Jel-Kép
2015 Kommunikáció képzés különszám

„Engem is érdekel ám a kommunikáció! Szerintem nagyon jó vagyok benne!” – halljuk sokszor, és nem tölt el minket örömmel, hogy ennyi „szakértője” van a kommunikációnak. Sőt, kétségbe ejt! Hiszen éppen a professzionalitás meglétének lehetőségét vonja kétségbe minden ilyen mondat, minden ilyen megnyilatkozás, jöjjön akár a hétköznapi ember, a felkészületlen hallgató vagy az oktatási kormányzat részéről.

A Magyar Kommunikációtudományi Társaság konferenciával reagált a tudomány körüli vitákra. Arról rendeztek tanácskozást, hogy milyen válaszok lehetségesek a társadalom felől a kommunikációtudomány képviselői felé irányuló jogos kérdésre, mik a szakmával szemben támasztott elvárások, a tudomány mennyire tud és akar ezekre felelni, ezeknek megfelelni. A kommunikációs képzés jelenéről és jövőjéről 2015. április 25-én tartott konferencia bővített anyagát tartalmazza a Jel-Kép különszáma. A kommunikáció szak mirevalóságát persze nemcsak Magyarországon firtatják. Az amerikai National Communication Association is életre hívott egy projektet Learning Outcomes in Communication (LOC) elnevezéssel, mely figyelemreméltó módon dolgozta fel a témát, eredményeik a szervezet honlapján elérhetőek. A Magyar Kommunikációtudományi Társaság a Jel-Kép különszámában gyűjtötte össze azon szakmai anyagokat, melyek a továbblépés, a továbbgondolás alapját jelenthetik a kérdésben. A konferencia alapdokumentuma, melyet Milován Andrea állított össze, három tematizációs irányt jelölt ki a helyzetértékelés és a reflexiók számára: (1) a kommunikációtudomány helye és szerepe a jelen társadalmában, (2) a képzésben szerzett szaktudás értéke, valamint (3) a kommunikációtudomány diszciplináris presztízse.

A kommunikációtudomány helye és szerepe a jelen társadalmában • A helyzetértékelés a posztmodern társadalmak kommunikatív szerveződésének tételével indul, kiemeli a kommunikáció jelentőségét a demokrácia fenntartásában, valamint gazdasági értékét a piac szempontjából. A különszámban Demeter Márton, Horányi Özséb, valamint Szakadát István tanulmánya vitte tovább ezt a gondolatot. Demeter és Horányi (A kommunikáció és médiatudomány szakos diplomában rejlő lehetőségek) a társadalmi kihívásokhoz igazodó tudományos kérdésfeltétel és válaszképesség fontosságát emeli ki a kommunikációs képzés tartalmi oldaláról. Szakadát (Büfészakbarbarizmus) másképp kontextualizálja a kérdést, a kommunikáció és média szakot csak az egyik, de nem az egyetlen kommunikációs szakként azonosítja. Ide sorolja az IT oldaláról a távközlési mérnököt és az informatikust is. A kommunikáció technológiai, illetve tartalmi/intézményi oldalához kapcsolódó diszciplinákra, képzésekre, szakmákra nem az együttműködés jellemző, „régóta szimbolikus háború zajlik az érintett társadalmi csoportok, szakmák között, amit nem megnyerni kéne akarni, mint inkább kilépni belőle (mint ahogy minden háború esetében). Erről a szimbolikus/kulturális háborúról, illetve ennek értelmetlenségéről mondanék pár szót.” Tanulmányában Szakadát Fareed Zakaria amerikai újságíró cikkére támaszkodva mutatja be, hogy a fent vázolt jelenség – a humán- és társadalomtudományok háttérbe szorítása az ún. STEM (Science, Technology, Engineering, Math) oktatásával szemben – nem magyar sajátosság, az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában éppúgy jelen van. Szakadát tanulmánya számos meggyőző példát hoz fel arra, hogy a kommunikációs technológia önmagában, a kommunikáció tartalma nélkül, nem elég a sikerhez. Szakadát meglátását támasztja alá – véleményem szerint – a Nemzeti Infokommunikációs Stratégia (NIS) 2014–2020 anyaga is. A dokumentum szövegezése, céljai és az azokhoz rendelt eszközrendszer egyértelműen az IT-szakmák dominanciáját mutatja a humán, illetve társadalomtudományi megközelítéssel szemben. Úgy vélem, a NIS sikere ily módon nem lehet teljes, a kitűzött célok – a kommunikáció tartalmának és a kommunikációban részt vevő személyek, intézmények magatartási, befogadási mintáinak figyelmen kívül hagyásával – nem valósíthatóak meg hatékonyan. A dokumentum (NIS) feltárja a hiányosságokat, a fejlődést akadályozó tényezőként azonosítja a „3… nemzetközi összevetésben ugyanakkor alacsony a magyar lakosság és a KKV-k körében az infokommunikációs eszközök tudatos használata”. Amikor a NIS digitális ökoszisztémában gondolkodik, látja a média szerepét, de a későbbiekben nem reflektál rá: „(6) A digitális ökoszisztémában elmosódnak a határok az informatika, az elektronikus hírközlés és a média között: egyre több csatornán, egyre több tartalom és szolgáltatás válik elérhetővé egyre több felhasználó számára. A digitális szolgáltatások a gazdaság, a társadalom és a magánélet legtöbb színterén és mozzanatánál jelen vannak, legyen szó kommunikációról, oktatásról, egészségügyről, energetikáról, környezetvédelemről, közlekedésről, biztonságról vagy akár szórakozásról.”

