem működik a hidegháborús stratégia, és
hogyan váltott a rend erre a finomabb variációra.
Tézisem szerint itt, ezen a téren következett be
nagy váltás. A látható hatalom durva és finom struktúrája mellé az
utóbbi harminc évben kinőtt a láthatatlan hatalom: nem tudsz róla,
nincs arca, személyneve – mégis ő irányít, nem gumibottal vagy
manipulációval, nem azzal, hogy megvesz vagy téged, vagy ellenfeled
– hanem egyszerűen az ész cselével, hogy hegeli nyelven szóljak.
Bevezetőmben csak felsorolok néhányat, működésüket majd a
továbbiakban részletezem.
Legyen az első konstrukt a globális pénzpiac.
Arctalan, személytelen: ha egy céget, országot leértékelnek, azt nem
valaki csinálja, azt sem, hogy egy országban emelkedik vagy csökken
a munkabér. Nem valaki csinálja, hanem, ahogy mondják, a pénzpiacok.
Ami valami kollektív erő, ami ellen alig van apelláta:
megfoghatatlan, láthatatlan hatalom. (Néha van neve: IMF, vagy
Standard and Poor, de az ilyesmi valójában csak a jéghegy csúcsa, és
itt sincs arca-személyneve.)
A második konstrukt legyen a totális megfigyelés, a
keresőprogramok vagy a közösségi média mellékágbeli foglalatossága.
Röviden: adatgyűjtés emberekről, röviden: a magánszféra
megszüntetése, a titkok felszámolása – „mindenkiről mindent tudni”,
adott esetben e tudással kereskedni, a megszerzett adatokat
betáplálni kormányok titkosszolgálatába. Milyen érzés, hogy e
hatalom kezében vagyunk szőröstül-bőröstül?
Milyen érzés az egyén magánéletének totális
kiszolgáltatottsága – miközben ugyanennek a gépezetnek vívmányait,
mindennapos támaszait naponta használjuk, élvezzük, – nélküle már
nem is léteznénk: a világ legnagyobb keresőprogramja nélkül nemigen
tudnánk boldogulni. Vagyis ennek a hatalomnak már van neve, de ez
csak álnév, miközben hatalmas tudásanyaggal segít percről-percre –
ilyen minden keresőprogram. Az viszont már nem látszik, hogy
kizsebel, adatainkat letapogatja, olyasmiket is tud, amiket mi nem
is tudunk magunkról – és hogy e totális megfigyelés birtokában a
világ egyik fontos irányítója lett. Nem látszik, hogy mint hatalom
áll velünk szemben, hogy kezében vagyunk. Nem látszik, ha igen, nem
vesszük komolyan.
A harmadik ilyen láthatatlan hatalom az információs
társadalom aszimmetriája: a mai IT-világban minden információ, és
egyben minden tudható-ismerhető, mert információs társadalomban
élünk. Ugyanakkor a legfontosabb világpolitikai döntésekről, a
világgazdasági tárgyalások eredményeiről vagy az üzleti trükkök
titkairól semmit sem tudunk, egyszer csak valamelyik vészes
következménnyel szembesülünk: valahol tudják-csinálják, a társadalom
(a világ) ha megfeszül, sem tudhat döntéseikről. „Ők” – orwelli
nyelven – mindent tudhatnak, mi – a jónép – ebből a tudásból, az
igazán perdöntő információkból ki vagyunk zárva.
Kezdeném az első láthatatlan hatalommal: a
pénzpiacokkal, itt egy közhelyszerű példával. Az interneten pörög
egy híressé vált rövidfilm: a BBC riportere faggat egy brókert a
lehetséges válságról, és arról, hogy a kormányok hogyan tudják majd
rendbe tenni a világot. A bróker híressé vált válasza: „asszonyom,
ön téved, a világot nem kormányok irányítják, hanem a Goldman
Sachs.” („not the governments, Goldman Sachs rules the world”.)
Gondolhatjuk – talán helyesen – hogy ez csak egy felfújt hólyag
cinikus beszólása. Amit mond, szenzációt keltő szlogen. Ám a dolog
ennél bonyolultabb. A pénzpiacok és a befektetési óriásbankok – mint
amilyen az itt említett Goldman Sachs, a világ legnagyobbika –
rejtélyes gépezetként működnek, melyek tényleg valós hatalommal
rendelkeznek a világ dolgai felett.
