1. A beszédkutatás

A beszédkutatás vagy fonetika a beszéd képzésével, akusztikai lenyomatával és feldolgozásának alsóbb szintjeivel foglalkozik. A fonetika a beszédképzés vizsgálatakor a beszédképző szervek felépítését és működését, a beszéd fizikai-aerodinamikai feltételeit és következményeit, az akusztikai jellemzők kutatása során a létrejött rezgések fizikai tulajdonságait, a feldolgozás vagy észlelés (percepció) górcső alá vételekor pedig a hallás folyamatát, majd az így az agyhoz jutott információk kisebb (jelentés nélküli) nyelvi egységeknek való megfeleltetését elemzi. Ezek alapján három nagyobb területre: artikulációs, akusztikai és percepciós fonetikára oszthatjuk a tudományágat. Egy másik felosztási lehetőség, hogy a beszéd mely vetületével foglalkozik a vizsgálat. A közlés egyrészt beszédhangokból épül fel, amelyek a fonémák (a nyelv legkisebb, jelentés nélküli egységeinek) aktuális megvalósulásai, másrészt a szupraszegmentumokból vagy prozodémákból, azaz a fonémák „fölötti” egységekből, amelyek a beszéd „zenei” jellemzői (beszéddallam, szünet, intenzitás, beszéd- és artikulációs tempó, ritmus, hangszínezet – vö. Gósy, 2004¹). Természetesen ezek mellett alkalmazott fonetikáról is beszélhetünk, melynek tárgya a gyakorlati alkalmazások területei (például beszédtechnológiai, beszédzavar-diagnosztikai, nyelvtanítási felhasználások).

2. Az eszközfonetika megjelenése

A legelső fonetikai megjegyzések már az időszámításunk előtti 800-as években megjelentek a szanszkrit grammatikákban, majd az ókorban például a görögök, rómaiak, perzsák munkáiban is található néhány fonetikai témájú részlet. Ezek egy része a mai napig érvényes vagy kisebb módosításokkal alkalmazható, mint például a beszédhangok kategorizálása (MacMahon, 2013). Mivel a szanszkrit grammatikák fonetikai leírása a védák helyes felolvasását kívánta lehetővé tenni, ezek a beszédképzés precíz leírását és a beszédhangok csoportosítását és hosszabb beszédfolyamok néhány szupraszegmentális/ prozódiai jellemzőit mutatják be. Az ókori indiai leírásokkal szemben a görög és római grammatikák főként az észleleti (perceptuális) jegyek mentén dolgozzák fel a hangzókat, azonban kevésbé előremutatóak (Kemp, 1995).

Mindezek, és még egészen a 19. századig megjelent megjegyzések vagy akár könyvek szükségszerűen a saját beszéd megfigyelésén alapultak. A legelső fonetikusok saját beszédüket, beszédképző szerveiket figyelték meg egy-egy szó nagyon gondos kiejtése közben, így gyakorlatilag izolált (egymástól külön ejtett) hangok leírását tudták megadni. Ezzel az egyes beszédhangok közötti eltéréseket nagyon részletesen le tudták írni, és egyes nyelvek közötti különbségeket is észrevettek (Tillmann, 1995). Így született még Kempelen Farkas könyve is, amelyben részletesen elemzi a beszédképző szerveket, és a beszédhangok képzésének részletes leírását adja ([1791] 1989). Azonban már ezzel a tudással is lehetőség nyílt számára, hogy megépítse az első beszélő gépet. Kempelen gépe a megfigyelt artikulációs mozgásokat próbálta egyszerű eszközökre átvinni. A tüdőt például egy fújtató képviselte, az ajkak működését egy gumicső megfelelő befogásával lehetett utánozni.

Az első nem megfigyelésen alapuló mérések egyike Charles Darwin nagyapjához, Erasmus Darwinhoz köthető, aki a szájüregbe vékony fóliahengert helyezett, amely a különböző magánhangzók ejtésének megfelelő nyelvállások következtében eltérően deformálódott (1803, idézi Tillmann, 1995).

