voltak ahhoz, hogy megtanuljam észrevenni az
aktuális tudományos problémákat, és ennek megfelelően tervezni a
kutatás irányát. A kudarc másik tipikus formája, ha az
„eredménytelenség” sokáig, akár éveik tart, mert a kutatás
elhúzódik, és nem akar megszületni a nagy ötlet. Az ilyen helyzetet
úgy lehet elkerülni, hogy a kutató párhuzamosan két-három eltérő
területen aktív, és akkor biztos lehet benne, hogy ha valahol el is
akad egy időre, a másik témában lesznek majd sikerei. De a kudarc
legjobb megelőző gyógyszere a hit, ha abból jól állunk, akkor a
kudarcok elviselése is könnyebb.
Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?
Mindig biológus szerettem volna lenni, de érdekes módon fiatalon nem
nagyon jutott eszembe a kérdés emberi oldala. A visszaemlékezések,
regények általában a híressé vált kutatókról, nagy felfedezőkről
szólnak, akik hegycsúcsként magasodnak munkatársaik fölé. A modern
kutatás azonban már teljesen más. Akarjuk vagy sem, csapatban kell
játszani, egy magányos kutatónak nagyon kicsik az esélyei. Talán
nekem az a szerencsém, hogy nagyon szívesen játszom csapatban, sőt
ma talán a tudományos kutatás egyik vonzereje számomra, hogy egy jó
csapatban dolgozhatom. Visszanézve is jól látszik, hogy az első
igazi sikereink akkor születtek, amikor a kutatóink közössége elért
egy kritikus öt-hat főt, és egy olyan csapatunk született, ahol
mindenkinek megvolt az önként vállalt egyedi szerepe. Egy jó csapat
kialakításához azonban szerencse is kell, de nagyon fontos, hogy
mindig legyen valaki, aki jól látja és láttatja az irányt. A
csoporttagoknak ugyanakkor készen kell állniuk arra is, hogy szükség
esetén a másik helyett is helyt tudjanak állni, és a siker érdekében
bármilyen munkát hajlandóak legyenek elvégezni. A mi csapatunkban
ezzel nem szokott probléma lenni. Ha úgy jön ki a lépés, akkor
hajnalig írunk pályázatot, a forró napon cipeljük a videokamerát,
felmossuk a labort, vagy éppen beugrunk egy tévécsatornához
nyilatkozni. És, ami nagyon fontos: örülünk egymás sikereinek, és
együtt szomorkodunk, ha úgy hozza a sors.
Mire kíváncsi egy egészen más
tudományterület kérdései közül?
Biológusként végeztem, a kandidátusi és az MTA doktora értekezésemet
is etológiai témából készítettem el. Aztán valahogy öt-tíz éve
magával ragadott a robotika, pontosabban egyik ága, amelyben
emberrel szociális interakcióra képes robotokat készítenek. Az
ilyen, ún. társrobotok új generációjának létrehozásában együtt
dolgozunk a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem
mérnökeivel, és különösen sok támogatást kapunk Korondi Péter
tanszékvezető professzortól. Együtt alakítunk ki egy új
tudományterületet, az etorobotikát, amely a robotok megtervezésében
érvényesíteni kívánja az ember és állatok viselkedésének
tanulmányozása révén megszerzett etológiai ismereteket. A kutatás
egyik alapmodellje a kutya–ember kapcsolat, és azt képzeljük, hogy a
majdani ember–robot interakció is hasonlóképpen formálódik. Sokan
félnek a robotoktól, mert azt gondolják, hogy kiszorítják az embert
(és a kutyát), versenytársai lesznek. Pedig épp ellenkezőleg: ha a
kutatásban (és később a gyakorlatban) az etológiai szempontokat
érvényesítjük, akkor a robotok olyan új feladatokban válhatnak az
ember segítőtársaivá, amelyekben egy másik ember vagy kutya amúgy
sem segítene. Az ember–robot kapcsolatnak nem a versengésen, hanem
az együttműködésen kellene alapulnia. Leginkább arra vagyok
kíváncsi, hogy vajon a következő öt–hét évben eljutunk-e oda, hogy
lesznek olyan társrobotjaink, amelyek tényleges segítséget képesek
nyújtani az emberekkel való interakció során.
|