A történelmi emlékezet
„A nap leáldozni készült, vérpatakban megtört néhány sugárt vetve
vissza Mohács téreire, hol az élet-halál csatáját vívták az
egyenetlenkedés hagymázától hervasztott magyar nemzet bátor sőt
merész, de rosszul rendezett hadai, a 200 ezer ember és mintegy 2000
hajó kíséretében megjelent, s apró harczokkal már néhány nap óta
ingerlett hatalmas török szultánnal, I-ső Szulejmánnal. Hajnala e
napnak szépen hasadt, reményteljes volt, alkonyata szomorú, a
magyarra halotti gyászt hozó.” (Jászay, 1846, 2) Ezekkel a sorokkal
kezdődik a kiváló tudós Jászay Pál mohácsi csatát követő hónapokról
szóló nevezetes könyve, melynek alaptónusa a saját korának
lenyomata, mondanivalója azonban meghatározta a következő százhetven
év török korról alkotott felfogását. Ehhez persze hozzájárult a
reformkor nagyjainak és az 1848–1849-es szabadságharc túlélőinek
(íróknak, politikusoknak, egyháziaknak) hasonló véleménye: a mohácsi
csatasíkon valami kisiklott, és azóta sem sikerült visszaállítani a
magyar nemzet sorsát és jövőjét a helyes vágányra.
A történelmi bűnnek természetesen voltak tettesei
és elszenvedői. Utóbbi – a magyar nemzet egységes nemzeti tömbben
kezelt monolitja – korokon keresztül állandó volt, míg az elkövetők
köre folyamatosan bővült és terebélyesedett. Az emigráció
gondolkodói vérmérsékletüktől függően kárhoztatták a Habsburgok
álnok aknamunkáját és a bárói széthúzást, a 20. század elején a
nemzet nemzetiségeinek és nemtelenjeinek lenézését, a század közepén
pedig a degenerált urizálás öngyilkos önzését. Minden kor megvívta a
saját Mohács-harcát, és jelenének politikai felfogásához gyártott
saját múltat. A gyakori politikai kurzusváltásokon át azonban
kikristályosodott a mohácsi csatának és a magyarság török kori nagy
sorsfordulóinak egy markáns értelmezése. Ennek központi elemei közé
tartozott a korabeli magyar politikai elit sommás elítélése, az
alkalmatlanság, az árulás, az emberi gyengeségek kihangsúlyozása, a
keresztény propagandisztikus megnyilatkozások álságossága és a
Nyugat árulása. Ezt a képet sugallják a használatban levő
tankönyvek, ebben a szellemben zajlik a közbeszéd és a közélet,
mindez azonban elhomályosította a tisztánlátást, és a magyar
történelmi tudat súlyos torzulásához vezetett. Ennek bizonyítására
legyen most elég a nép szava, hiszen a Szulejmán című népszerű
filmsorozathoz írt elektronikus hozzászólásokban bár Mohácsról
írnak, a jelenről szólnak, és véleményükhöz szellemi argumentációnak
a magyar közgondolkodásban levő történelmi képet használják. A
magyar társadalom a „normális” időből kizökkent helyzetként értékeli
saját török kori történelmét, ennek egyenes következményeként
zárójelben tartja az utolsó ötszáz évét, és várja sorsának „egyszer
csak valahogy” a normalitásba való visszatérését. Azonban ha
helytelen az alapképlet – a mohácsi csata okainak és
következményeinek értékelése –, akkor miképpen várható el a török
kor reális megítélése vagy a jelenben való józan tájékozódás?
A magyar társadalom egy részének tudatában így vált a magyar
történelem a kiválasztottságon alapuló üdvtörténetté, a másik rész
számára azonban egyfajta „kárhozattörténetté” állt össze, amelyben
minden csapás jogos és megérdemelt, a végén pedig nem várhat
feloldozás. Ha ehhez a képhez nem nyúlhatunk hozzá, akkor a
történettudomány öncélúvá és funkciótlanná válik, elveszti értelmét,
illetve jelentőségét a mindennapok szervezésében. Innentől nem
pusztán történeti, hanem egyben nemzeti sorskérdés is a török kori
sorsfordulók helyes értelmezése, és nem lehetséges végtelen számú
olvasat.
Érdemes az elején leszögezni, hogy a százötven
éves oszmán megszállás mérhetetlen szenvedést okozott az országnak.
Egy olyan virágzó kultúrát tüntetett el, amelynek ma csak a
törmelékét ismerjük. Rendkívül sok káros folyamat indult meg,
amelyek magukban hordozták a modern kor magyar bukásainak csíráját.
Emiatt nem szabad az agresszor és áldozat szerepet annulálni, mert
számunka a Mohácsnál vagy Szigetvárnál eleső katonák szenvedése nem
lehet egyenlő az ellenoldalon küszködő janicsárokéval. Még ha
mindezt ma felesleges bárkinek is felróni, elkenni sem illik.
Ezzel együtt a késő középkori sorsfordító
eseményeknek lehetséges egy, a megszokottól eltérő – megkockáztatom
–, pozitívabb olvasata, amely úgy is koherens és egzakt, ha az a
bizonyos pohár félig tele van, és nem „mi” loccsantottuk ki a
maradékot.