Technikai eszközöket a 19. század második felétől használnak a fonetikai kutatásokban. Ekkor jelenik meg Jean-Pierre Rousselot abbé Principes de phonétique experimentale című könyve (1897–1908), amelyhez az eszközfonetika kezdetét kötik.

A technikai eszközök bevonása természetesen nem minden tudós számára volt ekkor még elfogadott. Például Henry Sweet 1911-ben még csak segédanyagként fogadja el az eszközfonetika eredményeit, és megjegyzi, hogy a gyakorlott nyelvész fonetikus füle a döntőbíró (idézi Kemp, 1995). Ennek ellenére ekkor már a magyar fonetikában is megjelenik a kísérleti eszközök alkalmazásának igénye, hogy minél pontosabb, megismételhető kutatásokat lehessen végrehajtani (Balassa, 1900; Gombocz, 1900). Az első magyar eszközfonetikai vizsgálatok szintén ebben az időben jelentek meg (Gósy – Olaszy, 1985): Balassa (1887) műszájpadlás segítségével a szájpadlás és a nyelv érintkezését vizsgálja a beszédhangok képzése során, amit ő stomatoskopiának nevez.

Nyilvánvaló, hogy egy eszközöket használó tudomány előtt egyre nagyobb teret nyit a technológia fejlődése. Az artikulációs vizsgálatok eszközösítése mellett a beszéd rögzítésének és a rezgések megjeleníthetőségének lehetősége játszotta a legnagyobb szerepet a fonetikai kutatások fejlődésében. A hanganyag felvétele lehetőséget adott visszajátszásra, így egyrészt az ismételt elemzésekkel az egyre precízebb eredmények, másrészt az ugyanazon a mintán végzett több szempontú vizsgálatok, valamint a nagy adatközlőszám is elérhetővé váltak. A First Sounds (URL1) kutatóinak vizsgálatai alapján a legelső hangrögzítés Édouard-Léon Scott de Martinville eredménye volt. Az ő phonograph-ja a fül működését utánozva fogta fel a hangrezgéseket, amelyeket ezután papírra rajzoltatott ki (1860 körül). Ez a munka jó időre feledésbe merült, Thomas Edison a phonautograph – tehát a hangot visszajátszani is tudó szerkezet – feltalálásakor (1877) nem ismerte Scott munkáját, csak később, a képi rögzítés (vagyis a phonograph újbóli) feltalálásához való kutatásaikor fedezte fel.

A fonetikai kutatásokban az első képileg rögzített felvételeket kimográffal készítették, amit Carl Ludwig orvos eredetileg vérnyomásmérésre szánt (Tillmann, 1995; Booth, 1997). Az eszköz egy gumicső segítségével vezeti el a rezgéseket, melyeket végül egy körben forgó papírra rajzol ki. Ez a készülék egyszerre több rezgésjelet is tudott rögzíteni, így például a szájból kiáramló levegő és a gége (hangszalagok) rezgéseit is egy időben ki tudta rajzolni. Később a spektrográfok használata terjedt el.

Ma már a számítógépek és a memória, valamint a tárhelyek méretének folyamatos bővülésével a fonetikai kutatások minden ágának egyre nagyobb terek nyílnak. A szoftverek és az eszközök lehetővé teszik a hangzó anyag és az esetleges artikulációs csatornák párhuzamos rögzítését és elemzését.

3. A 21. század eleji fonetika
technológiai háttere és előzményei

3.1 .Artikulációs fonetika • Az artikulációs fonetika a kezdetekben egyszerű, kreatív megoldásokat alkalmazott. Darwin fent említett fóliahengere a nyelv és általában a szájüreg formáját rajzolta ki az egyes beszédhangok ejtésekor (1803, idézi Tillmann, 1995).

