„Komédiámat hívom tanúmul”
Az önreflexió nyelve Danténál

Minden dantista és művelt Dante-olvasó felteszi magának azt a kérdést, amit a maga módján már Benedetto Croce is kortársainak szegezett csaknem egy évszázaddal ezelőtt: van-e értelme lényegesen új filológiai evidenciák nélkül folytatni az olyan agyonmagyarázott szövegek interpretációjának hermeneutikai munkáját, mint amilyen az Isteni színjáték? Kelemen János a válaszadó érvelést azzal kezdi, hogy kimondja a hermeneutikai és a filológiai megállapítások aszimmetriájának tételét, mely szerint filológiailag jelentős új állításokhoz két úton juthatunk: eddig ismeretlen források felfedezésével vagy az ismert források újraértelmezésével. De az újraírás következménye, hogy a tiszta filológiai területről átlépünk a hermeneutikai vizsgálódások terére, és míg a filológiai állításoknak szigorú (kétpólusú) igazság-kritériumaik vannak, addig az interpretációk széles skálán jól megférhetnek egymással. A legszűkebb, mai tudományos értelemben vett Dante-filológia, mely Dante szövegeinek hagyományát egyetlen autográf kézirat nélkül próbálja feltérképezni, a Dante-kutatók egészen kis körét foglalkoztatja, és Giorgio Petrocchi (La Commedia secondo l’antica vulgata, 1966–67) kiadása óta – aki az 1355 előtti másolatok alapján jelentette meg az Isteni színjáték szövegét – nem tudott az olvasók szempontjából igazán jelentős felfedezéseket tenni. A Dante-kritika tetemes része elfogadja, ha nem is eredetiként, de az eredetihez, a számunkra elérhetők közül, a legközelebb lévő szövegként a Petrocchi-féle Commedia-kiadást, és fő feladatának a szövegértelmezést tekinti. Kelemen János, e tekintetben Hans-Georg Gadamer nyomdokain, amellett érvel, hogy a ma értelmezője is – interakcióba lépve a mű világával – képes érvényeset és megvilágító erejűt mondani annak ellenére, hogy az olvasó és a mű kulturális kontextusa folyamatosan távolodik egymástól. (Így tudta Oszip Mandelstam a lágertapasztalat fényében Dante poétikájának egyik strukturális és formális szinten is azonosítható összetevőjét felfedezni, nevezetesen, hogy a Pokol világát a költő szisztematikusan a tilalom, az elzárás és a kirekesztés logikája szerint konstruálja meg.) És, amíg egy szövegnek vannak olvasói, addig a szövegértelmezést nem szabad feladni, hiszen a kritikusok interpretációs tevékenysége, része, kiegészítője és terméke az olvasók munkájának, akik végső soron életben tartják a művet.

A Komédiámat hívom tanúmul című monográfia témája a dantei poétika alapelveinek meghatározása az Isteni színjáték önreferenciális és önreflexív elemeinek vizsgálatával. A dantei önreferencialitás témájának néhány fő kérdését Kelemen János már korábban, A Szentlélek poétájá-ban (Kávé Kiadó, 1999) fölvetette. De az interpretációs szempontok és elvek megújításával a hermeneutikai tevékenység folytatódott, és a „végtelen munkafolyamat részeként befejezhetetlennek tűnő könyv” Dante születésének 750. évfordulójára szerencsére mégis végleges formát kapott.

A könyv első része (Az önreflexió nyelve Danténál) foglalja magában az alcím által is megjelölt területeket, úgy mint az önreferencialitás megjelenési formáit, vizsgálja a szerző és olvasóhoz fordulás eseteit, a költő önbemutatásait, majd a nyelv természetét, a kimondhatatlant és az allegória fajtáit taglalja.

Az önreflexió modalitásai közül emeljünk ki itt csak kettőt: az önkommentárt, amelyet a szöveg közvetlen eszközökkel (úgymint a kommentárok prózai formája és térbeli elválasztottság) jelez az Új élet és a Vendégség esetében, míg a Commediában ez a funkció kevésbé szembeötlő, de egyes helyeken annál alapvetőbb jelentőségű, gondoljunk a Paradicsom IV. énekében Beatrice magyarázatára (25–60. sor). Innen tudjuk meg ugyanis, hogy az üdvözült lelkek csupán azért mutatkoznak Dante előtt az ég különböző köreiben – miközben valóságos helyük az Empireumban van –, mert a korlátozott emberi értelem a mélyebb igazságokat csak jelek segítségével képes felfogni. A valóságot tehát az utazó Dante és az olvasó elől egy egyszerűsítő rendszerezés fedi el a teljes Paradicsom-látás és Paradicsom cantica során, és ezt a szerzői döntést mindössze tizenkét tercina magyarázza.

