Az 1848–1849-es magyar szabadságharc egyáltalán
nem szűkölködött gyors katonai karrierekben, amelyekre joggal
használhatjuk a „látványos” jelzőt. Ám e karriereket befutó
személyek többsége – már akit nem végeztek ki vagy nem börtönöztek
be közülük – 1848–1849 után is lehetőséget kapott arra, hogy az
emigrációban, vagy 1867 után kibontakoztassa képességeit,
kamatoztassa tehetségét. A legtragikusabb s leginkább üstökösszerű
karrier éppen a magyar szabadságharc fővezérének, Görgei Artúrnak
jutott osztályrészéül. Hiszen Görgei 1848-ig egyike volt a
császári-királyi hadsereg névtelen tisztjeinek, közülük is azoknak,
akik egy idő után megunták a békeévek tétlenségét és az
egzisztenciális felemelkedés kilátástalanságát, s kiléptek e
hadseregből. 1849 után pedig szinte a szabadságharc katonai
vereségének egyszemélyi felelősévé vált, bűnbakká, árulóvá, olyan
személyiséggé, akinél legfeljebb arról vitatkoztak a kortársak, hogy
pénzért vagy merő passzióból és gonoszságból árulta-e el a szent
ügyet.
A Görgey-család egyike volt a Felvidék, ezen
belül a Szepesség legrégibb magyar nemesi családjainak. A család
első okleveles említése 1256-ból származik, amikor is IV. Béla
Arnold szepesi ispán fiának, Jordánnak ajándékozott egy, a lengyel
végeken található, a Poprád folyó mindkét oldalán lévő királyi
erdőt. A család hűségesen szolgálta az Árpádokat, majd az Árpád-ház
kihalása után Károly Róbert pártjára állt, s az 1312. évi rozgonyi
csatában a család négy tagja is megsebesült az Amadék ellen vívott
harcban, s egyikük a csatamezőn lelte halálát. A család tagjai
Szepes megyében különböző tisztségeket töltöttek be, s gyakran ők
adták a megye alispánját. Rokonságban álltak a Berzeviczyekkel,
Máriássyakkal, Kosztolányiakkal, de még a Kossuth-családdal is.
A 16. században a család áttért az evangélikus
hitre, s a Habsburgok és az erdélyi fejedelmek háborúi során rendre
az utóbbiak oldalán harcolt. A család két székhelye, Toporc és Görgő
a Máriássyak batizfalvi birtokával együtt azok közé tartozott, ahol
az 1681:26. törvénycikk értelmében az országgyűlés megengedte
protestáns egyházak, iskolák és parókiák építését vagy a régiek
fenntartását. A család egyik tagja, a „kuruc” Görgey János Thököly
követe volt Lengyelországban, majd 1685-ben meghódolt I. Lipótnak,
hogy aztán 1703–1710 között immáron Rákóczi oldalán harcoljon
„Istennel a hazáért és a szabadságért”. János nevet viselő ükunokája
1793. szeptember 29-én a flandriai Maubeuge mellett halt hősi
halált, amikor rohamra vezette a Blankenstein-huszárok egyik
századát. Görgey Jánosnak négy fia és egy lánya volt, a legidősebb
fiú, Görgey György volt Görgei Artúr édesapja. Az apa 1777. április
14-én született Toporcon, s 1809-ben maga is harcolt a Napóleon
elleni nemesi felkelésben. 1809. január 9-én vezette oltárhoz
menyasszonyát, a nála hét évvel fiatalabb Pertzian Vilma Erzsébetet.
Az apa a magyar nemesi hagyományokat képviselte a
családban, az anya a Szepesség szász polgári tradícióit hozta
magával. Pertzian (vagy Perczián) Vilma édesapja, János Lőcsén volt
köztiszteletnek örvendő kereskedő. Görgey János édesanyja, a rátarti
és büszke Doloviczényi Anna Mária azonban nehezen viselte, hogy fia
egy polgárlányt hozott a családba, s az esküvő után megátkozta fiát.
A rangon aluli házasságot a család többi tagja is rosszallta, s
lenézésüket lépten-nyomon éreztették az ifjú arával. A fiatal pár
helyzete csakhamar tarthatatlanná vált, s Görgey György ezért
döntött úgy, hogy felesége hozományából birtokot vásárol valahol az
Alföldön. Az összeget rábízta legjobb barátjára, Podmaniczky János
báróra, aki aztán elsikkasztotta azt. Hiába indított pert a báró
ellen, az eljárás annyira elhúzódott, hogy annak végét sem Perczián
Vilma, sem Görgey György nem érte meg.
A család anyagi romlását aztán teljessé tette a
napóleoni háborúkat követő devalváció. Így a szülők egyre romló
anyagi körülmények között nevelték gyermekeiket. Perczián Vilma tíz
gyermeket szült férjének, közülük négyen érték meg a felnőtt kort:
Guidó (1810– 1864), Ármin (1812–1877), Artúr (1818–1916) és István
(1825–1912).
Az anya szigorú, spártai nevelésben részesítette
fiait. A szülők igyekeztek megfelelő képzettséghez juttatni a
fiúkat. Guidó a selmecbányai bányászati akadémiára járt, majd
kamarai tisztviselő lett; 1848–1849-ben, amikor öccsei a
császári-királyi csapatok ellen vitézkedtek, az osztrák
pénzügyminisztérium tisztviselőjeként szolgált. Ármin katonai
pályára lépett: 1830–1838 között szolgált a császári-királyi
hadseregben, majd egy szerencsés házasság révén levethette a császár
kabátját, s Szepes megyében lett pénztári ellenőr. A legfiatalabb
fiú, István, jogi tanulmányokat végzett, s ügyvédbojtárként érte őt
1848-ban a forradalom.
Artúr a késmárki evangélikus líceumban kezdte
tanulmányait, de anyja betegsége miatt 1827-ben hazaért, s két éven
át éjjel-nappal ápolta őt. Az édesanya 1829. január 9-én
bekövetkezett halála után visszatért Késmárkra és folytatta
tanulmányait, kitűnő eredménnyel. 1832-ben a család régi barátja,
Wieland György báró, altábornagy, aki ott volt Görgey János oldalán
Maubeuge-nél, egy alapítványi ingyenes helyet szerzett Artúr
unokatestvére, Görgey Gusztáv számára a tullni utászkari iskolában.
Gusztáv azonban nem utász, hanem huszár akart lenni, s a fennmaradó
helyet felajánlották a nála két évvel fiatalabb Artúrnak.