A kezdetekben például egy csörgőszerű eszközt is alkalmaztak, mely egy fémlap és egy rugóhoz rögzített csörgő, nyéllel. Ez az eszköz a nyelet a gégéhez tartva a hangszalagok rezgését átvéve jelezte a zönge meglétét az artikuláció során (leírja: Gombocz, 1900). Ugyanakkor már Rousselot abbé könyvében (1897–1908) is pontosabb megoldások találhatóak. A nyelv és a szájpad érintkezését festéssel elemezte, azaz a nyelvet bekente egy speciális eleggyel, amely a szájpaddal való érintkezés során megfestette annak az adott hangzó képzésben részt vevő területét. Ez a palatográfia, fordítottja a lingvográfia. Még a 20. század végén is használták ezeket. Bolla Kálmán (1995) hangatlaszában például minden egyes beszédhangnál mindkét festésről közölt képet (palato- és lingvogram). Ugyanakkor már a 19. század végén is megjelent a műszájpad, amely a beszélő szájpadlásához igazítva felveszi a nyelvvel való érintkezési pontokat (vö. például Balassa, 1887). Természetesen ezen módszer esetében is értelmezni kell a szerzők eredményeit az eszköz függvényében. Erről szólt Gombocz Zoltán és Balassa József vitája (Balassa, 1908; Gombocz, 1908): Gombocz megkérdőjelezte Balassa eredményeit az alkalmazott műszájpad méretei miatt. Szerinte annak több mint 1 mm-es vastagsága nem tette lehetővé a természetes artikulációt, míg Balassa a kettejük eredményei közötti eltérések okát az adatközlők, a vizsgált nyelvjárás és a módszer eltérésében látja. A módszer továbbfejlesztése az elektropalatográf kifejlesztése volt, amely egy vékony műszájpadlás, mely több mérési pontot tartalmaz. Ezekből a pontokból az elektródák vezetik el a jelet, amely akkor keletkezik, ha a nyelv az adott pontot érinti, és záródik az elektromos kör (Stone, 2010). Ez az eszköz már a beszédhang képzése során több pillanat rögzítését is lehetővé teszi, azaz nem csak egy „statikus” képet ad a vizsgált mássalhangzóról. A hangszalagok működését Rousselot a már ismertetett kimográffal elemzi. Rögzítette a beszédjel rezgésképét, illetve a gégéről elvezetett rezgésképet. Ezzel kimutatta, hogy míg a francia b hangzó teljes időtartamában rezegnek a hangszalagok, a német b esetében csak az ajkak eltávolodása (a felpattanás) után kezdődik meg a rezgés, ami a francia p-hez teszi hasonlóvá, továbbá, hogy a német p esetében a felpattanás után csak később indul meg a hangszalagrezgés.

A mai kutatásokban többféle módszer közül is választhatunk a nyelv működésének vizsgálatához. Ilyen például az EMA (Electromagnetic Articulograph), az elektromágneses artikulográf, amely elektromágneses mezőt hoz létre, amelyben érzékeli a kísérlethez elhelyezett szenzorok helyzetét, mozgását. A korábbi modellek csak az artikulációs szervekre korlátozták méréseiket, míg ma már olyan változat is elérhető, amely egy kiterjesztett térben további szenzorokat is fel tud dolgozni (URL2). Így az artikuláció mellett lehetővé válik a gesztusok vizsgálata is, amely az artikulációs fonetikát kiterjesztheti akár kommunikációs, alkalmazkodási kutatások irányába is. Ezen eszköznek is vannak korlátai (például Hoole – Nguyen, 1997; Yunusova et al., 2009). Például akkor is kapunk mérési értéket, amikor a szenzort valójában nem érzékeli az eszköz. Ezek az esetek jól kezelhetőek egy meghatározott tévesérték-határ feletti adatok elhagyásával (Kroos, 2008).

