2016. május 24–26. között ötödször tartották meg
az Európa emlékezete című nemzetközi történeti szimpóziumsorozatot,
ezúttal a Magyar Tudományos Akadémián. Huszonöt ország vett részt a
tanácskozáson, amely most a hatvan évvel ezelőtti 1956-os magyar
forradalomról szólt. Három résztvevő és előadó szakemberrel Várkonyi
Benedek beszélgetett.
Az előadások témái szerteágazók voltak, de közös
volt bennük, hogy legtöbbjük tágabb, nemzetközi nézőpontból elemezte
a forradalmat. Néhány téma közülük: 1956 – összefüggések, hatások,
emlékezet; 1956 Közép-Európára, a Nyugat és a Kelet politikájára
gyakorolt hatása; 1956 öröksége és mai üzenete a művészetekben és a
kultúrában. A tanácskozás szakmaiságát és tekintélyét az
biztosította, hogy nemcsak ismert hazai kutatók, hanem neves nyugati
és közép-európai történészek is tartottak előadásokat.
Ahogy távolodnak az évek, az emlékezet egyre
erősebb lesz. Ez a paradoxon jellemezte a konferenciát, melynek
előadói és hallgatói előtt világossá vált, hogy a szemtanúk, a
résztvevők és mindazok, akik személyes emlékezetükben őrzik huszadik
századi történelmünknek ezt a pillanatát, egyre kevesebben vannak.
Ugyanakkor a történeti kutatások egyre mélyebbre ásnak a forradalom
egyre messzibb múltjában. Az, hogy huszonöt ország történészei
számoltak be kutatásaikról, jól mutatja, hogy a külföldet is nagyon
érdekli a mi forradalmunk. Elvégre az bármennyire volt is hazai
esemény, a világtörténet része. És nemcsak azért, mert – bizonyos
nézőpontból – minden történés oda tartozhat, hanem mert ennek az
alig két hétnek világvisszhangja volt; megzengette szinte az egész
földet, annak ellenére, hogy a szuezi válság lekötötte a közvélemény
figyelmét.
Különösen érdekes volt látni, hogy mennyire
szerteágazó a magyar forradalom és a világ más országainak viszonya.
Az Egyesült Államok már sokszor fölbukkant mint lehetséges szereplő,
de arról ritkán hallani, hogy Algériáig vagy Törökországig mennyire
jutott el a forradalom hulláma.
Három kutató három megközelítését olvashatják
most, amelyeket a konferencia szüneteiben készült
villámbeszélgetésekben mondtak el.
Borhi László
az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója,
a bloomingtoni Indianai Egyetem
vendégprofesszora.
1956-ot a hazai történészek nagyon sokáig mint belföldi eseményt
vizsgálták. Amikor a külföld is szóba került, rendszerint csak a
szuezi válságról beszéltek. Mennyire fontos kérdés az, hogy az
1956-os magyarországi forradalomnak milyen hatása volt a nyugati
világra?
A kutatások nem kifejezetten arra összpontosítottak, hogy milyen
hatása volt a nyugatra. Azt jól tudjuk, milyen szolidáris mozgalmak
indultak el Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Azt is
kutatták már, hogy a szovjet beavatkozás a nyugat-európai kommunista
mozgalmakat meggyengítette, azt is jól tudjuk, hogy a Szovjetunió
elveszítette a hitelét. Így volt ez sok harmadik világbeli országban
is, ahol korábban úgy tekintettek Moszkvára, mint egy nem
imperialista, nem gyarmattartó nagyhatalomra.
Ön az Egyesült Államokban dolgozik, ott kutat, ugyanakkor a
magyarországi tudományos életben is részt vesz. Az amerikai és a
nyugat-európai levéltárak mennyire nyíltak meg?
Mennyire vannak még újdonságok
ötvenhat nyugati fogadtatásában
és a nyugati országok reakcióiban?
Én az amerikai viszonyokat ismerem jobban. Az angol anyagokról
tudom, hogy elég jól kutathatók, óriási meglepetések már nem
várhatók. Amerikából előkerülhetnek újdonságok, de világrengető
meglepetések nem. De ott nagyon sok érzékeny kormányzati anyag még
nem kutatható.