Görgey György levélben kérdezte meg fiát, akar-e
katona lenni. Artúr válasza rövid volt: „ha Tullnba találkozik
alkalom (ingyenhely ti.), akkor katona akarok lenni; ellenkező
esetben a filozófiát akarom végezni, és azután egyik avagy másik
tudós szakmára határozni el magamat. Mert katonának két okból
megyek: először és mindenek előtt a haza iránti szeretetből,
minthogy ennek hasznára lehetni nekem emitt több alkalom létszik
kínálkozni, mint más szakokban, másodszor a matematikai és fizikai
ismeretek iránti szeretetből”. Tíz évvel később Artúr már arról írt
öccsének, Istvánnak, hogy amikor apja feltette a kérdést, akar-e
katona lenni, azonnal megértette: „Katonává kell lenned.” Reszketve
adta meg magát a sorsnak. „Mai pályámat – katonának lenni béke
idején – akkor azért utáltam, mivel nem ismertem: ma azért utálom,
mert ismerem” – írta később.
Addig azonban még eltelt egy évtized. Ahhoz, hogy
a tullni utászkari iskolába bekerülhessen, előbb be kellett lépnie
egy császári-királyi gyalogezredbe. Görgey Artúrt a császári-királyi
60. (Wasa) gyalogezredbe vették fel hadapródként. A magyarországi,
ezen belül eperjesi törzsállomáshelyű ezred legénysége magyarokból
és szlovákokból állt, s 1848–1849-ben mindhárom zászlóalja a
honvédseregben harcolt. Artúr 1832. november 23-ától volt a tullni
utászkari iskola tanulója, s tanulmányait itt is tanárai
legteljesebb megelégedésére végezte. Tanulmányai végeztével
huszonnyolc tantárgyból legjobb, hatból jó minősítést kapott.
Artúr már tullni tanulmányai során hozzászokott a
nélkülözéshez, de ismerve apja rossz anyagi helyzetét, nem akart
otthonról segélyezést elfogadni. Tanulmányai végeztével abban
reménykedett, hogy mielőbb tisztté nevezik ki, vagy hogy bejut a
magyar királyi nemesi testőrségbe. 1836 novemberében azonban
visszavezényelték a Wasa-gyalogezredhez, majd 1837 szeptemberétől
Bereg megye ajánlatára került a bécsi magyar királyi nemesi
testőrséghez. A nemesi testőrség nem csupán afféle díszelgő testület
volt, ahol a széplelkű gárdisták cifra egyenruhában múlatták az
idejüket, s búsultak a magyar nyelv állapotán, mint Bessenyei György
és testőrtársai tették, hanem a császári-királyi hadsereg vezérkari
képzésének egyik fóruma is. Aki itt leszolgálta az öt évet, az a
későbbiekben mind csapattisztként, mind vezérkari tisztként, mind
katona-diplomataként megállta a helyét. Az 1848–49-es szabadságharc
legkiválóbb tisztjei között tucatnyi volt testőrt találunk, hogy
csak Klapka Györgyöt, Máriássy Jánost vagy Szabó Imrét említsük.
Bécs komoly csábítást jelentett a fiatalon
odakerülő tisztnövendékek számára. A császárváros százával nyújtotta
a különböző szórakozási lehetőségeket, amelyeknek ebben az
életkorban meglehetősen nehéz volt ellenállni. A bajtársi ivászatok,
éjszakai mulatozások, a kártyapartik mind-mind alkalmasak voltak
arra, hogy a gárdisták többségének amúgy sem vastag pénztárcáját még
inkább megvékonyítsák. Görgey Artúr azonban ellenállt ezeknek a
csábításoknak. Hosszú katonai szolgálata alatt nem csinált
adósságokat, kerülte a mulatozást és a társaságot, s tanulmányainak
szentelte minden idejét.
Az állandó nélkülözések azonban aláásták
egészségét, s 1838–1839-ben több hetet töltött a karlsbadi
fürdőkben, ahol májbajjal kezelték. Felgyógyulása utáni leveleiből a
súlyos betegségeken átesett emberek életöröme árad. Nyolc év után,
1840 nyarán látogatott először haza a Szepességbe.
A császári-királyi hadseregben eltöltött évek
során anya- (pontosabban: apa-) nyelvének használatával egyre több
gondja volt. A beszéd még csak ment valahogy, de írni csak rosszul
tudott. A szepességi út lehet az egyik magyarázata annak, hogy
felébredt benne a honvágy s a hazaszeretet. Amikor 1841-ben el
kellett döntenie, hogy a testőrségtől melyik alakulathoz kérje
magát, s a (magyar) huszárok és a (galíciai) dzsidások között
kellett döntenie, a huszárokat választotta: „Mind a két helyen egy a
költség, de nagyon különböző az élet, különböző a nemzeti érdek,
különböző a tisztek szelleme.” Az év végén egy levelében „újra
kiszakajtott magyar embernek” nevezte magát, s ekkortól kezdve
rendszeresen olvasta a magyar irodalom újabb szerzőit, Jósika Miklós
regényeit, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, s a fiatalon elhunyt
Nagy Imre verseit, sőt, külön füzetbe másolta be kedvenceit.
1842. május 1-én főhadnagyi rangban a jászkunsági
kiegészítésű 12. (Nádor) huszárezredhez vezényelték, ahol 1845.
július 31-ig szolgált. Az ezred előbb Felső-Ausztriában, majd
Csehországban állomásozott. A csapatszolgálat azonban már egyáltalán
nem volt kedvére való. „A százados kiabál, az őrnagy harap, a
közember, ha váratlanul engem meglát, összerezzen, kinyúlik oly
hosszúra és egyenesre, akár csak nyársra húzták volna, és úgy néz
rám, úgy néz rám, néz rám, rám! olyan nézéssel, aminővel én fognék
egykor a hóhéromra tekinteni, ha ti. annak keze általi halálom lenne
megírva a végzet könyvébe” – írta egyik levelében. A színmagyar
alakulat körében egyre erőteljesebben kötődött Magyarországhoz.
„Hazám ott virul keleten, nekem is csakúgy hazám, mint neked” – írta
öccsének. Sőt, azt is érzékelte, hogy a magyar katonánál „a letett
eskü a hazaszeretettel” gyakran „összeütközésbe jönni látszik”.
Az ezred hazavezénylésére hiába várt, ezért
elsősorban öccse, István segítségével próbált meg tájékozódnia a
magyarországi viszonyokról. 1843-ban elhatározta, hogy megrendeli a
Kossuth Lajos által szerkesztett Pesti Hirlapot. A megrendeléshez
azonban engedélyt kellett kérnie a bécsi Justiz-Hofstelle-től.
Efeletti felháborodásában írta a következőket öccsének, Istvánnak:
„El van-e tiltva Magyarországon a Pesti Hirlap? tilos-e a
magyaroknak? Nem a! De hát akkor az a magyar ember, kinek
szerencsétlensége, hogy viszonyai őt Ausztriában, Csehországban sat.
