A szörnyeteg az ember torzító tükre. A kép, melyet
a tükör mutat, azért félelmetes, mert a nem emberit mutatja meg az
emberben, akit a kép arra figyelmeztet, hogy a rém benne él. A
szörnyeteg látszólag a természet tévedése, ami félelmet, iszonyatot,
undort kelt azokban, akik szerencséjükre a normálisok rendjébe
születtek. Az emberi ítélkezés felületessége, hogy a szörnyeteg
külsejének szemmel látható természetellenessége szemmel nem látható
belsőjének természetellenességének vélelmét is magával hozza. Az
emberi képzelet erejéből táplálkozó mítoszok kimeríthetetlen
forrását képezik a szörnyeknek, melyek a természet rendjébe
született normális embereket és műveiket megsemmisítik. Semmítő
erejük teszi a szörnyetegeket a Gonosz gyermekeivé, akiknek megölése
a hősöknek esélyt ad arra, hogy a Jó győzhessen.
A görög mitológiában hemzsegnek a szörnyek és az
őket elpusztító hősök. Perszeusz levágta Medúsza fejét, fia,
Héraklész megölte a kilencfejű Hüdrát, az athéni királyfi, Thészeusz
végzett az emberevő, félig bika, félig ember Minótaurosszal. A
keresztény metafizika sem zárta ki a szörnyetegeket a világból. A
görög hősök kései utóda, Szent György legyőzte a sárkányt. Mint a
Sátán reinkarnációi, a keresztény középkorban az eretnekek, a
boszorkányok, a zsidók, a prostituáltak folyamatosan biztosították
az utánpótlást.
A szörnyetegek panoptikumából azonban a hatalomban
lévők különösképpen kimaradtak, jóllehet az uralkodók között nem
kellett volna sokáig keresgélni ahhoz, hogy kirívó szokásaik,
viselkedésük révén egyesek szörnyetegeknek tűnjenek. Archetípusként
ott lehettek volna a római császárok, akik némelyike viselt dolgai
alapján minden mértéket felülmúlt. Nincs olyan lelki vagy testi
elfajulás, amit a római császárok, majd az utánuk következő
keresztény uralkodók hosszú sorában ne találnánk fel.
Fajtalankodtak, gyilkoltak, üldözési és nagyzási mánia gyötörte
őket. A hatalom aurája azonban olyan erős volt, hogy megkímélte az
uralkodókat a szörnyeteggé való bélyegzéstől. A pogány időkben a
legfőbb hatalom birtokosai bármit megtehettek, hiszen már életükben
isteneknek számítottak, s ha el is buktak, sorsuk a felejtés,
emlékük elpusztítása volt. A keresztény időkben sem voltak
szeplőtelenek az uralkodók. Shakespeare darabjában a testében is
szörnyetegnek született III. Richárd a többi király nevében is szól,
amikor a nézők füle hallatára bejelenti, hogy „gazember leszek”. A
keresztény királyok azonban a koronázási szertartás részeként a
felkenés révén egyszerre váltak világi és papi személlyé, akiket
Istentől kapott hatalmuk kiemelt az evilági létezés rendjéből.
Istentől kapott hatalmuk bizonyságaként a francia (s nyomukban más
európai) királyok például kezüknek a beteg testrészre helyezése
révén képessé voltak gyógyításra, amit évente több ezer páciensen
gyakoroltak (Bloch, 2005).
Michel Foucault mutat rá arra, hogy a hatalom
isteni eredetébe vetett hit megdőlésével a szörnyetegek metafizikai
tere kibővült a politikai térrel, ahol korábban nem volt a
szörnyetegeknek hely. A forradalom eltépte a köteléket Isten és a
Király között, akiből despota, elpusztításra ítélt morális
szörnyeteg lett (Foucault, 2014). Isteni legitimáció hiányában a
király létezése egylényegűvé vált a bűnnel, melynek forrása a
természetellenesség. Aki korábban Isten választottja, a Király volt,
abból vérnősző szörnyeteg lett. Akinek létezése korábban
természetfeletti volt, annak létezése természetellenes lett, mivel
szembekerült az új renddel, amit a forradalom az ember természettől
rendelt rendjének, a Törvény rendjeként hozott létre. Az uralkodó
egy nembe került a bűnözővel, mindketten kívülre kerülvén a
törvényeknek. Sorsuk sem lehetett más: mindkettőre büntetés várt. A
különbség csak annyi, hogy a despota státuszánál fogva bűnöző, míg a
bűnöző csak véletlenül válik despotává. Mint Foucault írja, „a
despota az, aki létezésénél és már csak a létezésénél fogva is
elköveti a legfőbb, a tulajdonképpeni bűnt, a társadalmi
szerződéssel való teljes szakítást, amelynek révén pedig magának a
társadalomnak kell tudnia létezni és fenntartani magát” (Foucault,
2014, 100.). Minden későbbi szörny előképe XVI. Lajos, aki 1789-ben
még Isten kegyelméből lett uralkodó volt, majd 1791–92-ben a
franciák királya, s 1793. január 21-én mint Louis Capet bűnöző halt
meg.