És ami újdonság, az meglepő is lehet
a történészek számára?
Igen, meglepő is lehet. Például az, hogy az ötvenhatos siker
érdekében esetleg többet is próbáltak tenni, mint hogy rádióadásokat
sugároztak. De azt nem tudom, hogy tényleg előkerül-e ilyen.
Léteztek olyan tervek, hogy Magyarországra vagy Kelet-Európába
kiképzett hadtesteket küldenének, de tudjuk, hogy erre nem került
sor. De az kiderülhet, hogy küldtek ügynököt, aki segített volna
megszervezni a fegyveres ellenállást. Egy osztrák kollégám, aki az
amerikai külpolitika egyik legjobb ismerője a világon, Csehszlovákia
1968-as megszállásáról írt, és idézett egy amerikai kormányzati
tisztviselőt, aki azt mondta, hogy most nem küldünk diverzánsokat,
mint 1956-ban Magyarországra. Elképzelhető, hogy ő tudott valamit,
amit mi nem, de annyit biztosan tudunk, hogy a CIA releváns anyagai
egyáltalán nem kutathatók.
Mikor lesz mindez hozzáférhető,
és miért ennyire titkos,
mikor hatvan évvel vagyunk a történtek után?
Akár az orosz titkosszolgálat, a CIA sem szereti közzétenni az
anyagait. Minden látszat ellenére az amerikai kormányzat sem annyira
transzparens, hogy ezeket az anyagokat nyilvánosságra hozza. A CIA
anyagai nagyon korlátozottan kutathatók, és ami kutatható, az is
inkább az elemzésre vonatkozik, nem a műveletekre. Nemzetbiztonsági
érdekekre hivatkoznak. Talán úgy gondolják, hogy ha eláruljuk,
hogyan működünk, akkor legközelebb már nem leszünk hatásosak. Allen
Dulles a második világháborúban az OSS, vagyis az Office of
Strategic Services európai rezidense volt, 1956-ban a CIA
igazgatója. Az ő háborús anyaga nagyjából nyolc vagy tíz éve vált
kutathatóvá. Tehát ötven évet kellett várni rá. Szerintem majd az
56-os dokumentumok is kutathatóvá válnak, de ezeket az iratokat
rendezni kell. A laikusok általában nem gondolnak bele, hogy ez mit
jelent. Nem néhány papírlapról van szó, hanem iratok millióiról.
Ezeket egy levéltári rendszer szerint fel kell dolgozni, és a
kutathatóságukat lehetővé kell tenni. Tehát nem egyszerűen arról van
szó, hogy ezeket nem akarják feltárni. Mi azt mondjuk, hogy a magyar
anyagok a rendszerváltásig kutathatók, de aki jobban ismeri a
viszonyokat, az tudja, hogy nagyon sok mindent visszatartottak.
Amerikában is van olyan anyag, amelyhez elvileg kutatás céljából
hozzáférhetnek a történészek, de gyakorlatilag majdnem minden ki van
szedve. Mert nyilván valaki átnézte, és azt mondta, hogy ez túl
érzékeny. Az is előfordulhat, hogy dokumentumok személyiségi jogokat
sértenek. De többnyire nemzetbiztonsági érdekekre szoktak
hivatkozni.
Stefano Bottini
az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa
Ön különösen sokat foglalkozott Románia és Magyarország 1956-os
kapcsolatával.
Románia a szomszédunk volt, de például Bulgáriával milyen
kapcsolatunk volt
a forradalom idején? Egyáltalán Magyarország
és a kelet-európai országok 1956-os viszonya mennyire feltárt?