élni kényszerítik, miért ne örülhessen a betűknek, melyek nemzetének
szép előrehaladását, nemes tökéletesedését, magasztos törekvéseit
hirdetik? csak azért, mivel ezeket a Pesti Hirlap hozza? mégpedig
azért, mert valamennyi hirlap közül e Pesti Hirlapban találni a
legtöbb igazat és tartalmasat. Óh, királyok, ti testvértagadók,
kényurai a népnek. És miniszterek, ti királyok zsarnokai, mikor nől
meg a fületek elég nagyra, befogadni az udvaroncok hízelgésein fölül
még egy szemernyi igazságot is csenevész agyatok és szívetek
számára…” Meglehetősen radikális szavak ezek, s azt mutatják, hogy
az ifjú főhadnagy a császári-királyi hadsereggel kapcsolatos
elégedetlenségét lassan a birodalom egész berendezkedésére
kiterjesztette, s hogy – valószínűleg öccse leveleinek hatására is –
egyre inkább a magyar reformellenzék Kossuth vezette, radikálisabb
szárnyának céljaival azonosult.
1843 májusában meghalt apja, Görgey György.
Artúr, akinek éppen ekkor alakult ki gyöngéd kapcsolata Medgyasszay
Friederikával, úgy érezte, most már semmi sem maraszthatja a
katonaságnál, „ezen a marionettpályán”, amelyen eddig is csak apja
kedvéért tartott ki. Elkeseredését tovább növelte az a tény, hogy
kiderült: nyugalmazott katonatisztként is csak akkor nősülhet, ha
előtte leteszi a császári-királyi hadseregben megkövetelt házassági
biztosítékot, a kauciót. Az elhatározás azonban egészen 1845
májusáig váratott magára. Szerepe volt ebben annak, hogy időközben
ezredsegédtisztté nevezték ki, s a család anyagi helyzete is
rendeződni látszott. Május 18-án bejelentette bátyjának, Guidónak,
hogy legkésőbb augusztusban rangjának megtartása nélkül kilép a
hadseregből. „Indító okaim; mostani pályám elleni mély ellenszenvem,
mely ezredsegédtiszti szolgálattételem rövid ideje alatt – ahol első
kézből kapom minden piszok bűzét az orromba, s ahol tulajdonképpen
csak arra való vagyok, hogy azt én meg is emésszem –
elképzelhetetlen fokra hágott. Ez az indok azonban hijába
ösztökélne, ha ennél erősebb más okok nem járulnának hozzá, úgymint:
egy ellenállhatatlan vágy Magyarország, hazám felé, melytől mostani
állásomban örökre távol kellene élnem, minthogy ezredünket (a
Nádor-huszárokat) a magyarok iránti erős rokonszenvvel vádolják.
Továbbá: vágyódásom egy tevékenyebb, szabadabb élet után, oly
viszonyok után, melyek nem kényszerítenek föllebbvalóim közül az
olyanoknak is, kiket megvetni van okom, kiket mint becsületes ember
meg kell, hogy vessek, a tiszteletnek külső nyilvánításával hódolni,
és igen gyakran a legnemesebb erőmet az ő oktalanságuknak vagy
rosszakaratuknak áldozni fel.” Végül az utolsó ok: azok az
akadályok, amelyek házassági tervei előtt mindaddig állnak, amíg a
császári-királyi hadsereg kötelékében szolgál. Noha Guidó bátyja
igyekezett lebeszélni elhatározásáról, Artúr hajthatatlan maradt.
1845 júliusában – kiváló minősítéssel – rangjának megtartása nélkül
elhagyta a császári-királyi hadsereget.
Görgeyt parancsnokai úgy jellemezték, mint aki
igen sok természetes tehetséggel bír, a fegyvergyakorlatokban,
felszerelésben és kiképzésben ügyes, buzgó, igyekvő és takarékos;
nem iszákos, kártyás, adósságcsináló vagy veszekedő; dicsvágyó és
szerény; a szolgálatban megbízható, és szeret is alkalmaztatni. A
minősítési lap rubrikáiban szereplő adatok arra mutatnak, hogy az
ifjú Görgey – minden ellenszenve ellenére – jó katona akart lenni, s
az is volt. A császári-királyi tisztikarban jelentkező deviáns
magatartásformák egyikét sem követte; fölös energiáit inkább a
szolgálat kínosan pontos ellátásában vezette le.
Kilépése után a prágai egyetemen tanult, s
doktori értekezését a kókuszdió illó olajairól írta. Ő fedezte fel a
kókuszdió olajában a laurosztearin savat. Értekezését az osztrák
tudományos akadémia olyan kiválónak ítélte, hogy saját
kiadványsorozatában meg is jelentette. A közlemény 1848-as dátummal,
de némi késéssel látott napvilágot. Így aztán a tudósjelölt a
tiszteletdíjat és a különnyomatokat csak 1849 őszén, Klagenfurtban
kapta meg, amikor már egész Európa ismerte a nevét – de nem kémikusi
ténykedése miatt.
Az 1848 tavaszi változásokat őszinte örömmel
üdvözölte. Olyannyira komolyan vette az egyenlőség eszméjét, hogy
1848 nyarán öccsével, Istvánnal együtt áttértek a családnevük y-os
írásmódjáról az i-re. Példájukat később bátyjuk, Ármin is követte.
Míg azonban Ármin és István 1849 után visszatértek az y-os
írásmódhoz, Artúr haláláig megmaradt az i-s alak mellett.
Az ifjú exfőhadnagy 1848 júniusában jelentkezett
a magyar honvédségbe, s jó szervezőkészségével csakhamar felhívta
magára mind Batthyány Lajos miniszterelnök, mind Kossuth Lajos
pénzügyminiszter figyelmét. Az örökös tartományokban szerződéseket
kötött lőkupak- és gyutacs szállítására, s kidolgozta egy
magyarországi lőkupak- és gyutacsgyár terveit. Önálló katonai
ténykedése azonban csak 1848 szeptemberében kezdődött, amikor előbb
a tiszáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség szolnoki táborának
parancsnokságát vette át, majd a hónap végén a Csepel-sziget
parancsnokságával bízták meg. Ekkor már honvéd őrnagy volt.
Görgei feladata az volt, hogy vágja el a Josip
Jellačić vezette horvát hadsereget a Karl Roth vezérőrnagy vezette,
Szlavóniából betört horvát hadosztálytól. Görgei erői ahhoz gyengék
voltak, hogy nyílt ütközetben mérkőzzön meg bármelyik sereggel, az
érintkezés felvételében azonban meg tudta gátolni őket.