Emellett rendkívül sajátos, ahogy a NIS a digitális kompetenciákról gondolkodik, teljesen figyelmen kívül hagyva a médiajártassággal kapcsolatos kutatásokat, eredményeket és nemzetközi ajánlásokat. A NIS kizárólag a technológiai tudás és nem a felhasználói jártasság felől közelít a kérdéshez, mely a humántudományok irányából nézve rendkívül szakszerűtlen. Az UNESCO 2011-ben kiadott, Carolyn Wilson és munkatársai által szerkesztet Media and Information Literacy. Curriculum for Teachers anyaga részletesen elemzi az egyes jártasságok kérdését, tizenkét pontba sorolva adja meg ezen jártasságokat (a hírtartalommal, reklámmal, videojátékokkal, könyvtári ismeretekkel kapcsolatos jártasságok is szerepelnek benne). Úgy vélem, a kommunikáció tartalmi és befogadói oldalának figyelembe vétele nélkül nem várhatunk komolyabb gazdasági és társadalmi előrelépést. Ezt jelzi az Európai Unió Digital Agenda 2020 programjához tartozó Digital Economy and Society Index, mely alapján Magyarország 2014-ben és 2015-ben is a 21. helyen állt az EU-ban.

A NIS az oktatás-képzés oldaláról egyértelműen és kizárólagosan a kommunikáció technológiai oldalát preferálja: „Mindezek alapján a „digitális gazdaság” pillér célrendszere az alábbi: C1. Jelentős mértékben csökkenjen a mennyiségi és minőségi IKT szakemberhiány. 2020-ra legalább 100%-kal bővüljön a felsőfokú IKT-képzésben részt vevők száma.” Láthatjuk tehát, hogy míg a kommunikáció technológiai oldaláról 100% (!) felsőoktatási létszámbővülést tervez a NIS, addig a kommunikáció tartalmi oldalát előtérbe helyező képzési formákat – 2015 tavaszán – teljesen nélkülözhetőnek tartották.

Szakadát István tanulmánya tehát egy rendkívül mély törésvonalra mutatott rá a tágabban értelmezett kommunikációs szakmák és képzések körében. Az általa – tanulmánya végén – felvetett megoldás valószínűleg az egyetlen előrevivő stratégia az ügyben: „Ehhez pedig meg kell ismerni, hogy gondolkoznak, hogy dolgoznak a másik oldalon. Érdemes megint Steve Jobs egy kijelentését idéznünk, amit a Pixar nevű, animációs filmeket gyártó cégében eltöltött évekről mondott. «Az egyik dolog, amit megtanultam a Pixarban, az volt, hogy a technológiai iparágak és a tartalomipar képviselői nem értik meg egymást.» (Carmody 2011) Jobs sokat tett azért, hogy a Pixarban, majd később az Apple-ben ez ne így legyen. Nekünk sincs más dolgunk.” – írja Szakadát.

A képzésben szerzett szaktudás értéke • A konferencia helyzetértékelő tanulmányában a kommunikáció szakot jó alapszaknak, studium generale-nak, illetve második szakként is piacképes választásnak tartja. Leszögezi: Aki ma nem ért a kommunikációhoz, az a munkaerőpiacon hosszú távon gyakorlatilag esélytelen. A különszám majdnem valamennyi írása érinti a kérdést. Karácsony András A kommunikációtudomány megkerülhetetlenségéről írt hozzászólásában több érvet hoz fel amellett, hogy a kommunikáció miért studium generale. Demeter és Horányi tanulmányának 5. pontja ezt a kérdést oly módon boncolja tovább, hogy az általános kommunikáció- és médiatudományi képzés és a kommunikációról való más szakmai tudást bővítő, kiegészítő tudás (mint studium generale) nem azonos. A szakmára való felkészítés/felkészülés és a valaha volt studium generale nem azonos, a szerzők szerint mindkettőre szükség volna.

Derényi András Bizonyítékokra alapozott kormányzás és a kommunikációképzés című írásában adatokkal támasztotta alá, hogy: „A fentiek alapján a kommunikáció képzésekről egy keresett, népszerű, más képzésekkel összehasonlítva stabil helyzetű, átlagos lemorzsolódással és átlagosnál enyhén magasabb pályaelhagyással működő képzés képe rajzolódik ki”. Vagyis a kommunikáció szakon szerzett képesítéssel, tudással, képességekkel el lehet helyezkedni a munkaerő-piacon. A kérdéshez két további adatot, megállapítást szeretnék idézni a korábban már hivatkozott Nemzeti Infokommunikációs Stratégiából: „1.3. Digitális kompetencia és GDP: az eNET felmérése szerint a digitális írástudás 1%-os emelkedése a GDP-ben 0,123%-os növekedést, azaz 34,7 Mrd GDP többletet eredményez. […] Már rövid távon sem lehet egyetlen felnőtt munkavállaló sem, aki nem rendelkezik digitális kompetenciával, mert végletesen lemarad a munkaerő-piaci versenyben.” De láthatjuk, hogy megint a digitális (technológiai) kompetenciára szűkíti a médiajártasság kérdését.