A hangszalagrezgés vizsgálatának lehetősége is kezdetben a leleményességen alapult, amint azt a csörgőszerű eszköz is mutatja, majd a technika fejlődésével a korszerű eszközök is megjelentek. A három bemutatott eszközt („csörgő”, kimográf, elektroglottográf) az 1. ábrán szemléltetjük. A hangszalagok működését ma már elektroglottográffal (glottis = hangrés, azaz a hangszalagok közötti rés) vagy laryngográffal (larynx = gége) végzik. Az eszköz két vagy több, a gégéhez rögzített elektródából és egy az elektromos jelet feldolgozó egységből áll, amely a hangszalagok működéséről készített felvételt a számítógéphez továbbítja. A rendszer a hangszalagok érintkező felületének nagyságát a nyaki bőrre vezetett minimális áram kiváltotta impedanciájával méri. Ezzel a módszerrel közvetlenül rögzíthető a hangszalagok közeledése és távolodása, a zárt vagy nyitott állapot időaránya.

1. ábra • A hangszalagok működésének három vizsgálati lehetősége a kezdetektől napjainkig.

Fent egy 19. századi rugós csörgő, középen egy kimográf, lent pedig egy elektroglottográf (vagy laryngográf) látható.

3.2. Akusztikai fonetika • A korai eszközök között említettük a kimográfot, amellyel több csatornán lehetett kirajzoltatni a beszéd egy-egy paraméterét, mint például a hangszalagrezgés vetületét és magának a beszédjelnek az akusztikai lenyomatát. A mai technológia ezt nyilvánvalóan ugyancsak tudja, de nem csak a helyben bemondott, hanem a korábban rögzített felvételeket is beolvashatjuk. Az egyes szoftverek többféle megjelenítést is lehetővé tesznek, így nem csak külön elemezhető a rezgéskép és a hangszínkép, hanem együtt is, valamint nem a felvétel során kell beállítanunk, hogy

milyen paramétereket szeretnénk elemezni, hanem később is választhatunk. Az is nyilvánvaló evidencia, hogy számos szoftver áll a kutatók rendelkezésére – egy részük ingyenesen elérhető, míg mások licenchez kötöttek. A talán leggyakrabban alkalmazott felvételi és elemző szoftver a Praat (Boersma 2001; Boersma – Weenink, 2015).

Az akusztikai elemzések példájaként egy, a hangszalagok működésére visszautaló kísérletből mutatunk be példát. A 2. ábra felső részén egy spektrogramon egy, a hangszalagok rezgésének folyamatos emelése, majd ereszkedése (glissando) során képzett á hang lenyomatát látjuk (Gráczi – Deme, 2011). A spektrogramon a legalsó vízszintes vonal, a legalacsonyabb frekvenciaösszetevő az alaphang. Ezen az értéken rezegnek a hangszalagok az adott időpontban. A magasabb frekvenciaösszetevők a felhangok. A nyilak azokat a pontokat jelölik, ahol ezek a folyamatos vonalazódások fodrozódnak, megszakadnak, avagy zajos összetevő jelenik meg. Ezeken a pontokon olyan frekvenciatartományba ért a (folyamatosan emelkedő, majd csökkenő) hangszalagrezgés, ahol vagy a beszélő beszédképző szerveire vagy az ejtett hangra jellemző sajátrezonanciákon rezgés található, illetve amikor az énekes regisztert vált, azaz olyan alaphangmagassághoz ér, ahol a hangszalagok rezgési módját, artikulációs beállításait meg kell változtatnia, hogy folytathassa az alaphang emelését. Ezeken a pontokon a hangszalagok működése megzavarodik. Ezt gyakorlott beszélő/énekes különféle artikulációs stratégiákkal könnyen feloldhatja. Elemezték a glissando mikrofonos felvételét, hogy a hangszalagrezgésben történő átmeneti zavarokat (bifurkációkat) adatolhassák. Azt pedig, hogy mi lehet a jelenség hátterében (azaz milyen típusú ponthoz ért az alaphang) egyrészt ugyanebből a jelből, másrészt egy, a nyak gégei részéhez tapasztott gyorsulásmérő segítségével felvett rezgés regisztrátumaiból elemezték. A 2. ábra alsó része a felvételi eszközt mutatja, amely hétköznapi használata során egy gitár-hangszedő. Azaz hagyományos felhasználása során zenészek használják, míg az eszközfonetika korai leleményességéhez visszatérve megjelent a mai kutatásokban is. A működési elve az, hogy a test rezgését alakítja elektromos jellé, és ezt rögzítik. A felhasználási területe pedig főként a hangszalagok alatti üregek rezgésének elemzése. Ezeket a rezgéseket a beszédjelből csak közvetetten nyerhetjük ki az ábrán látható hatások elemzésével, míg az eszköz használatával rögzíthetjük ezeket a jeleket is.