A Duna és a Sió között kettős őrvonalat épített
ki, s szeptember 29-én ezen akadt fenn Zichy Ödön gróf, Fejér megye
volt főispán helytartója (adminisztrátora). Görgei hadbíróság elé
állította, s szeptember 30-án hazaárulás vádjával kivégeztette a
grófot. Zichy valóban összejátszott az ellenséggel, de az ítélet így
is komoly feltűnést keltett. 1848–49-ben ez volt az első és az
egyetlen eset, hogy egy arisztokratát hadbírósági ítélettel
kivégeztek. Görgeit nem ez az ítélet tette ismertté a politikai elit
és a közvélemény előtt. Batthyány, Szemere Bertalan és Kossuth már
korábban ismerték, a kivégzés híre pedig nevének említése nélkül
terjedt el az országban. Görgei is már korábban választott a
különböző politikai irányzatok között: szeptember 13-án rövid
levélben ajánlotta fel szolgálatait a lemondott pénzügyminiszternek,
a jövő emberének, Kossuth Lajosnak, néhány nap múlva pedig a Kossuth
Hirlapja hasábjain tett közzé rövid híradást a szolnoki tábor
helyzetéről.
Október 2-án Móga János altábornagy, a dunántúli
magyar hadsereg vezére az Ercsinél gyülekező 5. hadoszlop
parancsnokává nevezte ki, majd 3-án Perczel Mór ezredes alá
rendelte. Görgei fontos szerepet játszott Roth hadosztályának
október 7-i ozorai fegyverletételében. Valósággal megmámorosodott e
napok egymást követő eseményeitől, s a kapott önálló cselekvési
körtől. „Csak most erélyt, csak most erőfeszítést és mentve vagyunk,
mert a nép – könnyezve írom – a nép velünk tart!” – írta, látván,
hogy a kelet-dunántúli megyék lakossága milyen lelkesedéssel
támogatja a reguláris csapatok hadműveleteit. Sőt, nem kímélte
közvetlen parancsnokát, a radikális Perczelt sem. „…egy jó
hadvezérhöz, a szónoklati tehetségén, meg a tiszta akaraton kívül,
egy kis jártasság is kívántatik a hadi tudományok úgy elméleti, mint
gyakorlati részeiben” – írta a politikusból lett hadvezérről az
Országos Honvédelmi Bizottmánynak.
Október 7-én a végrehajtó hatalmat Batthyánytól
átvevő Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) ezredessé, az ozorai
győzelmet követően, 11-én vezérőrnaggyá léptette elő, ám ez utóbbi
kinevezést nem hozták nyilvánosságra. Kossuth Lajos, az OHB elnöke
Pesten megbízta, hogy utazzon a magyar fősereg lajtai táborába, s
ott tartsa rajta a szemét a fősereg vezetőin. Ha árulásra
készülnének, lépjen fel velük szemben, s használja a tábornoki
kinevezést. Görgei elvállalta e megbízatást s október 13-tól a
Lajtánál álló feldunai hadtest dandárparancsnoka volt. Az elővéd
parancsnokaként állandó konfliktusai voltak Mógával, mert Görgei az
aktív védelem híve volt, s osztrák területen kívánt megmérkőzni az
ellenséggel. Október 16-án Lajta-Brucknál sikeres ütközetet is
vívott.
A császári-királyi főerők Bécs alá érkezése után
azonban némileg megváltozott a véleménye. Amikor Kossuth a feldunai
hadtest miklósfalvi, majd parndorfi főhadiszállásán haditanácsra
hívta össze a csapatok vezetőit, először Görgei is a határ átlépése
és a Bécs felmentésére indítandó támadás ellen emelt szót. Október
27-ére azonban – valószínűleg egy Kossuthtal folytatott
négyszemközti beszélgetés hatására – már úgy vélekedett, hogy „nincs
választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet
vesztettünk, mintha három csatát vesztenénk”. Az október 30-i
schwechati csatában ő vezette az elővédet, s meg kellett
tapasztalnia, hogy a frissen kiképzett önkéntes zászlóaljak igencsak
rosszul állják a tüzet; csapatai szinte kivétel nélkül megfutottak.
A csata után Kossuth nyilvánosságra hozta Görgei
tábornoki kinevezését, s november 1-jén kinevezte a feldunai hadtest
parancsnokává. A bámulatosan gyors karrier (négy és fél hónap alatt
lett századosból tábornok, századparancsnokból hadtestparancsnok)
természetesen nem járt együtt hadvezéri képességeinek hasonló
mértékű növekedésével. Görgei érezte a reá háruló feladat nagyságát,
sőt, időnként lehetetlenségét is, hiszen az ellenség közvetlen
közelében, egy 150 kilométer hosszú arcvonalon kellett kiképeznie és
harcképessé tennie egy állandóan változó összetételű, több mint
felerészben frissen felállított alakulatokból álló hadsereget.
Görgei akaratereje és teherbírása azonban egyelőre győzte e
feladatot. A kötelességteljesítés igénye időnként túlzásokban öltött
testet. Egyik segédtisztjét megrótta, amikor az nem keltette fel egy
érdektelen sürgöny érkezésekor: „azért vagytok mellettem, hogy midőn
emberi gyöngéimnek adózni kénytetem, őrködjetek, miképp a közügy
hiányt ne szenvedjen; engemet kímélnetek nem szabad”.
Görgei – akárcsak Kossuth – abban reménykedett,
hogy az ősz és a tél folyamán megszervezett hadsereg tavasszal már
egyenlő ellenfele lesz a támadásba lendülő császári-királyi
hadseregnek. Nem ez történt: a császári-királyi csapatok már
december közepén támadtak. Görgei előbb Győrig, majd Budapestig
vonult vissza. Győr feladása után már komoly koncepcionális vitái
voltak Kossuthtal. Az OHB elnöke kisebb sikereket követelt, Görgei
viszont úgy látta, hogy minden megütközéssel serege, s ezzel az
ország jövőjét kockáztatná. Aggodalmait igazolta tábornoktársának,
Perczel Mórnak december 30-án bekövetkezett móri veresége. Az OHB és
az országgyűlés ezután áttette székhelyét Debrecenbe, de Kossuth
előbb még támadási parancsot küldött Görgeinek.
