Lovász László elnök úr szerint a nők arányára az Akadémián figyelni kellene, hisz az egyik választási irányelvben így fogalmazta meg az Elnökség álláspontját: „A tudományos osztályoknak – azonos tudományos teljesítményű jelöltek közötti döntésnél – figyelemmel kell lenniük a férfiak és nők arányára.” A most lezajlott választás előtt a nők 7%-os akadémikusi aránya alapján feltételeztem, hogy ezen azt értette, hogy a nők arányát növelni kell, bár ez nem derül ki a szövegből, s talán nem is meglepő hatásának teljes hiánya. Az akadémikusok többsége, úgy tűnik, nem tartja a nőket alkalmasnak az akadémiai levelező tagságra, mert huszonhat férfit választottunk, és egyetlen nőt sem. Egyértelmű a következtetés: ha a nők alkalmasak lennének levelező tagságra, és az irányelvek nem vezetnek arányuk javulására, az akadémikusok többsége nem az irányelvek alapján szavaz. Mindössze egyetlen nő kapott 50% feletti szavazatot az osztályokon, a Biológiai Osztályon, ő pedig Akadémiánkhoz méltatlan kampány után, melyet az osztály egyes tagjai folytattak, a nem szavazatok alapján (lásd alább) nem került az első három közé, még akkor sem, ha ugyanannyi igen szavazatot kapott, mint a listán második helyen bekerült kiváló férfi tudós.

A közgyűlésen megszavaztuk a huszonhat kiemelkedő férfi tudóstársunk levelező taggá választását a külső és tiszteleti tagok mellett, a tudományos haladáshoz való hozzájárulásukért. Én szégyellem, hogy egyetlen nő sem került be; ez egyértelmű diszkrimináció, melyen változtatnunk kell. Ez a szomorú tény választási rendszerünk tükre. Kívülről valaki azt is gondolhatná, hogy a nők kirekesztése Akadémiánk hagyománya. Ez biztosan nem így van, és a 7%-os női arány nem kirekesztést jelent. Az alacsony arány azt mutatja, hogy a nők tudományos eredményeit kevésbé ismerjük el. Ez a siralmas arány ezzel a választási fordulóval romlik, nem ártana kiszámolni és megjelentetni, hogy milyen mértékben. A nők hátrányos megkülönböztetése a legtöbb országban megszokott volt a XX. században, például az Oxfordi Egyetem, ahol dolgozom, a múlt század elején még nem vett fel nőket diáknak. Amikor ezt a nők végül saját kollégiumuk megalakításával (Lady Margaret Hall) kivívták, járhattak egyetemre jó pénzért, de huszonhét éven át nem kaptak diplomát. Az írországi Trinity College adott nekik diplomát, amiért át kellett oda hajózniuk, miután befejezték oxfordi tanulmányaikat. Ez volt a helyzet, de tudatos, kitartó haladó munkával ezt a megkülönböztetést fel lehetett számolni. Ma az Oxfordi Egyetem rektora nő.

Képesek vagyunk-e mi, magyar akadémikusok a nők hátrányos megkülönböztetésének felszámolására? Szavakkal nem, csak tettekkel, és azt is tudom, hogy sokan közöttünk nem látják, hogy ez probléma lenne, hiszen ez eddig is így volt. Az ezzel való foglalkozás elvon minket a tudományos munkától. Azt viszont nehéz lenne vitatni, hogy egy ország agykapacitásának 50%-át kizárni a legfelsőbb elismerésből és az ezzel járó anyagi megbecsülésből az ország tudományának és haladásának hátrányára válik.

Hová lettek a tudományban dolgozó nők, miért nem 50% a jelöltek és bekerültek aránya? Mert biológiai, kulturális és szociális okok miatt nincs 50% megválasztható, kiemelkedő teljesítményű nő, akit jelölni lehetne, ugyanis a nők már sokkal előbb lemorzsolódnak. Ez nem hungarikum, csak az akadémiai választási rendszerünk az. Nézzük meg, az MTA-nál régebbi hagyományokkal rendelkező akadémiákon mi a helyzet. A brit Royal Societyben 2015-ben 30% nőt választottunk az új tagok közé, idén 26%-ot (a Royal Society csak természettudományos akadémia, minden évben ötven rendes tag és tíz kültag kerül megválasztásra a teljes Brit Nemzetközösségből, összlétszám kb. 1600). A Royal Societyben nem a teljes osztály állít fel jelölési sorrendet, hanem minden osztálynak van egy tíz-tizenöt tagú évente rotáló bizottsága, ahol nyílt pontozás folyik 1, 2, 3 pont odaítélésével, és mindenki vállalja pontjait a többiek előtt.) A német nemzeti akadémiában, a Leopoldinában (Halle), mely minden tudományágat képvisel, 2014-ben és 2015-ben 33% nőt választottunk, egy jól működő diszkriminációellenes rendszer alapján. Még lehetne sorolni a jó és egyre javuló nemzetközi példákat, de én biológus és nem szociológus vagyok, nem értek hozzá, azért írok erről, mert a diszkriminációt nem tartom elfogadhatónak.

