Szulejmán szultán az Oszmán-ház tizedik uralkodója volt. 1522. október 1-én lépett trónra, és 1566. szeptember 7-én, hajnalban hunyt el Szigetvárott, magyar földön. A birodalom egyik legnagyobb hódítója, az utolsó harcos szultán volt. Tizenhárom hadjáratban vett részt, és jelképesnek tekinthető, hogy az elsőt és az utolsót is Magyarország ellen vezette. Amikor 1566 tavaszán úgy döntött, hogy személyesen áll hadai élére, két fő cél vezette: Erdély megtartása a birodalom függőségében és a „hódoltsági” török uralom megszilárdítása a két legfontosabb keresztény vár, Szigetvár és Gyula elfoglalásával. A döntésnek persze voltak más okai is (lásd e számunkban Fodor Pál tanulmányát). Mintegy ötvenezer főnyi serege augusztus 5-én vette ostrom alá Sziget várát, és szeptember 7-én foglalta el. A szultán azonban már nem élvezhette a diadalt: hajnali fél kettő tájban díszes sátrában meghalt. Déltájban követte őt Zrínyi Miklós gróf, aki esküjéhez híven a hősi halált választva rontott az ellenségre, mikor a védők helyzete kilátástalanná vált.

A hadsereg harci moráljának fenntartása és a trónutódlás zökkenőmentes lebonyolítása érdekében Szokollu Mehmed nagyvezír a belső szolgálattevők segítségével negyvennyolc napon át eltitkolta az uralkodó halálát, akinek testét több mint egy hónapra elásták az uralkodói sátor alatt (a részletekről lásd e számunkban Fodor Pál cikkét). A későbbiekben a sátor, illetve az ideiglenes eltemetés helyén ún. emléktürbét (meshed, makam) építettek, körülötte pedig mecsetet, derviskolostort és az őröknek kaszárnyát. Egyes 17. századi források emellett még iskolát, fürdőt és karavánszerájt is említenek. A palánkkal körülvett és néhány tíz főnyi őrséggel védett komplexum körül lassanként kisebb település (kaszaba) fejlődött ki, amely két városrészből állt. A komplexumot 1664. elején az ún. téli hadjáratban részt vevő magyar csapatok feldúlták, de az aranyedényt, amelyben a szultán belső szerveit állítólag eltemették, nem találták meg. Ezután a palánkvárost újjáépítették, de Szigetvár eleste (1689) után, 1692 végén egy Habsburg élelmezési tiszt a türbe „márványépületét” önhatalmúlag lebontatta, hogy értékes ólomtetejét és nagy aranyozott gombját eladja. Ezzel megindult az emlékhely pusztulása. A 18. században a helyiek még sok mindenre emlékeztek az egykori „Török sáncról”, de a 19. és főleg a 20. századra teljesen elenyészett annak emléke, hogy hol is állt egykor a szultáni zarándokhely.

Merthogy az ilyen helyek az oszmánoknál szakrális helynek számítottak. Trónra lépésükkor és hadjáratra indulásuk előtt az uralkodók sorra felkeresték a legnagyobb szentek és nagy elődeik sírkápolnáit, hogy tőlük kérjenek spirituális támogatást és áldást uralkodásukhoz vagy új hadi vállalkozásukhoz. A Magyarországra érkező török csapatok is rendre meglátogatták Szulejmán itteni türbéjét, hogy ott imádkozzanak, és a szultán lelki segítségét kérjék a győzelemhez. Szulejmánon kívül még egy uralkodó hunyt el harc közben, idegen földön: I. Murád szultán az első rigómezei csatában 1389-ben. Halála helyén szintén sírkápolnát építettek (állítólag az ő belső szerveit is a helyszínen temették el), és idővel az ő türbéje is zarándokhellyé vált. Hogy milyen tartós hagyományról van szó, azt mindennél jobban mutatja, hogy mikor 1911-ben, az első Balkán-háború előestéjén, V. Mehmed Resát szultán körutazással kívánt lelket verni a balkáni muszlimokba, ugyancsak felkereste I. Murád türbéjét, és onnan intézett lelkesítő beszédeket hozzájuk. (Zárójelben jegyezzük meg: Koszovó ugyanakkor a szerbeknek is emblematikus hely, a nemzeti mitológia egyik sarokköve. A hagyomány szerint a vesztes csata után egy Milos Obilics nevű kisnemes közel férkőzött Murádhoz, és tőrével leszúrta. Érdekes, és talán nem véletlen, hogy Gavrilo Principnek, aki a szerbek szerint egyáltalán nem felelős az I. világháború kitöréséért, ez az Obilics volt a példaképe. Ez is csak azt a közhelyet erősíti, hogy a múlt olykor igen messze ér.)