A vereség ideje
A magyar történelmi tudat egyik legszilárdabb pontja 1526. augusztus
29. Aki ezt ismeri, az a magyar nemzet közösségének tagja, aki nem,
az kívül reked rajta. Ugyanakkor a mohácsi csata időpontja azon
kevés történelmi dátum közé tartozik, amely a környező népek
többségének tankönyveiben is szerepel, mintegy halvány
visszfényeként az egykor Hungáriának nevezett közös haza tudatának.
A mohácsi csata azonban évtizedekkel korábban
eldőlt, a Duna jobboldali árterének lapályán valójában már csak egy
fontos felvonás végjátéka zajlott. A vereséghez vezető úton
természetesen sok jelzőkövet ki lehetne emelni, ám a Magyar
Királyság történelmének első sorsfordulója az volt, amikor az Oszmán
Birodalom a 14. század végén megjelent a határok tág előterében. A
magyar történetírás ugyanis még mindig nem hangsúlyozza eléggé, hogy
ez az államalakulat hódításra született, a „békés egymás mellett
élés” politikája a rendszeréből adódóan nem volt lehetséges. A
hadakozás számukra több volt kényszerítő hagyománynál. Miként
Szulejmán szultán 1526 elején I. Ferenc francia királynak
megfogalmazta: „A mi dicső őseink és nagyfényű nagyapáink […] soha
nem szűntek meg hadakozni az ellenség visszaszorítására és az
országok elfoglalására. Mi is, szintén az ő nyomaikon indultunk. Mi
tartományokat és erődöket, melyekhez nehéz volt hozzáférni,
elfoglaltunk minden időben. Paripánk fel van nyergelve, kardunk
oldalunkon van éjjel és nappal.” (Szalay, 1859, 6.) Az oszmán
birodalmiság elve egyszerűen a hódításon alapult. Ez a türelmetlen
vágy a nomád hatalmi ideológiából, illetve az iszlám
univerzalizmusból táplálkozott, és áthatotta a hadsereget, valamint
az államapparátust is. A hódításban minden társadalmi csoport
érdekelt volt, ez adta meg az oszmán állam dinamizmusát, ez állt
sikereinek hátterében – és ez okozta évszázadokkal később bukását
is.
Természetesen a magyar történelem (sem) volt
eleve determinált, kereke fordulhatott volna másképp is a 15. század
első évtizedeiben. Az oszmánok uralmát elsöpörhette volna Timur
Lenk, és a Luxemburgi Zsigmond irányította dinasztikus
államkonglomerátum is erősebb volt annál, mint amit a nikápolyi
(1396) és a galambóci vereség (1428) mutat. Az Oszmán Birodalom
azonban túlélte a válságot és az 1430-as években visszatért az
eredeti koncepcióhoz, a fennhatóság minél távolabbi
kiterjesztéséhez. Ezzel szemben csak egy nagy, lehetőleg minél
nagyobb, közép-európai dinasztikus állam vehette volna fel a
versenyt, azonban ennek lehetősége Habsburg Albert osztrák herceg,
német, cseh és magyar király 1439. október 27-én bekövetkezett
halálával tovaszállt.
A magyar történetírás és közgondolkodás a 19.
század közepétől a nemzet szemszögéből értékelte az egyes történelmi
korokat, és ez a szemlélet emelte piedesztálra Hunyadi (I.) Mátyás
(1458–1490) uralkodásának idejét. E harminckét év önmagában álló
vizsgálata azonban elfedi azt a valóságot, hogy ez az éra éppen
kivétel volt, és a magyar politikai elit nem véletlenül gondolkodott
folyamatosan dinasztikus kapcsolatokban. Élhetünk a gyanúperrel,
hogy mindezt a nyugati államfejlődés megszokott módján túl a magyar
arisztokrácia helyzetfelismerése tartotta napirenden, amely
tisztában volt az ország erejével, és tudta, hogy önmagukban nem
lesznek elegendők a harc sikeres megvívásához. Ez állt a Jagellók és
Habsburgok trónigényének és magyarországi táborának hátterében, és
Mátyás a nyugati hadjárataival csupán elődei birodalmát „álmodta
újra”, küzdve azért, ami számukra még természetes módon megvolt.
Tudományos körökben ma már nem okoz meglepetést
az a megállapítás, hogy a Mátyás halálát követő – és a mohácsi
vereséget megelőző – három és fél évtized Jagelló uralma fikarcnyit
sem volt rosszabb elődjénél. Elég csak a hazai humanizmus és
reneszánsz eredményeire gondolni, és az ország tényleges erejének
ismeretében teljesen logikus lépés volt a mátyási fekete sereg sokat
bírált leszerelése és a határvédelem átszervezése. A Jagellók
politikájának sikerességét jelzi, hogy Ulászlónak a kezdeti
nehézségek után nem volt belső politikai ellenzéke, és nagybetegen
is sikerült elintéznie fia trónutódlását. Vele ellentétben Mátyásnak
többször is fel kellett lépnie ellenfeleivel szemben, és fiát,
Corvin Jánost sem volt képes a trónra juttatni. Pedig ez a politikai
sikeresség valódi fokmérője.