Például az 1956-os magyar forradalom és Lengyelország viszonya
eléggé feltárt. Már több mint huszonöt éve elkezdődött a kutatás,
itt nagyon kevés újdonság várható. Bulgáriával viszonylag gyérek
voltak a kapcsolatok, az egész bolgár kommunista rendszer
működéséről elég keveset tudunk. Azt viszont tudjuk – és ez érdekes
lehet –, hogy a forradalomnak nemcsak Romániában volt nagy hatása
állambiztonsági szempontból és a megtorlások nézőpontjából, hanem
Bulgáriában is. Annak ellenére, hogy ott nem volt igazán forradalom,
nem volt semmilyen cselekedet, ami erre utalt volna, és nem is volt
magyar kisebbség. Ennek ellenére a bolgár kommunista rendszer
csavart egyet az állambiztonsági gépezeten, és az ötvenes évek
végén, a hatvanas évek elején nagyon durva börtön- és táborviszonyok
uralkodtak. Több ezer ember került börtönbe, mert tiltakoztak –
elsősorban a mezőgazdaság átalakítása, tehát a kollektivizálás
ellen. Egyébként Romániában is. Ilyen regionális hatások léteznek. A
legtöbb párt – és ez érvényes Csehszlovákiára, Romániára vagy éppen
Bulgáriára – arra használja ki az ötvenhatos riadalmat, hogy
tanuljon belőle. És legalább rövid távon azt tanulják meg, hogy a
hatalom megtartásához még nagyobb szigor szükséges. Utána viszont, a
hatvanas évek elejétől, amikor a helyzet konszolidálódott és
stabilizálódott, el lehet indulni egy másfajta úton. Ez történik
Romániában és Bulgáriában. Csehszlovákiában ez elmarad, ez vezet
később ahhoz a válsághoz, amit aztán prágai tavasznak nevezünk, mert
ott nem volt enyhülési folyamat, maradt a kemény vonal. Hatvannyolc
végül is a kezdeti stádiumban ennek az 56-os kibontakozásnak egy
késői gyümölcse akart lenni; arról volt szó, hogy a rendszeren belül
mozogva hogyan lehet átalakítani egy országot. |
|
1956 mennyire sugárzott ki a szocialista
országokba? Lengyelország külön világ,
mert nekik is megvolt a maguk mozgalma,
de a többi országban mennyire lehetett érezni
a forradalom lökéseit? Nemcsak ez alatt
a két hét alatt, hanem az utána következő
években, sőt évtizedekben?
Az igazság az, hogy nem nagyon. Ennek több oka van, a legfontosabb
ok a zártság. A forradalmat nem közvetíti a televízió. Ez nagyon
fontos a mai világunkból nézve. Onnan tudjuk lemérni, hogy valami
történik vagy nem, hogy ott van-e a televízió vagy most már az
internet. Akkor nem volt itt a televízió, nem voltak meg ehhez a
technikai eszközök. A rádió némiképp pótolta. Voltak újságírók,
vannak képek 56-ról, ikonikus képek, de nagyon kevés mozgókép áll
rendelkezésünkre. Akkor Romániában – ezt ismerem a legjobban – le
lehetett zárni a határt, és el lehetett rendelni úgy a hírzárlatot,
hogy az tényleg működjön, annak ellenére, hogy egy pár ember
átjutott, hogy a nyugati, a jugoszláv vagy a magyar rádió
átszivárgott a határon – ezt nem tudták teljesen leállítani. De
ennek nem lehetett nagyon erős a hatása. Azokban az országokban volt
erős a hatása, amelyekben valamilyen oknál fogva volt valamilyen
személyes kapcsolódási pont Magyarországgal vagy éppen
Lengyelországgal, mert az ottani hírek is eljutottak. De a magyar
56-ról nagyon keveset tudtak, csak azt, hogy valami borzalmas dolog
történt, hogy egyfajta háború volt. Én, aki akkor még meg sem
születtem, el tudom képzelni, hogyha valaki egy hivatalos
delegációval 1957–58-ban Budapestre látogatott, akkor az láthatta,
hogy ez egy háború sújtotta város. Ezeket a jeleket, nyomokat nem
lehetett eltakarni, csak látta az ember, és a nyomasztó hangulat is
áthatotta a mindennapokat. Ez teljesen egyértelmű volt, de pontos
információk nemigen álltak rendelkezésre. Nyugaton egészen más volt
a helyzet; én Olaszországban születtem, az olasz sajtó két-három
hétig tele volt a Magyarországról érkezett hírekkel, pártállástól
függetlenül. Bár nyilván mindenki másképp értékelte – forradalom,
ellenforradalom –, 1956 vezető hír és téma volt, nagyon mélyen
beleivódott a köztudatba. Olyan bűntudatot éreztek, amit valamilyen
módon kompenzálni kellett. Amikor az Olasz Kommunista Párt utolsó
titkára, Achille Occhetto 1989. június 16-án Budapestre látogatott,
eljött Nagy Imre temetésére, és ott elhelyezett egy koszorút. Ezzel
gyakorlatilag elnézést kért. Ez kifejezi azt, hogy az Olasz
Kommunista Pártot harminc éven keresztül zavarta ez az 56-os
esemény, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Előbb elítélték, aztán
próbálták elfelejteni, de mégiscsak tudomásul kellett venni.