Ha valaki Szulejmán türbéjének és környezetének történetével akar tisztába jönni, három alapvető kérdésre kell választ találnia: mikor épült, hol épült, és pontosan hogyan nézett ki. Az elmúlt több mint száz évben sokan eredtek e rejtélyek nyomába, és igen eltérő eredményekre jutottak. Az első kísérlet Szigetvár első monográfusához, Németh Bélához fűződik, aki 1903-ban részben történeti tényekre, részben pedig legendákra építette máig ható elképzeléseit. Ezek főbb elemei a következők: 1. A „márvány” síremléket a szultáni sátor helyén emelték ott, ahol ma a turbéki kegytemplom áll. 2. A szultán – helyi hagyomány szerint – golyótól találva a tóparton esett el, nem messze a vártól, ahol „egy hársfa állt”, s belső részeit onnan szállították át Turbékra (e hiedelmet már Esterházy Pál 1664-es Mars Hungaricusa is kétségesnek tartja). 3. Németh a Mars Hungaricusban közölt ábra alapján egy három oldalról vizesárokkal körülvett erődöt feltételez, amelyen belül a türbe és más épületek álltak. 4. Az Almás-patak közelében fekvő ún. Török temető – melyet az ő korában, a 20. század elején is így hívtak – azért viseli e nevet, mert a Szulejmán türbéje körül található török sírokból oda vitték át és ott temették el a csontokat, mikor a türbe helyén, Turbékon, Szűz Mária tiszteletére templomot emeltek. (Itt, a Török temetőnél létesítették 1994-ben az akkor némi vihart kavart Magyar–Török Barátság Parkot.) Sok más kutató is a türbe–templom/kápolna kontinuitás híve. Közülük Hal Pál az ötszögletűnek gondolt Török temető, illetve a Leandro Anguissola hadmérnök 1689-es térképén szereplő „F” jelzetű halálozási hely azonosságát állította, de azt végül mégsem Szulejmán halálozási helyeként, hanem Némethhez hasonlóan a törökök temetőjeként és a turbéki templom körül kiszedett török csontok nyughelyeként határozta meg. A régész Kováts Valéria szintén a turbéki templomnál kereste a türbét, ahol 1971-ben ásatásokat folytatott, de csak másodlagosan beépített török kori építőanyagokat talált. 1971-ben és 1972-ben a templomtól kb. 1 kilométer távolságra, a turbéki-zsibóti szőlőhegy tetején is végzett feltárásokat. Itt – ma már tudjuk – megtalálta a türbe egyik szegletét, de saját hipotézise rabjaként ezt török őrhelynek minősítette és betemette. A türbe-kápolna azonosítás mellett szólt az a helyi hagyomány is, amely szerint a visszafoglalás után a türbét és a mecsetet katolikus kápolnának szentelték fel Nagyboldogasszony tiszteletére; az épületek lebontása után a helyükön fakápolnát, majd a mai templomot emelték volna a Segítő Szűz tiszteletére, ahol később zarándokhely (Mária-kegyhely) alakult ki – szimbolizálva a kereszténység győzelmét az iszlám felett. Emiatt van, hogy 1913-ban az oszmán kormány a templom falán helyezte el kétnyelvű emléktábláját, hirdetve, hogy itt temették el a nagy szultán szívét, és itt állt egykor a sírkápolnája.

1. kép • Esterházy Pál vázlatrajza Turbékról

1664-ből (Fotó: Stiller Á.)

Ezzel szemben a kutatók másik csoportja a türbét és az erődöt – az Esterházy-féle rajzon feltételezett vizesárokból kiindulva – csak vízparton tudja elképzelni, ezért többnyire az Almás-patak partjára helyezi. Ezt a véleményt Molnár József fogalmazta meg 1965-ben; meglátása szerint a türbe Leandro Anguissola 1689-es térképének „F” helyszínén (F: Orth wo der Türkische Kaiser Solimanus ist gestorben), az ötszögletű, körülkerített térségben látható kör alakú „épület” helyén, az Almás-patak partjától kisebb távolságban, keletre lehetett. Molnár szerint ezt az elképzelését támasztja alá, hogy egyes török források szerint a szultáni sátort, a korabeli legendákkal egyezően, először egy „tó” partján verték fel, csak pár nappal később költözött át a szultán egy dombtetőre. A turbéki kegytemplommal való egyezést pedig ekként utasította el: „Elképzelhetetlen, hogy a katolikus egyház állított volna emléket egy »pogány« szultán hamvai fölé”. Eddig a főbb elméletek.