A kommunikációtudomány diszciplináris presztízse • A kommunikációelmélet tudományos megítélésével kapcsolatban a különszám szerzői eltérő állásponton vannak: Szakadát szerint még „büfészak” a kommunikáció, Demeter és Horányi szerint azonban nem. Mint tudomány sosem volt az; ám az oktatás színvonala a kezdeti években (1990-es évek közepe) valóban nem volt kielégítően tudományos; de ez a bírálat nem a diszciplínáról, hanem az oktatói oldalról szól. Utóbbi szerzőpáros a kommunikációs szakmák, képzések identitásának fejlődéséről is ír (tagadván ezzel az identitás válságát). Nyilvánvaló, hogy azon társadalomtudományok, melyek kellően reflexívek, kritikusak akarnak maradni vizsgálódásuk tárgyával kapcsolatban – legyen az a kommunikáció, a média, a politika, a nemzetközi kapcsolatok – azoknak fejlődniük, alakulniuk kell. Valóban, szó sincs identitásválságról! A jelenség nagyon jól bemutatható azon vitán, mely néhány évvel ezelőtt folyt a médiatudomány területén: az ún. Media Studies 2.0 vita.

David Gauntlett brit szociológus, médiakutató, a Westminster Egyetem tanára 2007-ben publikált írásában a Media Studies 2.0 szükségessége mellett érvel. Bírálta benne a korábbi médiakutatási gyakorlatot, mely az intézményi média, az iparági tartalomszolgáltatók nézőpontjából kutatta a közönséget. A változó médiakörnyezet változó médiakutatást és médiakutatás oktatást kíván. Ez lenne a Media Studies 2.0. A írást sokan rendkívül provokatívnak és arrogánsnak minősítették, s a 2009-ben átírt változatban Gauntlett maga is elismerte, szándékosan akart vitát generálni – ami sikerült is. Az eredeti cikkben szembeállította a Media Studies 2.0-t és a Media Studies 1.0-t. Ez utóbbit, a tradicionális médiakutatást, melyet egyetemeken tanítanak és tudományos tankönyvekben örökítenek tovább, Gauntlett gyökeresen átalakítandónak tartotta, jellemezte. Később ‒ a kritikák nyomán ‒ hozzátéve, valóban leegyszerűsítő módon jellemezte a hagyományos médiakutatást. A kérdéshez hozzászóló William Merrin felvetette azt a kérdést, hogy a kommunikáció és média szakos hallgatók vajon mit tanulmányoznak: a médiát vagy a médiatudományt, a kommunikációt vagy a kommunikációtudományt?

Épp ehhez a részhez kapcsolódik a kommunikáció- és médiaképzéssel kapcsolatos további vitás, sokat kritizált pont is: az elmélet és a gyakorlat arányának kérdése. Ha sok az elmélet – bírál a munkaerőpiac, ha sok a gyakorlat – bírál az akadémiai szféra. Elmélet és gyakorlat viszonyáról és arányáról számomra a legjobb megközelítésnek, megoldásnak Charles Taylor leírása kínálkozik. Modern társadalmi imaginációk című írásában kifejti: egy adott gyakorlatban megnyilvánuló tudás úgy viszonyul a társadalomtudományos elméletekhez, mint egy ismerős környezetben való eligazodás képessége az ugyanerről a helyszínről készített térképhez. A nélkül is képes vagyok tájékozódni a térben, hogy birtokában lennék annak az átfogó perspektívának, amit egy térkép nyújt – olvashatjuk a Templeton-díjas kanadai filozófusnál. Mindannyian képesek vagyunk a kommunikációra, médiahasználatra, az ezzel kapcsolatos élményeiről, tapasztalatairól bárki tud beszélni, ateoretikusan. Ám az átfogó perspektívához nélkülözhetetlen az elméleti ismeret megléte. Erre való a kommunikáció és média szak.

A képzés, a kommunikáció szak társadalmi megítélésének kérdését a Jel-Kép különszámában Szondy Réka (A kommunikációtudomány társadalmi megítélésének formálása) a Public Relations szakma szempontjából elemezte, s a dolgozat egy attitűdváltozást célzó akciótervet is tartalmaz.

A Jel-Kép 2015-ös különszáma vélhetőleg csupán első lépése volt a kommunikációs szaktudás és ennek oktatásáról folytatott diskurzusnak, amely 2016-ban is folytatódik. (URL)

Andok Mónika
Pázmány Péter Katolikus Egyetem