Nézzük közelebbről, hogyan? Amikor az euro
árfolyama 290-ről 320 forintra ugrik, akkor e váltásban a pénzpiacok
döntenek. Igaz, hogy egy ország valutáját gazdasági teljesítménye
határozza meg, de ennek értékelése a pénzpiacon alakul ki, e
teljesítmény alul- vagy felülértékelése során. Vagyis a pénzpiacok
beáraznak, és döntésüknek katasztrofális következményei lehetnek:
lásd a lakáskölcsönök törlesztőrészleteinek robbanását. Amerikában a
jelzáloghitelek törlesztőrészlete szállt el 2006-ban, s ez vezetett
a válsághoz. Hogy ez bekövetkezzék, ahhoz irtózatos hatalom kell –
nem is tudjuk áttekinteni gépezeteit. Csak néhány jeléről tudhatunk.
A tévében vagy a médiában a pénzpiacokat
megszemélyesítik, azt mondják, hogy „a pénzpiacok idegesek”,
„gyanakodnak” vagy „megnyugodnak” – mintha élő emberről lenne szó.
Mert e hatalmat így egyszerűbb elképzelni. Nyilván másról van szó.
A világban naponta háromezer milliárd dollárnyi
valuta kering, keresi a helyet, ahol a legkedvezőbb módon válthatna,
mondjuk dollárról fontra, jenről euróra. Naponta milliárdnyi
tranzakciót bonyolítanak le, milliárdnyi valutaalakzatot váltanak a
világban Tokiótól Sao Paolóig, Frankfurttól Moszkváig – egyik
formációból a másikba, s egy-egy valutáért van, aki túlfizet, van,
aki alulfizet – és e több millió tranzakcióban alakul ki egy-egy
deviza pénzpiaci árfolyama: mondjuk, hogy az euró ma 304, holnap 310
forint. A konstrukt voltaképp látható – a neten, a HVG-ben, az arab
pénzváltónál, okostelefonon követhető, de hogy hol, ki, miért
„döntött” – az láthatatlan marad. Mert maga a kérdés is értelmetlen:
a pénzpiac önmozgása alakítja így a benne keringők árait.
Következményeit országok GDP-je,
adósságtörlesztésének nehézsége vagy könnyítése, az egyes cégek
profitjának csökkenése/emelkedése (vagy épp bedőlése) mutatja.
Nagyhatalom. De láthatatlan: tudunk róla, de nem látjuk, ha látjuk,
nem értjük a lényegét.
Van, amikor e mechanizmus működése egyszer csak
látható lesz. Ilyen volt a napokban is folyó ún. LIBOR-botrány.
(LIBOR – London Interbank Offered Rate) A világ öt nagybankjának
vezetői (Citigroup, Royal Bank of Scotland, UBS, JPMorgan Chase,
Barclay) hetente összeülnek és megállapítják a bankok egymás közti
kölcsönzésének alapkamatát. Ez lesz a bankközi kölcsönzés alapkamata
– ami aztán beárazza, hogy az egyes országokban hogyan alakuljanak a
hitelek kamatai, azaz árai. A LIBOR nagyhatalom a világban –
mondják, hogy ötezer milliárd dollár napi forgását befolyásolja. Az
okosok azt is mondják, hogy e döntésekre épül, hogy 36 ezer vagy 40
ezer dollár lesz-e egy szemeszter ára a Harvardon, hogy Hamburgban
vagy Szófiában a kocsira felvett hitel 19 vagy 21 százalék lesz, de
a hitelkártyánk kamatát is ez a szám befolyásolja. A világot
tetőtől-talpig átfogó hatalmi mechanizmus – amit a pénzpiac alakít,
aztán az említett öt bank főnökei rögzítenek. Ez a gépezet most
azért vált láthatóvá, mert csaltak, és a csalás kiderült, robbanva.