A „koronás tigrisek” büntetése nem lehetett más,
mint a halál. XVI. Lajos politikai szörnyként halt meg a vérpadon. A
jámbor, sem külsőleg, sem belsőleg semmi szörnyszerűt nem mutató
király befeketítésével a forradalmi propagandának nehezebb dolga
volt, mint felesége, Marie-Antoinette esetében, akiről a forradalmi
naptár I. évében egy róla megjelent könyvben a következőket írták:
„Ő Lipót öccse, volt az uralkodók közt a legtörekvőbb, a
legerkölcstelenebb, aki először hálhatott Franciaország
királynőjével. A császári vessző bevezetése az ausztriai edénybe,
mondhatni egymásra halmozta a vérfertőzés szenvedélyét, a
legmocskosabb élvezeteket, a franciák gyűlöletét, a hitvesi és anyai
kötelességek iránti undort, egyszóval mindazt, ami az emberiséget a
vadállatok szintjére alacsonyítja.” (Vie privée, libertine et
scandaleuse de Marie-Antoinette… idézi Foucault, 2014, 104.)
Az Isten kegyelméből uralkodó, a senkinek a Földön
elszámolásra nem kötelezett király törvényen kívül helyezése és
megölése azáltal volt lehetséges, hogy megelőzően meg kellett ölni
Istent. Nietzsche a helyszíni közvetítés közvetlenségével jeleníti
meg az istenkereső esztelen embert, aki Istenben nem hívő társai
között fel-alá rohangászva a piacon emlékezteti társait, hogy „Isten
halott!” Azt kiáltozza, hogy „mi öltük meg őt – ti és én.
Mindannyian gyilkosai vagyunk. De hát hogy cselekedtük ezt? Hogy
voltunk képesek kiinni a tengert? Ki adta nekünk a szivacsot, hogy
az egész horizontot eltöröljük vele? Mit tettünk, amikor eloldoztuk
ezt a Földet a Napjától? Merre mozog most? Merre mozgunk? Egyre
távolabb valamennyi Naptól? Nem zuhanunk-e szakadatlan? S vajon
hátrafelé, oldalra, előre, mindenfelé? Létezik-e még Fent és Lent?
Nem valami véghetetlen Semmiben tévelygünk? Nem az üres tér lehel
ránk? Nem lett-e hidegebb? Nem éjszaka közelít-e, s mindinkább
éjszaka? Nem kell-e fényes délelőtt lámpásokat gyújtanunk? Semmit
sem hallunk még az Istent temető sírásók zajából? Nincsen még
orrunkban az isteni rothadás bűze? – az istenek is elrothadnak!
Isten halott! Isten halott marad! És mi öltük meg őt, mi
leggyilkosabb gyilkosok? A legszentebb és leghatalmasabb, amivel
csak bírt eleddig a világ, a mi késeink alatt vérzett el – ki törli
le rólunk ezt a vért? Miféle víztől tisztulhatnánk meg? Miféle
vezeklési szertartásokat, miféle szent játékokat kell majd
kitalálnunk? Nem túl nagy-e nekünk a tett nagysága? Nem kell-e
nekünk magunknak istenekké válnunk, hogy legalább méltóknak tűnjük
hozzá?” (Nietzsche szavait idézi Heidegger, 2006, 188–189.)
