A tudomány ünnepének rendezvényei alkalmat adnak
arra, hogy a központi témához kapcsolódó konferenciák keretében
felvillantsunk olyan témákat, amelyek a magyar társadalom és a jövő
szempontjából meghatározó fontosságúak. Magyarország kollektív
képességeinek alakulása különösen lényeges a XXI. században,
amelynek világát a század döntő részén „végigvonuló”, meghatározó
fontosságú transzformációk egyidejűsége jellemzi. Átalakulóban
vannak a globális politikai, katonai és gazdasági hatalmi viszonyok.
A demográfiai polarizáció és az urbanizációs fordulat átrajzolja a
föld társadalmi és gazdasági térképét. Kibontakozóban van a
tudásalapú gazdaság és társadalom, s mindezek nyomán egy új ipari
forradalom kezdeti szakasza. A technikai fejlődés és a nemzetközi
munkamegosztás átalakulása nyomán új, kemény feltételek bontakoztak
ki a globális gazdasági versenyben. A XXI. századon messze
túlmutatnak a bolygó biológiai létfenntartó képességében kialakult
és tovább súlyosbodó problémák. Mindezek nemcsak az olyan országok
számára jelentenek példátlanul nehéz politikai, társadalmi és
gazdasági környezetet, mint Magyarország, kemény próbára teszik a
nemzetközi rendszer politikai és gazdasági hatalmi központjait is.
Igen fontos feladat a tudomány, és különösen a társadalomtudományok
számára az átalakuló globális feltételrendszerben, hogy a tények
feltárásával, a lehetséges alternatív megoldások felvázolásával
segítse a közgondolkodást és a döntési rendszert. A képesség vagy a
képességek fogalma a közgondolkodásban egyszerűnek tűnhet: a
felkészültséget jelentheti valamilyen feladat pillanatnyi vagy
tartós megoldására, esetleg teljesítmény elérésére az egyének, az
intézmények, vállalatok és különböző közösségek, például államok,
integrációs szervezetek szintjén. A globalizációs folyamat
követelményei nyomán a képességek globális méretekben is
megfogalmazódtak. A társadalmi vagy kultúrantropológia, a
menedzsmenttudomány és más tudományágak is foglalkoznak a különböző
szintű kollektív képességek megalapozódásának folyamataival, az
úgynevezett mikroalapokkal és hatásaikkal a teljesítményre.
Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb közösségről van
szó, annál nagyobb számúak és komplexebbek a képességeket jellemző
és meghatározó tényezők. Az is lényeges, hogy milyen jellegű,
mértékű és távlatú feladatok megoldásához viszonyítják a
képességeket. A termelésben a feladatok elvégzéséhez szükséges
specifikus „egyéni” képességek például a gyógyszeriparban vagy más
termelési vagy szolgáltatási területen alkotják a kollektív
képességek bázisát. Ez azonban csak egy része az országok szintjén
az össztársadalmi feladatok megoldásához szükséges kollektív
képességeknek. A képességek összessége szoros kölcsönhatásban van az
adott ország gazdasági, technikai, tudományos és kulturális
fejlettségi szintjével. A gazdasági fejlettség sok tekintetben
meghatározza az ország problémamegoldó és alkalmazkodó képességét
is. Igen fontos, és összekapcsolódik a gazdasági fejlettséggel a
kulturális fejlettség szintje, ami elsősorban a népesség képzettségi
szintjétől függ. Ez az alapja a szükséges szaktudás biztosításának
is, amelyben meghatározó szerepet játszik az oktatási rendszer
minősége, szerkezete és hozzáférhetősége. Az adott ország
társadalmában történelmileg felhalmozott tudás egy része ezen
keresztül kerül át a kollektív képességekbe, és fejleszti őket
tovább. Hiánya vagy gyengülése a képességek romlását,
visszafejlődését eredményezheti. Erre számos példa van.
A kollektív képességek jelentős részének alapvető
„hordozói” az államok intézményei. Ezek között az állami döntéshozó
intézmények jellege és minősége azért is igen fontos, mert ezeken
keresztül érvényesül legközvetlenebbül a politika hatása a többi
tényezőre. Sajátos szerepe van a kollektív képességekben a
közgondolkodásnak, a lakosság mentalitásának és az ezt befolyásoló
filozófiáknak, ideológiáknak, vallási meggyőződéseknek is. Ezek
közvetlenül is befolyásolhatják egy ország alkalmazkodóképességét,
társadalmi kreativitását, a képességet és készséget az innovációk
kifejlesztésére és befogadására vagy a kollektív tanulási
képességet.
A konferencia címének azért is választottuk azt,
hogy mire képes Magyarország a XXI. században, mert ösztönözni
kívánjuk az adott területen a közös gondolkodást és a kutatómunkát.