Arra a kérdésre, hogy miképpen nézhetett ki a türbe és a köréje épült komplexum/kisváros, általában a már többször említett Esterházy-féle ábrázolás alapján szoktak választ adni. Nemrégiben Kovács Gyöngyi Esterházy tollrajzait több dél-dunántúli török palánk (Barcs, Berzencze stb.) régészeti vizsgálatainak eredményeivel összevetve kimutatta, hogy a rajzok egyes részleteket elég pontosan adnak vissza, másokat viszont egészen eltérően. Tudjuk azt is, hogy az oszmán türbék alaprajza leggyakrabban nyolcszögletű, de vannak négy, hat- és hétszögletűek is (utóbbiak főleg a Balkánon). A két, máig épen fennmaradt magyarországi türbe (Idrisz babáé Pécsett, Gül babáé Budán) nyolcszögletű és kupolával fedett. Ezeket szem előtt tartva és számos kis-ázsiai és balkáni párhuzamot felhasználva egy török építész 2015-ben megpróbálkozott mind a türbe, mind a komplexum elméleti rekonstrukciójával. A szerző, Mehmet E. Yılmaz szerint a türbe – az Esterházy-rajzból következtetve – hatszögletű volt, tetejét ólomkupola fedte, és egybeépült a dzsámival. E nagy hozzáértéssel megalkotott rekonstrukció igen jól illusztrálja a tudósi sorsot: valaki sok év munkájával, az elsődleges források és az összes létező párhuzam összegyűjtésével a legvalószínűbb hipotézist fogalmazza meg, ami szinte napokkal a megjelenése után romba dől egy másik kutatás miatt. Mielőtt azonban ez utóbbiról szólnánk, térjünk ki röviden a harmadik fő kérdésre, a mikorra.

E tekintetben már évekkel ezelőtt nagy előrelépés történt, ami még korábban megtörténhetett volna, ha egyik kollégánk (Ágoston Gábor) ide vágó közleményéről a kutatás szép lassan nem feledkezett volna meg. Így aztán egy francia oszmanista (Nicolas Vatin) tíz év előtti cikkére és forrásközlésére szokás hivatkozni, mint amelyik a datálás kérdését nagyjából megoldotta. A vonatkozó források (a szultáni tanács rendeleteinek) tanulsága az, hogy a szultán egykori sátorhelyén 1573 kora őszén még – mondjuk így – csak „emlékkert” volt, viszont egy 1576 tavaszi rendeletsorozatból kiderül, hogy ez év márciusában már nem csak a türbe, hanem szinte az egész komplexum készen állt. Mivel a rendeletek szerint a dzsámi és a kolostor „újonnan épült”, valószínű, hogy a kisváros főbb épületei inkább 1575 folyamán készültek el, és a későbbi hiedelmekkel ellentétben nem Szulejmán fia, II. Szelim, hanem III. Murád rendeletére építették őket. Ugyanakkor van egy pillanatnyilag áthidalhatatlan ellentmondás a forrásokban. Szokollu Mehmed nagyvezír 1574. április közepére datált alapítványi okirata elmondja, hogy a szultán eltemetésének helyén, a „Türbe palánkja néven elhíresült palánkban” a nagyvezír dzsámit építtetett, annak szolgálatára pedig személyzetet rendelt. Az egyik ellentmondás, hogy a szultáni parancsoktól eltérően az alapító okirat (vakufnáme) az egész komplexumot Szokollu Mehmed pasa művének tartja. A másik: a vakufnáme már 1574-ben dzsámiról beszél, pedig az egyik rendelet világosan megmondja, hogy a türbe melletti mecsetet csak 1576 márciusában alakították át pénteki dzsámivá. Egyelőre nincs megoldás a problémára, de az a gyanúnk, hogy a Szokollu-féle alapító okirat datálásában lesz a kulcs (magyarán: a 19. századi másolat évszáma nem lesz jó). Ami ebből most fontos: az emlék- és zarándokhely 1576 elején már biztosan megvolt, s ott épült ki, ahol 1566-ban Szulejmán sátora állt, és ahol a testét átmenetileg eltemették.