A francia forradalom idején jogi szörnnyé tett,
elítélt és kivégzett király helyén űr keletkezett. A hatalmat
igazoló érzékfeletti világ hatóerő nélkül maradt. Nem fakaszthatott
többé életet (és halált). Ha Isten halott, a hatalom működésének
tere, a politika tapasztalati világának léte elveszti érzékfeletti
igazolásának kötelező és főként fegyelmező, büntetésre és
jutalmazásra egyaránt képes erejét. Az esztelen ember kétségbeesése
abból a felismerésből fakad, hogy Isten halálával semmi sem maradt,
amihez az ember, legyen akár uralkodó vagy alattvaló, tarthatná
magát, amihez igazodhatna az érzéki világban. Nem véletlen, hogy
Franciaországban X. Károly volt az utolsó uralkodó, aki megérintette
a görvélykórosokat. Amikor X. Károly uralmát 1830. július 29-én
megdöntötte a forradalom, utána már nem volt király Európában, aki
kezét a gyógyítás reményében a szenvedők sebeire tette volna.
Friedrich Schiller helyesen állapítja meg, hogy a szabadság
eljövetelének pillanatában, mikor megnyílik a lehetőség arra, hogy
„a törvényt ültessék a trónra, az embert végre mint öncél tiszteljék
és az igazi szabadságot tegyék a politikai értékek alapjául,
kiderül, hogy a bőkezű pillanat olyan nemzedéket talál, amelyben
nincs meg a fogékonyság adománya.” (Schillert idézi Safranski,
2007.).
Isten gyilkosaiból nem lettek, nem lehettek
istenek. Az Istentől kapott hatalom megdőlése nyomán keletkezett
hatalmi probléma megoldása az lett, hogy a vérfertőző, törvényen
kívül helyezett, szörnnyé nyilvánított király helyére nem istenek
léptek. A koronájától megfosztott szörny helyébe egy másik szörny, a
Nép lépett. A francia (s nyomában az összes többi) forradalom a
lehető legnyersebb valóságában mutatta meg ezt a szörnyeteget, aki
persze nem a semmiből lépett elő. Mielőtt jogi státusba került volna
a nép, mint Tacitustól tudjuk, tömeg volt, mely fajtalankodásban és
vérengzésben méltó párja volt a testük fogságában vergődő
uralkodóknak (Tacitus, 1980, II/266.). Az 1792. augusztus 10. és
szeptember 20. között Párizsban lezajlott mészárlások mutatták meg
ezt a másik szörnyet, melyről Madame Roland a következőket írta: „Ha
ismernétek a gyilkosságok borzalmas részleteit is! E tigrisek által
brutálisan megerőszakolt, majd széttépett nők, kivágott és füzérként
vonszolt belek, véresen felfalt emberi hús” (Idézi Foucault, 2014,
105.).
Az új szuverén, a nép, már nem számíthatott Isten
kegyelmére, hiszen az Isten nélküli űrben, magára hagyottan kellett
létrehoznia a rendet, melynek fenntartására és működtetésére önmagán
kívül senkire nem számíthatott. Nem kellett sokáig várni, hogy
kiderüljön: a szabadság, melyre a nép szert tett, a zsarnokság
mételyét rejtette magában. A nép, mint Rousseau megfogalmazta, az
„általános akarat” letéteményese volt. A tapasztalat azt mutatta,
hogy az „általános akarat” nem esett egybe az egyes emberek
akaratával. Rousseau, s nyomában mindenki, aki az általa lefektetett
alkotmányos elveket követte, úgy vélte, hogy „aki nem hajlandó
követni az általános akaratot, azt az egész alakulat fogja
engedelmeskedésre kényszeríteni? Más szóval, kényszeríteni fogják,
hogy szabad legyen, hiszen a kettő ugyanaz” (Rousseau, 1978, 482.).
Az 1791-es francia alkotmány I. cikkelye
kinyilvánította, hogy „minden hatalom a néptől, és csakis a néptől
ered.” Kérdés maradt azonban, hogy ki testesítse meg ezt a hatalmat,
melynek lényege, a határok megszabásának és átlépésének szabadsága,
nem változott. A hatalom különleges strukturális pozíciója nem
változott, csak a forrása. A változás azonban egyúttal a
szörnyetegség immár leplezhetetlen valóságát hozta magával.
