|
|
Szigetvár 1566. évi török ostroma és elfoglalása
Szulejmán szultán (1520–1566) nagyhatalmi politikájának volt a
következménye és utolsó, szerény eredménye. A már életében a
„Nagyszerű”, majd halála után a „Törvényhozó” melléknévvel
felruházott szultán ugyanis uralkodásának negyvenhat hosszú
esztendeje alatt végig azt az álmot kergette, hogy elfoglalja
Magyarországot, legyőzi a „bécsi királyt” (a Habsburgokat), és
megszerzi a Kızıl Elmát, vagyis a Római Birodalom feletti uralmat.
Ennek érdekében hadjáratok sorát vezette Közép-Európába, de a
mohácsi síkon aratott nagy győzelme (1526) ellenére igazi áttörést
nem tudott elérni. A Bécs elfoglalására indított háborúk (1529,
1532) kudarccal végződtek, ezért 1540 végén úgy döntött, hogy
megszállja Magyarországnak azt a részét, amely a saját vazallusának
tekintett Szapolyai János uralma alatt állt. Így került sor
Magyarország fővárosa, Buda elfoglalására 1541-ben, így kezdődtek
meg azok a kisebb-nagyobb mezei csatákkal fűszerezett várháborúk,
amelyek a magyarországi oszmán fennhatóság (a „hódoltság”)
létrehozását és megszilárdítását célozták. A balkáni és a
dél-magyarországi bázisoktól (így az 1542-ben kialakított mohácsi
szandzsáktól) legalább száz kilométerre, légüres térben álló Buda
körül és alatt az 1543. évi szultáni hadjárat eredményeként jött
létre a nagyjából összefüggő oszmán domínium. Ekkor szerezték meg az
oszmánok Pécset, Siklóst, Valpót, Székesfehérvárt, Esztergomot stb.,
és az egymás után felálló szandzsákok és a kiépülő végvári láncolat
katonaságára támaszkodva megkezdődött az oszmán uralmi terület
lassú, szívós növelése a Habsburgok uralta Magyar Királyság
(beleértve Szlavóniát is) és Horvátország rovására. Szulejmán az
ország keleti részét, Erdélyt eleinte (1540–1541) szintén a
birodalmához akarta csatolni, de aztán a rövid életű Habsburg
hatalomátvételi kísérlet (1551–1556) hatására lemondott a terület
megszállásáról, és arra törekedett, hogy vazallus fejedelemségként a
Szapolyai-ház örököse, János Zsigmond kezébe adja. Ennek érdekében a
„királyfit” 1553. március 7-én saját kérésére „magyar és erdélyi
királynak” nevezte ki azt remélve, hogy az összes magyar mögötte
sorakozik fel. Ez nem következett be, de János Zsigmond és anyja,
Izabella királyné 1556-ban visszatérhetett, és átvehette Erdély
kormányzását.
Az így formálódó hármas hatalmi erőtérben
szüntelenül egymásnak feszültek az egyes országrészek katonai erői.
Keleten a területi kérdések megoldatlansága és a kölcsönös hatalmi
ambíciók miatt János Zsigmond és a magyar királyok (I. Ferdinánd,
majd 1564-től I. Miksa) között időről időre fegyveres konfliktusok
robbantak ki. A küzdelmeknek sem az 1559-ben kialkudott, ámde nem
ratifikált, sem az 1562-ben nyolc évre megkötött (és 1565 elején
megújított) Habsburg–oszmán béke sem tudott véget vetni. Miután
1565-ben János Zsigmond szorult helyzetbe került, a szultánnak nem
volt más választása, mint hogy segélyhadat küldjön pártfogoltja
megsegítésére, majd fontolóra vegye egy nagy szultáni hadjárat
indítását a helyzet végleges rendezése érdekében.
A Tiszántúl és az északkeleti felföld mellett a
másik fő magyarországi hadszíntér a Dél-Dunántúl és Szlavónia lett.
