Ebben az évben 450 esztendeje, hogy Szigetvár és vele együtt Gyula elesett, s ezt követően a 17. század végéig a magyarországi oszmán uralom fenntartásának fontos és időnként meghatározó központjai lettek. 1566-ban mindkét erőd, Egerhez hasonlóan, országrészeket védett, s tízezrek imádkoztak azért, hogy ezek a várak megmaradjanak magyar kézben, s az oszmán-török áradatot, amely negyedszázaddal korábban elérte hazánkat, végre meg lehessen állítani. Kemény harcban esett el mindkét erőd. Gyula várának és parancsnokának, Kerecsényi Lászlónak emléke az utókor szemében kicsit megkopott, Szigetváré pedig felmagasztalódott, mert a költő Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben remek emléket állított neki. Olyat, amilyet az évszázados felejtés sem tudott elszürkíteni, mert a Zrínyi-saga egyszerre szólt a Dél-Dunántúlról, a magyar végvári vonal horvát katonáiról, Zrínyi és más magyar főurak tevékeny hazaszeretetéről és vitézségéről, a magyar rendi hagyományokról, valamint a Habsburg Monarchia világtörténelmi szerepéről a kereszténység és az iszlám közötti küzdelemben. Így aztán jócskán lehetett válogatni a szempontok és érdekek szerint, kinek melyik Zrínyi kellett. A szigetvári hős, dédunokája művészi interpretálásának köszönhetően, az ébredő magyar nemzeti tudat egyik központi alakja lett. De ezzel egyidejűleg a Monarchiának is szinte sztárolt hőse volt, főleg Theodor Körner drámájának és Peter Krafft remek képének köszönhetően, amely több példányban készült, s a birodalom különböző távoli szögleteiben is egyidejűleg látható volt. Napjainkig zajlik hazánkban a vita írók-költők és történészek között, hogy a szigetvári hős valójában ki is volt. A nemzeti irodalmi hagyomány és számos historikus Zrínyi Miklóst amolyan „elő-kurucnak” tartja. A történészek többsége pedig sokkal inkább egy realista és nagyhatalmú főúrnak, aki egyszerre volt otthon Varasdon, Pozsonyban és Bécsben. Olyan magyar politikus volt, akit sohasem kísértett meg a Szulejmán szultán vezíreivel és pasáival való együttműködés. Határozottan képviselte: a magyaroknak és a horvátoknak a Habsburgok mellett a helyük, s az Oszmán Birodalom ellen segítséget csak onnét remélhetnek. Jól ismerte kortársai s apja nemzedékének politikai vargabetűit: egyszer itt, egyszer ott, amellyel családjuknak szerezhettek ugyan vagyont, de ezzel a Magyar Királyság romlását segítették elő. Minden bizonnyal keserű, s valószínűleg trágár szavakkal illethette János Zsigmond erdélyi fejedelmet, amikor kémeitől megtudta, hogy Szulejmán szultánt és ezzel Magyarországra felvonuló hadát Zimonyban köszöntötte. Joggal tette, mondhatja a kort jól ismerő történész, hiszen az 1566. évi hadjárat egyik és talán legkézenfekvőbb célja az ő, János Zsigmond országának „megmentése” volt, hogy azt a Magyar Királyság ne tudja katonai erővel meg a lázadó székelyek segítségével a királyságba visszaterelni. Gyula elfoglalása az oszmán vezetésnek nemcsak azért volt stratégiai kérdés, hogy a Dél-Alföldet uralja, hanem azért is, hogy kapcsolattartása Gyulafehérvárral zavartalan legyen. Az 1566-os esztendő és a korszak legtöbb éve nemcsak arról szólt, hogy a török jött és pusztította Magyarországot, hanem arról is, hogy elődeink miként marakodtak egymással, miként ártottak egymásnak, s többnyire mily könnyű eszközei voltak a szultáni politikának. Az agg szultán valószínűleg nem indul útnak, ha a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség viszonya nem romlik meg annyira, hogy János Zsigmond tanácsadóinak fejében már a Lengyelországba menekülés lehetősége is felmerült. Ez, sajnos, nincs benne a magyar köztudatban, de az iskolai tankönyvekben sem, mert a magyar nemzeti tudat az elmúlt kétszáz évben olyan múltbeli (középkori és kora újkori) magyar összetartást és összefogást feltételez vagy vetít bele a múlt századaiba, amely akkor nem létezett. Az érdek, a büszkeség, az ellenstratégiák és a külföldi kapcsolatok felülírták azt a 20. századi gondolatvilágot, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”.

