a diplomával a kezemben szakmaközeli álláshoz nem
juthattam, inkább szabadúszóként nyelvtanítottam, tolmácsoltam és
fordítottam, mintsem elhelyezkedjem valahol, ahol az álmaimhoz
képest napi nyolc órán át csak unatkozni tudtam volna.
Első tanárom a szakon Kiefer Ferenc volt, aki
nemrég jött meg az USA-ból, tele friss ideákkal. Sajnos csak egy
tanévig volt velünk, ugyanis elvonult Stockholmba professzorkodni,
amiért megorroltunk rá, hiszen ő volt a szak egyik vonzereje. (Nem
is jött vissza, csak miután végeztünk.) „Bosszúból” a
szakdolgozatomat az USA-ban megjelentetett mondattani könyve
kritikájából és továbbelemzéséből írtam, és Kiefert csak jóval
később kezdtem el mesteremnek tartani, amikor egyik kedvenc
területével, a morfológiával kezdtem foglalkozni, illetve amikor
megszervezte az új magyar nyelvészet bibliájának számító
Strukturális magyar nyelvtan munkálatait és (részben amerikai)
kiadását.
Nem jártunk rosszul, mert Kiefer után a legendás
emlékezetű Szépe György lett az „atyamesterünk”. Róla a 80.
születésnapjára írtam egy amolyan „párhuzamos életrajzot” az Élet és
Irodalom számára a vele nagyjából egy időben született Kiefert is
ünnepelve. Szépe életműve túlzás nélkül a mai korszerű hazai
nyelvtudomány egésze, annak sok színes irányzatával és egymással jó
kapcsolatokat ápoló művelőivel. Ennek megalapozására, létrehozására
és menedzselésére valószínűleg egyedül ő volt képes. Szegedi
„szabadságomban” magam dolgozhattam ki a kurzusaimat, de a tanszéken
egyedül voltam generatív nyelvész, és Mártonfi másfél évvel későbbi
távozása után a karon is. Szépét viszont a Nyelvtudományi Intézetben
egy csapat fiatal nyelvész vette körül, s belőlem is ebben az
állandóan vitatkozó és megújuló közegben lett véglegesen és
visszavonhatatlanul nyelvész.
A harmadik „óriás” a távolról klasszikus német
professzornak mutatkozó Telegdi Zsigmond volt. Közel- és távollátó
szemüvegét cserélgetve olvasta fel órajegyzeteit, illetve nézett
ránk átható tekintettel, időnként el-elmosolyodva – bár akkor még
nem mindig értettük, min is mosolyog. Telegdi rendkívüli
műveltséggel bírt; idősebb korában is nyitott szellemmel követte a
nyelvészet fejleményeit és támogatta a fiatalokat, kritikus szemmel
olvasva munkáikat.
A szegedi Angol Tanszéken lévő szobámban három
nagy tanáregyéniség képét tettem ki, akik közül valódi mesterem csak
egyikük volt, az előbb említett Telegdi. A ma már talán elfeledett
Szenczi Miklós az angol irodalom professzora volt az ELTE-n, aki
óriási tudásával és emberi kedvességével nyűgözte le a hallgatókat –
már aki elég előre ült a teremben, hogy sokszor alig hallható hangon
elmondott előadásait követni tudja. Ő a háború után aberdeeni
egyetemi katedráját hagyta ott, hogy hazajöjjön a – reményei szerint
– épülő demokráciába, amely azonban nem sokáig tűrte az ellenséges
világ kultúrájának terjesztését.
Országh László képét azért akasztottam ki, hogy a
hallgatók lássák a hazánkban talán utolsó angol gentlemannek az
arcvonásait is, aki debreceni professzorként az angol–amerikai
kultúra-, nyelv- és irodalomtudomány megfellebbezhetetlen tekintélye
volt. Akkor még nem tudhattam, hogy amikor 2002-ben az MTA
Nyelvtudományi Intézetének igazgatója leszek, A magyar nyelv
nagyszótára újraindításában és a bezárással fenyegetett munkálatok
megmentésében az ő példáját fogom követni: Országh ugyanis, miután a
Rákosi-korszakban az összes nyugati nyelv-szakot megszüntették, a
Nyelvtudományi Intézetben lexikográfusi szakértelmét kamatoztatva
csekély tíz év alatt egy hozzá hasonlóan oda „száműzött” munkatársi
gárdával összeállította a hétkötetes értelmező szótárt.
Az evilági Akadémia – a máig köztünk lévő Kiefer
Ferenc kivételével – nem fogadta be őket; remélem, a mennyei
akadémia tagjaiként jóindulattal néznek le rám…
|