Csaltak mikroszkopikus léptékben: 2008 óta havi rendszerességgel,
egy tízezrednyi százalékponttal feljebb vagy lejjebb srófolták ezt a
minden európai gazdasági tevékenységet befolyásoló rátát. Aztán a
valós és az elcsalt százalék közötti összeg eme öt bank számlájára
vándorolt. (A csalás részleteit persze nem ismerem, de a trükk
keretfogalmai, alapszámai ma már bírósági döntésekben olvashatóak,
három bank már milliárdos büntetést fizetett.)
Vagyis e példával – amit erős túlzásokban tobzódva
adtam elő – azt akartam csak jelezni, hogy itt véletlenül látni
lehet a pénzpiac arctalan mechanizmusát, mert fülön csípték azokat,
akik belenyúltak a gépezetbe.
De ha nincs bűncselekmény – a gépezet akkor is
működik, akkor is láthatatlanul ott dolgozik és végül is ott van a
részletfizetésed számaiban. Világhatalom, láthatatlanul.
A második láthatatlan hatalom, a keresőprogramok
világa.
Mindenki használja és örvendezik: egy kattintás és
a keresőprogram megmondja, mikor született Velasquez, mi a Celsius
és Fahrenheit váltószáma, ki az igazgatója a marosvásárhelyi
színháznak, hol volt a Karpfenstein utca, ki fedezte fel a világhírű
szopránt, Anna Netrebkót; majd mindent tud, és majd mindenben segít,
ha elakadsz – szinte feleslegessé teszi a lexikonokat,
kézikönyveket, egy-két kattintásra minden a kezedbe kerül. Még
ezernyi dolgot is tud, amit megoszt veled: nélkülözhetetlen.
Megjelenése hihetetlenül kibővítette a tudás horizontját, és főképp
a tudható dolgokhoz való hozzáférést.
Ennek a hihetetlen nagyságú tudásbanknak azonban
van egy másik, kevéssé ismert oldala: az adatszimatoló – a használók
adatait felkutató, rögzítő – szolgálat: a totál megfigyelés. Mindent
tud rólad, azt is, amit te nem tudsz. Érettségi fotót kapsz
barátodtól, a keresőprogram minden arc mellé oda tudja írni az arc
viselőjének nevét, lakcímeit, foglalkozását, tán még betegségeit és
vagyoni állapotát is. Pedig a fotó nem új: a kereső program mégis
visszakeres, feltúr, dokumentál. Navigálsz: nézed a mobilod, térkép,
GPS – isteni, hogy tudod, merre kell menni a Trombitás utca 21-be.
Csakhogy a telefonban – amit a zsebedben hordasz – van egy
alkalmazás, ami megmondja, hol vagy éppen. Amin először
csodálkoztam: állok a Széll Kálmán téren, és a telefon megmondja,
hogy a Széll Kálmán téren állok. Mire jó ez? Arra hogy más is tudja,
hogy éppen hol vagyok: főképp a keresőgép. És nemcsak azt tudja, hol
vagyok, de gyakorta használt útvonalaimat, azaz szokásaimat is
kifürkészi, és el is raktározza.
És máris itt vagyunk: egyelőre a „láthatatlan
hatalom” csücskénél, – mivel hogy személyes adataim idegen kezébe
kerülnek. Mikor a legnagyobb navigációs rendszer készült, –
StreetView néven – spéci autó ment végig a városon, filmezte az
utcákat: ennek következtében ma már, ha keresel valamit a
Wikipedián, vagy a GPS-en, akkor nem térképet látsz, hanem szinte
élő képet az utcákról, házakról. Könnyebb a tájékozódás. Csakhogy,
mikor a keresőprogram útvonalakat filmező kocsijai készítették
ezeket a felvételeket, akkor a házakkal együtt felvették a házak
állapotát, sőt elhaladtukban rögzítették az egyes lakásokban működő
wi-fi adatokat is. Ez már kínos lett, mert például Németországban
jogi problémát is okozott. A lakók azzal érveltek, hogy mondjuk, épp
el akarod adni a házat, ott a kép, ami alaposan cáfolja a ház
általad megadott állagát és vele árát. A fotó leértékeli ingatlanod.