Görgei és a fővárosban maradt katonák tehát a
politikai felső vezetés tudta és beleegyezése nélkül voltak
kénytelenek dönteni az eljövendő hadműveletekről. Az 1849. január
2-án összeült haditanács elhatározta a főváros feladását és a magyar
csapatok tiszántúli összpontosítását. Görgei javaslatára a
haditanács ügy döntött, hogy a feldunai hadsereg Lipótvár felé
elterelő támadást indít, majd |
|
a bányavárosokon és a Szepességen keresztül
csatlakozik a Felső-Tiszánál álló magyar csapatokhoz. Ezzel
lekötheti a Budapestet elfoglaló császári-királyi fősereget, s
visszatarthatja azt a Tisza-vonal elleni támadástól. „Várjatok,
fiúk, ha a német orránál tovább nem látand, miről most, győzelmi
mámorában majdnem bizonyos vagyok, akkor majd vezetjük mi az orránál
fogva” – mondta tisztjeinek.
Az elmúlt hetek katonai kudarcai felerősítették a
honvédsereg tisztikarában már korábban mutatkozó válságot, s január
elején több tucat tiszt hagyta el a feldunai hadtestet is. Görgei
minden távozót elengedett, de kijelentette, hogy aki a legénységet
is távozásra akarná bírni, azt főbelöveti. A válság és a bomlás
megállítására 1849. január 5-én Vácott politikai nyilatkozatot adott
ki, amelyben kijelentette, hogy a feldunai hadtest az 1848-as
alkotmány megtartásáért küzd, s annak minden külső és belső
ellenségével szembeszáll. Noha a nyilatkozat politikai tartalma
megfelelt Kossuth ekkori politikájának, ugyanakkor taktikai okokból
élesen bírálta az OHB-t a hadviselésbe történt beavatkozásáért.
A téli hadjárat terve bevált: Görgei 1849. január
5. és február 6. között hetekre lekötötte a császári-királyi
főerőket, majd a bányavárosokon és a Szepességen átvonulva, Guyon
Richárd ezredes február 5-i branyiszkói győzelme után egyesült a
többi magyar hadtesttel. A hadjáratnak voltak válságos, sőt, olykor
reménytelennek tűnő pillanatai is. Hodrusbányánál a Görgei által
vezetett kis különítmény megfutott, s a fővezér ott maradt egy
használhatatlan ágyúval, egy segédtisztjével s egy öreg huszárral.
Amikor a császári-királyi vadászok átlőtték a csákóját, csak ennyit
mondott: „Miért nem egy hüvelykkel lejjebb?” Ugyanakkor osztozott
csapatai minden megpróbáltatásában, Körmöcbánya kiürítésekor maga is
ott tolta az ágyúkat és a szekereket a Szkalka-hegyen,
Besztercebánya elhagyásakor a Sturecen. A katonák tudták, hogy
bízhatnak benne, s így tűzbe mentek volna érte.
A hadügyminisztérium 1849. február 12-én
hadtestével – amely időközben a VII. hadtest, illetve 16. hadosztály
nevet kapta – Henryk Dembiński altábornagy parancsnoksága alá
rendelte. Dembiński kinevezése rossz döntés volt: az 1831. évi
litvániai visszavonulásáról elhíresült lengyel tábornok
Magyarországon is csak a visszavonulásban jeleskedett. Maga Görgei
látszólagos lealáztatásnak nevezte azt, hogy csapatait Dembiński alá
rendelték, de igyekezett teljesíteni az újdonsült fővezér
parancsait. Ugyanakkor keményen a szemébe mondta a véleményét, ha a
helyzet úgy kívánta. Szárnyparancsnokként vett részt a február
26–27-i kápolnai csatában, majd megosztotta csapataival a
visszavonulás minden kínját az ezt követő napokban. Mivel úgy látta,
hogy Dembiński további működése a hadsereg létét fenyegeti, március
3-án Tiszafüreden a tisztikar körében kibontakozó mozgalom élére
állt, s társaival együtt követelte, hogy a fővezér közölje
szándékait vagy tartson haditanácsot. Miután Dembiński erre nem volt
hajlandó, Szemere Bertalan főkormánybiztos a tisztikar kívánságára
leváltotta őt a fősereg (I., II., VII. hadtest) éléről, s Görgeit
nevezte ki ideiglenes fővezérré.
Kossuth a történtekről értesülve azzal a
szándékkal utazott a táborba, hogy az engedetlen, lázadó Görgeit
főbelöveti. A táborba érkezve azonban meggyőződött arról, hogy
Görgei és társai eljárása indokolt volt. Kossuth tehát ideiglenesen
jóváhagyta Görgei fővezérségét, ám aztán e pozíciót március 8-án
Vetter Antal altábornagynak adta át. Görgei ezután előbb a II. és
VII. hadtestből álló felső-tiszai hadsereg, majd a hónap közepétől
ismét saját hadtestének parancsnoka volt. Március 8-án – mintegy
fájdalomdíjként – megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát.
Maga Görgei is mindent megtett azért, hogy
Kossuth bizalmát visszaszerezze. „Egyedül Kossuth hisz a
forradalomban, a hadseregben s önmagában. Egy antik tiszta jellem; –
kár, hogy nem katona” – írta róla Damjanich János tábornoknak. 1849
márciusában pedig hosszú levelekben számolt be hadmozdulatairól és
terveiről az OHB elnökének. „Tisztelt Elnök úr! Csatlakozzék velem
és menjünk, haljunk meg két tiszta akaratú vértanúként ez árva
honért, ha azt ezen hiúság- s önzésteljes hidraszerű ármánytól
megszabadítani nem tudjuk” – írta az egyikben.
Amikor Vetter Antal fővezér március végén
megbetegedett, Kossuth némi tétovázás után, március 30-án Görgeit
nevezte ki a fősereg (I., II., III. és VII. hadtest) ideiglenes
fővezérévé, ő pedig rászolgált a bizalomra. A tavaszi hadjárat hat
csatájában és ütközetében (Hatvan, április 2.; Tápióbicske, április
4.; Isaszeg, április 6.; Vác, április 10.; Nagysalló, április 19.;
Komárom, április 26.) előbb a főváros alá szorította vissza a
császári-királyi fősereget, majd a főváros és az ország nagy
részének kiürítésére kényszerítette. Az első sikereknek Kossuth is
közvetlen tanúja volt, s április 7-én ihletett szavakkal számolt be
Görgei működéséről. A tábornok valóban kitett magáért. Április 4-én
Tápióbicskénél ő rendelte előre Damjanich honvédeit, amikor Klapka
csapatai megfutottak, április 6-án Isaszegnél ismét ő állította meg
a visszavonuló Klapkát. Április 7-én ő terjesztette elő a hadjárat
második szakaszának tervét, április 26-án személyesen vezényelte a
jobbszárnyat a komáromi csatában.