Elviselhetetlenül közel került egymáshoz a bűnöző
és a szuverén, hiszen mindkettő törvényen kívül helyezkedhetett,
amikor csak akarta. A különbség csak annyi volt köztük, hogy a
szuverén státuszánál fogva léphette át a határt, míg a bűnözőt sorsa
űzte ki a rend sáncai mögül. De Isten kegyelmének híján a
határátlépés lehetősége miatt mindkettőjükben ott lappangott a
szörnyetegség.
A nép szuverenitására alapozott állam rendje nem
támaszkodhat érzékfeletti erőkre. Az a szuverén az államban, aki
megállapítja, hogy mi a rend. A rend azonban fonákjáról határozható
meg igazán. Carl Schmitt szerint, aki az általánost kívánja
tanulmányozni, annak a kivételest kell keresnie. Schmitt szerint
„szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt” (Schmitt, 1992, 1.).
Ez a legtágabb értelemben vett döntést jelenti, ugyanis a kivételes
állapot túl van az érvényes jogrenden, ám mégis hozzá tartozik,
hiszen az állam a kivételes állapotban is megmarad. A kivételes
állapot azonban elszakít minden normatív köteléket, megnyitva az
abszolút szabadság terét, melyben a jog létrehozójának nincs
szüksége jogra, tetteit nem köti a jog. Az lesz jog, amit ő maga
akar.
Nem feltétlenül kell a kivételes állapotnak
bekövetkeznie, elég, ha a szuverén tudatában van a lehetőségnek,
hogy döntésével kivételes állapotot idézzen elő. A lehetőség
bármikor bekövetkezhet. A szuverén döntés abszolút terében az állam
első számú vezetőjét semmi sem tartja vissza a jog nélküli jog
létrehozásától és alkalmazásától, amikor is újra eggyé válik a
törvényalkotó, végrehajtó és bírói hatalom, mint egy volt annak
idején, amikor a szuverenitás még Istentől származtatott volt. Aki a
normális határán túlléphet, az ha akarja, ha nem, szörny lesz,
hiszen ő, s csak ő, tudja, hogy a helyzete a lét és a semmi között
van.
E helyzetben az értékek elértéktelenednek. Egyetlen
érték marad, a hatalom, aminek akarása a semmivel viaskodó lét
forrása. A hatalom akarása szédítő lehetőséget nyit, amiben éppen
úgy benne van a pusztítás, mint a teremtés. A Semmi fenyegetéséből
egyként kelhet halál és élet.
|
|
A szuverén döntés elmélete alapján Carl Schmitt
vérfagyasztó következetességgel vezeti le a Hitler által elrendelt
és 1934. június 30. és július 1. között végrehajtott gyilkosságok
jogalapját. „Ebben az órában én voltam felelős a német nemzet
sorsáért és ezzel én lettem a német nép legfőbb bírája” – idézi
Hitlert Schmitt, aki szerint „az igazi vezér mindig bíró is. A bírói
mivolt a vezérség folyománya. Aki a vezéri és a bírói mivoltot el
akarja választani, netán szembe akarja állítani őket, az a bírót
vagy ellenvezérré vagy egy ellenvezérség eszközévé teszi, az államot
megkísérli az igazságszolgáltatás segítségével fenekestől
felforgatni” (Schmitt, 2002, 228.). A Führer felhatalmazása alapján
végrehajtott, „különakcióknak” nevezett gyilkosságokat az 1934.
július 3-i kormányzati törvény „az állam jogos védelmével
kapcsolatos intézkedéseknek” minősítette. A cselekmények igazolására
a Führer a Birodalmi Gyűlésben 1934. július 13-án elmondott
beszédében külön is kitért, kiemelve, hogy az államban a „politikai
akaratnak csak egyetlen hordozója létezik, a Nemzeti Szocialista
Párt. Egy közösségi szervezethez azonban, mely ilyen módon államra,
mozgalomra, népre tagolódik és bennük hozzátartozik azoknak az
államot hordozó élet- és közösségi rendeknek a saját belső joga is,
amelyek különleges módon a Führer iránti esküvel megerősített
hűségben alapozódnak meg. Azon, hogy a párt teljesíti feladatát, ma
nem kevesebb múlik, mint magának a német nép politikai egységének a
sorsa”. (Schmitt, 2002, 230.).