A közbeszédben ugyanis sok szó esik célokról, feladatokról és
stratégiákról, viták folynak problémákról, eredményekről, tényleges
vagy vélt teljesítményekről, a képességek alakulása az ország,
illetve a magyar társadalom szintjén azonban ritkán vagy egyáltalán
nem kapcsolódik ezekkel össze. Emiatt a teljesítményekre való
gyakori hivatkozás is hiányos és torz. Arról is csak elvétve esik
szó, hogy az ország kollektív képességei milyen témákkal
kapcsolatban bizonyultak gyengének, elégtelennek, vagy, hogy milyen
feladatok megoldását tették lehetővé. Nyilvánvaló, hogy
interdiszciplináris és elmélyült elemző munka nélkül nem lehetne az
előzőekben vázoltak alapján a kérdésre válaszolni.
Magyarországgal kapcsolatban az ún. nemzeti rutin
vagy a közös társadalmi képességek jellege és szerepe a múltban a
történészeket a történelmi sorsfordulókkal kapcsolatos nemzeti
magatartásokkal összefüggésben foglalkoztatta. Sokan keresték a
magyarázatot arra is, hogy a társadalmi környezet milyen szerepet
játszik az egyéni képességek érvényesülésében, vagy hogy a
mikroképességek milyen szerepet játszottak a „struktúra”, vagyis a
társadalmi környezet formálódásában.
Más összefüggésekben Magyarország, a magyar
lakosság és különösen a munkaerő képességeit államközi és üzleti
szervezetek elemezték a rendszerváltást követően. A NATO keretében
elsősorban az ország katonai képességeivel és ennek fejlesztési
lehetőségeivel foglalkoztak. Az EU keretében Magyarország tudományos
és innovációs képességei voltak különösen fontosak. Részletes,
specifikus és céltudatos elemzéseket készítettek, illetve készítenek
a magyar munkaerő képességeiről azok a transznacionális társaságok,
amelyek magyar vállalatokat vásároltak meg, vagy lokációs
stratégiájuk keretében hálózatuk kiterjesztésére törekedtek.
Lényegében ennek alapján „szakosították” Magyarországot a vállalati
értékláncban és a nemzetközi ipari munkamegosztás rendszerében.
Évszázadunk elején nemcsak a közepes fejlettségű államok felső
szintjén lévő, illetve a fejlettek létrájának alján elhelyezkedő
országokhoz viszonyítva, hanem globális összehasonlításban is igen
jónak ítélték például a magyar tudósok és tudomány képességeit
néhány fontos területen. |
|
A konferencia keretében elhangzott előadások és
az ezek alapján készült tanulmányok a hatalmas témakörből csak négy,
Magyarország képességei és teljesítménye szempontjából azonban
különösen lényeges kérdéscsoporttal foglalkozhattak.
Kolosi Tamás tanulmánya azokkal a társadalmi
torzulásokkal foglalkozik, amelyek végső soron nehezíthetik a
képességek fejlesztése szemszögéből elengedhetetlen kollektív
tanulást is. Végkövetkeztetése, hogy „A jövedékekből élő, államtól
függő rétegek vezetésével az alsó középrétegek és a depriváltak
egyre erőteljesebben támogatják az erős államhatalomra építő
politikai erőket, gyanúsnak tekintenek mindenfajta vállalkozói
sikert és meggazdagodást. Miközben a lakosság durván egynegyede él
ténylegesen európai polgárként, európai körülmények között, a nagy
többség társadalmi aktivitása a túlélésért való napi harcban és a
szocializmus keretei között kialakult »proletár irigységben« merül
ki.”
Kukorelli István a kormányzásképesség szervezeti
és szerkezeti feltételeit elemzi a hatékonyság és a
demokráciadeficit problematikáját vizsgálva. Véleménye szerint
„Amennyiben ez a kormányzati erőtér demokratikus keretek között a
közjót szolgálja, akkor teljesíti társadalmi rendeltetését, […] a
demokratikus keretek között formális struktúrák is vannak, és néha a
köztársaság ellenőrzés nélküli magántársaságnak tűnik. […] Jó
esélyünk van az egyensúlyra, az intézmények rendeltetésszerű
demokratikus működésére, a hatékony kormányzásra is. Mikor? Sólyom
László szavaival élve: »Ha nemcsak virtuálisan akarjuk az
alkotmányosságot, hanem reálisan szolgáljuk is azt.«”
Bod Péter Ákos a növekedési képesség hosszú távú
problémáival foglalkozik. A teljesítmények és gazdaságpolitikai
tények alapján válaszol a kérdésre, hogy a külső tényezők és a
belpolitikai fordulatok erre hogyan hatottak. Felvázolja a
növekedési képességgel kapcsolatos elméleti összefüggéseket és
problémákat: a potenciális és a tényleges növekedés hatótényezőinek
alakulását: „Sajnos, azt sem lehet kizárni, hogy a GDP-növekedés
mértékében beálló magyar ütemcsökkenés mögött mélyen fekvő,
szerkezeti okok találhatók. Ilyen a demográfiai folyamatok menete
(elöregedés, népességfogyás, kivándorlási többlet), a korábban olcsó
munkaerő folyamatos drágulása és így egy bizonyos versenyképességi
előny erodálása, áttételesen a tőkevonzó képesség gyengülése. Nem
magyar sajátosságokról van itt szó: minden közepesen fejlett ország
ki van téve olyan kockázatoknak, amelyek eredője lefele mutat a
gazdasági növekedés ügyében. Ez az úgynevezett közepes jövedelmi
szint csapdája (middle income trap), amely Kínától kezdve hazánkon
át az európai periféria legtöbb gazdaságát fenyegeti.”