A keletkezés időpontjával tehát megvolnánk, nézzük ezután a hol és a hogyan nézett ki kérdését. Az utóbbi fél évtizedben itt is ugrásszerűen javult a helyzet. Ez főleg annak a két, egymásba fonódó kutatási programnak köszönhető, amelynek résztvevői merőben új kutatási koncepció szerint fogtak munkához. A kutatások anyagi hátterét az első szakaszban a Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség (TIKA) biztosította a szigetvári önkormányzattal 2012 végén kötött szerződés keretében (ennek létrejöttében óriási érdemei voltak hazánk akkori ankarai nagykövetének, Hóvári Jánosnak). A felek abban állapodtak meg, hogy Pap Norbert, a pécsi egyetemen dolgozó geográfus-történész szervezzen kutatócsoportot, annak új típusú megközelítésen alapuló koncepcióját dolgozza ki, és a munkát 2016 szeptemberéig lehetőség szerint fejezze be. A kutatásra a török fél több részletben mintegy 170 ezer euró költségvetést biztosított. A munka folyamán 2016-ig a lehetséges helyek megvizsgálása, a keresés szűkítése egyetlen helyre és végül lehetőség szerint a feltárás volt a cél.

Már az első évtől egyre mélyülő együttműködés alakult ki a kutatócsoport és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont között. Így született meg az ötlet, hogy a munkához próbáljunk magyar anyagi támogatást is szerezni. Ezért 2015 elején OTKA-pályázatot adtunk be, és sikerült három évre 60 millió forint támogatást kapnunk arra, hogy a fő kérdéseket megoldjuk. A projekt címe: Szigetvár és Turbék politikai, katonai és szakrális szerepe az oszmán-Habsburg nagyhatalmi vetélkedésben és a magyarországi török berendezkedésben – tények és emlékezet. A kutatás, amelyet 2015. szeptember 1-től Fodor Pál és Pap Norbert irányít, már korábban is több szálon futott, de most még tovább bővült: a geofizikai, régészeti, történeti-földrajzi, történeti és emlékezetpolitikai vizsgálatokat környezettörténeti és hadszíntér-régészeti kutatásokkal egészítettük ki; a munkában a Pécsi Tudományegyetem és az MTA BTK Történettudományi és Régészeti Intézet mellett részt vesz még az Nemzeti Közszolgálati Egyetem, az ELTE, a Szegedi Egyetem és több török szakértő. A következőkben a két projekt eredményeit összevontan fogjuk röviden ismertetni.
De előtte el kell mondani, hogy a kezdetek még messzebbre, 2009-re nyúlnak vissza, amikor Hancz Erika és Fatih Elçil török kutató a turbéki templom kertjében szondázó feltárást, illetve a templombelsőben és a templomkertben geofizikai vizsgálatokat folytatott. Megállapították, hogy a turbéki templom nem lehetett a szultáni sírhely. Nem csupán a számos forrásban jelzett tekintélyes épületeknek, sáncoknak, palánkfalnak és árkoknak nem találták nyomát, de hosszabb megtelepedésre utaló, a mindennapi életet tükröző régészeti leletek sem kerültek elő a korszakból. Az előkerült tárgyak mind 18. századiak vagy későbbiek voltak.

A 2013-ban induló új kutatási szakaszban kiemelt figyelem esett a földrajzi környezet vizsgálatára. A türbe építésének és az ide irányuló zarándoklatoknak az ideje egybeesett az ún. kis jégkorszakkal; ezért született meg az a Pap Norbert nevéhez kötődő elgondolás, hogy érdemes volna rekonstruálni a korabeli földrajzi, környezeti viszonyokat, és megvizsgálni a forrásokat, hogy vajon milyen földrajzi környezetre utalnak. A feltevés az volt, hogy a türbe és a többi épület egy hűvösebb, nedvesebb, vegetációban is különböző tájban állhatott. Arra összpontosítottuk erőfeszítéseinket, hogy tájrekonstrukciós vizsgálattal tisztázzuk a földrajzi környezet főbb jellemzőit, és a forrásokat e rendszerbe ágyazva vizsgáljuk meg. Végül Gyenizse Péter és Bognár Zita készítette el a modellt.