Itt a helyi oszmán erők 1544-től egymás után foglalták el a magyar
várakat, és két éven belül szinte egész Baranya és Tolna megyét
uralmuk alá hajtották. 1552-ben megszerezték Szlavónia fő
erősségeit, és ezzel Körös megye nagy része is betagozódott az
Oszmán Birodalomba. Ebben a két évtizedben (főleg Pécs eleste után)
vált a Dél-Dunántúlon kiépülő magyar védelmi rendszer központjává
Szigetvár, amely korábban még Somogy megyén belül is jelentéktelen
mezővárosnak számított. 1546-ban viszont Niklas Graf zu Salm királyi
főhadparancsnok már úgy nyilatkozott róla, hogy „Szigetvár az ország
legfontosabb vára”. Ezt elsősorban katonai szerepére értette, de
fokozatosan nőtt Szigetvár jelentősége igazgatási, kereskedelmi és
egyházi központként is. Az 1540-es évek második felétől épült ki
Szigetvár mögött az a védelmi övezet, amelyre támaszkodva a vár a
Dél-Dunántúlt védelmezte az oszmán terjeszkedéssel szemben. Ezekben
a nehéz évtizedekben, különösen Horváth Márk második kapitánysága
idején (1558–1561) építették ki a vár modern erődítményrendszerét,
és kapta meg a vár sajátos, négy részre (újváros, óváros, külső vár,
belső vár, amely az Almás-patak felduzzasztott vízéből kialakított
tó közepén áll „szigetként”) tagolódó formáját, amellyel az 1566-ban
támadó oszmán csapatok találkoztak. Az 1550-es évekre Szigetvárból
igazi „fővár lett”, kiterjedt váruradalommal, amely a hasonló
státusú Egerrel és Gyulával együtt három fontos szerepet töltött be:
visszaverte az oszmán támadásokat, rendszeres beütéseket hajtott
végre az oszmán területekre, és egyfajta „hadigazdálkodás”
formájában fenntartotta a magyar állam fennhatóságát (kiváltképp az
adóztatást) az elvesztett területeken. A három „fővár” közül Eger
„vadászterülete” a Duna–Tisza közére és részben a Tiszántúlra,
Gyuláé a Dél-Alföldre és a Maros vidékére, Szigetváré pedig a
Dél-Dunántúlra és Szlavóniára, az 50–60-as években pedig már Bács és
Bodrog megyékre terjedt ki. A szigetvári katonák – akik 1559-ben még
Belgrád környékén (!) is szedtek adót – állandó rettegésben
tartották a török katonaságot, a velük együttműködő helyi
lakosságot, az utazókat és a kereskedőket (a Dunán és a Dráván
hajózókat sem kímélve), és hatékonyan akadályozták a szlavóniai, a
dunántúli és a budai oszmánok közötti kapcsolattartást. Ezért Tojgun
budai pasa 1555-ben a Somogy megyei magyar várak elfoglalásával
felszámolta Szigetvár hátországát, majd a következő évben utóda, Ali
pasa magát a várat ostromolta meg. A Horváth Márk irányította védők
azonban visszaverték a támadást – akik azért érhették el a sikert,
mert közben egy (Nádasdy Tamás nádor koncepciójának megfelelően,
stájer segítséggel felállított) felmentő sereg egy időre magára
vonta az ostromló csapatokat. A korban az egri diadalhoz
hasonlított, ám utóbb elfeledett 1556-os nagy győzelem – és Zrínyi
Miklós kapitányi kinevezése (1561. október 3.) – után Szigetvár a
korábbiaknál is merészebben zaklatta és adóztatta az oszmán
területeket, így kiiktatása hovatovább az egyik legfontosabb
feltétele lett a magyarországi oszmán uralom stabilizálásának.
Ugyanilyen szálka volt az oszmánok szemében a másik két említett
„fővár” is, így aztán nem csoda, hogy az 1566. évi hadjárat kezdetén
és az utólagos elemzésekben is ezek a nevek bukkannak fel váltakozva
a hadjárat kiemelt céljai között.
Merthogy számos kortárs és utólagos találgatás
született arról, hogy milyen megfontolások vezették, és hová is
igyekezett a betegeskedő és elaggott (72 éves) oszmán uralkodó,
amikor 1566. április 29-én több mint ötvenezer főnyi serege élén
elindult Magyarországra. Bár állítólag ő maga nyilatkozott úgy az őt
Zimonyban felkereső János Zsigmondnak, hogy célja Bécs elfoglalása
(más e hónapokban keletkezett iratok Komáromot is emlegetik), a
fentebb előadottak és a rendelkezésre álló adatok alapján két
alapvető célja lehetett csak: az oszmánok számára immár
elviselhetetlen Szigetvár és Gyula elfoglalásával a magyarországi
oszmán fennhatóság és János Zsigmond uralmának megszilárdítása.