A két éra lehetőségei közötti legnagyobb
különbséget az okozta, hogy közben az Oszmán Birodalom jelentősen
megerősödött, és ereje, lehetőségei teljesen mások voltak 1520-ban,
mint például 1456-ban. Az oszmán állam I. Szelim (1512–1520) alatt
világbirodalommá vált, míg a Magyar Királyság nem volt képes újabb
erőforrásokat a maga szolgálatába állítani. I. Szulejmán trónra
lépésekor az általa irányított állam legalább ötször erősebb volt
ellenfelénél. Ez az arány eleve lefutottá tette kettejük harcát, és
feleslegessé teszi Nándorfehérvár két ostromának (1456, 1521)
összehasonlítását. A magyar állam egyetlen esélye az lett volna, ha
már ekkor a Habsburgok ülnek Szent István trónján, vagy a Jagellóké
az osztrák területek, mert Közép-Európában az osztrák örökös
tartományokkal voltunk valójában sorsközösségben. Az oszmán
támadások az 1470-es évektől Krajnát, Karintiát, Stájermárkot is
rendszeresen fenyegették, így nem véletlen, hogy a Habsburgokat
különösen érdekelték a magyar viszonyok, és az 1520-as évektől közös
határvédelmi rendszert építettek ki a leginkább veszélyeztetett
horvát végeken. Hosszú út vezetett idáig, mert a 15. század magyar
trónharcai és a magyar korona visszaadása körül kialakult konfliktus
miatt a magyar köznemességben élt egy erős németellenesség, melyet
csak lassan vetkőztek le. A Jagellók cseh és lengyel beágyazottsága
az eltérő államérdekek – baltikumi és német irány – miatt nem
hozhatott annyi segítséget az országnak, amennyire szükség lett
volna. Ezzel nyertünk egy történelmi barátságot a lengyelekkel – a
szomszédság ellenére szinte soha nem konfrontálódott a két állam –,
de az Anjouk, a Jagellók és a Szapolyaiak dinasztikus kapcsolataiból
soha nem lett szorosabb, az oszmánok ellen is használható viszony.
Mindezek ismeretében lehet igazán sajnálni Albert király váratlan
halálát.
A vereség oka
Minden közhiedelemmel ellentétben a mohácsi vereség legfőbb oka az
volt, hogy Szulejmán szultán el akarta foglalni az országot, a
magyar elit pedig jobb híján felvette a kesztyűt, és az egyenlőtlen
feltételek ellenére kiállt az akkori világ legnagyobb hadserege
ellen. Amennyiben elfogadjuk ezt a sommás megállapítást, azonnal
feleslegessé válik minden további lamentálás a magyar hadsereg
létszámán, a hadvezetés minőségén, vagy Szapolyai János erdélyi
vajda késésén. A magyar közgondolkodás azonban máig nem képes
belenyugodni a magyar állam legfontosabb megmérettetésének
végkimenetelébe. Ezzel a tudattal már a kortársak sem voltak képesek
megbirkózni, és ennek köszönhető az a lázas bűnbakkeresés, amely az
elmúlt ötszáz év politikai publicisztikáját és
történelemértelmezését napjainkig oly erősen befolyásolja.
(Rendkívül tanulságos, hogy egy néhány évvel ezelőtt megjelent
kitűnő tanulmánykötetben éppen Szapolyaival kezdődik a magyar
bűnbakok sora, ami azt sugallja, hogy a magyar történelem ezt
megelőző hatszáz dokumentálható évében egy kétes megítélésű személy
sem volt. Ez azt mutatja, hogy a Mohács előtti magyar történelem
értelmezésében soha nem volt olyan diszharmónia, amely
megkérdőjelezte volna az egyes történelmi cselekedetek
érvényességét.) Ennek a frusztráltságnak tudható be, hogy máig
számos teória kering a mohácsi vereség okairól és II. Lajos
haláláról. Ez pedig szükségessé teszi, hogy röviden összefoglaljuk a
kollégák által már több helyütt leírtakat.
A tudományos közvélekedésben máig él az a
vélemény, hogy Szulejmán valójában nem akart támadni, de
felháborította a követét ért méltatlan bánásmód. Szulejmán 1520.
szeptember 30-án lépett trónra és 1521. május 18-án elindult serege
élén a Magyar Királyság ellen. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a
trónra lépés utáni hetekben kiadta a parancsot a hadjárat
előkészítésére. Ennek ismeretében sokadrangú az a kérdés, hogy
érkezett-e szultáni követ a budai udvarba vagy sem. Szulejmán
mindenképp támadni akart, és erről kendőzetlenül vallott 1521. évi
győzelmi jelentésében. „A hitetlenek ellen indítandó szent
hadjáratra határoztam el magamat, s számba vevén a tévelygő
nemzeteket, a kétségbe esett magyarokra fordítottam figyelmemet, a
kiknek húsával és vérével táplálkozott kardunk régi időktől fogva.”
(Thúry, 1893, 373–374., idézi Fodor, 1991, 36–37.) Ezek után már
csak az a kérdés, hogy vajon milyen utasítással érkezett Behrám
csausz II. Lajoshoz. Erre még később visszatérünk, de bármi állt is
a levélben, az egyrészt elfogadhatatlan volt a magyar fél számára,
másrészt a szultán is csak megtévesztésnek szánta, ürügyet keresett
a háborúra.