A nyugati kommunista pártok számára 1956 nagyon tudathasadásos
állapotot jelentett,
mert kommunisták, de mégiscsak nyugatiak. Mennyiben jelentett ez
csakugyan komoly problémát akár az olasz, akár a francia kommunista
párt számára?
Elsősorban az olaszokról tudok beszélni, de a franciák esetében is
ez történt: óriási tudathasadás volt, ebből a szempontból
mindenképpen 56 viszi a prímet. Az 1953-as kelet-berlini felkelésről
vagy a poznańi felkelésről alig tudtak valamit. 1968 Prágáját a
kommunisták már sokkal differenciáltabban látták, és nagyon sokan
támogatták Dubčeket, vagyis azt nem „puskázták el”. Tehát viszonylag
jól „viselkedtek”, jól vizsgáztak.
Mert addigra már volt tapasztalat, nem?
Igen, a nagy fekete pont 1956 Budapestje volt. Ha visszanézzük a
nyilatkozatokat, újságcikkeket, korabeli vezércikkeket, borzalmas
képet kapunk. Én ezt egy párszor megtettem szakmai okok miatt, és
fájdalmas volt. Mert egyébként okos, művelt, kulturált emberek olyan
dolgokat voltak képesek meggyőződésből nyilatkozni, leírni, amitől
tényleg fáj az ember szíve. És amire az egyetlen magyarázat az, hogy
akkor számukra mindennél fontosabb volt a sztálini világgal, a
Szovjetunióval való azonosulás. Akár még a nemzeti identitásnál vagy
éppen egy elnyomott néppel való szolidaritásnál is fontosabb. Tehát
annak sem hittek, amit láttak. Az igaz, hogy azután nagyon sok
embernek kinyílt a szeme, és éppen 56 után sokan kiléptek a
kommunista pártokból, sokan kiábrándultak a kommunizmusból, a
Szovjetunióból, vagy legalább megfogalmazódott bennük az, hogy nem
biztos, hogy minden teljesen úgy van, ahogy nekünk elmesélték. De az
is igaz, hogy Franciaországban, és legfőképp Olaszországban 56 nem
jelentett alapvető törést a kommunista pártok fejlődésében és
népszerűségében. Magam is meglepődtem, amikor megnéztem a helyi és
parlamenti választások eredményét 1956 előtt és után. Azt kell
mondanom, hogy Olaszországban 56 után töretlenül ment fölfelé a
kommunista párt. Az igaz, hogy valamit tanultak belőle, és átvettek
néhány jó gyakorlatot abból a hruscsovi világból, tehát a maguk
módján ők is szakítottak a sztálini örökséggel. De az eredeti
1956-os interpretációjukat 1986-tól 88-ig nem tagadták meg. Előbb
ellenforradalomnak nevezték, aztán sajnálatos októberi eseményeknek
vagy 56-os eseményeknek, és sosem tudták vagy nem akarták
meghatározni, hogy milyen eseményekről van szó, mert ez számukra
nagyon fájó pont volt.
