Portugália a huszadik században

A Szilágyi István, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi Intézetének egyetemi tanára által írt monográfia, amely Portugália XX. századi történeti, politikai és gazdasági fejlődését vizsgálja mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból, releváns és fontos munka. A szerző helyesen hangsúlyozza, hogy az ibériai ország számos hasonlóságot mutat Magyarországgal történelmi fejlődése, igazgatási rendszere és gazdasági fejlettsége terén.

A könyv szerkezetileg négy fejezetből áll, és kronológiai sorrendben mutatja be Portugália történeti, politikai és gazdasági fejlődését, valamint az Európai Unióban való helyét és érdekérvényesítését.

Az első fejezet a Római Birodalomtól az 1926. május 28-i katonai hatalomátvételig tekinti át az ibériai ország történetét. Nagyon jónak tartom, hogy a szerző az Első Köztársaság időszakának politikai, gazdasági és szociális problémáit is részletesen bemutatja. A republikánus tábor megosztottsága miatt kormányzati instabilitás bontakozott ki, amelyet tovább súlyosbított a gazdasági, pénzügyi válság (növekvő infláció és költségvetési hiány, valamint a portugál nemzeti valuta, az escudo leértékelése). 1918 decemberében Sidónio Pais államcsíny útján hatalomra jutott elnök meggyilkolása után rövid ideig tartó polgárháborús állapotok következtek, amelyet 1919 januárjában királypárti felkelés követett. A monarchista felkelők végül 1919. február 13-án vereséget szenvedtek a köztársasági erőktől. A köztársasági rezsim nem tudta az országot sem politikailag, sem gazdaságilag stabilizálni. 1926. május 28-án Manuel Gomes da Costa vezetésével katonai államcsínyt hajtottak végre. A katonai vezetők közötti hatalmi küzdelem és érdekellentét azonban megakadályozta a rendszer tartós stabilizálását. Portugália legújabb kori történetében a fordulópontot, António de Oliveira Salazar pénzügyminiszteri (1928. április 18.), majd miniszterelnöki kinevezése (1932. július 5.) jelentette. Kezdetét vette a közel négy évtizedig fennálló konzervatív, tekintélyuralmi és korporatista elemeket tartalmazó diktatorikus politikai berendezkedés.

A könyv második fejezete a Salazar által kiépített „Új Államtól” egészen az 1974. április 25-i „vörös szegfűs” forradalomig mutatja be Portugália legújabb kori történetét. Helytállónak tartom a szerző azon megállapítását, hogy Salazar hatalomra kerülésekor nem rendelkezett erős, könnyen mozgósítható tömegmozgalommal. Salazar Új Állama (Estado Novo) olyan konzervatív-tekintélyuralmi rezsim volt, amely autarkiára rendezkedett be, de a kormányfő személyisége eltért a legtöbb európai országban hatalomra került diktátorétól. Ugyanakkor a diktátor nélküli diktatúra intézményesítette az országban a személyi kultuszt.
A Salazar által kiépített rendszer az 1969-ben bekövetkezett halálát követően egészen 1974. április 25-ig fennmaradt. A Marcello Caetano (1968–1974) által jelzett korszakot azonban a politikai nyitás és demokratizálás helyett a befelé fordulás és a mozdulatlanság jellemezte. Az 1970-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy Marcello Caetano korporatív-tekintélyuralmi rendszere képtelen volt Portugália alapvető társadalmi, politikai és gazdasági problémáinak megoldására. Caetano és az őt támogató politikai elit nem volt hajlandó a rendszer liberalizációjára és az ország demokratikus átalakítására.

Rendkívül hasznosnak és lényegre törőnek tartom a Második Köztársaság külpolitikájáról szóló alfejezetet. Salazar és Caetano rendszerének geopolitikai gondolkodását és külpolitikai gyakorlatát a birodalomépítő retorika, a világtörténelmi civilizációs küldetés és kivételesség jellemezte. A bipoláris világ viszonyai között ezek az elemek később kiegészültek a nyugati világ és a kereszténység értékei védelmében Portugália által betöltött különleges szereppel.

A könyv harmadik fejezete a demokratikus átalakulás folyamatával és a Harmadik Köztársaság megalakulásával, annak intézményi hátterével és politikai berendezkedésének főbb jellemzőivel foglalkozik. A portugál rendszerváltoztatásban szerepet játszott a Caetano miniszterelnök vezette korporatív tekintélyuralmi rendszer megújulásra való képtelensége és az egykori afrikai portugál gyarmatokon elszenvedett katonai vereség. A portugál átalakulás folyamatában kulcsfontosságú szerepe volt a hadseregnek. Az 1974. április 25-én hatalomra került Fegyveres Erők Mozgalmának fő feladata Portugália demokratizálása és a gyarmati háború lezárása mellett az ország gazdasági fejlődésének előmozdítása volt. Kiemelendő a szerző azon megközelítése, hogy a portugál demokratizálódási folyamatot nemzetközi összefüggésben vizsgálja.

A szerző a rendszerváltoztatás során nem szorítkozik kizárólag az eseménytörténet ismertetésére, hanem részletesen elemzi az államosítással együtt járó gazdasági problémákat (növekvő költségvetési hiány, infláció és munkanélküliség, valamint 1975 novemberében az escudo 15%-os leértékelése). A portugál demokratikus átalakulás az 1976. április 2-án elfogadott alkotmánnyal, majd ugyanebben a hónapban megtartott (április 25.) törvényhozási választásokkal és a június 27-i elnök-, végül a december 12-i önkormányzati választásokkal fejeződött be.

