A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

    ÚJ LEVELEZŐ TAGJAINAK BEMUTATÁSA

X

 

Kedves Olvasóink!


Idén ismét új tagokat választott soraiba a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományban – korábbi szokásunkhoz híven – most is bemutatjuk az MTA új levelező tagjait. Az Akadémia honlapján olvasaható szakmai bemutatást mi néhány személyes kérdéssel egészítettük ki, s bízunk benne, hogy a válaszok a sikeres tudós szakmai életrajzokban nem olvasható arcát is megmutatják.

 


 

 

 

KENESEI ISTVÁN

Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya


1947-ben született. Az MTA Nyelvtudományi Intézet igazgatója. Az elméleti nyelvészet és azon belül elsősorban a mondattan nemzetközi hírű művelője. A magyar mondattan számos területén alkotott maradandót. Szerkesztője és szerzője az Approaches to Hungarian című sorozatnak, amely a magyar nyelvre vonatkozó elméleti kutatások legrangosabb publikációja. Idegen nyelvű tanulmányai kiemelkedő nemzetközi folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben láttak napvilágot. Jelentős a tudományszervezői tevékenysége, számos fontos hazai és nemzetközi szervezet tagja. Kiváló oktató: nemcsak alapító vezetője a Szegedi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájának, de elindította a nyelvészeti doktorátusra készülő hallgatók legfontosabb fórumát, a Nyelvészeti Doktoranduszok Országos Konferenciáját is, és sorozatszerkesztője az ebből született LingDoc-nak. Vendégprofesszorként tanított többek között az USA-ban, a Velencei és az Utrechti Egyetemen.


Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte? Ki volt a mestere?


Első (és azóta is meglévő) munkahelyemen, a szegedi egyetemen ismertem meg közelebbről – és tekinthettem azután barátomnak – a már akkor sem csupán ígéretes, hanem jelentős ifjú nyelvésznek számító Mártonfi Ferencet, aki szellemi ébredése óta, vagyis már közös gimnáziumunkban is mindig nyelvész akart lenni. Én ezt nem mondhattam el magamról: egészen más pályán indultam el az ELTE bölcsészkara felé, de harmadéves koromban megtörtént a váltóátállítás, amikor abban a szerencsében részesülhettem, hogy a magyar nyelvtudománynak jónéhány, már akkor is figyelemre méltó, de azóta bizonyítottan nagy, sőt kiemelkedő alakja volt a tanárom.

A váltás lehetőségét egy az előző tanévben indult speciális képzés teremtette meg, amit akkor „C szaknak” hívtak, és eredetileg matematikai nyelvészet név alatt, de végzésemkor már általános és alkalmazott nyelvészetként kodifikáltak. Amit ott kaptam, annyira „elcsavarta a fejemet”, hogy amikor

 

 

a diplomával a kezemben szakmaközeli álláshoz nem juthattam, inkább szabadúszóként nyelvtanítottam, tolmácsoltam és fordítottam, mintsem elhelyezkedjem valahol, ahol az álmaimhoz képest napi nyolc órán át csak unatkozni tudtam volna.

Első tanárom a szakon Kiefer Ferenc volt, aki nemrég jött meg az USA-ból, tele friss ideákkal. Sajnos csak egy tanévig volt velünk, ugyanis elvonult Stockholmba professzorkodni, amiért megorroltunk rá, hiszen ő volt a szak egyik vonzereje. (Nem is jött vissza, csak miután végeztünk.) „Bosszúból” a szakdolgozatomat az USA-ban megjelentetett mondattani könyve kritikájából és továbbelemzéséből írtam, és Kiefert csak jóval később kezdtem el mesteremnek tartani, amikor egyik kedvenc területével, a morfológiával kezdtem foglalkozni, illetve amikor megszervezte az új magyar nyelvészet bibliájának számító Strukturális magyar nyelvtan munkálatait és (részben amerikai) kiadását.

Nem jártunk rosszul, mert Kiefer után a legendás emlékezetű Szépe György lett az „atyamesterünk”. Róla a 80. születésnapjára írtam egy amolyan „párhuzamos életrajzot” az Élet és Irodalom számára a vele nagyjából egy időben született Kiefert is ünnepelve. Szépe életműve túlzás nélkül a mai korszerű hazai nyelvtudomány egésze, annak sok színes irányzatával és egymással jó kapcsolatokat ápoló művelőivel. Ennek megalapozására, létrehozására és menedzselésére valószínűleg egyedül ő volt képes. Szegedi „szabadságomban” magam dolgozhattam ki a kurzusaimat, de a tanszéken egyedül voltam generatív nyelvész, és Mártonfi másfél évvel későbbi távozása után a karon is. Szépét viszont a Nyelvtudományi Intézetben egy csapat fiatal nyelvész vette körül, s belőlem is ebben az állandóan vitatkozó és megújuló közegben lett véglegesen és visszavonhatatlanul nyelvész.

A harmadik „óriás” a távolról klasszikus német professzornak mutatkozó Telegdi Zsigmond volt. Közel- és távollátó szemüvegét cserélgetve olvasta fel órajegyzeteit, illetve nézett ránk átható tekintettel, időnként el-elmosolyodva – bár akkor még nem mindig értettük, min is mosolyog. Telegdi rendkívüli műveltséggel bírt; idősebb korában is nyitott szellemmel követte a nyelvészet fejleményeit és támogatta a fiatalokat, kritikus szemmel olvasva munkáikat.

A szegedi Angol Tanszéken lévő szobámban három nagy tanáregyéniség képét tettem ki, akik közül valódi mesterem csak egyikük volt, az előbb említett Telegdi. A ma már talán elfeledett Szenczi Miklós az angol irodalom professzora volt az ELTE-n, aki óriási tudásával és emberi kedvességével nyűgözte le a hallgatókat – már aki elég előre ült a teremben, hogy sokszor alig hallható hangon elmondott előadásait követni tudja. Ő a háború után aberdeeni egyetemi katedráját hagyta ott, hogy hazajöjjön a – reményei szerint – épülő demokráciába, amely azonban nem sokáig tűrte az ellenséges világ kultúrájának terjesztését.

Országh László képét azért akasztottam ki, hogy a hallgatók lássák a hazánkban talán utolsó angol gentlemannek az arcvonásait is, aki debreceni professzorként az angol–amerikai kultúra-, nyelv- és irodalomtudomány megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Akkor még nem tudhattam, hogy amikor 2002-ben az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója leszek, A magyar nyelv nagyszótára újraindításában és a bezárással fenyegetett munkálatok megmentésében az ő példáját fogom követni: Országh ugyanis, miután a Rákosi-korszakban az összes nyugati nyelv-szakot megszüntették, a Nyelvtudományi Intézetben lexikográfusi szakértelmét kamatoztatva csekély tíz év alatt egy hozzá hasonlóan oda „száműzött” munkatársi gárdával összeállította a hétkötetes értelmező szótárt.

Az evilági Akadémia – a máig köztünk lévő Kiefer Ferenc kivételével – nem fogadta be őket; remélem, a mennyei akadémia tagjaiként jóindulattal néznek le rám…