Nem szabad szem elől téveszteni, hogy Szulejmán
már 1521-ben is Budát akarta elfoglalni, és csak a realitások
vezették Nándorfehérvár alá (Thúry, 1893, 49.; Fodor, 1991, 43–45.).
Attól kezdve, hogy sikerült az ország kapuját bevennie, a stratégiai
célja Buda meghódítása és a Magyar Királyság térdre kényszerítése
lett. A háború követlen oka nem az antagonisztikus gyűlölet vagy
egyéb fátum, hanem egyszerűen a szomszédság volt. Keleten elfogytak
a könnyen meghódítható területek, és az iszlám szent helyek őreként
a muszlimok elleni háborút is mind nehezebb volt megmagyarázni, így
adta magát a legközelebb levő, az évtizedes harcokban már kivérzett
Magyar Királyság elleni frontális támadás. Ha a magyar politikai
elit ügyesebb, erősebb vagy simulékonyabb lett volna, akkor sem
sikerült volna diplomáciai úton Szulejmánt eltéríteni a szándékától.
A Magyar Királyság egyetlen esélye az volt, hogy
az oszmánok minden fronton hadban álltak, így lehetett abban bízni,
hogy nem jut elég erő és figyelem a magyar hadszíntérre. Ez azonban
csak elodázni tudta a támadást, és minden bizonnyal ez az oka a
Nándorfehérvár eleste és a mohácsi csata között eltelt öt
esztendőnek. 1524 májusában meghalt a perzsa Iszmail sah, így az
oszmánok pillanatnyilag fellélegezhettek a keleti fronton. Ráadásul
a következő évben újra fellángolt az Európát megbénító
Habsburg–Valois-háborúskodás, és a Magyar Királyság elvesztette
minden szövetségesét, ezért 1526-ban egyedül kellett szembenéznie a
szultáni hadjárattal. Mindebből azonban nem következik a „Nyugat
hálátlansága, képmutatása stb.” Az európai udvarok számára mások
voltak a prioritások, a balkáni hadszíntér távol volt, az
oszmánokról szóló híreket már megszokták, illetve senki sem gondolta
volna, hogy a Magyar Királyság nem tudja megoldani a problémát.
A mohácsi csatával kapcsolatos divatos „konteók”
elmaradhatatlan eleme a magyar hadsereg elégtelen volta az oszmán
hadigépezettel szemben. Azt azonban nem teszik hozzá, amit B. Szabó
János kutatásaiból már egy évtizede tudunk: hogy a mohácsi síkon a
keresztény Európa legnagyobb hadserege sorakozott fel. Az előző évi
páviai csatában sem a francia király, sem V. Károly német-római
császár nem tudott ennél nagyobb hadat összetrombitálni. A magyar
seregben ott álltak egymás mellett a horvát, a szerb, a cseh, a
morva, a lengyel, az osztrák és a német katonák, így nem tartható „a
már megint egyedül maradtunk” örök magyar keserűsége sem. A magyar
állam ennél többre nem volt képes, és valódi alternatíva az ütközet
előli kitérés sem lehetett.
A 2016. szeptember elején boltokba kerülő, a
mohácsi csatáról és II. Lajos haláláról fennmaradt forrásokat
összegyűjtő kötetben megjelenő írások világosan megmutatják, hogy a
magyar politikai elit felismerte: eljutott teljesítőképességének
határára. Hiába tértek volna ki az ütközet elől, az ország tovább
pusztult és gyengült volna, míg az Oszmán Birodalom a következő
évben még erősebben tért volna vissza. Ebből a kutyaszorítóból,
amelybe saját hibájukon kívül kerültek, nem lehetett veszteségek
nélkül kiszabadulni. A megfizetendő ár pedig a saját életük volt,
ugyanis augusztus 29-én a Magyar Királyság vezetői nem csupán
politikai karrierjüket, hanem életüket is feláldozták az országért.
A magyar történelemben adódott pár olyan dilemma, amelyben csak két
rossz között lehetett választani – elég csak az 1944. októberi
kiugrási kísérletre utalni –, Mohács is ezek közé tartozott. Alá
kell húzni, hogy a mohácsi csata végkimenetele nem a magyar elit
magatartásán, hanem a két-háromszoros túlerőn múlt. A számok nem
hazudnak, az lett volna a csoda, ha győzünk.
A vereség következménye
Közhelyszámba megy, hogy a csata következményeként a középkori
magyar államiság megsemmisült, két király került a trónra, és
polgárháború tört ki, amely az ország három részre szakadását idézte
elő. Ez azonban csak félig igaz, részleteiben mélyebb elemzést
igényel. Szapolyai (I.) János és Habsburg (I.) Ferdinánd királlyá
választása bizonyítja az ország túlélését. A magyar államiság nem
szűnt meg, hanem a megváltozott körülmények között is töretlenül
fennmaradt. A koronázások jelzik, hogy Szulejmán szultán nem érte el
a célját, hiszen a győzelem ellenére sem tudta meghódítani az egész
országot. Szeptember közepén kénytelen volt belátni, hogy még a
fővárost, Budát sem képes tartósan megtartani, ezért a Szerémség
kivételével kivonult az országból.
|
|
Szulejmán visszavonulását sokféleképpen
magyarázták. Mivel az oszmán hódítás más államok esetében is
szakaszosan ment végbe, sokak szerint a szultán tudatos terv alapján
cselekedett. Ezt a tudatosságot azonban valójában a kényszer szülte.