2. ábra • Folyamatosan emelkedő, majd csökkenő alaphangmagassággal ejtett (glissando) á hang ejtésében létrejövő bifurkációk keskeny- és szélessávú spektrogramon, illetve a kísérletben használt felvételi eszköz: gitárhangszedő.

A nyilak (1., 2., 4.) a rövid alaphangképzési zavarokat; a 3. összekötő vonal egy hosszabb artikulációs nehézséget okozó szakaszt jelöl.

3.3. Percepciós fonetika • A beszédpercepció vizsgálata is jelentősen támaszkodik a technológia újabb és újabb vívmányaira. A beszéd akusztikai szerkezete nagymértékben redundáns. Ez azt jelenti, hogy több olyan akusztikai jegy, jellemző (kulcs) is megjelenik a normál beszédben, amely segít egy-egy beszédhangról eldöntenünk, hogy mely fonéma megvalósulása lehet. Egy kérdés lehet például, hogy a zöngés fonémák (például g, z, zs) képzése során gyakran hosszabb-rövidebb időre leáll a zöngeképzés aerodinamikai okok miatt, így részben hasonlóvá válnak zöngétlen párjukhoz (k, sz, s). Ezekben az esetekben a beszédpercepció számos egyéb akusztikai jegyet figyelembe véve meg tudja ítélni, melyik mássalhangzó realizációját hallotta a hallgató. Ilyen jegyek például a konszonáns saját vagy a megelőző magánhangzó időtartama (a zöngés fonéma általában rövidebb időtartamban, de hosszabb megelőző magánhangzóval valósul meg). Jellemző az is, hogy a hangsorban elfoglalt hely (szünetet követő, azt megelőző, magánhangzók közötti, mássalhangzó-kapcsolat hányadik tagja) hogyan hat a zönge arányára a mássalhangzóban. Természetes kommunikációs helyzetben nemcsak a fonetikai jegyek, hanem a tágabb környezet is hozzájárul a sikeres azonosításhoz. Ahhoz, hogy felderíthessük az egyes akusztikai kulcsok szerepét a beszédpercepcióban, a további jegyeket „semlegesíteni” kell. Azaz például olyan időtartamot megadni, amely mind a zöngés, mind a zöngétlen mássalhangzóra jellemző lehet, majd ebben a konszonánsban a zönge arányát változtatni. Ehhez a „hangsebészet”, azaz a felvett természetes ejtés szoftveres módosítása (Olaszy, 2003) és a beszédszintézis van a fonetikusok segítségére. Ezek segítségével előállíthatnak olyan hanganyagot, ahol csak a kívánt akusztikai jegy tér el (általában skálaszerűen). Ennek lehallgatása során a kísérleti személy jelöli, mi hangzott el, majd az adatokból megítélhető, hogy az adott akusztikai kulcs az elemzett körülmények között hogyan hat a beszédpercepcióra – a fenti kísérlettel folytatva, például, hogy adott hangsorbeli helyzetben milyen arányú zöngétől észlelnek zöngés vagy zöngétlen fonémát az adatközlők (Gráczi, 2013).