Rechnitzer János tanulmánya a magyar gazdaság
térszerkezetének alakulásával a kialakult problémák, regionális
egyenlőtlenségek okaival és következményeivel foglalkozik. Fontos
következtetése, hogy a területi politika a gazdaságpolitikán belül
gyengül, intézményi keretei leépülnek, így a terekben és a helyekben
felhalmozott tőke hasznosítása nem a külső ösztönzőkkel valósul meg,
hanem a belső aktivitások révén, ami lassabban és nehezebben
integrálódik a fejlődést serkenteni szándékozó törekvésekhez.
A konferencia természetesen csak „bepillantás”
lehetett a magyar képességek és teljesítmény értékelésével
foglalkozó hatalmas témakörbe. Az előadások s a vita alapján azonban
bizonyos általánosabb következtetések megfogalmazhatók a közös
képességek fejlesztésével összefüggő szükséges feladatokról a XXI.
század világában, amelyet a transzformációk nyomán a globálissá
szélesedett versengés és az elkerülhetetlen együttműködési kényszer
sajátos ötvözete határoz meg.
A kibontakozóban lévő negyedik ipari forradalom
és tudásalapú társadalom korában kulcsfontosságú a „kollektív
tanulás” feltételeinek oly módú javítása, hogy azok egyidejűleg
járuljanak hozzá az egyéni képességek és a közös társadalmi
képességek szintjének emeléséhez. Az új feltételek között szükséges
kollektív intelligencia kiépítésében történelmileg példátlan
jelentőségű és jellegű feladatok hárulnak a tudományra, valamint az
egész oktatási rendszerre, az alapoktól a folyamatos továbbképzést,
ismeret- és képességfejlesztést elősegítő intézményekig.
A XXI. század következő évtizedeiben már
kilencmilliárdos lélekszám felé közeledő bolygón, amelyen az államok
száma tovább nő, s valamennyien nemcsak a fennmaradásukra, hanem
jólétük javítására is törekednek, elkerülhetetlenül változnak az
együttélés feltételei. A válságok és a különböző jellegű és
intenzitású konfliktusok elkerülése érdekében a kollektív képességek
között erősíteni kell az együttműködéssel, az alkalmazkodó, rugalmas
érdekérvényesítéssel kapcsolatos képességeket. Ebben Magyarországon
a politikai élet szervezeteinek, köztük a civil szervezeteknek, a
médiának és az egyházaknak kell igen fontos szerepet vállalniuk.
Világméretekben is igen fontos feladatként
fogalmazódik meg az állami intézményrendszer kollektív képességeinek
javítása, beleértve a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat és az
önkormányzatokat is. Ez Magyarországon is nehéz feladat;
megoldhatósága csak részben függ az intézményekben dolgozók
képességeitől vagy attól, hogy milyen tudományos kutatók vagy
szakértői csoportok tanulmányait, tanácsait igénylik. A feladat
jelentős mértékben rendszerjellegű. Egyik alapvető kérdés például
az, hogy mennyire képes az adott hierarchia kizárni, illetve
mérsékelni a különböző ideológiai preferenciák és érdekcsoportok
specifikus törekvéseinek olyan közös nemzeti érdekeket figyelmen
kívül hagyó következményeit, mint a hosszú távú fejlődés
fenntarthatósága, az ország versenyképessége vagy éppen a
meghatározó fontosságú kollektív társadalmi képességek javítása.
A konferencia fontos tanulságának tartom azt is,
hogy az MTA-nak jelentősebb szerepet kellene vállalnia és kapnia a
közös nemzeti képességek objektív értékelésében, az ezeket javító
kollektív tanulás és intelligencia fejlesztésében, és annak
kutatásában, hogy miképpen lehet a tényleges képességeket reális
lehetőségekké és nemcsak virtuális, hanem valóságos eredményekké is
fejleszteni.
Kulcsszavak: rendszerek, transzformációk, egyének, közösségek,
nemzetek, tanulási képességek, teljesítmény, együttműködés, verseny.
|
|