Magyar Tudomány • 2016 8 • Kolosi Tamás

A rendszerváltás első évtizede sikertörténet volt Magyarországon. Még akkor is így van, ha a lakosság jelentős része ezt nem így élte meg, és a rendszerváltás élménye egy súlyos gazdasági és társadalmi válsággal, valamint nem megalapozott várakozásokkal fonódott össze. A rendszerváltást egy reformszocialista periódus előzte meg, s ennek következtében a változás békésen, az értelmiség különböző frakcióinak kompromisszumával zajlott le. Mutatis mutandis mondhatnánk, hogy igazán ekkor zajlott le az értelmiség Szelényi Iván és Konrád György (1989) által a hetvenes évek elején megjósolt hatalomra jutása.

A XIX. és XX. század fordulóján a német társadalomtörténeti gondolkodásban jött létre az a megközelítés, amely a polgárság két nagy frakcióját különböztette meg: a haszonorientált vállalkozói Besitzburgertum-ot és az értékorientált értelmiségi funkciókat betöltő Bildungsburgertum-ot (lásd ebben az összefüggésben először Kolosi, 1991). Mivel a szocializmus keretei között tulajdonosi polgárság csak igen csökevényesen alakulhatott ki, a rendszerváltás a képzettségi polgárság különböző csoportjainak kompromisszumával valósult meg. (Ez alól lényegében a német nagytőke által vezényelt volt NDK, illetve az emigrált vállalkozói réteg ereje, nagysága és érdeklődése jelentett különböző mértékben kivételt a többi európai szocialista országban. Ezekben az országokban azonban többnyire az értelmiség kompromittálódása, illetve a lojális és ellenzéki értelmiség éles szembenállása gyengítette ennek a kompromisszumnak az esélyét.)
A képzettségi polgárság hatalomra jutása két vonatkozásban is messze ható következményekkel járt. Egyrészt az értelmiség ugyan természetesnek vette a piacgazdaságra való áttérést mindazokon a területeken, ahol nem volt közvetlen érdekeltsége, viszont akadályozta az értelmiségi érdekszférákban, az oktatásban és különösen a felsőoktatásban, az egészségügyben, a kultúrában, a tudományban, az államigazgatásban. Másrészt a társadalmi folyamatokban háttérbe szorult a hasznosság kritériuma, és a közéletet az értékkonfliktusok, az ideológiai viták határozták meg. Az Antall-kormány ugyan törekedett egy hazai vállalkozói réteg megteremtésére, az intézményesített privatizáció a térség legsikeresebb ilyen irányú törekvése volt, a Horn-kormány azonban a külföldi tőke becsalogatását preferálta, a gazdasági megszorítások, a nagyon magas infláció pedig a hazai vállalkozói rétegeket még inkább arra szorította, hogy saját gazdaságuk túlélésére és megerősítésére koncentráljanak.

A kilencvenes évtizedben így nagyon hamar létrejöttek a demokratikus intézmények, a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, megszilárdult egy stabil társadalmi hierarchia (Kolosi – Keller, 2010). Viszont a gazdasági válságból adódó alacsony foglalkoztatás, az értelmiségi túlhatalom, a vállalkozói középrétegek gyengesége és a nagytőke kicsinysége, nemzetközileg összehasonlítva gyenge tőkeereje, valamint az ideológiai és értékviták túlburjánzása már előkészítette, hogy a kétezres évtized a társadalmi és politikai árkok elmélyülését hozta, majd az elhibázott „jóléti rendszerváltás” és a nagy eladósodás jelentős gazdasági leszakadást eredményezett. Ezt csak kevéssé tudta kompenzálni az európai integráció. Magyarország így a rendszerváltás éltanulójából a leszakadók közé, a hátsó padsorokba került.

A 2010-ben hatalomra került politikai erő ugyan ezeket a problémákat többnyire helyesen ismerte fel, kétharmaddal és egy teljesen szétesett ellenzékkel biztosított hatalmi korlátlanságában azonban a megoldások tekintetében nem az ország számára hasznos megoldásokat, hanem saját hatalmi privilégiumainak biztosítását tekintette fő célnak. Az elitcsere jelszavával mind a gazdaságban, mind a politikában egy szervilis klientúra kiépítésére törekedett, a politikai hatalom nem az előző húsz évben kialakult tulajdonosi polgársággal kereste a kompromisszumot, hanem egy kizárólag neki lekötelezett klientúra tőkés réteg kialakítására törekedett.¹ Korlátozta a demokratikus kontrollt, az állami beavatkozással gyengítette a piacgazdasági törekvéseket, és jól rájátszva az unió túlkapásaira és tévelygéseire a nemzeti szuverenitás jelszavával elbizonytalanította az európai kontrollt, illetve korlátozni igyekezett a tőle független külföldi tőkét.

Mindezek a társadalmi és politikai folyamatok már feltételezték a társadalmi szerkezet alapvető torzulását. Már a kétezres évtized elején is nagyon alacsony volt a felső középréteg, és nagyon nagy a leszakadók, az úgynevezett underclass aránya. Ezt a torzulást pedig a kétezres évek gazdasági válsága és az utóbbi évek politikai tévelygése tovább erősítette (1. táblázat).