Sokan vallják azt a gondolatot hazánkban, hogy mi mindig két ellenség között őrlődtünk, s egyik kutya volt, a másik eb: Habsburgok és oszmánok, németek-amerikaiak és orosz-szovjetek között. Csakhogy azon nyugati hatalmak, amelyek befolyásuk alá kívántak vonni bennünket, s ezt többé-kevésbé meg is tudták tenni, és a keleti birodalmak között civilizációs különbség, sőt ütközés volt. Az előre vivő erők már a késő középkortól Nyugatról jöttek Magyarországra, s így volt ez a 16–17. században is. De persze időnként jól meg lehetett húzódni a Török Birodalom árnyékában, akár Erdélyben, akár a hódoltságban. De ennek a politikának kényszerekkel teli elfogadásáért, miként a szovjet világhoz való dörgölőzésért is, nagy árat fizettünk. Mindkettő hatásaként máig ható nemzeti beidegződések, történelem- és jelenértelmezési attitűdök alakultak ki, amelyek napjainkban is alakítói nemcsak az emlékezetpolitikának, hanem a politikai gondolkozásnak, sőt a közbeszédnek is. Sajátos, hogy a 17. század végén a töröktől való felszabadulásnak eleink nem nagyon tudtak örülni; de az 1990-es évek Magyarországán sem voltak kevesen azok, akik vágyták vissza az „átkost”. Lehet, hogy sántít az analógia, de mégis érdemes elgondolkozni rajta. Még akkor is, ha tudjuk és méltányosan el kell ismernünk: a kortársak számára ezek a választások sokszor valóban a körülmények kegyetlen szorításából, az elkerülhetetlen vállalásából fakadtak, és hosszú távú következményeik sem látszottak mindig tisztán.

A szigetvári hagyomány a fentiekkel szemben Hunyadi János emlékét idézi. Azét a katonáét és politikusét, aki megértette, hogy a Magyar Királyság

végveszélybe kerül, ha az Oszmán Birodalmat nemzetközi összefogással nem tudja kiszorítani a Balkán-félszigetről. Két hadjárata kudarcba fulladt, de Várna és Rigómező tapasztalatai nélkül katonái aligha tudták volna megállítani a Konstantinápolyt elfoglaló II. Mehmed szultán seregét Nándorfehérvárnál, 1456-ban. A nagy hadvezér fia, Mátyás király azonban letért apja útjáról, s a 15. század második felében tanácsadóival együtt elmulasztotta megtenni azt, amivel a 16–17. századi kálváriát ha elkerülni nem is, de mértékét csökkenteni lehetett volna. Mert közben a vad anatóliai tigrisből megveszett elefánt lett, a szultánok lehetőségei messze meghaladták az egyébként csak a csehekre és morvákra számítható magyar királyok katonai-gazdasági képességeit. Nem volt esély a győzelemre, vereségekre ítéltetett az ország és arra a rögös történelmi útra, amelyen az elmúlt századokban kellett végigmennie. Csak a „gloire” maradt velünk az Árpádoktól és a gótikus kor nagy magyar királyaitól, de nem az erő. S vele egy becsülendő, de sokszor megmosolyogható veretes büszkeség, hogy mi közép-európai nagyhatalom vagy legalább középhatalom vagyunk. Ennek retorikája szép és néha felemelő, csak a reálpolitika az elmúlt századokban mást mutatott, s erre a trianoni tragédia talán mindenkit ráébresztett.