(A dolog Hamburgban történt, per lett belőle…)
A wi-fin futó beszélgetések – netán kódok –
leszívása máig vita tárgya – a cég szerint ezeket az adatokat
azonnal törölték, mások kételkednek a kijelentésben.) Az én wi-fi
kódom huszonnégy karakter, betűk számok vegyesen: feltörésbiztos –
mondják. De ha már a wi-fi kód is az övék – akkor ez a titkos kulcs
már nyilvános lett – és gyanakodni kezdek: minden titkosítás csak
illúzió? Csak gyanakszom, mert a per még tart, nincs eldöntve, hogy
a hamburgi lakó wi-fi kódját felszippantották-e?
Gyanakszom: Mekkora is ez a hatalom valójában?
Téged is így tart nyilván a világ legnagyobb
keresőprogramja, ma már a közösségi oldal is. Úgynevezett
profiloddal együtt privátszférád adatait is tudja-tárolja. E
jelenségben az az abszurd, hogy ezeknek a személyes adatoknak felét
te önként kínálod fel. Így például a Facebook esetében a rendszer
megkérdezi, mi a foglalkozásod, hol laksz, éppen mit csinálsz – és
bár ma óvatosabbak a használók, még ma is sokan örömmel válaszolnak
ezekre a kérdésekre, és szinte boldogan adják át titkaikat a
„megfigyelőnek”. A keresőprogramok jelenleg az arcfelismerő
algoritmust tökéletesítik: a nyaralási fotón szereplő barátod neve,
foglalkozása pakkra előjön, csatolódik egészségügyi és pénzügyi
adataihoz: mindent egy helyen. Mondják, hogy a keresőgépek – az
adattárak összekapcsolás révén – hihetetlen átvilágító hatalommal
rendelkeznek. Elektronikus levelezésed már rég együtt olvassák a
címzettel, a többit láthatatlan módszerekkel szerzik be: on-line
(illetve Skype)-csevegéseidből. Ha felmész a Youtube-ra, ott
megismerik filmes, zenei stb. kedvenceid, érdeklődési köröd,
ízlésed. Itt is jelentős információ – illetve titokmennyiség – kerül
egy kézbe. Erre reagálva jegyezte fel a neves német író, Hans Magnus
Enzensberger, hogy szegény George Orwell ekkora hatalmat álmában sem
tudott elképzelni (Enzensberger, 2012).
A privátszféra titkainak elhalászását a rendszerek
azzal bagatellizálják, hogy mindez csak a te érdekedben történik. A
keresőszolgálat reklámokból él, tehát ezeket az adatokat cégeknek
adják tovább, akik hirdetésekkel ostromolnak téged is, mint
mindenkit. A reklámozó pedig hatékony marketingre törekszik. De ha
az internetes keresőgép pontosan tudja, mi a foglalkozásom,
érdeklődési köröm, akkor a cégek csak célzott reklámokat küldenek:
vagyis nem fognak női piperecikkel, vagy vasútgépészeti könyvekkel
traktálni. A hivatalos verzió szerint nem kell itt izgulni, a
személyes adatokat egy fél év után törlik. Nekem mégis az a gyanúm,
hogy valójában megfosztanak privátszférámtól, s benne személyes
titkaimtól is.
Igen ám, de közben egy Edward Snowden nevű
internet-szabadságharcos (vagy botrányhős) kiderítette, hogy adataid
összegyűjtése (ellopása) nem is ilyen ártatlan ügy. Snowden ugyanis
olyan dokumentumok ezreit adta közre, melyekből kiderült, hogy az
internethasználókat letapogató cégek a megszerzett adatokat nemcsak
piaci szereplőknek adja tovább, hanem ebben a játékban az állami
szimatolás – titkosszolgálati lehallgatás –
|
|
is benne van. Ma már sajnos nagyon is tudjuk, hogy
ennek az utóbbi foglalatosságnak legitimitását a terrorizmus ellen
harc adja: személyes szabadságunk egy részét fel kell áldozni a
biztonságért – és ezzel majd minden privát kémtevékenység igazolva
lehet. Jelen pillanatban az a gyanú kering az internet világban,
hogy az amerikai NSA (National Security Agency) – a legfőbb
titkosszolgálat rendszere kiszervezi az adatbegyűjtés jelentős
hányadát az óriás keresőprogramot működtető cégekhez. Így nem csoda,
hogy az állami titkosszolgálatok is látják, mit írsz e-mailedben,
mire kerestél rá az elmúlt egy évben, netán pornóra vagy szenzitív
biztonsági adatra.