A felső középréteg aránya ebben a tízéves periódusban a többi visegrádi országban felzárkózóban volt a nyugat-európai országokhoz (a tizenöt „régi” tagállamból három országból nem álltak rendelkezésre összehasonlító adatok). Magyarországon a már az ezredforduló idején is alacsony arány tovább romlott. Tegyük ehhez hozzá, hogy ezen a rétegen belül nálunk magas az állami alkalmazottak és nagyon alacsony a jelentős tőkeerővel bíró csoportok aránya. Nem véletlen, hogy a különböző nemzetközi rangsorokban még a leggazdagabb hazai nagytőkések sem találhatóak meg, és a Figyelő top 200 nagyvállalata között mindössze 45–50 a hazai magánszemélyek többségi tulajdonában levő nagyvállalat, és ezek között is számottevő a politikai kapcsolataik alapján meggazdagodottak aránya.

A társadalmi hierarchia másik végén viszont jelentősen nőtt a leszakadók, az underclass eleve nagyon magas aránya. A többi visegrádi országban ennél mérsékeltebb e réteg növekedése, míg a nyugat-európai országokban közel 15 százalékponttal kisebb az ottani underclass. (Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy mind a KSH, mind a TÁRKI adatai szerint 2012 és 2014 között valamelyest mérséklődött a jövedelmi szegények és a deprivációval fenyegetettek aránya.)

Tudjuk ugyan, hogy a rendszerváltást követően és a piacgazdaság kialakulásából adódóan természetesen nőttek a jövedelmi egyenlőtlenségek, és ezek az egyenlőtlenségek az utóbbi húsz évben a válságoktól és a gazdasági növekedéstől függően ezen, a szocialista rendszerhez képest magasabb szint körül hullámoztak, nemzetközi összehasonlításban azonban a jövedelmi egyenlőtlenségek az uniós átlagnak felelnek meg, és a jövedelmi szegénység sem túlzottan magas.

A jövedelmi egyenlőtlenség Magyarországon lényegében az európai átlagnak felel meg, s hasonló a helyzet a jövedelmi szegénység (a medián jövedelem 60 százalékánál kevesebből élők) vonatkozásában is. A visegrádi országok közül a cseheknél és a szlovákoknál kisebbek, a lengyeleknél nagyobbak (s lényegében az európai átlagnak megfelelőek) az egyenlőtlenségek, mint nálunk.

Bonyolultabb a helyzet a fentebb már említett deprivációval fenyegetettek vonatkozásában. Az Európai Statisztikai Hivatal által elterjesztett mutató a jövedelmi szegénység és a munkaszegénység mellett kiválasztott kilenc mutatót, és ha ebből legalább háromban negatív a háztartás besorolása, akkor a háztartást deprivációval fenyegetettnek tartja. Ebben a mutatóban az európai átlagnál lényegesen rosszabbul állunk, azonban ez elsősorban nem az „objektív” helyzetet mérő itemeknek, hanem két „szubjektív” mutatónak tudható be, a magyarok 70 százaléka szerint volt olyan időszak, amikor nem tudták megvásárolni a szükséges javakat, illetve anyagi okokból nem tudtak legalább tíz napot nyaralni. Ebből adódóan nem elsősorban a jövedelmi egyenlőtlenségek és a jövedelmi szegénység jelent torzulást a magyar társadalom szerkezetében, hanem a magyar átlag életszínvonal alacsony volta mellett a leszakadók, az életkörülményeikben és életmódjukban egyaránt lemaradó underclass nagy létszáma (3. táblázat).

Ez a réteg döntő többségében az iskolázatlanok közül kerül ki, amely nagyon rossz pozíciókkal rendelkezik a munkaerőpiacon. Köllő János (2014) kutatása szerint ezen iskolázatlan rétegek esélyét a skandináv országokban (példa Norvégia) a felnőttképzés, az informális tanulás és a civil integráció jól kiépült intézményrendszere javítja. Dél-Európában (példa Olaszország) a családi kisvállalkozások tömegei teremtenek esélyt a képzetlenek munkaerő-piaci integrációjára. Nálunk egyik modell sem működik, és iskolarendszerünk Európában a származás szerint leginkább szelektálók közé tartozik, tehát az underclass pozíciók nagyon nagy mértékben örökítődnek át nemzedékről nemzedékre. Csapó Benő és munkatársai (2014) a Pisa-vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az iskolai teljesítmény és a családi háttér kapcsolata a huszonhét OECD ország közül Magyarországon a 6. legmagasabb. Az utóbbi évek rombolásai az iskolarendszerben (az egy kaptafára történő államosítás és centralizáció, a tanszabadság korlátozása, a gimnáziumi és felsőoktatási helyek szűkülése, a kötelező iskoláztatás korhatárának leszállítása), minden bizonnyal tovább súlyosbítják a problémát, s a népesség mintegy egyharmadát a deprivált helyzetben konzerválják. Mindez társul azzal a szemlélettel, amely XIX. századi módon az iskolarendszert és az oktatást a munkaerőpiac pillanatnyi igényeinek veti alá.