Persze emellett számos egyéb oka is lehetett, hogy rossz állapota
dacára vállalkozott a végzetes útra. Biztosan szerepet játszott
döntésében a nagyvezír-váltás: 1565. június végén Szemiz Ali pasa
helyét Szokollu Mehmed foglalta el, aki sokkal keményebb politikát
sürgetett és vitt a Habsburgokkal szemben. (Újabb feltételezés
szerint a nagyvezír a hatalmát megszilárdítani kívánó Szokollu-klán
magyarországi térnyerését és itteni birtokainak védelmét is remélte
a hadjárattól.) Ingerelhette a szultánt a Habsburgok késlekedése az
adó megfizetésében, követének visszatartása Bécsben és az előző
évben Málta szigeténél elszenvedett kudarc. Biztosan hatott rá a
Nureddinzádéval, a kedvelt halveti sejhhel folytatott beszélgetés,
aki emlékeztette a dzsihádnak az elmúlt években elhanyagolt
kötelességére. Nureddinzáde a szent háború emlegetésével voltaképpen
az alattvalók és a katonák növekvő elégedetlenségét tolmácsolta
amiatt, hogy Szulejmán már tíz éve nem mozdult ki otthonról, ami
merőben szokatlan volt a korábban harcos szultántól. Minden arra
mutat, hogy az uralkodónak komoly legitimációs válsággal kellett
szembenéznie, bizonyítania kellett alkalmasságát, és helyre kellett
állítania megtépázott tekintélyét. Mi szolgálhatta volna jobban ezt
a célt, mint a kezdeti időszak nagy hódító terveihez való
visszatérés, egy újabb sikeres hadjárat a „bécsi király” ellen?
Szigetvár sorsáról végül az időjárás döntött.
Mire a szultán Zimonyba érkezett, a Dráva a sok esőtől nagyon
megáradt, a tervezett hidat nem tudták megépíteni, ezért az oszmán
vezetés módosította az úti célt: úgy határoztak, hogy a
Duna–Tisza-közén Eger ellen vonulnak. Ám közben fontos események
történtek: a folyó apadni kezdett, hírek jöttek arról, hogy a
Palotát ostromló Arszlán budai pasát megverték a hitetlenek (s hogy
ezért akár Buda is veszélybe kerülhet), és hogy Zrínyi Miklós
Siklósnál meglepte és megölte Mehmed tirhalai béget, táborát pedig
kirabolta. Ezért visszatértek az eredeti elképzeléshez, és Vukováron
keresztül Eszékhez vonultak, ahol a Dráván újonnan épített hídon
július 19-én átkeltek a Dél-Dunántúlra. Ezzel eldőlt, hogy a
szultáni had a szigeti „fővárat” fogja ostrom alá venni.
Szigetvár a lehetőségekhez képest jól megerősítve
és felszerelve várta a támadást. A vár élén, mint említettem,
1561-től Zrínyi Miklós állott (1562-től viselte a dunántúli
főkapitányi tisztet is), aki maga kérte, hogy nevezzék ki Szigetvár
parancsnokának, miután 1556-ban lemondott horvát–szlavón–dalmát báni
címéről. Az öngyilkos jelleggel bíró kérést a kortársak sem nagyon
értették; valószínű magyarázata az lehet, hogy Zrínyit egyrészt
vonzotta a szigetvári kapitánysággal járó vitézi próba, másrészt azt
gondolhatta, hogy innen tudja leghatékonyabban védelmezni családja
ekkoriban formálódó Vas megyei birtokkomplexumát. Zrínyi kellő
mennyiségű hadianyagot (mintegy 60 löveget, 2400 ágyúgolyót, 800
mázsa lőport és egyéb kelléket) és élelmet halmozott fel, a
katonaság létszámát 2300–2500 főre emelte (bár legalább 3000-et
tartott volna szükségesnek). A városban maradt polgárokkal együtt
mintegy 4500 fő nézett szembe az ötvenezres oszmán sereggel,
amelynek felvonulását Zrínyi állandó kitámadásokkal zavarta.