Miért baj ez? A legnagyobb keresőprogram pár évvel
korábban azzal védekezett, hogy nem kell olyasmit csinálni, ami
bűncselekmény vagy kétes ügylet – és akkor a magánembernek nincs is
szüksége a privátszférára – a tisztességes emberek titkaiban bárki
nyugodtan kotorászhat. Csakhogy ez az érvelés nem állja meg a
helyét: a privátszféra felszámolása alapvető emberi jogokat sért,
sőt a köznapi életben való tevékenységeket is tönkreteheti. Mondok
egy példát: interjúra megy a hölgy, CV-je a kérdező előtt: pár
perces közömbös csevej után elhangzik egy fura kérdés: mikorra
tervezi a gyerekét? A hölgy ámuldozik, erről nincs szó a CV-jében.
„Nem tervezek gyereket.” Akkor miért próbálkozott két beültetéssel?
A hölgy megdermed ijedtében: ezek mindent tudnak rólam… E példában
magánadat (magántitok) szerepel és magáncég kezére kerültek
privátszférát érintő titkos adatok. Jó, ez a példám fikció volt, de
ma már tudjuk, hogy a hölgy neve lehet Angela Merkel is – a német
kancellár lehallgatásbiztos telefonját lehallgatta az NSA, az
amerikai legfőbb titkosszolgálat. De lehet egy kutatóintézet, ahol a
tengervíz olcsó sótalanítási módszerét védették le, ám a titkot
lenyúlta egy titkos adatvadász, és egy nagyvállalat már azon van,
hogy piacra dobja a német találmányt. (Ez utóbbi példa is fikció –
elnézést.)
A fiatalember, Edward Snowden, aki az amerikai
lehallgatóközpontban dolgozott, lelkiismeretére hallgatva publikált
többszázezer addig senki által nem tudott leleplező tényt a
világhatalmak diplomáciájáról, háborús bűneiről, és mellékesen a
keresőszolgálatok magánéleti titkait felkutató tevékenységéről. A
fiatalember elleni hajtóvadászat ma is folyik, nem is ezért említem.
Azzal sem foglalkozom, hogy Snowden hazaáruló vagy szabadsághős –
erről is élénk vita folyik manapság. Számomra az a figyelemre méltó,
hogy a fiatalember leleplezte az általa megpiszkált rendszer
működését: 1) hogy mindenkit, akár hétmilliárd embert is
megfigyelnek, rögzítik az adataikat, 2) ebben az állami hálózatban
magáncégek (keresőprogramok vagy közösségi portálok) is besegítenek.
Így aztán nem csoda, hogy nemzetbiztonsági szempontok teljesítése
mellett kereskednek is a titkos adatokkal: a vállalat, ami eddig
piacvezető volt találmányaival, lemarad, mert ötleteit, újításait
ellopják.
A láthatatlan hatalom centrumában vagyunk:
keresőgépektől a titkosszolgálatig (a PRISM rendszeréig)
felszámolják az emberek privátszféráját. E láthatatlan hatalom ma
már legfelsőbb politikai viták témája: az NSA főnökét pár éve
kongresszusi bizottságban faggatták, hogy mire terjed ki a
megfigyelés, adatrögzítés: a tábornok válasza az volt, hogy
mindenkit és mindent megfigyelnek, akár hétmilliárd embert is. A
tábornokot azóta leváltották – ám a rendszer maradt, felteszem, ma
is működik. A felhatalmazást a terrorellenes Patriot Act adta, ami a
9/11 sokkja után született – a hatékony védekezés feltétele, hogy a
cég mindenféle korlátozás nélkül tudja felkutatni lehetséges
ellenségeit. És napjaink véres eseményei csak erősítik egy ilyen
rendszer szükségességét. Csakhogy a módszerrel sérülnek a normális
állampolgárok civil jogai is. S bár e törvényt többször is
finomították, a megfigyelés, adatgyűjtés-tárolás óriásrendszere
maradt: ez ellen a totális lehallgatás ellen az egyes ember vagy
akár egy cég, s még inkább egy-egy ország – szinte védtelen. Az
alapvető szabadságjogok korlátozása a tét. Ahogy a Nobel-díjas Mario
Vargas Llosa perui író fogalmazott: a dolog jó, de túl nagy árat
fizetünk érte. Sokan abban reménykedtek, hogy egy ilyen végtelen
méretű adattömeg kezelhetetlen, sőt tönkreteszi magát a rendszert –
de ez a remény téves volt: az információs technológia áttörte ezt az
akadályt is.