A két korábban szóba hozott helyszín (turbéki templom, Török temető=Barátság Park) mindegyike sík, vizenyős területen áll. A tájrekonstrukciós vizsgálat szerint a patak parti terület ráadásul időszakosan víz alatt is állt, árterület volt. Ezen a helyen biztosan nem építettek állandó települést, de nincs is régészeti nyoma. A templom környéke szintén vizenyős terület, kevéssé volt alkalmas a megtelepedésre, ráadásul a vizsgálat szerint a vár onnan nem is látszik; olyan mélyen volt, hogy vezetési pontként szóba sem jöhetett. A szőlőhegytől, a kertektől való távolsága több mint 600 méter, tehát nem illik rá a forrásoknak az az állítása, hogy kertek és szőlők veszik körül. Ráadásul egyik helyen sem kerültek elő nagy épületeknek vagy azokat védő erődítmények létére, az állandó megtelepedésre és a gyakori zarándoklatokra utaló fizikai nyomok sem, amelyekről a források beszámolnak.

Végül is a tájrekonstrukciós vizsgálatok és a 17. századi térképek egyaránt a turbéki-zsibóti szőlőhegy tetejére vezettek bennünket (összhangban a leghitelesebb 16. századi forrásokkal, amelyek a szultán táborát egy közeli, olykor Semléknek vagy Szemlő-hegynek nevezett dombra helyezték). (A kutatócsoport a német Die Erde folyóiratban megjelent tanulmányában mutatta be a közösen elért kutatási eredményeket, melyeket Turbék oszmán település azonosításában ért el, és amelyeket az alábbiakban mutatunk be.) Az 1680–90-es évekből származó térképek olyan települést mutatnak, amely a zsibóti vízfolyáshoz közelebb, az Almás-pataktól távolabb fekszik, amely a térképi jelkulcsok alapján közepes méretű vagy jelentőségű lakott hely lehetett, és ahol a feliratok szövege szerint Szulejmán meghalt vagy a síremléke található. E lokalizáció helyességére a döntően Kitanics Máté által feltárt tizenöt új, 18. századi latin, német és magyar nyelvű írásos forrás szolgáltatott perdöntő bizonyítékokat. Az iratok földrajzi információi ekként összegezhetők: a nevezett hely a szigetvári vártól keletre, negyed mérföld (vagyis 4–5 kilométer) távolságban, egy óra járásra, dombos helyen, a szőlők és a kukoricaföldek határán feküdt. E források a turbéki erődöt és a hozzá tartozó települést Török Sáncnak nevezik, s szerintük az erőd a kápolna formájú türbét, a halveti dervisek kolostorát (tekke) és a tekke mellett álló „nagymosét” is magában foglalta. A Török Sánc szerkezete belülről kifelé haladva a következő volt: „bekerítve”, a palánkerődön belüli klastromban, vagyis a tekkében lakott a rendfőnök a dervisekkel. A források érzékelhető különbséget tesznek a Sánc és az erőd belső területe között, így feltételezhetjük, hogy az erődöt őrző, körülölelő Sánc és a castrum között laktak a törökök, míg a Sáncon kívül a keresztények. A visszafoglaló háborúkat követően az erőd és a hozzá tartozó földek a jezsuiták birtokába jutottak, akik a türbét Segítő Szűz Mária tiszteletére szentelték fel. Az épületnek azonban tényleges szakrális funkciót nem adtak, az istentiszteleteket nem itt, hanem közvetlenül a kolostor melletti egykori dzsámiban tartották. A felszentelt kápolnát, vagyis a türbét és valószínűleg az itteni dzsámit, mint említettük, 1692– 93-ban lebontották, hogy építőanyagait eladva hasznot húzhassanak belőlük.