Az alkotmányos politikai berendezkedés vizsgálatánál relevánsnak tartom a köztársasági elnöki tisztség mellett működő, konzultatív-tanácsadó testület, az Államtanács intézményének bemutatását. Végső soron az 1986 januárjában megtartott elnökválasztással nemcsak a politikai berendezkedés konszolidációjának szakasza zárult le szimbolikus értelemben, hanem stabilizálódott a kétpólusú és mérsékelt kétpártrendszer, s kezdetét vette a szocialista köztársasági elnök és szociáldemokrata irányítású kormány tízéves hatalmi társbérletben (kohabitáció) történő együttélése.

A demokratikus politikai berendezkedés fontos alkotóeleme a szakszervezeti és érdekképviseleti rendszer és a társadalmi megállapodás, amely az elmúlt évtizedben jelentős változáson ment keresztül. Portugáliában a szociális érdekvédelem neokorporatív intézményi szervezete épült ki, de az ibériai országban inkább az érdekegyeztetési folyamatban részt vevő felek által keretegyezményekben rögzített társadalmi megegyezés fogalmát használják. Nagyon jónak tartom, hogy a szerző részletesen megmagyarázza a társadalmi megállapodás fogalmát, amely túlmutat a háromszereplős érdekvédelem rendszerén.

A regionalizmus és régióépítés Portugáliában alfejezet célja a portugál regionális tervezés történelmi fejlődésének bemutatása mellett az adminisztratív régiók jogi szabályozásának vizsgálata. A szerző helyesen mutat rá arra, hogy a portugál régióépítés egyik fő célja a különböző területek között fennálló fejlettségbeli különbségek mérséklése. Kiválóan elemzi az 1998. évi 19. törvénnyel kapcsolatos sikertelen népszavazást, amely az ország új régiós beosztására vonatkozott. Ennek vizsgálata során részletesen bemutatja a főbb ok és okozati összefüggéseket, amelyek szerepet játszottak Portugália regionális átszervezéséről szóló népszavazás sikertelenségében. A szerző megállapítja, hogy a régióhatárok és a régiónagyság kérdésében zajló viták során a népszavazásra bocsátott nyolcrégiós modellt szakmai körökben sem támogatták, ugyanakkor a 60-as években kialakított öt szárazföldi területi középszint közigazgatási régióvá szervezése jóval nagyobb támogatottságot élvezett.
A könyv utolsó fejezete az ország EU-hoz való csatlakozási folyamatával, a portugál nemzeti érdekérvényesítéssel és a modernizáció dilemmáival foglalkozik. Ennek során a szerző részletesen bemutatja Portugália és a Közös Piac közötti csatlakozási tárgyalások során felmerült főbb problémákat (az ibériai ország agrárszektorának elmaradottsága, a szabad munkaerő-áramlás és a halászat, valamint a textilipar szerkezeti nehézségei)

A portugál európai uniós politika jobb megértését szolgálja az EU támogatásainak felhasználásáról szóló alfejezet. Az ibériai ország gazdasági fejlődésében és fejlettségbeli különbségeinek mérséklésében meghatározó szerepet játszottak az Európai Unió Strukturális alapjai és a Kohéziós alap által biztosított finanszírozási források, melyek együttesen Portugália bruttó nemzeti össztermékének 4,2%-át teszik ki. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a szerző az európai uniós források felhasználásával kapcsolatosan kitér a területi-gazdasági és jövedelem színvonalában megmutatkozó különbségek problémáira. Egyetértek Szilágyi István azon következtetésével, hogy az ibériai ország közel három évtizedes uniós tagsága ellenére sem tudott kitörni félperifériás helyzetéből.

A szerző végül a „Hová tartasz, Portugália?” kérdés kapcsán részletesen elemzi a portugál gazdaság elmúlt másfél évtizedben végbement gyengébb teljesítményének okait. Portugália számára a jelenlegi helyzetből a kitörési pontot az exportdiverzifikáció mellett az új értékesítési piacok (Afrika, Ázsia és Latin-Amerika) megszerzése jelentheti. Relevánsnak tartom a szakirodalomban megfogalmazott állítást, hogy Portugália esetében „elvesztegetett évtizedről” beszélhetünk. A modernizáció különböző típusainak bemutatásánál Szilágyi István nem szorítkozik a hagyományos megközelítésekre, hanem a nemzetközi szakirodalom tapasztalataira támaszkodva megvizsgálja a konzervatív modernizáció koncepcióját és annak fő sajátosságait. Portugália – akárcsak a kelet-közép-európai országok – számára az EU típusú demokratikus gazdasági, politikai és értékrendszert érvényesítő integrációk segíthetik elő a legjobban a modernizációt.

Összességében véve Szilágyi István huszadik századi Portugáliáról szóló könyve rendkívül érdekes, ismeretekben gazdag és holisztikus szemléletmódot alkalmazó munka, amely részletes betekintést nyújt az ország XX. századi történeti, jogi és gazdasági fejlődésébe. Mivel a szerző Portugália vizsgálatánál interdiszciplináris módszert használ, kitérve a történeti mellett a jogi, politológiai és gazdasági összefüggésekre, ezért monográfiáját hiánypótló munkának tartom a hazai felsőoktatás alap- és mesterszakos képzésein. A könyv rendkívül hasznos lehet az ibériai félsziget államainak XX. századi történelmével, gazdaságával, az Európai Unióval foglalkozó kutatók és PhD-hallgatók számára is, mivel a legújabb szakirodalomra támaszkodva számos olyan kérdést (lásd: modernizáció és félperifériális helyzetből való kitörés esélyei) vet fel, amely a kelet-közép-európai államok szempontjából is relevanciával bír. (Szilágyi István: Portugália a huszadik században. Budapest: L’Harmattan, 2015, 280 p.)

Domonkos Endre

tudományos munkatárs, Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Kar Nemzetközi és Európa-tanulmányok Intézeti Tanszék