Ennyivel alkalmatlanabbak lennének a magyar nők tudományos munkára, mint a brit és német nők? Nem hiszem, hogy erre van tudományos vizsgálat. Mindenesetre ezt a hipotézist elvethetjük, már genetikai alapon is. Hol van hát a különbség? A hipotézisem az, hogy a diszkrimináló választási rendszerünkben van. Sajnos csak anekdotális információm van a többi osztály működéséről, de a Biológiai Osztályon, hogy a sok kiváló jelölt közül kik kerülnek az első néhány közé, az érdekcsoportok lobbymunkáján múlik, mely mindig is volt, mindig is lesz – ez az emberi és különösen a férfiagyba drótozott sajátság. Mivel ezzel kell élnünk, mit tehetünk, hogy olyan rendszert dolgozzunk ki, ami egyszer majd remélhetőleg megfelelő esélyt ad a nőknek? (Azért nem írok ‘egyenlőt’, mert amíg a szavazó nők aránya nem ér el egy kritikus szintet, nem számíthatunk egyenlő esélyre.) Pontosabban mire kérhetjük fel az Akadémia vezetését, hogy a következő fordulóra, három év múlva, már olyan rendszert működtessen a nevünkben, mely nem különbözteti meg hátrányosan a nőket?

Felszólalásomban a zárt tagválasztó Közgyűlésen május 2-án a következő három javaslatot tettem, kérve az Elnökséget, hogy tettekkel kövesse a jóindulatú szavakat:

„Az Elnökség dolgozzon ki rendszert, és vezesse be a következő választásra három év múlva, hogy az 50% feletti szavazatot elért nők az osztálysorrendtől függetlenül levelező tagjelöltté váljanak közgyűlési szavazásra. Az Elnökség a fennmaradó helyeket ossza szét az Osztályok között a sorrend szerinti jelöltségre.” Magyarázat: Ennek egy változatát használjuk a Leopoldinában, a német akadémián, és így javul a nők aránya a tudományos valóságnak megfelelő szintre évről évre.

„Az Elnökség dolgozza ki és vezesse be a következő akadémikusválasztásra a külső, független szakmai bírálók rendszerét, melyben minden jelöltről legalább három, de lehetőleg öt vezető nemzetközi szakember adjon írásos szakmai tanácsot.” Magyarázat: Ez kiválóan működik a Royal Societyben. Mint már többször leírtam (például Somogyi, 2013), ez minden akadémiai támogatásra kellene, hogy vonatkozzon. A levelező tagság komoly anyagi befektetést jelent hosszú távon. Kis létszámú osztályokon szavazunk munkásságokról anélkül, hogy értenénk az eredmények mélységét és eredetiségét. Tájékozatlanságunkat jól tükrözi, hogy numerikus mutatókra és folyóiratnevekre hagyatkozunk, mert nem ismerjük vagy nem vagyunk képesek megérteni az eredmények értékét. Külső, érdekmentes, akadémikus szintű szakértői vélemények segíthetnek.

„Az Osztályok szavazásán az indoklás nélküli titkos NEM szavazati mechanizmust meg kell szüntetni, és csak IGEN vagy üresen hagyás lehetőség legyen.” Magyarázat: az indokolatlan NEM szavazat a kommunista rendszerből ránk maradt hagyomány, melynek nincs helye a XXI. században. Elfogadhatatlan és szégyen, hogy nemzetközi rangú vezető tudósokra NEM szavazatot lehessen adni indoklás és hozzáértés nélkül. Természetesen minden akadémikusnak kötelessége elmondani a vitákon, ha valakit alkalmatlannak tart arra, hogy közénk kerüljön, és győzze meg akadémikustársait az okokról.

Remélem, Akadémiánk vezetősége felvállalja a hosszú folyamatot, amely eredményre vezethet a nők magas szintű elismerésében és döntéshozó pozícióba juttatásában. Ezzel az MTA nemcsak a felnövekvő kutatógenerációknak, hanem az egész társadalomnak is példát mutathatna, hiszen nem egyedül a tudományos munkában és az eredményekért járó elismerésben vannak a nők hátrányos helyzetben, de a közélet szinte minden területén. Ha valamiben nem történt fejlődés a rendszerváltás óta, az a nők esélyegyenlőségének biztosítása; kirívó lemaradás a haladó Európában.

Végezetül: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” – ismételte az idősebb Cato a Római Szenátusban eredményesen. Magyarul, ránk vonatkoztatva, „a független külső véleményen alapuló szakmai bírálatot az akadémikus-választásban be kell vezetnünk” (Somogyi, 2013).
 

HIVATKOZÁS

Somogyi Péter (2013): Szükséges-e a tudományos kutatással kapcsolatos jelentős összegű támogatások odaítéléséhez független külső szakmai vélemény? Magyar Tudomány. 174, 12, 1519–1522. • WEBCÍM