Évtizedekkel később erről ő maga így vallott: „A föntebbi években
isten kegyelméből és győzelmes kardom segélyével meghódítottam
Magyarországot és fővárosát, Budát; de mivel abban az időben nagyon
távol esett a moszlim birodalomtól és így nehéz lett volna a
kormányzása, János király pedig adófizetésre kötelezte magát érte:
ennélfogva Magyarország királyságát a nevezettre ruháztam volt,
annak halála után pedig fiának, Isztfán1
királynak adományoztam.” (Thúry, 1893, 392., idézi: Fodor, 1991,
15.) 1526 telén tehát a közeledő tél, az élelmiszerhiány és a biztos
bázisok messzesége miatt nem szállták meg Budát (Szalay, 1859,
131.). A szakaszos hódítás teóriája tehát nem biztos, hogy
helytálló, hiszen ki volna az a politikus, aki a távoli jövőre vagy
éppen utódjára hagyná a siker learatását? Úgy tűnik, hogy míg a 15.
századi Oszmán Birodalom Szerbiát és Boszniát sem volt képes egyben
lenyelni, Szulejmán államának a sokkal erősebb Magyar Királyság
bizonyult túl nagy falatnak. A szultán hiába érezte uralkodása
legnagyobb győzelmének a 15. század második felében mindinkább
Bizánc örökösének tekintett Magyar Királyság leverését, a siker
rámutatott hatalma véges korlátaira is. A késő középkori Magyar
Királyságnak még egy ekkora vereség után is volt annyi ereje, hogy
életben maradjon, és ne hódoljon be, hanem továbbra is valamilyen
nyugati szövetségben keresse a megoldás kulcsát. A totális és
azonnali megszállás helyett ezért Szulejmán kifinomultabb
technikával volt kénytelen olyan szövetségeseket keresni, akik
fenntartják pozícióit, míg el nem jön a kedvező alkalom egy újabb
támadásra.
Témánk szempontjából kardinális kérdés, hogy mi
történt volna, ha II. Lajos király túléli az ütközetet. A kortárs
forrásokból is kiderül, hogy az európai udvarokban az uralkodó
halálát tekintették a legnagyobb veszteségnek. Valóban ez a mohácsi
csata igazi tragédiája. Lajos megmenekülése azonban csak
szaporította volna a gondokat. Szulejmán ugyanis minden bizonnyal
ugyanazt kérte volna tőle, amit 1528 elején Szapolyai Jánostól:
behódolást és szabad átvonulást az osztrák tartományok felé.
Lajosnak természetesen ezt el kellett volna utasítani, és ennek
következtében már 1527-ben lángokban állt volna az ország. Az
ellenállásért cserébe nem kapott volna akkora segítséget, mint
amekkorát Habsburg Ferdinánd képes volt mozgósítani, a mohácsi csata
borzalmait átélt magyar elit egy része pedig nélküle és ellenében is
rálépett volna a szultáni vazallusság sehová nem vezető útjára. Nem
kizárt az sem, hogy a horvátok szintén külön útra léptek volna
Ferdinánd alatt, így az ország már 1527-ben három részre
szakadhatott volna. Mint tudjuk, a „mi lett volna, ha” nem
történészi kérdés, a „hogyan tovább” politikusi felvetésre pedig a
kortárs elit számára két elképzelés tűnt járhatónak: vagy behódolnak
Szapolyai vezetésével, vagy ellenállnak Ferdinánd uralma alatt.
Az 1526–1541 közötti időszakban hatalmas
versenyfutás zajlott Ferdinánd, Szapolyai és Szulejmán között,
melynek tétje továbbra is a Magyar Királyság feletti uralom
megszerzése volt. Erről a szultán egy pillanatra sem tett le, ám a
nyers erőszak helyett a színlelés politikáját, az úgynevezett
müdárát választotta. Ennek lényege a megtévesztés, a tettetés és a
dezinformálás volt, és ez valóban „török áfiumként” hatott magyar
politikusok generációira Szapolyaitól Thököly Imréig. A portai
retorika elhitette velük, hogy létezhet közöttük szövetségesi
viszony, és az állami és személyi szuverenitásuk egy részét
megőrizhetik. Az oszmán felfogás azonban e tekintetben
rendíthetetlen volt: ha a gyakorlatban esetleg rákényszerültek is,
jogilag soha nem voltak hajlandók osztozni az országon.