Az olvasó megszólítása tizenkilencszer fordul elő az Isteni színjátékban, ami Kelemen – a korábbi szakirodalmi álláspontokhoz képest – radikális interpretációjában az olvasóval kialakított új viszony jelez. Dante eszerint közönségének megformálásával, „nevelésével” próbálkozik az aposztrofék során keresztül, és, egyedülálló módon a korban, megteremti saját olvasóját.

De nézzük meg, Kelemen olvasatában kik a Színjáték „Dantéi”, és hogyan tekint magára szerző. Az Isteni színjáték egyszerre története a szereplő Danténak, a költő Danténak, és, éppen az önreferencialitás révén, saját létrejöttének. A Dante nevű hős, aki beutazza a túlvilágot, az általunk olvasott mű fiktív szereplője, és a Dante nevű költő szintén az elbeszélés fiktív világának lakója. Ő az, aki a szemünk láttára próbál új nyelvet alkotni a kimondhatatlan tapasztalatának elbeszélésére. De a szereplő Dante és a költő Dante megkülönböztetése nem két dolog reális különbségéből adódik, hanem egy és ugyanazon személy két időbeli állapotára és minőségére vonatkozik – állapítja meg Kelemen. Az egyes szám első személy referenciájának ez a komplex volta már a Pokol I. énekében világossá válik: Dante szereplőként téved el a sötét erdőben, és költőként ígéri elmondani, amit ott látott.

A Dante-figura személyiségéről beszélve kardinális kérdés az átváltozások közbeni önazonosságé, amelyet Kelemen a modern filozófia személyiségelmélet-fogalmaival elemez. Eredetisége – és eltérése a középkori irodalom tipikus hőseitől – abban ragadható meg, hogy szakadás támad a ricoeuri kifejezéssel élve ipséité (’önmagának lenni’) és a mêmeté (’ugyanannak lenni’) között: az előbbi mintegy megszabadul az utóbbitól. Dante átváltozása a leginkább nyilvánvaló

a földi paradicsomból a Paradicsomba való emelkedéskor, miután alámerült a Léthé és az Eunoé folyókba, és Beatrice szemébe nézve átlényegül, emberfelettivé válik. Már Péterfy Jenő is „fejlődésregényként” jellemezte a Commediát, Freccero pedig monográfiájában kimutatta (The Poetics of Conversion), hogy Dante lényegi átváltozása elsősorban megtérés, és irodalmi előzményként az ágostoni ihletést tartotta döntőnek. Kelemen egy sor meggyőző érvvel támasztja alá a freccerói gondolatmenetet, párhuzamot vonva az Ágoston saját lelkében véghezvitt utazás – melyhez nincs szükség kocsira, sem hajóra – és az Isteni színjáték conversiója, utazása között.

A Commedia váratlanul modern jellemzője, hogy tudatosan alkalmazott költői fogásként van jelen benne a különbségtétel a műben megjelenő költő Dante („immanens szerző”, „implicit szerző”, „minta-szerző”) és az empirikus szerző között. A „minta-szerző” alakjával szorosan korrelál az „ideális olvasó” figurája is, akihez a költő a Paradicsom II. énekének elején így szól: „kevesek ti, akik angyaloknak / régen éheztek a kenyerére” (10–11. sor). Kelemen értelmezésében a szerző azokra szűkíti ezzel olvasóinak körét, akik képesek a költeményt az isteni inspiráció poétikájának szellemében olvasni. A paradicsomi ének elején az aposztrofé tengermetaforába ágyazódik, a kép szerint Dante hajóját követik kis bárkájukon az olvasók, akik közül csak a fent említett keveseknek ajánlja, hogy kimerészkedjenek utána a nyílt tengerre. A tengeri hajóút itt egyszerre a költői vállalkozás és a veszély metaforája, ami hasonlóan, többféle konnotációt magához hívva jelenik meg a Színjáték különböző, ám szimmetrikusan elhelyezett pontjain. Így például a Pokol I. énekének hasonlatában a sötét erdőből kiérő Dante úgy néz vissza a maga mögött hagyott tájra, „mint ki tengerről jött, sok veszéllyel, / amint kiért lihegve, visszafordul, / még egyszer a vad vízen nézni széllyel”¹ (22–24). A következő ének is úgy írja le utazónkat, hogy küzd a zord halállal a hullámban, „mely nagyobb, mint a tengerek”. A Dante szereplő így nemcsak erdőben tévelygőként jelenik meg az olvasó előtt, hanem hajótöröttként is, és ezzel szinte kéri az összevetést a Pokol nagy hajótöröttjével, Odüsszeusszal, akit a szakirodalom „Dante duplumának” tekint a Színjátékban. Kelemen János meggyőző érveket hoz amellett, hogy a dantei hajótörés – az ágostoni minta nyomán – a filozófus Dante hajótörése: a befejezetlenül maradt Convivio és az akkori gondolkodása az, ami nem vezette boldog kikötőbe. A tengeri utazás témája és a dantei Odüsszeusz alakjának sokrétűsége vezérmotívumként szövi át a monográfiát.