Az adattömeg feldolgozása az IT legfrissebb
kutatásain alapul: az ún. Big Data kutatásából több derül ki, mint
egy-egy ember, cég, intézmény megfigyeléséből. De ennek a
rendszernek fordítottja is igaz: a hacker – az adatlopó,
rendszereket feltörő „ellenség” is hozzáférhet az óriási adattömeg
bányászati eredményeihez. Snowden belső ember volt, a
titkosszolgálat centrumában dolgozott, így tudta megcsapolni a Cég
titkos irattárát – de ma már tudjuk, hogy e rendszer kívülről is
feltörhető. A hatalomépítésbe belép a hacker, aki már nem kócos
balhéfiú vagy a szubkultúra játékosa: hanem ellenhatalom, ami része
a titkosítás és titokfeltörés rendszerszerű szembenállásának. Ha úgy
tetszik: itt már hatalom áll szemben hatalommal: nem akarok
apokaliptikus képeket felvázolni, de egy laptoppal meg lehet
bénítani egy város elektromos hálózatát, vízrendszerét – hogy másról
ne is beszéljünk.
Többször utaltam a keresőprogramok adattömege és az
állami adatkutatás közötti anyagcserére. A keresőprogramok
hivatalosan minden fórumon cáfolják az állammal való közreműködést:
civilekre vonatkozó adatokat csak bírósági végzésre adnak át állami
szerveknek. Úgy gondolom, hogy el kell fogadnunk a keresőprogram
főnökének érvelését. Habár ebben nem vagyok biztos.
De van itt egy bökkenő. Maga a világot átfogó
IT-rendszer: a komputereket működtető operációs rendszer. Egy-egy új
operációs rendszert ICANN-nak (Internet Corporation for Assigned
Names and Numbers), egy eredetileg amerikai, mára nemzetközi
IT-szervnek kell engedélyeznie. Mármost a városi legenda szerint egy
operációs rendszer csak úgy kerülhet forgalomba, ha az állami
szerveknek biztosít egy ún. hátsó bejáratot az amúgy zárt, tűzfallal
védett rendszerbe. Ezen a szinten jöhet létre a cégként működő
keresők és az állami megfigyelés végső találkozása: ez a „hátsó
bejárat” biztosítja a két rendszer közötti adatáramlást. Ez utóbbi
mondatom nem tudom igazolni, jelen pillanatban, hivatalos
vélekedésben a keresőprogramokat üzemeltető cégek csak bírósági
felkérésre adhatnak ki magánadatokat. Fel kell tételeznem, hogy a
keresőprogramok adattömege és a kereskedelmi forgalom igényei között
nincs formális üzleti kapcsolat – csak az a helyzet, hogy az adatok
mégiscsak kiszivárognak, és valahogy átkerülnek a civil, azaz üzleti
felhasználó körébe is. A „hogyanra” nincs válaszom.
A privátszféra felszámolásáról beszéltem. Félév
közepén megkérdeztem hallgatóimat, hogy nekik hogy tetszik ez a
helyzet. Azt válaszolták, nekik mindegy, ki tudja meg, mit
csinálnak, kivel kerülnek ágyba, hányast kapnak a szigorlaton, vagy
mikor költöznek szüleikkel Norvégiába. A totális lehallgatás
számukra teljesen érdektelen, az élet másról szól. Hát így egy
generáció. A világ is megosztott e kérdésben: Németország háklis a
privátszféra érinthetetlenségére, Amerika – a terrorfenyegetettség
miatt – kevésbé. Ez egyes országok különbözőképpen reagálnak.