Szapolyainak egyetlen mentségére az szolgálhat,
hogy világosan látta: a Habsburgok nem képesek megvédeni az
országot, és fenntartani annak területi integritását, ezt pedig
mindennél fontosabbnak tartotta. Nem vette észre, hogy erőfeszítései
az ország egyben tartására valójában Szulejmán pozícióit
erősítették. Az sem lehet véletlen, hogy Szapolyai udvarának zömét
olyan délszláv humanisták alkották, akiknek lassan már egy
évszázados tapasztalatuk volt az oszmán–keresztény együttélésről, és
így megbarátkoztak ennek gondolatával. Azt azonban Verancsics Antal,
Statileo János, Frangepán Ferenc és a többiek elfelejtették, hogy
túlélésükért cserében Bosznia és Szerbia államisága elenyészett,
helyükön néhány ruméliai szandzsákot alakítottak ki, a középkori
Horvátország pedig szintén elenyészett, és csupán a Magyar
Királyságnak köszönhette nevének, nemességének és eszmeiségének
transzlációját. A magyar politikai elit Szapolyai körül tömörülő
részében Stockholm-szindróma alakult ki a szultáni megtévesztő
politika miatt, ez pszichésen talán érthető is. Az azonban már
súlyos történelmi tévedés volt a részükről, hogy elhitték: az oszmán
szövetséggel az egyéni és az állami szuverenitás egyaránt
megőrizhető.
Fontos megemlíteni – Szapolyai ezt sem látta –,
hogy a szultán környezetében kezdetben az is felmerült, hogy
Ferdinándot támogatják céljai elérésében. A velencei diplomácia
saját jól felfogott érdekéből azonban elhitette Szulejmánnal, hogy a
Habsburgok világuralomra törnek, és ezért ők a legfőbb ellenfél
(Káldy-Nagy, 1974, 88.). Így lett 1527 közepére Ferdinándból első
számú közellenség, és ennek következtében értékelődött fel igazán a
magyar hadszíntér jelentősége, ahol a világuralomért folyt a harc.
Szulejmán alulértékelte ellenfeleit, és
túlbecsülte saját lehetőségeit. Ez vezetett az 1529. évi és az 1532.
évi hadjárathoz. A kudarcért azonban komoly árat fizetett, hiszen
Szapolyai uralmát aláásta a hadjáratok módja és kudarca. A magyar
társadalom zömében 1532-ben tudatosult, hogy János király nem képes
sem megvédeni őket, sem békét teremteni az egész országban. Hatalmát
az a körülbelül hatezer oszmán katona tartotta fenn, akik ott
állomásoztak Eszéken, Budán, és gyakori vendégként megfordultak
Szapolyai országrészében. Vele szemben állt Ferdinánd, aki az
1530-as évek káosza közepette elkezdte a hatalma alatt maradt
terület közigazgatásának átszervezését, és határozott
törökellenessége miatt napról-napra erősebbé vált. Az Oszmán
Birodalom erejét 1533-tól ismét az iraki front és a Mediterráneumért
folytatott harc kötötte le, az itteni háborúkat csak 1540-ben tudta
befejezni. Nem véletlen, hogy Szulejmán azonnal a magyarországi
hadjárat megszervezésére adott parancsot, és a következő év nyarán
belovagolt Budára (Fodor, 1991, 75.).
Buda elfoglalása igazi mérföldkő a magyar
történelemben, egyben lezárása az évtizedek óta zajló magyar
útkeresések nagy részének. A magyar főváros elfoglalása Szulejmán
legnagyobb győzelme volt, amelyre ő maga is így tekintett. Nem
véletlenül időzítette augusztus 29-re, a legendás szerencsenapra.
Visszatérő motívuma az erről szóló munkáknak,
hogy Szulejmán Szapolyai halála miatt volt kénytelen ismét
beavatkozni a magyar ügyekbe. Valójában már évek óta ezt tervezte,
de valami mindig közbejött. Most azonban eljött, hogy befejezze,
amit ősei az 1380-as években, ő maga pedig 1521-ben elkezdett. Így
vallott Buda elestéről nagyvezírének: „Czélom tulajdonképpen az
volt, hogy Buda székvárosát az iszlám egyik házává tegyem és
Magyarországot birtokomba vegyem győzelmes kardom segélyével… Buda
városát lakosaival és a hozzátartozó országrésszel meghódítván s
birtokomba vevén, a nagy templomokat dzsámikká alakíttattam át…
Magyarországot összes váraival, tartományaival és lakóival az oszmán
birodalom többi tartományaihoz csatolván kádikat, várparancsnokokat
és helyőrségeket rendeltem.” (Thúry, 1893, 395., idézi: Fodor, 1991,
13.) János Zsigmond sorsa tehát már 1540 nyarán, a hadjárat
tervezésekor eldőlt. Valószínűleg így járt volna Szapolyai is,
akinek a „megbecsültségét” mutatja, hogy 1543-ban Székesfehérváron
csak az ő sírját rombolták szét és szentségtelenítették meg az
oszmán megszállók.
Buda elfoglalása három illúzióval számolt le
egyszerre. Szulejmán számára nyilvánvalóvá vált, hogy oly sok
küzdelem és praktika ellenére sem képes megszállni az ország
egészét. A Szapolyai oldalán állók túlnyomó része belátta a
vazallusi út járhatatlanságát, és végleg lehorgonyzott Ferdinánd
mellett. Csupán az ország keleti felében élők tartottak ki, akiknek
nem adatott meg a választás alternatívája. Számukra a kérdés csupán
úgy merült fel, hogy kívánnak-e a szultán alattvalói, ráják lenni,
vagy elfogadják régi uraikat, Fráter Györgyöt, Perényi Pétert és a
kisded János Zsigmondot új szandzsákbégjeiknek. A választás
kimenetele nem lehetett kérdéses, és minden bizonnyal jobb egy
vazallusi, ám belső életében tág autonómiát élvező, békés életet
biztosító státus, mint a teljes behódolás. Ennek ellenére mindhárom
országrészben maradtak még köpönyegforgatók, a saját pecsenyéjüket
sütögetők, de ez már csak egyéni életstílus volt és nem követendő
példa.