Kossuth, mielőtt elhagyta a tábort, tanácskozott
Görgeivel és a többi tábornokkal az olmützi oktrojált alkotmányra
adandó magyar válaszról. Kossuth ekkor terjesztette elő nagy tervét
az ország függetlenségének kimondásáról és a Habsburg-ház
trónfosztásáról. A beszélgetésről csak a két főszereplő
visszaemlékezése maradt fenn, s csupán abban egyeznek meg, hogy volt
ilyen megbeszélés. Görgei – emlékirata szerint – határozottan ellene
szólt a tervnek, amit Kossuth csak meglehetősen homályos formában
körvonalazott volna. Ez az ellenkezés nem lehetett túlzottan erős,
hiszen Kossuth itt, Gödöllőn ajánlotta fel Görgeinek, hogy
tegeződjenek, s április 15-én elsőként neki ajánlott miniszteri
tárcát. Emellett Görgei érzelmeinek a nemzeti függetlenség ügye
amúgy is megfelelt.
Debrecenbe visszatérve Kossuth valóban kimondatta
a trónfosztást. Görgei viszont a győztes hadjárat kellős közepén
kénytelen volt tapasztalni, hogy a trónfosztás célszerűségét
illetően igencsak megoszlanak a vélemények a tisztikarban. Amikor a
lévai főhadiszállásra megérkezett a trónfosztás híre, több tiszt
nyíltan kikelt ellene. Úgy vélték, ilyen határozatot csak akkor
szabad hozni, ha az ország egész területe felszabadult. Görgei csak
annyit üzent a futárral Kossuthnak: „Annyit mondjon, hogy ha máskor
oly fontos dolgot tenni akar, előbb legyen szíves velem közölje.”
Közben április 15-én Kossuth neki ajánlotta fel a
hadügyminiszteri tárcát, amelyet Görgei május 1-én el is fogadott.
Május 4–21. között megostromolta és bevette Buda várát. A döntést
később sokan bírálták, maga Görgei is kritikusan nyilatkozott róla,
ám az erőviszonyok akkori állása mellett más hadműveletre nemigen
volt lehetőség. Közben május 16-án a Borsod megyei Dédesen
képviselővé is választották.
Buda bevételével a magyar szabadságharc – s
Görgei katonai és politikai pályafutása – zenitjére jutott. Görgei
és Kossuth viszonya e napokban már egyáltalán nem volt olyan
szívélyes, mint néhány héttel korábban Gödöllőn. A készülő orosz
intervencióról érkező hírek hatására Görgei – tévesen – úgy vélte,
ezt Kossuth provokálta ki a függetlenség és a trónfosztás
kimondásával. Kézenfekvőnek tűnt a megoldás: vissza kell vonatni a
Függetlenségi Nyilatkozatot, s akkor az orosz hadsereg is
visszavonul.
Május 22-én a képviselőház Szemere Bertalan
miniszterelnök indítványára altábornaggyá léptette elő, és
kitüntette a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályával. Görgei azonban
nem fogadta el a kitüntetést. A hónap végén Debrecenbe utazott, ahol
letette a miniszteri esküt. Június 1-én Kossuth ellenzékével, az ún.
békepárttal tárgyalt a Függetlenségi Nyilatkozat esetleges
visszavonásáról. A tanácskozásról csak egymásnak ellentmondó
visszaemlékezéseket ismerünk, azonban tény, hogy Görgeinek nem sok
kedve volt egy tisztán katonai hatalomátvételhez. Amikor az egyik
képviselő a parlament szétűzését javasolta neki, Görgei megkérdezte
tőle: „Meggondolta-e Ön, hogy a szurony sohasem áll ott meg, ahová
intéztetik? Megakadályozhatom-e, hogy azon katonák, kik egy
testületet, mely tekintéllyel bír, széthajtanak,
megakadályozhatom-e, hogy ne gyilkoljanak, ne raboljanak?”
Ugyanakkor egy júniusi minisztertanácson nyíltan bírálta a
függetlenség kimondását, Kossuth pedig egyre többször célozgatott
arra, hogy Görgeinek vagy a hadügyminiszteri, vagy a fővezéri
tisztségtől meg kellene válnia.
Görgei valóban nem tudott eleget tenni mindkét
tisztének. Június 2–27. között több ízben személyesen vezette a
hadügyminisztériumot, ám amikor a magyar fősereg első Vág-menti
ellentámadási kísérlete kudarcba fulladt, ismét a harctérre sietett.
Június 20-21-én Zsigárd és Pered térségében személyesen vezette az
újabb sikertelen támadást a császári-királyi csapatok ellen. A
csatában kiválóan szerepelt, személyesen rendezte a megingott
zászlóaljakat, s amikor kíséretének egyik tagja arra figyelmeztette,
hogy az ellenséges tüzérség lőtávolában van, csak ennyit mondott:
„Ha fél, hazamehet.” Alvezéreinek nem kellő aktivitása azonban
szerencsétlen döntésekre is indította, így június 20-án leváltotta
Asbóth Lajos ezredest, az egyetlen hadtestparancsnokot, aki pedig
megfelelt feladatának.
Június 26-án az utolsó olyan minisztertanácson,
amelyen miniszterként vett részt, elfogadtatta a kormánnyal a
fősereg komáromi s a többi haderő alsó-tiszai összpontosításának
tervét. Görgei ugyanis úgy vélte, hogy amíg a magyar fősereg
Komáromnál áll, addig a császári-királyi főerők sem mozdulnak el
onnan, sőt, talán az orosz fősereg is ebbe az irányba nyomul.
Ezalatt pedig a délvidéki magyar erők leszámolhatnak az ottani
császári-királyi erőkkel és bevehetik Temesvárt. A kormány el is
fogadta e haditervet.
Görgei június 28-án részt vett a Haynau főserege
ellen vívott vesztes győri ütközetben, személyesen vezényelte a VII.
hadtestet, majd a lovasság élén ő fedezte a visszavonulást. Június
29-én – császári-királyi csapatok győri győzelméről értesülve – a
kormány elvetette a komáromi összpontosítás tervét, s Dembiński
előterjesztésére valamennyi haderő szegedi összpontosításáról
határozott, s Görgeit a seregével való azonnali levonulásra
utasította. Görgei, még mielőtt e tervet közölték volna vele,
levélben tudatta Kossuthtal, hogy továbbra is a komáromi
összpontosítás szellemében kíván működni, tehát a győri vereség
miatt nem változtatta meg elhatározását. Amikor azonban megérkezett
az új haditervet hozó küldöttség, szóban megígérte, hogy
engedelmeskedni fog a távollétében hozott határozatnak. A küldöttség
érkezése előtt írott levél azonban a küldöttség visszaérkezése után
került Kossuth kezébe, aki azt a küldöttségnek adott szóbeli ígéret
visszavonásának tekintette, s leváltotta Görgeit a fővezérségről.