Megítélésünk szerint a magyar társadalomszerkezet legsúlyosabb torzulása tehát a felső középréteg (és különösen a vállalkozói réteg) kicsinysége és gyengesége, valamint a leszakadó, deprivált rétegek nagy létszáma és reménytelensége. (Nem térnék ki arra, hogy ez a torzult társadalomszerkezet miként jelenik meg a térszerkezetben, mert ezekkel Rechnitzer János részletesen fog foglalkozni.)

Ezt a torzult társadalomszerkezetet jól kiegészítik az értékszerkezet torzulásai. Miközben egyes rétegeknél elementárisak a modernizációs hatások, a társadalom többségét a kelet-európai magatartásminták jellemzik, egy többségében konfliktusos, bizalomhiányos, a tolerancia iránt érzéketlen társadalom képe rajzolódik ki a TÁRKI kutatásaiból (különösen Tóth, 2010; Keller, 2014). Sok jel utal arra, hogy ez az értékszerkezeti megosztottság erősen kapcsolódik a társadalom szerkezetében meglevő differenciáltsághoz. Az állami újraelosztás magas szintje és az ezzel kapcsolatos tömeges illúziók egy infantilis társadalom képét rajzolják ki, ahol az utóbbi évek államosító kormányzati törekvései találkoznak a baloldali értelmiség a valóságtól elrugaszkodó, a bajok elsődleges okának az egyenlőtlenségeket feltüntető politikai harcmodorával. Alapvető probléma, hogy az elmúlt huszonöt évben nem sikerült megteremteni a versenyre épülő piacgazdaság legitimitását (Kolosi – Tóth, 2012).

Az értékszerkezet e torzulásai pedig felerősítik a társadalomszerkezet torzulásait. A jövedékekből élő, államtól függő rétegek vezetésével az alsó középrétegek és a depriváltak egyre erőteljesebben támogatják az erős államhatalomra építő politikai erőket, gyanúsnak tekintenek mindenfajta vállalkozói sikert és meggazdagodást. Míg a lakosság durván egynegyede él ténylegesen európai polgárként, európai körülmények között, a nagy többség társadalmi aktivitása a túlélésért való napi harcban és a szocializmus keretei között kialakult „proletár irigységben” merül ki.

Kulcsszavak: társadalmi szerkezet, jövedelemeloszlás, osztályhelyzet, életkörülmények, értékszerkezet, iskolázottság

IRODALOM

Csapó Benő et al. (2014): Az iskolai teljesítmények alakulása Magyarországon nemzetközi összehasonlításban. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2014. Tárki, Budapest • WEBCÍM

Huszár Ákos (2013): Foglalkozási osztályszerkezet I–III. Statisztikai Szemle. 91, 1–3, • http://tinyurl.com/zq23n92 • WEBCÍM • WEBCÍM

Keller Tamás (2014): Megfogyva bár, de törve… Mérsékelten javuló mutatók, súlyosan növekvő polarizáltság a magyar értékrendszerben, változások 2009 és 2013 között. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2014. Tárki, Budapest • WEBCÍM

Kolosi Tamás (1991): Gesellschaftliche Ursachen für den Zusammenbruch der realen Sozialismus. Vortragsmanuskript, Heidelberg

Kolosi Tamás (2000): A terhes babapiskóta. Osiris, Budapest

Kolosi Tamás – Keller Tamás (2010): Kikristályosodó társadalomszerkezet. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. Tárki, Budapest • WEBCÍM

Kolosi Tamás – Pósch Krisztián (2014): Osztályok és társadalomkép. In: Kolosi T. – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2014. Tárki, Budapest • WEBCÍM

Kolosi Tamás – Szelényi Iván (2010): Hogyan legyünk milliárdosok. Corvina, Budapest

Kolosi Tamás – Tóth István György (2012): Előszó. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2014. Tárki, Budapest • WEBCÍM

Köllő János (2014): Integrációs minták: Iskolázatlan emberek Norvégiában, Olaszországban és Magyarországon. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2014. Tárki, Budapest • WEBCÍM

Szelényi Iván – Konrád György (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat, Budapest

Tóth István György (2010): A társadalmi kohézió elemei: bizalom, normakövetés, igazságérzet és felelősségérzet – lennének… In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. Tárki, Budapest

LÁBJEGYZETEK

1 Ezzel megtört az autonóm magyar nagyvállalkozói réteg fejlődése, és helyét átvette a „politikusok által kinevezett tőkések” időszaka. (Lásd erről: Kolosi – Szelényi, 2010) <

2 Az adatok összeállításában nyújtott segítségét Szívós Péternek köszönöm. A SILC az Eurostat rendszeres jövedelmekre és életkörülményekre vonatkozó adatfelvétele (Statistics on Income and Living Condition). <