A Führer ugyan biztosította hallgatóságát arról,
hogy 1934. július 1-én éjjel helyreállt a „normális
igazságszolgáltatás” állapota, de a Harmadik Birodalom egész
pályafutása azt mutatja, hogy a jog nélküli jogon alapuló totális
állam útja egyenesen vezetett a totális pusztulásba. Hitler
szörnyetegként vonult be a történelembe. Tizenkét évig tartott
menetelése a semmibe. Ellenfele, Sztálin rendszere sem volt különb.
Ő a nép nevében irtotta a nép ellenségeit harminchárom éven át
(Brent, 2008). A két totalitarianizmus pusztulása rettenetes
tanulságokat hagyott maga után. E tanulságok rettenete nem
egyszerűen a megsemmisült életek és értékek nagyságában van, hanem
abban, hogy bármikor megismétlődhetnek. Az állam vezetője az
államrend megmentésének indokába kapaszkodva bármikor úgy dönthet,
hogy kilép az emberi jogokat elidegeníthetetlennek elismerő rendből,
és törvényeket hozhat, melyek az állam megkülönböztetett polgárait
megfosztják tulajdonuktól, vallási és politikai jogaiktól, és kiűzik
a létből. Magához vonja a jogot, melynek erejével a társadalmi és
gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítása érdekében foszt
és oszt. Ráteszi kezét az iskolákra, az egyetemekre, a
kutatóintézetekre. Megmondja, mi egyház, s mi nem, s még azt is
megszabja, hogy hol lehet kulturális antropológiát tanítani, s hol
nem. A választási szabályok szabása-varrása révén leválthatatlanná
teszi magát. Mindehhez nem okvetlen kell nyílt diktatúra.
Tömeglélektani hatások eredményeként a nép elhiheti, hogy a nevében
törvényt hozó, végrehajtó és ítélkező hatalom a nép élethez való
joga alapján uralkodik nem fölötte, hanem vele (Pataki, 1998). A
társadalmi és nemzeti frusztrációk, a bevallatlan és megbocsátatlan
kollektív bűnök megkönnyítik a nép megmentésén munkálkodó vezér
dolgát. Jó szolgálatot tesz a propaganda, a cenzúrának alávetett
tömegkommunikáció, az állam által biztosított önfeledt szórakoztatás
és kikapcsolódás. Ide tartoznak a felvonulások, a köztéri hirdetési
kampányok, a világraszóló sportversenyek, s különösen szerencsés a
vezér, aki még az olimpiai játékok megrendezésének jogát is
megkaparinthatja. Vannak társadalmak, ahol a csonka polgári
átalakulás miatt a polgári autonómia csak egy kisebbség kiváltsága,
a többség menekül a szabadság elől. A tekintélyelvűség, az
etnocentrikus szorongás, az antiszemitizmus és az osztálygyűlölet
mind menekvés a polgári forradalom által megteremtett, s
elviselhetetlennek bizonyult szabadság elől. Közép- és
Kelet-Európában mindezt súlyosbítják a társadalmi és nemzeti
traumák, a bevallatlan és megbocsátatlan kollektív bűnök. Bibó
István pontos látleletet ad a polgári társadalomszerkezet hiányos
kialakulását követően deformálódott politikai jellemről, mely a
vezéri szuverenitást éltető népi demokrácia nélkülözhetetlen
összetevője. Mint Bibó írja, „a társadalmi szerkezet deformálódását
nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a
hiszterikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a
valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a
realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentétes tünetei
átlátszóan felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott
öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság
és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és
teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények
és morális felelőtlenség.” (Bibó, [1946] 1986, II/224.) Ilyen
körülmények között nem meglepő, hogy a jog szövete felfeslik, s
polgári ellenállás hiányában, az önkénynek kedvező
társadalomlélektani klímában nem a jog teremt hatalmat, hanem a
hatalom teremt jogot (Hunyady, 2015). Weber egy korábban észrevétlen
megjegyzése alapján Szelényi Iván mutat rá a létrejött hatalmi
helyzet sajátosságára, mely abban van, hogy működése nem vezethető
vissza se a hagyományra, se a karizmára, se a személytelen jogi
intézményekre. A politikai hatalmat látszólag az alávetettek akarata
(Wille der Beherrschten) tartja fenn, akik azonban nem akarhatnak
mást, mint ami van, mivel a hatalom megfosztotta őket akaratuk
szabadságától (Szelényi, 2016).