(Görgei június 30-án, a küldöttség elutazása után írott, a
levonulást megígérő levelét pedig valószínűleg csak azután kapta
meg, hogy meghozta a leváltásról szóló döntést. Miután Görgei ebben
sem ígérte meg az azonnali levonulást, Kossuth valószínűleg ennek
alapján sem látta indokoltnak a döntés visszavonását.)
Görgei azonban erről csak többnapos késéssel
értesült. Július 2-án Haynau főerői megtámadták a Duna-jobbparti
komáromi sánctábort, s elfoglalták annak egy részét. Görgei
személyesen vezette a sáncok visszavételére csapatait, majd az estig
tartó csatában előző állásaikba szorította vissza a túlerőben lévő
császári-királyi csapatokat. Egy személyesen vezetett lovasrohamban
egy orosz gránátszilánk csaknem az agyvelejéig felhasította a
koponyáját, a csata után eszméletét veszítette, s július 4-éig élet
és halál között lebegett.
Július 4-én lemondott a hadügyminiszteri posztról
is, de a minisztertanács július 5-i határozata alapján megmaradt a
feldunai hadsereg fővezérének. Miután július 11-én sikertelenül
próbált meg áttörni a császári-királyi főseregen, a még mindig
életveszélyes állapotban lévő fővezér a Duna bal partján indult
Szeged felé. Július 15–17-én Vácnál megütközött Iván Fjodorovics
Paszkevics tábornagy orosz csapataival. A harmadik csatanapon ismét
személyesen vezette az utóvédet, majd eszméletlenül fordult le
lováról. Miután nem tudott áttörni az orosz főerőkön, a Felvidékre
vonulva egy hónapig lekötötte az orosz főerőket, s meg-megújuló
ájulási rohamok közepette vezette katonáit a Tisza felé.
A nyári hadjárat volt Görgei hadvezéri pályájának
csúcspontja. A téli hadjáratban még csak azt tudta, mikor kell
elrendelni a visszavonulást ahhoz, hogy a hadsereg komolyabb
veszteségek nélkül kerüljön ki az újabb és újabb egérfogókból. A
tavaszi hadjáratban megmutatta, hogy számban kisebb erőkkel képes
kimanőverezni egy nagyobb hadsereget az ország nagy részéről úgy,
hogy közben minden ütközetet és csatát megnyer. A nyári hadjáratban
a reménytelenre vállalkozott: a hadászati külső vonalon mozogva
próbálta megkerülni a többszörös túlerőben lévő ellenséges
hadsereget, saját erőinek négyszeresét, az orosz–osztrák
intervenciós erők egyharmadát. Ezzel lehetővé tette a Szegednél
összpontosult magyar főerőknek, hogy egyedül mérkőzzenek meg Haynau
főseregével. Görgei teljesítménye ellenfeleit is meglepte.
Közben Sztyepan Alekszandrevics Hruljov ezredes,
majd Friedrich Wilhelm (Fjodor Vasziljevics) Rüdiger lovassági
tábornok kezdeményezésére tárgyalásokat folytatott az orosz
fővezérséggel. Görgei azért vette fel a tárgyalások fonalát, mert
abban reménykedett, hogy éket verhet a szövetségesek közé. Az
oroszok célja a tárgyalásokkal az volt, hogy megadásra bírják a
legeredményesebb magyar hadsereget. Görgei az 1848 áprilisi
törvények biztosítását jelölte meg tárgyalási alapként, s 1849
augusztusában a magyar kormány is visszatért ehhez az alaphoz.
Közben július 27-én a képviselőház zárt ülése
követelte Görgei fővezéri kinevezését. Görgei hadserege augusztus
9–10-én érkezett meg az összpontosítás újabb helyszínére, Aradra,
azonban csodálkozására a Dembiński vezette fősereget nem találta
itt. Dembiński ugyanis a kormány utasítása ellenére Arad helyett
Temesvárra vonult. Az augusztus 9-i temesvári vereség után Kossuth
augusztus 11-én Görgeit nevezte ki fővezérré, majd a katonai és
polgári teljhatalom birtokosává (diktátorrá). Augusztus 13-án
tisztikarának döntése alapján hadseregével a szőlősi mezőn letette a
fegyvert az oroszok előtt. Amikor ellovagolt a III. hadtest katonái
előtt, s azok még utoljára megéljenezték, Görgei vasidegei is
felmondták a szolgálatot, s sírva borult lova nyakára. „Isten veled,
Görgei” – szólt a búcsú.
A tábornok abban reménykedett, hogy az orosz
hadsereg biztosítani fogja a magukat megadók életét. „Most még
haragudni fog rám a nemzet, de három hét múlva – bizton tudom –
kezet csókol majd nekem” – mondta világosi háziasszonyának, Bohusné
Szőgyény Antóniának. Fegyverletételi szándékát bejelentő levelében
kérte is Rüdigert, hogy bajtársait ne szolgáltassák ki az ellenség
bosszúvágyának: „Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak
áldozata.” Az orosz fővezér és a cár is ettől tartottak, s ezért
ragaszkodtak ahhoz, hogy Görgei kegyelmet kapjon.
Az orosz hadifogságban levelet írt a mozgó
seregek vezetőinek és a magyar kézen lévő erődök és várak
parancsnokainak; tudatta a fegyverletétel hírét, s a mozgó
csapatokat, valamint a nehezebben védhető erősségeket példája
követésére hívta fel. Klapkát, Komárom parancsnokát viszont
figyelmeztette: „Fontold meg, mit tehetsz, s mit kelljen tenned.”
I. Miklós orosz cár követelésére augusztus 22-én
amnesztiát kapott, s a karinthiai Klagenfurtba száműzték. Kossuth
szeptember 12-i vidini körlevelében már árulónak nevezte, s e vádat
hihetővé tette, hogy október 6-án tábornoktársai többségét Aradon
kivégezték. Jelentős és kevésbé jelentős magyar költők, Vörösmarty,
Bajza József, Vajda János, Sárosi Gyula, Tóth Kálmán nevezték
verseikben árulónak, népdalok tucatjai átkozták, mint aki Világosnál
eladta az országot.
Görgeinek 1849 után kevés működési tér jutott.