A szultáni had augusztus 5-re zárta körül a
várat, 9-én pedig a szultán is megérkezett, akinek sátrát a vártól
keletre található zsibóti (ma turbéki) szőlőhegyen verték fel,
ahonnan jó rálátás nyílt a várra. Mivel a várat körülölelő tó partja
túl messze volt, és az onnan kilőtt ágyúgolyók nem érték volna el a
falakat, s mivel egyedül az újváros déli oldala volt szárazföld, az
oszmánok ostromterve két elgondolásra épült: először az újvárost,
majd onnan támadva az óvárost kell elfoglalni, ahonnét már
közvetlenül lőhetők és rohamozhatók a vár falai és bástyái; másrészt
a tó lecsapolásával nyugatról és délről magas töltéseket és
ostromműveket kell |
|
|
építeni, és ezeken át kell támadni a külső és a
belső várat. A következő egy hónapban ezt a tervet valósították meg
lépésről lépésre, irtózatos erőfeszítésekkel és hatalmas
veszteségeket szenvedve el. Augusztus 9-én bevették az újvárost,
augusztus 19-én vagy 21-én pedig az óváros is az övék lett. Eközben
a vitézül küzdő védők pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek:
mindössze 800-an maradtak és húzódtak vissza a várba. Ezt augusztus
24-én kezdték ágyúzni az oszmánok, majd több rohamot intéztek
ellene. Először augusztus 26-án, majd a reményteljes, sok győzelmet
hozó napon: augusztus 29-én (a támadás előtt maga a szultán is lóra
szállt, és buzdító beszédet mondott azt remélve, hogy
Nándorfehérvár, Mohács és Buda után Szigetvárott is Keresztelő Szent
János feje vételének napján hullik kezébe a győzelem). Reménye
azonban nem teljesült, bár hamarosan (szeptember 5-én) jó hírt
kapott: szeptember 2-án a még március végén Tiszántúlra küldött
Pertev pasa és a temesvári beglerbég különféle segédhadakkal
kiegészített serege elfoglalta Gyulát (előtte még Jenőt és Világost
is bevette). Jó hír volt Szulejmánnak az is, hogy a Bécs védelmére
összegyűlt hatalmas keresztény sereg, amely augusztus 26-án Győrhöz
vonult, nem mozdult többé, és nem tett kísérletet az ostromlott vár
felmentésére. A következő napokban eső esett, járvány tört ki a
katonák között, de az oszmánoknak sikerült aknákat ásniuk a külső
vár délnyugati bástyája, a Nádasdy-bástya alatt (szeptember 2–4.).
Miután a lőporral megtömött aknákat szeptember 5-én hajnalban
felrobbantották, rohamra indultak az oszmán katonák, de a védők
délre visszaverték őket. Ekkor azonban a lángoló belső védműtől
tüzet kapott és felrobbant a Zrínyi által a védmű elé elásatott nagy
mennyiségű lőpor, amitől a bástya leomlott. Minden tűzbe és lángba
borult, a janicsárok pedig a nyíláson át tódultak be a külső várba;
ezért, meg hogy a belső vár lőporraktárát és az oda vezető hidat
mentse, Zrínyi a 600 megmaradt védőt – köztük mindössze 250 katonát
– a belső várba rendelte vissza.
A következő nap és éjszaka erőgyűjtéssel telt el,
amikor drámai események történtek mindkét oldalon. A szeptember
6-ról 7-re virradó éjszaka, éjjel egy és két óra között (tehát már
szeptember 7-én) a zsibóti dombon álló sátrában meghalt a szultán. A
hírt azonnal megvitték a nagyvezírnek, aki az udvartartás tagjainak
kemény büntetések kilátásba helyezésével szigorúan megparancsolta,
hogy az uralkodó halálát titokban kell tartani. Egyúttal parancsot
íratott és adatott ki a szultán nevében, amelyben az a katonákhoz
szólva nyugtalanságát fejezi ki amiatt, hogy már ilyen hosszú ideje
bajlódnak a vár elfoglalásával, és kijelenti: „nemes parancsa az,
hogy még ma mindenképpen el kell foglalni ezt a várat”. A nagyvezír
az általa hamisított parancsot „megkapva” azonnal továbbította a
sereghez, mire a szultán intelmeitől fellelkesült katonák kora
reggel döntő rohamra indultak. A janicsárok égő nyilaikkal
felgyújtották a belső vár épületeit, víz pedig nem volt, hogy a
tüzet eloltsák. Dél körül Zrínyi belátta, hogy nincs tovább; ha nem
akarnak megsülni, csak egyet tehetnek: esküjükhöz híven vállalják a
nyílt ütközetet és ezzel a biztos halált. Díszruhát öltött, zsebeit
megrakta arannyal, és rövid, drámai beszédben tárta megmaradt
katonái elé döntését. Azok lelkesen és éljenezve csatlakoztak hozzá.