Egy másik magyar példa a kiegészítendő kérdőmondatok dallammenetének észlelésében használta fel a hanganyag módosításának lehetőségét (Gósy, 1993). A köznyelvi norma alapján ezen mondatokban a közlés elején található a dallamcsúcs, a dallam menete pedig ereszkedő. A beszélők azonban gyakran alkalmaznak a mondat végén az eldöntendő kérdéshez hasonló emelkedő-eső hanglejtésformát. Az elemzés kimutatta, hogy ugyanazon mondatok eltérő dallammenettel való megvalósulásakor ez utóbbi formát előbb azonosítják a hallgatók kérdésként.

A beszédészlelés és a beszédtechnológia eredményei természetesen egymás számára is felhasználhatóak. A gyermekek beszédhallásának és -észlelésének vizsgálatához létrehoztak egy olyan készüléket, amelyben az egyes beszédhangoknak csak az elsődleges akusztikai kulcsai szerepelnek (Gósy et al., 1987). Azaz a zöngésséget például csak a zönge képviseli, a magánhangzóról nem nyújt információt a mássalhangzó szerkezete stb. Ebből következően, ha a hallgató hallása nem megfelelő az adott frekvencián, vagy a feldolgozás során nem tudja jól hasznosítani a megfelelő kulcsot, a lejátszott szó helyett mást (esetleg értelmetlen hangsort) mond vissza. A szék szó helyett kisebb észlelési vagy hallási probléma esetében a fék szót fogja ismételni a gyermek, míg súlyosabb esetben akár a ló vagy ó hangsort azonosítja.

Fordított irányú alkalmazás történt például szintetizált beszédben a beszédhangok természetesnek megfelelő időtartamának kialakítására (Olaszy, 1994). A szintetizált szöveg meghallgatása alapján kellett a kísérleti személyeknek azokat a hangokat jelölniük, melyeket túl hosszúnak vagy rövidnek éreztek. A kapott adatok alapján módosították az időtartamokat, majd ismét percepciós kísérletnek vetették alá az eredményt. Ezzel a módszerrel a mesterséges beszéd természetességét kívánták növelni.

4. Kitekintés

A jelen tanulmány a fonetika technológiai alapú fejlődésének egy rövid, nem teljes körű, de remélhetőleg izgalmas, figyelemfelkeltő bemutatását tűzte ki célul a kezdetektől az eszközfonetikán át napjainkig. A kezdeti leleményesség, amellyel egyszerű, nem specifikus eszközök alkalmazásától a korszerű, precíz technológiáig történő fejlődés, mely minden eszközös tudományra szükségszerűen jellemző, a beszédkutatásban is megtalálható.
 

Kulcsszavak: fonetikatörténet, eszközfonetika, beszédkutatás, nemzetközi és hazai irányzatok
 

IRODALOM

Balassa József (1887): A magyar hangok képzése. Stomatoskopikus vizsgálatok alapján. Nyelvtudományi Közlemények. 21, 121–125.

Balassa József (1900): Újabb phonetikai irodalom. Nyelvtudományi Közlemények. 30, 121–25.

Balassa János (1908): Magyar palatogrammok. Magyar Nyelvőr. 37, 470–472.

Boersma, Paul (2001): Praat, a System for Doing Phonetics by Computer. Glot International. 5, 9/10, 341–345. • WEBCÍM

Boersma, Paul – Weenink, David (2015): Praat: Doing Phonetics by Computer [Computer program]. Version 6.0.08 • WEBCÍM

Bolla Kálmán (1995): Magyar fonetikai atlasz – A szegmentális hangszerkezet elemei. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Booth, Jeremy (1997): A Short History of Blood Pressure Measurement. Proceedings of the Royal Society of Medicine, 70, 793–799. • WEBCÍM  

Darwin, Erasmus (1803): The Temple of Nature: or The Origin of Society. Johnson, London • WEBCÍM

Gombocz Zoltán (1900): A kísérleti phonetika és a nyelvtanítás. Magyar Paedagógia. 3, 180–187.

Gombocz Zoltán (1908): Magyar palatogrammok. Nyelvtudományi Közlemények. 38, 193–204.

Gósy Mária (1993): A kiegészítendő kérdések felismerésének sajátosságai. Magyar Nyelv. 89, 4, 413–424.