Akárhogy is: a láthatatlan hatalom, a Nagy Testvér figyel.
Mindezen túl van itt egy filozófiai probléma is:
úgy gondolom, hogy civilizációnk a titok nélküli ember típusa felé
halad, pedig az ember a titkai nélkül nem képes egyéniség lenni.
(Nem véletlen, hogy évszázadokon át volt a gyónási, orvosi, üzleti
titok – a magánember titokszférája – eddig úgy tudtuk –
személyiségalkotó komponens. Ez Georg Simmeltől Jacques Derridáig
kiemelt szociokritikai toposz volt. Nyilván nem titkos
félrelépésekre vagy fürdési szokásokra gondolok. Vannak
szubsztanciális titkaink, melyeket nem szeretnénk senkivel sem
megosztani. Mert személyiségünk részei. Mára ez eltűnőben van. Lásd
Giorgio Agamben könyvét, The Man without Content (1999), amely nem
pont a titkok ellopásáról szól, csak a titoktalanság civilizatorikus
veszedelmére utal.
A harmadik láthatatlan hatalom az információs
társadalom aszimmetriája. Eddig is tudtuk, hogy a mai világot az
információáramlás mozgatja, és hogy minden információ: pénz,
hatalom, nemzeti lét, magánélet. Azt már kevésbé, hogy az információ
aszimmetrikusan oszlik el a társadalmakban. Azért nem tudunk erről,
mert elhisszük az „információs társadalom” szlogenjét, miszerint
ebben az új (digitális) korszakban az információ szabadon áramlik,
és hogy elvileg mindenki mindenhez hozzáférhet. A valóságban az a
helyzet, hogy két egymásra épülő világ létezik: vannak, akik
hozzáférnek, és vannak, akik nem, más szóval, akik tudnak, és akik
nem. Az információáramlás hierarchizált folyamat. Más szóval:
hatalmi megoszlás. Akik hozzáférnek az információhoz (vagyis
„tudnak”), azok lekörözik – rosszabb esetben kizsákmányolják –
azokat, akik nem férnek hozzá az információhoz (azaz: nem tudnak). A
hozzáférés (access) az információs társadalom kulcskategóriája lett.
Akik rendelkeznek az élet, a gazdaság, politika
kulcsinformációival, azok kezében jelentős hatalom halmozódhat fel –
szemben azokkal, akik nem juthatnak el az életünket meghatározó
alapvető tudnivalókhoz: tehát az információáramlásból kifelejtettek
(kizártak) tömegei.
Ez az aszimmetria biztosítja a láthatatlan hatalom
rendíthetetlenségét: a társadalom többségének fogalma sincs, mi
történik a képes hírek mögött, mi mit jelent valójában – azaz túl a
hivatalos kommunikáció jelszavain, fogalma sincs, mi, hogyan, miért
határozza meg életüket. Mint ahogy arról sem tud semmit, mi igaz, mi
propaganda vagy szimplán hazugság a közbeszédben. Az aszimmetria
valami ködös álvalóságban tartja az információból kizárt páriákat,
csoportokat, egyéneket. Röviden: ez az aszimmetria – vagy
információs hierarchia – tehát a hírek, adatok, titkok, fontos
alapstruktúrák ismeretének hatalomfenntartó eloszlása.
A digitális korszak felszabadítja az információ
elérésének korábbi korlátait – egyre bővülő lehetőséget hozott az
alapvető információk megszerzésére. (Az internethasználók aránya
Magyarországon 74%.) Az adat szép, a releváns információk iránti
érdeklődés (ne csak pornót nézzen a felhasználó) ennél kevesebb, de
a maradék szám körülbelül jelzi a képben lévők számát. A szép
adatsort gyengíti az a tény, hogy a végső, titkos információhoz való
eljutást a hozzáférés korlátozza. Hiszen ma is az a helyzet, hogy
van, amihez szabadon hozzáférhetsz, és van, amihez nincs
jogosultságod, hiába tudod, hol kell keresni. A hozzáférési
jogosultságok is hierarchiát képeznek. (Erről Jeremy Rifkin The Age
of Access című 2001-es könyve ír alaposabban.)