Az ember, álljon akár a legmagasabb helyen, nem
ültetheti magát Isten helyébe. A kérdés az, hogy milyen lehetőségek
vannak arra, hogy a szuverén helyzetébe került emberből ne váljék
szörny? Szeretnénk látni az embert, aki kielégítvén a hatalom
akarását, önmagából kilépve, önmagát felülmúlva nem semmítőként,
hanem alkotóként lép a létbe. A feladat nem könnyű. Martin Heidegger
szerint „csak ha a lét igazságába ek-szisztálván a léthez tartozik
az ember, jöhet a létből magából azoknak az útmutatásoknak a
kijelölése, melyek törvénnyé és szabállyá kell váljanak az ember
számára. Máskülönben – folytatja Heidegger – minden törvény megmarad
az emberi ész tákolmányának.” (Heidegger, 2003, 331.) Hacsak nem
művész, kevés emberfeletti ember akad a történelem során, aki a lét
sorszerű elrendelésében képes arra, hogy az embert a létbe illessze.
Az embert felülmúló ember eljövetelében kevéssé
bízhatunk. Túl kevesen vannak, akiket nem szédít meg a szuverenitás
abszolút tere, melyben nincs más, csak a hatalom akarása. A
megoldást nem várhatjuk az emberfeletti embertől. A szuverenitás
akarva-akaratlan megszüli a politikai szörnyeteget, aki önkényesen
tobzódik a hatalomban, melyet akarhat, mert nincs erő, mely
megakadályozná ebben.
A szuverenitás mára elveszítette lokális kereteit.
Az állam főhatalma nem korlátlan a terület fölött, melyet magáénak
mondhat. Az állam globális erőtérben él és működik. Egy államon
belül nincs már szuverén, aki a kivételes állapotról dönthet. A Föld
népeit hálózatok kötik össze. A politikai, gazdasági és kulturális
hálózatok más és más logika szerint szerveződnek. A globális
politikai, gazdasági, kulturális hálózatok központjai, ahol a
hatalom akkumulálódik, nem esnek egybe (Barabási, 2002).
A hálózatszerveződés logikája skálafüggetlen, ami
azt jelenti, hogy korántsem egyenlő minden hatalmi központ helyzete
a világban. Kevesen vannak, akik igen nagy hatalommal bírnak, s
sokan vannak, akiknek kevés a hatalmuk. A sok kis szörnyeteg között
tehát bőven akadnak nagy szörnyetegek, de nekik is tartaniuk kell
egymástól. Ráadásul a globális hálózat jóval ingoványosabb alapja a
hatalomnak, mint volt korábban az állam.
A szuverenitás gyémántja apró darabokra törött, s
akik a hatalom terébe kerülnek, azok közül senkinek se jut már az
egész, csak egy-egy darabka. Megszámlálhatatlanul sok kicsiny
politikai szörny születik a világban, akiknek nincs már erejük a
totális pusztításra, mert szemben áll velük a többi kis szörny, akik
mind képesek a semmítésre, de csak addig a korlátig, amit a többiek
megengednek nekik. A nyugati világban létrejöttek konstansok,
amelyek kötelme alól a kis szörnyetegek, ha akarják is, nem tudnak
kibújni. A sok kis szörnyeteg semmítő ereje elsődlegesen a
mindennapokban mutatkozik meg. A saját jelenükben adódó örömök
maximalizálása érdekében elveszik a kimaradtak és kirekesztettek
jövőjét. Képtelenek az empátiára, a segítségnyújtásra, a
megszomorítottakkal és megalázottakkal való együttérzésre. Krisztus
maszkját viselik, de leleplezi őket a maszk mögül kinéző hideg és
részvétlen szemük. Nem bíznak egymásban, s reszketnek a náluk
nagyobb, hatalmasabb szörnyetegektől, akik elődeikhez képest kevésbé
szuverének.
A nagy szörnyetegeknek mindazonáltal nagy a
mozgásterük. Ha nyíltan nem is szállhatnak szembe a nemzetközi
joggal, erejükben bízva vállalhatják a jogsértések kockázatát.