A harmadik illúzióval Ferdinándnak kellett
leszámolnia, ám makacs természetéből fakadóan csak a következő évi
sikertelen ostrom után látta be, hogy számára Buda örökre elveszett.
Bár 1528 óta nem volt reális lehetőség arra, hogy Ferdinánd itt
rendezze be udvarát, ő azonban minden bizonnyal eljátszott ezzel a
gondolattal. Buda akkor már évtizedek óta a cseh és a magyar
(horvát) királyi udvar központja volt, szemben a renitens Béccsel,
amely csak kényszerből lett „császárváros”. Félelmetes belegondolni
abba a forgatókönyvbe, ha egy jobb, szerencsésebb csillagzat alatt a
magyar fővárosban alakult volna ki a dunai Habsburg Monarchia
központja.
Gondolatfüzérem záró jelenete az 1566. évi
hadjárat. Ferdinánd ekkor már két éve halott volt, a hetvenkét éves
Szulejmán pedig huszonhárom év után ismét, immár utoljára érkezett
Magyarországra, ahol a legnagyobb győzelmeit aratta. Nem hiszem,
hogy Bécs volt a célja, ekkorra már rég megkoptak világuralmi
ambíciói. Az sem biztos, hogy jönni akart, lehet, hogy csak magával
hozta Szokollu Mehmed, az új nagyvezír, nehogy a távollétében haljon
meg, és ő így kiessen az esedékes utódlási küzdelmekből. Igazából ez
mindegy is, de jól mutatja a folyamatok lassú változását.
A lényeg ekkor már az, hogy a horvát gróf és
magyar arisztokrata Zrínyi hasonló dilemmába került, mint negyven
évvel korábban elődei a mohácsi csatasíkon. Igaz, előtte több
választási alternatíva is felmerült, hiszen el sem kellett volna
vállalnia Szigetvár kapitányságát, be sem kellett volna zárkóznia a
várba, és harminchárom napnyi ellenállás után senki sem vethetett
volna semmit a szemére, ha feladja a maradék romhalmazt. Ő azonban a
Magyar Királyság tárnokmestereként és egyik főkapitányaként szabad
akaratából úgy döntött, hogy kiront a várból, és harcolva esik el,
példát mutatva ezzel az ellenfélnek és minden különutas ingadozónak.
Szigetvár ostroma semmivé foszlatta azt a
reményt, hogy az oszmánok legalább a meghódított területeiket
békésen birtokolhatják. Az ostrom után a magyar végvári katonák
ugyanúgy folytatták a Hódoltság adóztatását, és ezzel a Balkánon már
bevált pacifikáció a magyar területeken végérvényesen megbukott. A
magyar városok és falvak lakói vitás kérdéseikkel továbbra sem a
kádi elé járultak, hanem választott magyar vezetőiktől kértek
jogorvoslatot. Az oszmán csapatoknak továbbra is meg kellett
küzdeniük minden talpalatnyi földért, a határ mentén élő lakosság
pedig az oszmán katonai sikerek hatására sem akart önként behódolni.
Zrínyiből hős lett, mert a magyar társadalomnak
ekkor épp rá volt szüksége. A Rigómezőnél és Nikápolynál elkezdődött
folyamatról Szigetváron bizonyosodott be, hogy nem fog sikerülni. A
rengeteg vereség és kudarc hatására sem lett példa a vazallusi
viszony, és nem lett hős az ezt az utat választókból.
Keresztényként, a magyar szent korona alattvalójaként lehetőség volt
legyőzetve is győzni.
Zrínyi folytatta és annyiban meg is haladta a
Hunyadi János, Kinizsi Pál és Beriszló Péter által kitaposott utat,
hogy elődeivel ellentétben ő már egy „modern” újkori törökverő hős
volt. Tetteit nem csupán a kevesekhez eljutó humanista művek lapjai
őrizték meg, és nem csupán a tábortüzek mellett énekelték, hanem a
könyvnyomtatás révén megszülető európai nyilvánosság számára váltak
azonnal elérhetővé, így hatása megsokszorozódott. Bár Zrínyinek az
utolsó napokig nem voltak ilyen ambíciói, azonnal a törökellenes
Habsburg Monarchia egészének hőse, sőt „katonaszentje” lett,
példájából pedig nagyon sok erőt merítettek a későbbi évtizedekben.
Zrínyi után magyar hős nem viselkedhetett másképp, nem léphetett
arra a bizonyos másik útra. Különösen nagy a kontraszt, ha
felidézzük, hogy néhány héttel a szigetvári katonák hősi halála
előtt Zimonynál János Zsigmond kézcsókra érkezett Szulejmánhoz. A
semmibe vivő utat még akkor is sokan tapodták.