Az Önreferencialitás a szövegen belül (önreferencialitás a nyelvben) című fejezet azt az állítást magyarázza, mely szerint „Az Isteni színjáték tematikus szempontból egy paradoxonon alapszik: olyan történetet beszél el, melyet nem lehet elbeszélni.” A kimondhatatlan poétikája elsősorban a Paradicsom világát jellemzi, és nem csupán retorikai fogásként, az ineffabilitas kedvelt toposzaként jelentkezik, hanem a szerző egyrészt ezáltal figyelmezteti olvasóját, hogy egészen új költői és gondolati dimenziót tár föl előtte, másrészt, a misztikus irodalmi-filozófiai hagyomány alapvetéseihez kapcsolódik. Wittgenstein és Kant Dantéval egybevágó véleménye szerint a kimondhatatlan létezik, és csak a zseni képes nyelvi vagy művészi eszközökkel ezt megragadni. Dante esetében pedig a művészi folyamat nemcsak a nyelv zseniális fölhasználását igényli, hanem egy nyelv (a volgare illustre) megteremtését is.

Isten, a nagy mérnök képe zárja nemcsak a Commediát, hanem a monográfia önreferencialitással foglalkozó nagy egységét is, ahol Kelemen felveti, hogy a kritikában hagyományosan az emberi értelem kudarcaként értelmezett hasonlatot (Par. XXXIII, 133-138)² egy bebizonyított matematikai lehetetlenség példájának kell inkább tekintenünk. Dante ily módon az Inkarnáció ésszel fel nem fogható voltát egy racionális probléma terminusaiban ábrázolja.

A második szerkezeti egységet két „Lectura Dantis” alkotja: a művészi alkotások mibenlétét felfedő Purgatórium XII. és az igazságosság kérdését körüljáró Paradicsom XVIII–XX. énekei kerülnek elemzésre. A kötet harmadik része pedig néhány filozófiai-teológiai problémát tárgyal, köztük Dante a hitaktus episztemológiájáról alkotott elméletét és az európai filozófia történetében elfoglalt helyét.

Kelemen János a nemzetközi tudományos közönség számára is releváns rendszerezését adja az Isteni színjáték önreferenciális és önreflexív elemeinek. Az ezen elemek vizsgálata révén kirajzolódó dantei poétikát pedig a filozófiai hermeneutika szempontjait figyelembe véve értelmezi. Nyelvfilozófusként pedig foglalkozik az Isteni Színjáték egyik legfontosabb paradoxonjával, a kimondhatatlan kimondásával. Dante önmegjelenítése pedig a ricoeuri személyiségelmélet fogalmai által nyer új megvilágítást. A modern filozófia fogalomkészlete, látásmódja alapvetően hiányzik a dantisták műveltségéből és gondolkodásából, ezt pótolja Kelemen jelen munkájával is, mely nem kevesebbet tűzött ki maga elé célul, mint az Isteni színjáték művészi alapelveinek újragondolását. Kelemen János monográfiája nemcsak a szűk szakmai kör számára izgalmas olvasmány, hanem mindenkinek, aki Dante értő olvasója kíván lenni. (Kelemen János: „Komédiámat hívom tanúmul”. Az önreflexió nyelve Danténál. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2015)

Draskóczy Eszter

tudományos segédmunkatárs,
Szegedi Tudományegyetem

LÁBJEGYZETEK

¹ A monográfia – éppúgy, ahogy ez az ismertetés – magyarul Babits Mihály fordításában idéz a Commediából. <

2 „Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel,…” <