Kinyitották a vár kapuját, elsütötték a kapualjba állított és
kartáccsal megtöltött ágyút, és Zrínyi, ahogy ígérte, a hídon
keresztülfutva elsőként rontott az ellenségre. Alig kezdett
harcolni, amikor golyó találta el a mellén; térdre rogyva küzdött
tovább, amikor újabb golyó találta el a homlokát. Elfogták, s talán
még élt, amikor egy ágyúra fektetve lefejezték. Fejét Müezzinzáde
Ali janicsár aga a nagyvezírhez vitte, aki póznára tűzve egy napig
közszemlére tetette. Ezután piros zacskóban elküldte Szokollu
Musztafa budai pasának, hogy juttassa el a komáromi táborban időző
császári fővezérhez. Zrínyi testét ugyanez a pasa temettette el,
mondván, nem volna helyénvaló, ha egy vitéz ellenfél testét a
madarak ennék meg.
A győztes szultán testét ugyancsak gyorsan a
földnek adták, miután rituálisan lemosdatták, illatszerekkel
tartósították, és halotti lepelbe csavarták. A sátor alatt földelték
el, hogy senki ne tudhassa meg a titkot, és hogy a katonák ugyanúgy
teljesítsék az uralkodó parancsait, mintha élne. És ők valóban
engedelmesen vonultak el a közeli várak (Babócsa, Csurgó, Vízvár
stb.) elfoglalására, fogtak hozzá a lerombolt Szigetvár
rendbehozatalához, és hitték el, hogy miután elkészülnek, a szultán
vezetésével Budára vonulnak, hogy ott teleljenek, és a következő
évben a Habsburg seregek ellen induljanak. Ezeket a terveket és
híreket a nagyvezír terjesztette mindenfelé, hogy időt nyerjen, és
összezavarja a keresztény seregek vezéreit. Már szeptember 7-én kora
délután leveleket küldött a trónörökös (a későbbi II.) Szelimnek, és
kérte, jöjjön mielőbb a sereg elé. A trükk sikerült: a munkálatok és
a hadmozdulatok rendben lezajlottak. A halott szultán 42 napig
feküdt a sátor földjében; akkor kiásták, és egy Eszékről elhozatott
magyar királyi trónus diófaanyagából készített koporsóba fektették.
A koporsót szekérre tették, és azon tette meg az utat Belgrádba,
ahol az utóddal, Szelim szultánnal találkoztak. Útközben az egyik
fegyverhordózóra hárult a feladat, hogy a szultán nevében
rendeleteket írjon és a szultán turbánját mozgatva azt a látszatot
keltse, mintha Szulejmán még élne. Végül a testet Isztambulba
szállították, ahol Szelim szultán parancsára Szinán építész által
tervezett és a Szülejmánije-dzsámi udvarában emelt díszes
sírkápolnában helyezték végső nyugalomra.
Szigetvár 1566. évi ostroma több nemzet
emlékezetében foglal el kitüntetett helyet. A magyaroknál és a
horvátoknál a vár védelmét irányító Zrínyi Miklóst hamarosan szinte
isteni dicsfény fonta körül: egy híres 16. század végi festmény úgy
ábrázolta, mint aki ugyanúgy életét áldozta hazája és a keresztény
vallás védelmében, ahogy Jézus Krisztus meghozta a keresztáldozatot
az egész emberiségért. A kortárs és a későbbi oszmán-törökök
felfogása szerint a várat ostromló, de a vár elfoglalását már meg
nem érő Szulejmán szultán hasonlóképpen a vallás érdekében vonult
hadba, és igazi hitharcosként (gáziként) áldozta életét az egyedül
igaz muszlim vallás terjesztése érdekében. Szobraik ma egymás
mellett állnak a szigetvári Magyar–Török Barátság Parkban, és együtt
nézik a távoli várat, amely az életüket követelte. Zrínyi áldozata
rövid távon hiábavaló volt, mert az oszmán hódítás hamarosan
elnyelte az általa védelmezett területeket, és rengeteg szenvedést
zúdított a Dunántúl és Szlavónia népeire. Hosszú távon azonban
Zrínyi emberi nagysága és morális helytállása a megszülető magyar
nemzeti öntudat egyik legfontosabb építőkövévé vált. Szulejmán
áldozata rövid távon gazdagabb termést hozott, hiszen a két fővár:
Szigetvár és Gyula birtokba vételével jelentősen megszilárdult az
oszmán uralom Magyarországon, és Erdély helyzete is javult. Hosszú
távon azonban már nem ilyen rózsás a mérleg, még ha újabban
Szulejmán személye egyre fontosabbá válik is a török történeti tudat
számára. Magyarországi és erdélyi politikájával Szulejmán olyan
programot hagyott örökül utódaira, amellyel azok nem tudtak vagy nem
akartak szakítani, és amelyet újra és újra megpróbáltak valóra
váltani. E program középpontjában mindvégig Bécs (a Habsburgok)
megtörése állott. Ezzel a céllal indultak el az oszmán hadak
1593–94-ben, 1663–64-ben és 1683-ban; bár értek el részsikereket
(folyamatosan szélesítették az itteni oszmán uralmi területet, újabb
és újabb tartományokat hoztak létre Magyarországon), a „nagy terv” a
17. század végére totális kudarccal, sőt a végén Magyarország
elvesztésével végződött. Szulejmán időközben ideális uralkodóvá,
uralma pedig aranykorrá vált a későbbi nemzedékek szemében; talán
ezért sem vették észre, hogy hagyatékának foglyaként elfecsérlik a
birodalom erőforrásait, és hogy lassanként példaképük negyvenhat
évnyi, kitartó erőfeszítéssel elért eredményeit is megsemmisítik.