1849 és 1867 között a karintiai Klagenfurtban, majd Viktringben élt
rendőri felügyelet alatt feleségével, majd itt született két
gyermekével, Bertával (1850–1934) és Kornéllal (1855–1933). 1852-ben
előbb németül, majd angolul, olaszul és svédül is napvilágot láttak
emlékiratai. Görgei e munkájában keményen – s gyakran igazságtalanul
– bírálta volt harcostársait, Kossuthot, Perczelt, Klapkát, ám a
kritikából kijutott a szembenálló fél hadvezéreinek, Jellačićnak,
Alfred Windisch-Grätznek, Haynaunak, valamint az „egységes és erős
Ausztria” politikusainak is. A munkáról az emigránsok nagy része úgy
vélte, hogy azt Görgei nyilván az osztrák kormány megrendelésére és
jóváhagyásával írta, a Habsburg-birodalomban pedig betiltották a
könyvet. Görgei 1867-ben egy újabb kötetben, a Mikes Kelemen
módjára, fiktív levelekben írt Gazdátlan levelekben védte magát az
1849 nyári hadjárattal és a fegyverletétellel kapcsolatos vádak
ellen, de komoly áttörést nem sikerült elérnie.
Miután az osztrák hatóságok minden önálló
pénzkereseti lehetőségtől megfosztották, 1854. augusztus elején havi
járulékért Johann Kempen von Fichtenstamm rendőrminiszterhez
folyamodott, amelyet szeptember 6-ától kezdve kapott meg. 1862-ben
felesége rokonságát felhasználva két emlékiratban fejtegette francia
politikusoknak, hogy a francia császárság létérdeke Ausztria
hatalmának biztosítása, ez pedig csak a magyar alkotmányosság
helyreállítása révén képzelhető el. 1867 februárjában, majd május
8-án emlékiratokat írt Deák Ferenc számára a magyar haderő
reformjáról. Május 29-én Nyílt kérelem Kossuth Lajos úrhoz című
írásában kérte a volt kormányzót: hagyjon fel a kiegyezés elleni
izgatással, s ne állítsa azt, hogy a nemzet önbizalmát az 1849-es
árulás zsibbasztotta el.
Görgei a kiegyezés után először 1867. július
20-án tért haza. Előbb különböző munkákat vállalt, volt a Pesti
Téglagyár és Kőszénbánya Részvénytársulat intéző igazgatója,
vasútépítkezési munkafelügyelő, később öccse, István ügyvédi
irodájának munkatársa. 1884-től a Tisza Kálmán kormányától kapott
altábornagyi nyugdíjból élt. (Tisza már 1850-ben verset írt Görgei
védelmében.)
Időközben egyre nőtt barátainak és tisztelőinek
száma. Többen már az emigrációban felemelték szavukat az árulási vád
ellen, 1867 után pedig a Budapesti Szemle köre, Gyulai Pál, Szász
Károly, Arany László és mások álltak ki mellette. A rehabilitációs
mozgalomban óriási szerepet játszott öccse, István, aki három
kötetben tette közzé a Görgei 1848–49-es működésére vonatkozó
iratokat. 1884. március 30-án 207 volt honvéd nyilatkozatban
jelentette ki, hogy nem tartja Görgeit árulónak. Élete hátralévő
éveit Visegrádon, illetve Budapesten töltötte. 1916. május 21-én,
legnagyobb győzelmének, Buda visszavételének 67. évfordulóján
Pesten, a Mária Valéria utca 17. számú házban érte a halál. A
temetésen ott voltak a kor politikai és tudományos életének
kiválóságai, s a honvédmenház megjelent agg honvédei remegő kézzel
tisztelegtek.
Móricz Zsigmond „élő vértanúnak” nevezte, s tény,
hogy életbenmaradásával rosszabb sors jutott neki, mintha kivégezték
volna. Hatvanhét évvel élte túl 1849-et, 1916-ra szinte valamennyi
egykori harcostársa és barátja meghalt már. Az árulási vádról azóta
kiderült, hogy a politikai manipuláció és a nemzeti naivitás sajátos
keveréke volt csupán, nem a tények által megalapozott állítás. Pedig
Görgei nem a magyar szabadságharc árulója, hanem legjobb hadvezére.
Olyan magyar katona, amilyet Hadik András óta, s azóta sem hordott
hátán ez a föld.
Kulcsszavak: Magyar forradalom és szabadságharc, Görgei Artúr,
Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, téli hadjárat, tavaszi hadjárat,
nyári hadjárat, orosz intervenció, császári-királyi hadsereg, honvéd
hadsereg, békepárt, fegyverletétel
IRODALOM
Görgei Arthur (1867): Gazdátlan levelek.
Ráth Mór, Pest •
WEBCÍM
Görgey Albert (1909 [1910]): A toporci
és görgői Görgey nemzetség és a svábóci és tótfalvi Sváby nemzetség
történetéből. II. javított és bővített kiadás. Igló
Görgey Artúr (1988): Életem és működésem
Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. I–II. (S. a. r. Katona Tamás)
(Pro Memoria) Európa, Budapest •
WEBCÍM
Görgey István (1885–1888): 1848 és
1849-ből. Élmények és benyomások. Okiratok és ezek magyarázata.
Tanulmányok és történelmi kritika. I–III. Franklin, Budapest
Görgey István (1980): 1848 júniusától
novemberéig. – Okmánytár. (S. a. r. Katona Tamás) (Bibliotheca
Historica) Magyar Helikon, Budapest
Görgey István (1918): Görgey Arthur a
számüzetésben 1849–1867. MTA, Budapest •
WEBCÍM
Görgey István (1916): Görgey Arthur
ifjúsága és fejlődése a forradalomig. MTA, Budapest •
WEBCÍM
Hermann Róbert (2009): A miniszterelnök
és a honvéd őrnagy. Batthyány és Görgei. AETAS. 24, 1, 20–50. •
WEBCÍM
Kosáry Domokos (1994): A Görgey-kérdés
története. I–II. Osiris, Budapest
Kossuth Lajos és Görgei Artúr
levelezése, 1848–1849. (2001) (S. a. r. Hermann Róbert) (Millenniumi
Magyar Történelem) Osiris, Budapest
Móra László (1993): Görgey Artúr mint
kémikus és haditechnikus. In: Szabadváry Ferenc (főszerk.):
Technikatörténeti Szemle. XX. OMM, Budapest, 137–157. •
WEBCÍM
Pethő Sándor (é. n.): Görgey Artur. A
hadműveleteket leírta Julier Ferenc ny. ezredes. Genius, [Budapest]
•
WEBCÍM
Pusztaszeri László (1984): Görgey Artúr
a szabadságharcban. (Nemzet és Emlékezet) Magvető, Budapest
Simon V. Péter (szerk.) (1990): Görgey
Artúr élete és működése Magyarországon. Katalógus. Magyar Nemzeti
Múzeum, Budapest
Urbán Aladár (2009): Kossuth és Görgey
1848 őszén. In:
Urbán Aladár: Batthyánytól Kossuthig.
Hadsereg és politika 1848 nyarán és őszén. A Hadtörténeti Intézet és
Múzeum Könyvtára, Budapest, 267–298.
|
|