A terepbejárásokat követően már a 2013-as konferencián bejelentettük, hogy e nagy kiterjedésű, oszmán kori romterületen folytatjuk a további vizsgálatokat, amelyről azt tartjuk, hogy ez lehetett az egykori zarándoktelepülés. Körülötte évszázadok óta kertek, szőlők, egyik oldalról pedig szántók helyezkednek el. A helyszín pontosan 4,2 kilométer távolságra fekszik a vártól északkeletre, és a felszínen lépten-nyomon az egykori oszmán élet nyomaiba botlunk. Az itt élő lakosság meglehetősen jómódú lehetett, amiről luxuscikkek töredékei tanúskodnak. A helyről jó rálátás nyílik a városra, azonkívül a keletre (Pécs felé) és az északra (Kaposvár felé) vezető utak csomópontjában fekszik, a több száz éve itt álló Szilvási csárda mellett. Ideális hely táborozásra, vezetési pontnak és építkezésre. Ami a két másik helyszínnel összevetve mindenképpen mellette szól, hogy nagy kiterjedésű oszmán kori rommező fekszik itt. 2013-ban még óvatosan úgy fogalmaztunk, hogy a türbe valószínű helye a Szilvási csárda és a Segítő Szűz Mária temploma közötti területen lehetett, a patak parti területet már akkor teljesen elvetettük. A kérdés csupán az volt, hol tudjuk azonosítani a nagy épületek, az erődítések és védőárkok helyét. 2014 végén és 2015 elején lefolytattunk egy sor műszeres vizsgálatot, és megállapítottuk, hogy a templomnál és tágabb környezetében nincs nyoma árkoknak, erődítménynek, illetve nagy épületek alapjainak. A szőlőhegyi helyszínen ellenben a geofizikai vizsgálatok révén kirajzolódtak olyan nagyobb méretű, délkeletre tájolt épületek, amelyek megfeleltethetők a forrásokban szereplő épületeknek, azonkívül erődítésre utaló nyomok is előkerültek. Egy négyzetes alapú, nagyobb épület tájolása rendkívüli pontossággal Mekkára néz. Az épületek fekvése összevág az 1664. évi alaprajz épületeinek fekvésével (derviskolostor, dzsámi, türbe, katonai barakk, az erődítmény nyomai). Egy távérzékeléses (drónnal végrehajtott) vizsgálattal pedig sikerült pontosan azonosítani az épületeket övező árokrendszer szakaszait is. A 2013-ban gondoltnál nagyobb területen, a középpontjában nagy épületekkel olyan oszmán település nyomait leltük meg, amely jól megfeleltethető a forrásokban szereplő Turbék kisvárosnak. Egyébként van olyan néphagyomány is, hogy a szultán e helyen ütötte fel táborát. Mint említettük, keresztény forrásokban is szerepel, hogy a Szemlőhegyen/Semléken, „fent a dombon” táborozott a török szultán. A helyiek, bár ma már másképpen nevezik a helyszínt, a mai napig termelnek „szemlőhegyi bort” ezen a helyen. A helyi lakosok szerint itt egykor „török rom” állt, és többször is bejelentést tettek oszmán kori régészeti maradványokról.

Ilyen előmunkálatok után indult meg a régészeti kutatás 2015. október 5-én. Nemcsak azt tudtuk, mit keresünk, hanem a radarvizsgálatok alapján azt is, hogy hol kell keresnünk. A Hancz Erika régész vezetésével november 7-ig tartó munka során megtaláltuk és feltártuk a türbe falainak maradványait. Az oszmán korban emelt épület négyszögletű, széles falait téglából és kőből rakták. Az épület központi helyisége 7,9 × 7,9 méter. Északnyugati irányból, hármas osztatú előcsarnokon keresztül lehetett megközelíteni. Imafülkének (mihráb) és minaretnek nincs nyoma. Az épületet kőlapokkal burkolták, a központi részén két méter mély rablógödör tátong, amelyet minden valószínűség szerint 17. század végi fosztogatók áshattak ki. Az egykori épület egyes, ebbe szerencsésen belehullott díszítéselemei az isztambuli Szulejmán-türbe díszítéseivel mutatnak rokonságot. Jelenleg minden arra mutat, hogy ez az épület lehetett a szulejmáni sírkápolna. Ám ahhoz, hogy ezt 100%-os biztonsággal kijelenthessük, további vizsgálatokra, a környezetében álló további épületek feltárására van szükség. Az elmúlt hónapok ásatásai felszínre hozták a feltételezett dzsámi és a szorosan mellette található kolostor egyik szárnyának alapfalait is, vagyis feltételezéseink nagy része bizonyossággá vált.