Ezért paradox módon a „világhódító” szultán utolsó győzelme és
Szigetvár vára, amely hamarosan az oszmán világ egyik szakrális
központjává vált, akár az oszmán világhatalmi törekvések bukásának
szimbóluma is lehet.
Készült az NKFIH K 116270 számú, Szigetvár és Turbék politikai,
katonai és szakrális szerepe az oszmán-Habsburg nagyhatalmi
vetélkedésben és a magyarországi török berendezkedésben – tények és
emlékezet című projektje keretében.
Kulcsszavak: Szulejmán szultán, oszmán-török hódítás, hódoltság,
Erdély, Szigetvár, Gyula, Eger, Szigetvár ostroma, Zrínyi és
Szulejmán halála, az ostrom következményei
IRODALOM
Dávid Géza (2007): Adalékok Szigetvár
török kori történetéhez. Keletkutatás. 38–47.
Fodor Pál (2015): The Unbearable Weight
of Empire: The Ottomans in Central Europe – A Failed Attempt at
Universal Monarchy (1390–1566). MTA BTK, Bp.
Nüzhet (2012): Nüzhet-i Esrârü’l-Ahyâr
der Ahbâr-i Sefer-i Sigetvar. Sultan Süleyman’ın Son Seferi.
(Hazırlayanlar/Edited by H. Ahmet Arslantürk – Günhan Börekçi.
Redaksiyon/Proof-reading Abdülkadir Özcan) Zeytinburnu
Belediyesi–Gezegen Basım, İstanbul
Pálffy Géza (2003): A Bajcsavárig vezető
út: A stájer rendek részvétele a Dél-Dunántúl törökellenes
határvédelmében a XVI. században. Hadtörténelmi Közlemények. 116, 2,
463–504.
Pap Norbert (szerk./ed.) (2014):
Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın
Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. –
Különszám, PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja,
Pécs •
WEBCÍM
Rúzsás Lajos (szerk.) (1966): Szigetvári
emlékkönyv Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára.
Akadémiai, Budapest
Szakály Ferenc (1981): Magyar adóztatás
a török hódoltságban. Akadémiai, Budapest
Varga Szabolcs (2006): A vár és
mezőváros története 1526–1566 között. In: Bősze Sándor – Ravazdi L.
– Szita L. (szerk.): Szigetvár története. Tanulmányok a város
múltjából. Szigetvár Város Önkormányzata–Szigetvári Várbaráti Kör,
Szigetvár, 45–91.
Vatin, Nicolas (2010): Ferîdûn Bey, Les
plaisants secrets de la campagne de Szigetvár. Édition, traduction
et commentaire des folios 1 à 147 du Nüzhetü-l-esrâri-l-ahbâr der
sefer-i Sigetvâr (ms. H 1339 de la Bibliothèque de Musée de Topkapı
Sarayı). (Neue Beihefte zur Wiener Zeitschrift für die Kunde des
Morgenlandes, Band 7.) Lit Verlag, Wien
Vatin, Nicolas – Veinstein, Gilles
(2003): Le Sérail ébranlé. Essai sur les morts, depositions et
avènements des sultans ottomans XIVe–XIXe siècle. Fayard, Paris
LÁBJEGYZET
* Ezen írás némileg
eltérő változata Szigetvár, 1566 címmel megjelent Móser
Zoltán A voltat nézni kegyelmesen (Budapest: Napkút Kiadó,
2016, 58–63.) című kötetében.
<
|
|