Utasszállító repülőgépeket lövethetnek le, titkos kínzótáborokat
működtethetnek, de nincs senki köztük, aki a globális renden felül
helyezkedve elrendelhetné a Föld egészén a rendkívüli állapotot.
A létező feletti uralom átvételének csábítása a
népre hivatkozó rendszerek bukása után is velünk maradt. Hitlerrel
nem bukott meg a Gonosz, s nem győzött a Jó. A nürnbergi perben a
Harmadik Birodalom vezetői fölött ítélkező bírák között olyanok is
voltak, akik a nép nevében éppen olyan tetteket követtek el, mint
azok, akik a vádlottak padján ültek. A Szovjetunió kimúlásával nem
ért véget a történelem. Hankiss Elemér a XXI. századot a
bizonytalanság századának látja. Az emberiség egésze minden korábbi
korhoz képest változékonyabb, bizonytalanabb, bonyolultabb és
átláthatatlanabb viszonyok között él.
Mint Heidegger mondja, mindkettő, az üdvös és a
rettenetes, azért létezhetnek a létben, mert maga a lét „vitában
álló”. Metafizikai erő hiányában a lét maga erőtlen, s mindig az
aktuálisan hatalmasabb akarat győz. Szörnyetegek harcolnak
szörnyetegekkel. Ez a harc nem ér véget.
Kulcsszavak: mitikus szörnyetegek, forradalom, nép, szuverenitás
IRODALOM
Barabási Albert-László (2002): Behálózva.
A hálózatok új tudománya. Magyar Könyvklub, Budapest
Bibó István ([1946] 1986): A kelet-európai
kisállamok nyomorúsága. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok II.
Magvető, Budapest, 185–265. •
WEBÍCM
Bloch, Marc (2005): Gyógyító királyok. A
királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és
Angliában. (ford: Haas Lidia) Osiris. Budapest
Brent, Jonathan (2008): Inside the Stalin
Archives. Discovering the New Russia. Atlas and Co., New York
Foucault, Michel (2014): A rendellenesek.
Előadások a College de France-ban (1974–1975) (ford: Berkovics
Balázs) L’Harmattan–Szegedi Egyetem Filozófiai Tanszék–Szeged,
Budapest, 87–112. •
WEBÍCM
Heidegger, Martin (2003): Levél a
humanizmusról. (ford. Bacsó Béla) In: Heidegger, Martin: Útjelzők.
Osiris, Budapest, 293–349.
Heidegger, Martin (2006): Nietzsche
mondása: „Isten halott.” (Ford. Czeglédi András, Nietzsche-idézet
ford. Tatár György) In: Rejtekutak. Osiris, Budapest, 232–182.
Horváth Ferenc – L. Kiss Csaba (2015):
Végjáték a határon. Kőszeg 1944–45. Szülőföld, Kőszeg
Hunyady György (2015): Miért és hogyan
közelít a szociálpszichológia a joghoz? In: Hunyady György – Berkics
Mihály (szerk.): A jog szociálpszichológiája: a hiányzó láncszem.
Eötvös, Budapest
Pataki Ferenc (1998): Tömegek évszázada.
Bevezetés a tömeglélektanba. Osiris, Budapest
Rousseau, Jean-Jacques (1978): A
társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei. In: Rousseau,
Jean-Jacques: Értekezések és filozófiai levelek. (ford. Kis János)
Magyar Helikon, Budapest, 463–618.
Safranski, Rüdiger (2007): Friedrich
Schiller, avagy a német idealizmus felfedezése. (ford. Györffy
Miklós) Európa, Budapest
Schmitt, Carl (1992): Politikai teológia.
(ford. Paczolay Péter) ELTE ÁJK, Budapest
Schmitt, Carl ([1934] 2002): A Führer
alkalmazza a jogot. In: Schmitt, Carl: A politikai fogalma. (ford.
Cs. Kiss Lajos) Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, Budapest, 227–231.
Szelényi Iván (2016): Weber’s Theory of
Domination in Post-Communist Capitalism. Theory and Society. Theory
and Society. 45, 1, 1–24. DOI: 10.1007/s11186-015-9263-6 •
WEBÍCM
Tacitus (1980): Tacitus összes művei I–II.
(ford. Borzsák István) Európa, Budapest •
WEBÍCM
|
|