A múlt azonban sohasem volt egyenes vonalú, miként a jelen is mindig ellentmondásokkal teljes. Mindig volt és mindig van olyan választás, hogy megpróbálkozzunk a fejünkre jövő vész feltartóztatásával vagy eltérítésével. Ezt értette meg a maga korában talán egyedülálló módon Zrínyi Miklós. Jól látta, hogy a magyarországi oszmán-török katonai offenzíva az 1550-es évek elején kifulladt, és egy olyan végvári védelmi rendszer fejlődött fel, amely méltó ellenfele a magyarországi török haderőnek. Így minden erődöt, amelyet a helyi törökök támadnak, foggal-körömmel védeni kell, sőt ellentámadásba kell átmenni mindenütt, ahol csak lehet. Szigetvár, Gyula és Eger ennek az új minőségű és tartalmú rendszernek voltak – Szakály Ferenc elnevezésével élve – a „fővárai”. A magyarországi török katonai parancsnokok jól látták ezt, s ezért tettek meg mindent a szultáni hadjárat megindítása érdekében Isztambulban, ami egyébként jól jött az új nagyvezérnek, Szokollu Mehmed pasának is, aki mindenképp, saját helyzetének megerősítésére is, sikert akart felmutatni a dunai fronton. A három vár közül Gyula elfoglalása az erdélyi helyzet rendezése érdekében eldöntött volt. Hogy a szultáni had Eger vagy Szigetvár ellen induljon-e, abban az időjárás és Zrínyinek a magyarországi török parancsnokok közötti híre volt a döntő. Féltek tőle, veszélyesnek látták, tehát vesznie kellett, amit a katonai aszimmetria előre borítékolt.

Szulejmán szultán szigetvári hadjárata nemcsak a nagy szultán utolsó magyarországi felvonulása volt, hanem annak a korszaknak is a vége, amely 1521-ben Nándorfehérvár elfoglalásával kezdődött, s amelynek a mohácsi csata és Buda megszállása voltak a kicsúcsosodási pontjai. A szigetvári hősi ellenállás és a sok ezer török katona halála azt jelezte, nem lesz már többé könnyű oszmán-török győzelem Magyarországon. A szigetvári bátor védekezés megmutatta, hogy a Magyar Királyság kezd talpra állni. Vége az 1540-es évek sokkjának, a fejvesztett meneküléseknek. A magyar és horvát katonák bátorsága, a haditechnikai fejlesztések, a várépítések a Haditanács irányításával, az osztrák és csehországi tartományok segítségei, valamint a magyar és a bécsi rendszerek összecsiszolódása következtében olyan struktúra jött létre nagy kiterjedéssel és mélységgel, amely valóban a kereszténység vagy a nyugati civilizáció védvonala volt Gyulától, majd Szatmártól legalább ezer kilométer hosszan, az adriai Zengg váráig.

A magyar–török kapcsolatok az évszázadok során változtak. Az egykori ellenfelekből már a 18. században barátok lettek. Ezzel persze a múlt nem szépült meg. A magyar történészek már akkor olvasták az oszmán-török forrásokat, amikor ezt még Isztambulban is kevesen tették. Így a magyar történetírás tudásanyaga is nagy és szétágazó. De rengeteg a hiányosság. Az idei évre meghirdetett „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékévet arra is igyekszünk felhasználni, hogy kollégáink múltbeli írásait újraolvassuk: ahol kell, javítsuk, ahol időtálló gondolatokra bukkanunk, azokat megerősítsük, és a 21. század világának megőrizzük. S persze, mindent megteszünk azért, hogy a múlt titkait kifürkésszük, feküdjenek azok forrásai akár levéltárak poros polcain, akár mélyen a földben a Szigetvár környéki szőlőhegyeken.

E munka néhány állomásáról adnak számot az itt következő írások, amelyek egyszerre próbálják megvilágítani a török hódítás tágabb, európai összefüggéseit, a magyar állam és társadalom útkereséseit, Zrínyi Miklós valóban hősi tettének sorsfordító jelentőségét, a nagy ellenfél, Szulejmán szultán birodalmi politikájának kudarcát és a Nagyszerűnek és Törvényhozónak is nevezett uralkodó porhüvelyének és magyarországi emlékhelyének sorsát.
 

Készült az NKFIH K 116270 számú, Szigetvár és Turbék politikai, katonai és szakrális szerepe az oszmán-Habsburg nagyhatalmi vetélkedésben és a magyarországi török berendezkedésben – tények és emlékezet című projektje keretében.
 

Kulcsszavak: oszmán-török hódítás, Szigetvár ostroma, Zrínyi Miklós hősiessége, végvári rendszer, kényszerek és választások a magyar történelemben, magyar történeti tudat