Devictus vincit
Az elején azt ígértem, hogy a magyar történelem késő középkori
sorsfordító eseményeinek pozitívabb olvasatát nyújtom. Írásom egyik
lényegi mondanivalója az, hogy a Magyar Királyság nem belső
gyengesége vagy politikai elitjének silánysága, esetleg a Nyugat
szándékos cserbenhagyása miatt veszítette el a mohácsi csatát, hanem
jobbára rajta kívül álló objektív okok vezettek odáig. Az Oszmán
Birodalom mindenképp el akarta foglalni az országot, Habsburg (I.)
Albert király halála után pedig nem volt esély arra, hogy a Magyar
Királyság egy olyan államközösség része legyen, amely képes
elhárítani a fenyegetést. A mohácsi vereség azonban nem járt a
Magyar Királyság bukásával, mert Szulejmán így sem volt képes
elfoglalni az ország egészét. Nem lett belőle Szerbia, Bosznia,
Albánia vagy Koszovó. Erre pedig minden esély megvolt.
Buda 1541. évi eleste ennek a beismerését
jelentette, és 1566-ra a magyar társadalom nagy része leszámolt
azzal az illúzióval, hogy az oszmán vazallusi függés egyéni vagy
közösségi szinten összeegyeztethető a szuverenitással. Zrínyi Miklós
szinte azonnal kialakuló kultusza létrehozta a keresztény, az
oszmánokkal szemben intranzigens magatartást követő, a hazájáért
halni kész hős példáját. Zrínyi hőstette után elszállt minden esély
arra, hogy a más utat követőkből példaképek váljanak.
Bár látszólag volt más út, a magyar társadalom
zöme – nemes és nemtelen egyaránt – azonban kitartott, és szilárdan
hitt benne, hogy ez a vészterhes korszak csak ideiglenes állapot.
Számukra ez volt a történelemből kimetszett idő, és ezért lehetett
zavartalan az ország reintegrációja az oszmán megszállás
lezárulásával.
A tanulmány az OTKA PD 109863 posztdoktori ösztöndíj támogatásával
készült. Itt köszönöm meg B. Szabó Jánosnak a kézirathoz nyújtott
hasznos tanácsait.
Kulcsszavak: Oszmán Birodalom, Magyar Királyság, Habsburg
Monarchia, mohácsi csata, politikai elit, identitás, emlékezet
IRODALOM
Ágoston Gábor (1992): A hódolt
Magyarország. Adams Kft., Budapest
Ágoston Gábor (2014): Európa és az
oszmán hódítás. Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest •
WEBCÍM
B. Szabó János (2006): A mohácsi csata.
Corvina, Bp.
Barta Gábor (1987): A törökös ideológia kezdetei Magyarországon.
Keletkutatás. tavasz 8–19.
Barta Gábor (1988): Vajon kié az ország?
Helikon, Budapest
Evans, R[obert] J[ohn] W[eston] (1979):
The Making of the Habsburg Monarchy 1550–1700. An Interpretation.
Oxford–New York
Farkas Gábor Farkas – Szebelédi Zs. –
Varga B. (szerk.) (2016): „Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos
király rejtélyes halála és különböző temetései. MTA BTK–OSzK,
Budapest
Fodor Pál (1991): Magyarország és a
török hódítás. Argumentum, Budapest
Fodor Pál (2001): A szultán és az
aranyalma. Balassi, Budapest
Fodor Pál (2014): Szulejmán szultántól
Jókai Mórig. MTA TTI, Budapest
Jászay Pál (1846): A magyar nemzet
napjai a mohácsi vész után. Hartleben Konrád Adolf, Pest •
WEBCÍM
Káldy-Nagy Gyula (1974): Szulejmán.
Gondolat, Budapest
Kubinyi András (1986): A magyar állam
belpolitikai helyzete Mohács előtt. In: Rúzsás Lajos – Szakály
Ferenc (szerk.): Mohács Tanulmányok. Akadémiai, Budapest, 59–101.
Neumann Tibor (2008): II. Ulászló
koronázása és első rendeletei. Egy ismeretlen országgyűlésről és
koronázási dekrétumról. Századok. 141, 2. 315–337.
Oborni Teréz (2014): Barát vagy ellenség
(Egy árulás története, Erdély, 1551.): Korunk. XXV. november, 13–23.
•
WEBCÍM
Pálffy Géza (2009): A három részre
szakadt ország 1526–1606. Budapest •
WEBCÍM
Pálffy Géza (2016): A Magyar Királyság
és a Habsburg Monarchia a 16. században. Második, szövegében
változatlan kiadás utánnyomása. MTA BTK TTI, Budapest •
WEBCÍM
Perjés Géza (1979): Mohács. Magvető,
Budapest
Szakály Ferenc (1975): A mohácsi csata.
Akadémiai, Budapest
Szakály Ferenc (1986): A török–magyar
küzdelem és szakaszai a mohácsi csata előtt. (1365-1526) In: Rúzsás
Lajos – Szakály Ferenc (szerk.): Mohács Tanulmányok. Akadémiai,
Budapest, 11–59.
Szalay László (1859): Adalékok a magyar
nemzet történetéhez a XVI-ik században. Ráth Mór, Pest •
WEBCÍM
Thúry József (1893–1896): Török
történetírók I–II. MTA, Budapest, I:
WEBCÍM
• II:
WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1
Az oszmán forrásokban János Zsigmondot mindig István néven említik.
<
|
|