A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

    ÚJ LEVELEZŐ TAGJAINAK BEMUTATÁSA

X

 

Kedves Olvasóink!


Idén ismét új tagokat választott soraiba a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományban – korábbi szokásunkhoz híven – most is bemutatjuk az MTA új levelező tagjait. Az Akadémia honlapján olvasaható szakmai bemutatást mi néhány személyes kérdéssel egészítettük ki, s bízunk benne, hogy a válaszok a sikeres tudós szakmai életrajzokban nem olvasható arcát is megmutatják.

 


 

 

MIKLÓSI ÁDÁM

Biológiai Tudományok Osztálya

 


Budapesten született 1962-ben. Az ELTE Természettudományi Kar Biológiai Intézet Etológiai Tanszékének vezetője. Szűkebb szakterülete az etológia. Legfontosabb eredménye, hogy munkássága nyomán általánosan elfogadottá vált a kutya mint természetes állati modell számos olyan kutatásban, ahol az emberi viselkedés összehasonlító megközelítése a cél. A kutyára alapozott etológiai kutatásai kiterjednek többek között a szocio-kognitív viselkedés evolúciós vizsgálatára, e viselkedésformák genetikai és neurobiológiai mechanizmusainak tisztázására, összehasonlító személyiségkutatásra, öregedéskutatásra. Legújabb felismerése, hogy a robotika fejlődésével lehetővé vált az etológia és a robotika összekapcsolása, amely etorobotika néven új megközelítést kínál az ún. szociális robotok tervezésére, megvalósítására, valamint viselkedési mérésekkel történő validálására. Dog Behaviour, Evolution and Cognition című kötetét az Oxford University Press két kiadásban jelentette meg. A kötet a terület fontos monográfiája, számos egyetemen tankönyvként használják.


Pályája során melyek voltak
jelentősebb szakmai kudarcai?


Kudarcból mindig sokkal több van, mint sikerből. Ez a tudomány lényegéből következik, amire én mindig is úgy tekintettem, mint például az Antarktisz felfedezésére. Van, akinek sikerül elérnie a célt, és van, akinek nem. De ettől lesz ez az egész játék izgalmas, el sem tudom képzelni, mi lehet ennél érdekesebb munka vagy hivatás, amikor az ember minden reggel azzal ébredhet, hogy hátha épp ma éri el az áhított célt… Sokan azt tartják kudarcnak, amikor valamilyen eredmény „nem jön ki”, ilyenkor azt mondom, ez jó, legalább nem vész kárba sok-sok munka.

Talán a legnagyobb kudarcnak azt éltem meg, amikor egy-egy konferencián kiderült, hogy az éppen aktuális kutatásunk senkit sem érdekelt. Ezek a tapasztalatok azonban nagyon fontosak

 

 

voltak ahhoz, hogy megtanuljam észrevenni az aktuális tudományos problémákat, és ennek megfelelően tervezni a kutatás irányát. A kudarc másik tipikus formája, ha az „eredménytelenség” sokáig, akár éveik tart, mert a kutatás elhúzódik, és nem akar megszületni a nagy ötlet. Az ilyen helyzetet úgy lehet elkerülni, hogy a kutató párhuzamosan két-három eltérő területen aktív, és akkor biztos lehet benne, hogy ha valahol el is akad egy időre, a másik témában lesznek majd sikerei. De a kudarc legjobb megelőző gyógyszere a hit, ha abból jól állunk, akkor a kudarcok elviselése is könnyebb.


Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?


Mindig biológus szerettem volna lenni, de érdekes módon fiatalon nem nagyon jutott eszembe a kérdés emberi oldala. A visszaemlékezések, regények általában a híressé vált kutatókról, nagy felfedezőkről szólnak, akik hegycsúcsként magasodnak munkatársaik fölé. A modern kutatás azonban már teljesen más. Akarjuk vagy sem, csapatban kell játszani, egy magányos kutatónak nagyon kicsik az esélyei. Talán nekem az a szerencsém, hogy nagyon szívesen játszom csapatban, sőt ma talán a tudományos kutatás egyik vonzereje számomra, hogy egy jó csapatban dolgozhatom. Visszanézve is jól látszik, hogy az első igazi sikereink akkor születtek, amikor a kutatóink közössége elért egy kritikus öt-hat főt, és egy olyan csapatunk született, ahol mindenkinek megvolt az önként vállalt egyedi szerepe. Egy jó csapat kialakításához azonban szerencse is kell, de nagyon fontos, hogy mindig legyen valaki, aki jól látja és láttatja az irányt. A csoporttagoknak ugyanakkor készen kell állniuk arra is, hogy szükség esetén a másik helyett is helyt tudjanak állni, és a siker érdekében bármilyen munkát hajlandóak legyenek elvégezni. A mi csapatunkban ezzel nem szokott probléma lenni. Ha úgy jön ki a lépés, akkor hajnalig írunk pályázatot, a forró napon cipeljük a videokamerát, felmossuk a labort, vagy éppen beugrunk egy tévécsatornához nyilatkozni. És, ami nagyon fontos: örülünk egymás sikereinek, és együtt szomorkodunk, ha úgy hozza a sors.


Mire kíváncsi egy egészen más
tudományterület kérdései közül?


Biológusként végeztem, a kandidátusi és az MTA doktora értekezésemet is etológiai témából készítettem el. Aztán valahogy öt-tíz éve magával ragadott a robotika, pontosabban egyik ága, amelyben emberrel szociális interakcióra képes robotokat készítenek. Az ilyen, ún. társrobotok új generációjának létrehozásában együtt dolgozunk a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem mérnökeivel, és különösen sok támogatást kapunk Korondi Péter tanszékvezető professzortól. Együtt alakítunk ki egy új tudományterületet, az etorobotikát, amely a robotok megtervezésében érvényesíteni kívánja az ember és állatok viselkedésének tanulmányozása révén megszerzett etológiai ismereteket. A kutatás egyik alapmodellje a kutya–ember kapcsolat, és azt képzeljük, hogy a majdani ember–robot interakció is hasonlóképpen formálódik. Sokan félnek a robotoktól, mert azt gondolják, hogy kiszorítják az embert (és a kutyát), versenytársai lesznek. Pedig épp ellenkezőleg: ha a kutatásban (és később a gyakorlatban) az etológiai szempontokat érvényesítjük, akkor a robotok olyan új feladatokban válhatnak az ember segítőtársaivá, amelyekben egy másik ember vagy kutya amúgy sem segítene. Az ember–robot kapcsolatnak nem a versengésen, hanem az együttműködésen kellene alapulnia. Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy vajon a következő öt–hét évben eljutunk-e oda, hogy lesznek olyan társrobotjaink, amelyek tényleges segítséget képesek nyújtani az emberekkel való interakció során.