Kecskés D. Gusztáv
az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
tudományos főmunkatársa
Ön sokat kutatott francia levéltárakban.
A mi forradalmunk mennyire hatott a francia társdalomra, és mennyire
vannak olyan iratok, amelyek ezt a hatást alátámasztják?
Az 1956-os magyar forradalom Franciaország számára sokkal inkább
belpolitikai, mint külpolitikai esemény volt. Az okozza a
paradoxont, hogy külpolitikailag Franciaország mint a nyugat része
nem tudott érdemben reagálni a magyar forradalomra. Viszont a
francia belpolitikai élet földcsuszamlásszerű változásokon ment át,
illetőleg nagyon felhevült, gyakorlatilag minden francia politikai
erő megszólalt a kérdésben. Az összes parlamenti és parlamenten
kívüli párt, a szakszervezetek; és nagyon érdekes, hogy mindezek az
erők a saját politikai céljaik megvalósítására eszközként használták
fel a magyar forradalom híreit, és azt a hatást, amelyet a francia
lakosságra ez az ügy tett.
Milyen iratokból lehet ezt tudni?
A közvélemény reagálását nagyon jól nyomon lehet követni a
belügymisniztérium jelentéseiből, a prefektusok havi jelentéseiből
és azoknak az összegzéseiből. Nagyon jól lehet látni, hogy ez a
korabeli francia társadalom, a közvélemény számára elsőrendű kérdés
volt. Bizonyos napokban még a szuezi kérdést is megelőzte, pedig a
szuezi háború őket közvetlenül érintette. De mégis, a magyar
forradalom hírei még azt is sokszor háttérbe szorították.
A Francia Kommunista Párt Sztálinhoz
nagyon hű volt, ugyanakkor ez a párt nagy befolyást is élvezett
akkoriban a francia társadalom körében. Hogyan kezelték
ezt az ellentmondást?
Akkoriban ez a párt inkább volt Sztálinhoz hű, mint nyugati. A
vezetés a tagsággal elsősorban azt igyekezett elhitetni, hogy
Magyarországon fasiszta puccskísérlet szemtanúi lehettek azok, akik
ott voltak. Ilyenfajta sajtókampány, és a tagságot megdolgozó
kampány vette kezdetét. November 7-én nagyszabású tüntetés volt a
Francia Kommunista Párt székházánál, amikor a tüntetők egy része
valósággal megostromolta a székházat. Ez bizonyos francia kommunista
káderek szemében igazolta, hogy Magyarországon tényleg a fasiszták
tevékenységétről lehetett szó. Ugyanakkor szokták hangsúlyozni, hogy
milyen sok francia kommunista visszaadta a tagkönyvét, és
kiábrándult az egészből. Ez a fajta értelmezés így nem igaz. A
Francia Kommunista Párt szavazóbázisa csökkent egy ideig, de 1957
decemberében voltak közvélemény-kutatások Franciaországban, és ebből
kiderült, hogy a Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt presztízse
is ugyanarra a szintre került, mint az 1956-os magyar eseményeket
megelőzően.
Közismert, hogy a francia értelmiség
és különösen Jean-Paul Sartre nagy befolyást élvezett. Sartre
mennyire értette meg,
hogy mi történt nálunk 1956-ban?
Sartre-ral nagyon érdekes dolog történt. Fejtő Ferenc röviddel
november 4-e után meghívta őt magához az élettársával együtt.
Ugyanis Roman Kornecki, a Trybuna Ludu újságírója Párizsba ment. A
lengyel nagykövet felhívta telefonon Fejtőt – akivel nagyon jó
viszonyban volt –, és mondta, hogy ez az újságíró szeretné
elmesélni, mi történt vele. Fejtő tehát meghívta vacsorára, és ez a
kommunista lengyel újságíró, aki Sartre előtt megkérdőjelezhetetlen
tekintély volt, három-négy órán keresztül számolt be az egészről.
Ekkor Sartre teljesen megtört, és csak annyit kérdezett Fejtőtől,
hogy hogyan tudná kifejezni a szolidaritását.
|
|