Ha már a hozzáférés korlátait említem, van egy
ennél is szomorúbb tényező: a világpolitikát is az információ
aszimmetriája jellemzi, aminek segítségével országokat zárnak ki az
információáramlásból. A titkosszolgálatok által „tudott” hír- és
információanyag hierarchikusan oszlik meg: van, amiről csak az ún.
Five Eyes tudhat. A betekintésre jogosult öt ország: Amerika,
Anglia, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, – tehát az angolszász
nemzetek. A legfontosabb titkokat ezen országok tudhatják, – a
többiek csak, mint „harmadik fél” hírmorzsákkal kénytelenek
megelégedni. Így például Európa, Németország vagy a NATO-országok
javarésze is ilyen harmadik fél státusra vannak ítélve, az öt nagy
csak azt osztja meg velük, amit jónak lát. Róluk – tehát például a
szövetséges Németországról – bármit és mindent tudhat a Big Five, de
amit megtudott, azt nem köteles megosztani szövetséges társaival –
például Németországgal.
A kép, amit festettem, nem vidám. De a demokratikus nyilvánosság –
reményeink szerint – egyre inkább visszaszorítja a láthatatlan
hatalmak befolyását. Legalábbis fellebbenti a láthatatlanságot
biztosító fátylakat.
Kulcsszavak: a pénzpiacok láthatatlan hatalma, a totális
megfigyelés (megfigyelés), a „hozzáférés” egyenlőtlensége,
információs páriák
IRODALOM
Agamben, Giorgio (1999): The Man without
Content. (Trans. by Georgia Albert) Stanford University Press,
Stanford
Enzensberger, Hans Magnus (2012): Armer
Orwell. Der Spiegel. 2012. 03. 26. 13, •
WEBCÍM
Greenwald, Glen (2014): No place to Hide.
Edward Snowden, the NSA, and the US
Surveillance State. New York
Rifkin, Jeremy (2001): The Age of Access.
J. P. Tarcher/Putnam, New York
Simmel, Georg (1907): Das Geheimnis. •
WEBCÍM
FILMEK
Citizenfour – Laura Poitras
dokumentumfilmje Edward Snowdennel, 2013. •
WEBCÍM
Snowden – Oliver Stone filmjének előzetese már látható az
interneten, a film tervezett bemutatója 2016. szeptember. •
WEBCÍM
keresőprogramok és közösségi oldalak
megfigyelő tevékenységéről: (2013):
WEBCÍM (surveillance_program)
„A PRISM tevékenysége akkor lepleződött le, mikor e (titkos)
programról szóló dokumentumokat Edward Snowden nyilvánosságra hozta,
a The Washington Post-ban és a The Guardian-ben. Snowden ekkor még
az NSA szerződéses alkalmazottja volt, és Hong Kong-i látogatásakor
adta közre ezeket a titkosított anyagokat. A kiszivárogtatott
dokumentumok 41 PowerPointos slide-ot tartalmaztak, melyek közül
négyet újságcikk formában is publikált. A kiszivárogtatott
dokumentumok megneveztek néhány internettechnológiával foglalkozó
céget is – beleértve a Microsoft 2007-es dokumentumát, valamint a
következő cégek anyagait: Yahoo 2008, Google 2009, Facebook 2009,
Paltalk 2008, YouTube 2010, AOL 2011, Skype 2011 és az Apple
2011-ből származó dokumentumát.”
A StreetView-ról: Ilse Aigner, bajor
miniszterelnök-helyettes: ‚Million-Fold Violation of the Private
Sphere’: German Minister Takes on Street View. Der Spiegel, 2010.
02. 08. •
WEBCÍM
A francia adatvédelmi hatóság (NIL) 150
000 € bírsággal sújtotta a Google-t a privátszféra megsértésével
kapcsolatban: Frankfurter Allgemeine Zeitung. 2015. 10. 19.
A Facebookról: Grady, D.B. – Ambinder,
Marc: Mark Zuckerberg Runs A Giant Spy Machine In Palo Alto,
California. Business Insider. 2013. 07. 16. •
WEBCÍM
A német fogyasztóvédelmi központ (VZBV)
feljelentést tett a Facebook ellen személyes adatok forgalmazása
miatt.
|
|