2015. december elején újabb geofizikai vizsgálatokat végeztünk, és ezek révén még pontosabb képet alkothattunk az épületek (kolostor, dzsámi, türbe) alaprajzáról és elhelyezkedéséről. Ami nagyon biztató: az épületek fekvése a radarvizsgálat és az legújabb ásatási eredmények szerint épp olyan, mint egy újonnan felbukkant (eddig nem publikált és hitelesített), 1689-es ábrázoláson. Ugyanerről vall egy írott forrás is. A bécsi Haditanács által kiküldött vizsgálóbizottság előtt 1693-ban egy tanú azt állította, hogy a kápolnának felszentelt épületek közül a türbében soha nem végeztek istentiszteletet. Ezzel szemben a másikban, az egykori dzsámiban (s itt jön a lényeg), mely a dervisek kolostora felé feküdt, még Radonay Mátyás Ignác pécsi püspök is misézett. A radarvizsgálat, az új térkép, a vallomás és az új ásatás tehát egyaránt azt igazolja, hogy a három épület sorrendje az északnyugat-délkeleti tengelyen a következő volt: kolostor, dzsámi és türbe. Úgy tűnik, hogy a kolostort 1664 után újabb szárnnyal bővítették, és hogy a dzsámi és a türbe – ahogy az ásatás is megmutatta – nem egybeépült, hanem mintegy hat méterre állt egymástól. Mindez együttvéve újabb, erős bizonyíték amellett, hogy elsőként a türbét találtuk meg 2015-ben. Egyébként az épületek ilyetén együttese és egymáshoz való viszonya önmagában igazolja, hogy valaha itt állt a szulejmáni sírkápolna, hiszen ilyen összetételű települést sehol másutt nem ismerünk a magyar hódoltságból. Innentől fogva a fő kérdés csupán az, hogy az egyes épületeknek az írásos forrásokból ismert funkcióit a régészeti kutatás mennyiben tudja alátámasztani vagy cáfolni.

Végül szóljunk néhány szót eredményeink fogadtatásáról és bizonyos politikai felhangjairól. Bölcsészek életében igen ritkán esik meg, hogy eredményeik „ekkorát szóljanak”. A 2015. december 9-i, TIKA által szervezett budapesti sajtótájékoztató nyomán a világ több vezető lapja is beszámolt a sírkápolna megtalálásáról. Az érdeklődést magyarázza, hogy idén lesz a szigetvári ostrom és a világszerte nagy érdeklődéssel övezett szultán halálának 450. évfordulója. Ebből az alkalomból ismeretterjesztő filmek sorát készítik, így a Travel Chanel, a ZDF német televízió (utóbbi filmjét, amely a mi közreműködésünkkel készült, április 17-én mutatták be), a horvát televízió (szintén számos magyar résztvevővel), török forgatócsoport stb. (csak magyar nem lesz). De nemcsak elismerést kaptunk, hanem ritkábban kemény kritikát is. Vannak, akik már-már hazaárulással vádolnak bennünket, mondván: a törökök szekerét toljuk, akik a török kori emlékek felújításának ürügyén szakrális térfoglalást hajtanak végre országunkban. Nehéz erre mit mondani, különösen a turkológusoknak, akik a migrációs válság kitöréséig a bölcsészeknek ahhoz a ritka, olykor csudabogárnak tekintett fajtájához tartoztak, akiket általában kedveltek és érdeklődéssel vettek körül – különösen azok a körök, amelyek a régi magyarokat török származásúnak hiszik. A magunk részéről igyekszünk ezekkel nem törődni, és szeretnénk végigvinni ezt az érdekes kutatást, amely jó példa az interdiszciplináris munka hasznosságára, és amely a bölcsészet társadalmi hasznosságát is bizonyíthatja. Ahogy az OTKA-pályázatban írtuk: „Ha a kutatás sikerrel zárul, és az egykori oszmán szakrális központot (Szulejmán sírhelyét) úgy tudjuk feltárni és rekonstruálni, ahogy tervezzük, akkor az nemcsak a történészeknek és a régészeknek szerezhet örömet, hanem megalapozhat egy olyan turisztikai és regionális fejlesztést is, amelyre Szigetvárnak és környékének régóta szüksége volna. Ugyancsak vitathatatlan a kutatás nemzetközi haszna, hiszen hozzájárulhat az országimázs javításához és az érintett (ma is eltérő kultúrákhoz tartozó) országok közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, aminek a mai feszült világhelyzetben a korábbinál is nagyobb jelentősége van.” Bölcs politikai döntésekre lesz szükség ahhoz, hogy valóban ez legyen vállalkozásunk eredménye, és ne az ellentétek kiéleződése (például abban a kérdésben, hogy mi történjék a feltárt maradványokkal). Ez azonban már nem rajtunk múlik.
 

Készült az NKFIH K 116270 számú, Szigetvár és Turbék politikai, katonai és szakrális szerepe az oszmán-Habsburg nagyhatalmi vetélkedésben és a magyarországi török berendezkedésben – tények és emlékezet című projektje keretében.
 