Gósy Mária (2004): Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris, Budapest

Gósy Mária – Olaszy Gábor (1985): A magyar kísérleti fonetika első évtizedei. Nyelvtudományi Közlemények. 87, 109–121.

Gósy Mária – Olaszy G. – Hirschberg J. – Farkas Zs. (1987): New Method for Audiometry: The G-O-H Measuring System Using Synthetic Speech. Proceedings of the XIth International Congress of Phonetic Sciences. Tallinn, 1987. Vol. 4. 185–188.

Gráczi Tekla Etelka (2013): Voiced Part Ratio and [voice] Identification. Elhangzott: XVIth Summer School of Psycholinguistics. Balatonalmádi 2013. máj. 25–29.

Gráczi Tekla Etelka – Deme Andrea (2011): A szubglottális rezonanciák megjelenése az éneklésben. Elhangzott: XIII. Pszicholingvisztikai Nyári Egyetem. 2011. máj. 22–26.

Hoole, Philip – Nguyen, Noël (1997): Electromagnetic Articulography in Coarticulation Research. Forschungsberichte des Instituts für Phonetik und Sprachliche Kommunikation der Universität München. 35, 177–184. • WEBCÍM

Kemp, J. Alan (1995): Precursors to Modern Approaches. In: Koerner, Ernst Frideryk Konrad – Asher, Ron E. (eds.): Concise History of the Language Sciences. From the Sumerians to the Cognitivists. Pergamon, Oxford, 371–387. • WEBCÍM  (nem teljes)

Kempelen Farkas ([1791] 1989): Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása. (Fordította: Mollay Károly) Szépirodalmi, Budapest

Kroos, Christian (2008): Measurement Accuracy in 3D Electromagnetic Articulography. (Carstents AG500). In Proceedings of 8th International Seminar on Speech Production. Straussbourg, 61–64. • WEBCÍM

MacMahon, Michael K. C. (2013): Orthography and the Early History of Phonetics. In: Allan, Keith (ed.): The Oxford Handbook of the History of Linguistics. Oxford U. P., Oxford DOI: 10.1093/oxfordhb/ 978 0199585847.013.0006 • WEBCÍM

Olaszy Gábor (1994): Hangidőtartam-módosító kísérletek a gépi beszéd ritmusának javítására. In: Gósy Mária (szerk.): Beszédkutatás 1994. Az MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 140–151.

Olaszy Gábor (2003): Az artikuláció akusztikai vetülete – a hangsebészet elmélete és gyakorlata. In: Hunyadi László (szerk.): Kísérleti fonetika és laboratóriumi fonológia 2003. Debreceni Egyetem, Debrecen, 241–254.

Rousselot, Jean-Pierre (1897–1908): Pricipes de phonétique expérimentale. I–II. Welter, Paris Tome 1: http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k5727902b Tome: 2 • WEBCÍM  

Stone, Maureen (2010): Laboratory Techniques for Investigating Speech Articulation. In: Hardcastle, William J. – Laver, J. – Gibbon, F. E. (eds.): The Handbook of Phonetic Sciences. Willey-Blackwell, Oxford, 9–38.

Sweet, Henry (1911): Encyclopedia Britannica. • WEBCÍM

Tillmann, Hans G. (1995): Early Modern Isntrumental Phonetics. In: Koerner, Ernst Frideryk Konrad – Asher, Ron E. (eds.): Concise History of the Language Sciences. From the Sumerians to the Cognitivists. Pergamon, Oxford, 401–415.

Yunusova, Yana – Green, J. R. – Mefferd, A. (2009): Accuracy Assesment for AG500, Electromagnetic Articulograph. Journal of Speech, Language, and Hearing Research. 52, 547–555. DOI:  10.1044/1092-4388(2008/07-0218) • WEBCÍM    
 

LÁBJEGYZETEK

1 A szupraszegmentumoknak többféle felosztása is lehetséges, melyek közül ez a felosztás terjedt el a magyar szakirodalomban. <