Kulcsszavak: Szulejmán szultán, oszmán-török hódítás, hódoltság, Szigetvár, turbéki kisváros (kaszaba), türbe, dzsámi, tekke, interdiszciplináris kutatások, történeti földrajz, régészeti ásatások
 

IRODALOM

Ágoston Gábor (1993): Muszlim hitélet és művelődés a Dunántúlon a 16–17. században. In: Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján (1989). Baranya Megyei Levéltár, Pécs, 277–292. • WEBCÍM

Anguissola, Leandro (1689): Abriss von der Stadt und Vestung Sigeth. Kriegsarchiv Feldakten Wien 117 (Fasc. 167)

Esterházy Pál (1989): Mars Hungaricus. (Sajtó alá rendezte, fordította: Iványi Emma. Bevezette és szerkesztette: Hausner Gábor) (Zrínyi-Könyvtár III) Zrínyi, Budapest

Gyenizse Péter – Bognár Zita (2014): Szigetvár és környéke 16–17. századi tájrekonstrukciója katográfiai és geoinformatikai módszerekkel/Sigetvar ve Çevresinin Haritacılık ve Jeoenformasyon Yöntemleriyle 16–17. Yüzyıl Peyzaj Rekonstrüksiyonu. In: Pap Norbert (szerk./ed.): Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. – Különszám. PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja, Pécs, 73–90. • WEBCÍM

Hal Pál (1939): Szigetvár 1688 és 1689-ben. Szigetvár török uralom alól való felszabadulásának 250. évfordulója alkalmából. Modensieder J. ny., Szigetvár

Hancz Erika – Fatih, Elcil (2012): Excavations and Field Research in Sigetvar in 2009–2011: Focusing on Ottoman-Turkish Remains. International Review of Turkish Studies. Special issue on Hungarian-Turkish relations. 2, 4, 74–96. • WEBCÍM

Hancz Erika – Pap N. – Varga Sz. – Kitanics M. (2015): Szigetvár 1566. Publikon, Pécs–Szigetvár • WEBCÍM

Kitanics Máté (2014): Szigetvár–Turbék: A szultán temetkezési helye a 17–18. századi magyar, német és latin források tükrében/Sigetvar-Turbék: 17–18. Yüzyllarına Ait Macarca, Almanca ve Latince Kaynaklar Temelinde Kanuni Sultan Süleyman’ın Mezarının Oluşturulduğu Bölge. In: Pap Norbert (szerk./ed.): Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. – Különszám. PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja, Pécs, 91–109.

Kovács Gyöngyi (2015): Oszmán erődítmények a Dél-Dunántúlon. Gondolatok Szigetvár-Turbék régészeti kutatása előtt. Mediterrán és Balkán Fórum. 9, 2, 20–33. • WEBCÍM

Molnár József (1965): Szulejmán szultán síremléke Turbéken. Művészettörténeti Értesítő. 14, 1, 64–66.

Németh Béla (1903): Szigetvár története. Pécsi Irodalmi és Könyvnyomdai Részvénytársaság, Pécs Reprint: 2011, Históriaantik, Budapest

Pap Norbert (szerk./ed.) (2014): Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. – Különszám. PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja, Pécs

Pap Norbert (2014): A szigetvári Szülejmán-kutatás keretei, a 2013-as év fontosabb eredményei/Sigetvar’da Kanuni Sultan Süleyman Hakkında Yapılan Araştırmaların Ana Noktaları ve 2013 Yılı Sonuçları. In: Pap Norbert (szerk./ed.): Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. – Különszám. PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja, Pécs, 23–36.

Pap Norbert – Kitanics M. – Gyenizse P. – Hancz E. – Bognár Z. – Tóth T. – Hámori Z. (2015): Finding the Tomb of Suleiman the Magnificent in Szigetvár, Hungary: Historical, Geophysical and Archeological Investigations. Die Erde. 146, 4, 289–303.

Pap Norbert – Kitanics Máté (2015): Nagy Szulejmán szultán szigetvári türbéjének kutatása (1903–2015). Mediterrán és Balkán Fórum. 9, 2, 2–19. • http://tinyurl.com/zyvc5xg
Vatin, Nicolas (2005): Un türbe sans maître. Note sur la fondation et la destination du türbe de Soliman le Magnifique à Szigetvár. Turcica. 37, 9–42. DOI: 10.2143/TURC.37.0.2011699 • WEBCÍM

Yılmaz, Mehmet Emin (2015): Sigetvar’da Türk Mimarisi. İstanbul Fetih Cemiyeti, İstanbul