Jelen tanulmányunkban egy olyan jelenségről lesz szó, amellyel lépten-nyomon szembesülünk nemcsak Magyarországon, de szerte a világ számos országában: a nemi szerepek változásairól, és ezeknek a társadalomra gyakorolt hatásairól. A fenti témán belül külön szót kell ejtenünk a modern férfi, illetve nő önmeghatározásáról, amely szorosan összefügg a társadalmi szerepek meghatározásával, – noha ez a kijelentés nem minden esetben állja meg a helyét – amint azt később látni fogjuk.

Társadalmi változások: technikai fejlődés

A 21. századra egy sor technikai átalakulás öltött kiterjedt méreteket világszerte: az információs és telekommunikációs technológia magas szintű fejlettsége, valamint az egyre olcsóbbá váló informatikai eszközök (elsősorban az okostelefonok és táblagépek) lehetővé teszik, hogy egyre több ember legyen elérhető online, akár a nap 24 órájában, így hozva közelebb egymáshoz az embereket, megteremtve ezzel a Marshall McLuhan által korábban leírt globális falut (McLuhan, 2001). Az egyre fokozódó fogyasztói igények kielégítése megköveteli az egyre magasabb összegű jövedelmek megszerzését, ami túlórával, esetleg több részmunkaidős foglalkozás egyszerre történő végzésével jár, így juttatva az egyéneket és közösségeket egy óriási taposómalomba, miközben nemcsak bolygónk nyersanyagkészlete, hanem mi magunk is rohamtempóban merülünk ki (Kóródi, 2009; Mannhardt, 2004). A jelentősen kitolt munka- és iskolaidő miatt nem ritkán tapasztalható, hogy a késő délután vagy éppen este hazaérkező családtagok nem akarnak, nem bírnak beszélgetni egymással, amit tovább fokoz az internet és a televízió egyre kiterjedtebb szórakoztató, a közösségi élményeket sokszor negatívan befolyásoló (vagy azokat teljességgel felváltó) hatása (Vajda – Kósa, 2005; Zimbardo – Coulombe, 2015). A fenti néhány tényező bármelyike már önmagában is jelentős módosulást idéz elő a társadalom keretei között, ám ilyeténformán erejük összeadódik, megsokszorozódik. A kérdés csupán az, hogy milyen eredménnyel járnak ezek a folyamatok a modern társadalom tagjai számára?

A fiatalok új függősége: az okostechnológia

Amint azt már fentebb ismertettük, számos oka van annak, hogy a társadalom tagjai egyre inkább elidegenednek egymástól, ami különösen nagy problémát jelent a mindenkori társadalmak alapjának számító családok esetében.

Amíg a serdülőkorú fiúk idejük nagy részét rendszerint olyan tevékenységekkel töltik, mint a legújabb számítógépes játékok kiismerése, az internetes videók egymás utáni nézése, az interneten elérhető erotikus tartalmú és pornográf termékek „fogyasztása”, addig a lányok inkább olyan tevékenységeket részesítenek előnyben, mint a vásárlás és annak öröme, a barátnőikkel való időtöltés, és általában mindenfajta társas tevékenység. Ez az eltérés jól megmutatkozik az okoseszközök használatában is: a fiúk, illetve a férfiak szívesebben használják ezeket az eszközöket szórakozásra (filmnézés, játék, internetezés), ellenben a lányok és a nők nagyobb időt töltenek a közösségi hálózatuk ápolásával, és a neten szörföléssel (Zimbardo – Coulombe, 2015; Cohen, 2006; Vajda - Kósa, 2005).

Noha kivételek mindig adódnak mindkét csoport esetében, ráadásul az életkor előrehaladtával egyre jobban differenciálódnak az egyes csoporttagok egyéni preferenciái, mégis az általános trendek megmaradnak. Ennek okai között éppúgy megtalálhatók a csoportdinamika szabályai (Ki tartozhat egy csoporthoz? Miért közösíthet ki a csoport valakit? Mik az adott csoport jellemző értékei?) (Smith – Mackie, 2004; Csepeli, 2014), mint a „hasonló gondolkodású a hasonló gondolkodásúval barátkozik” törvényszerűsége (Csányi, 2007; Biczó, 2009), a különböző neműek agyszerkezetében érzékelhető eltérések (Baron-Cohen, 2006, Swaab, 2013), vagy akár a többszörös intelligencia terén mutatkozó erősségek, gyengeségek is (Gardner, 2006; Kárpáti, 2016).

Az alcímben jelölt függőséget itt tehát szó szerint értjük: nem egy fiatalnak az alapvető létszükségletet jelenti az okostelefon vagy táblagép megléte, mivel ezzel tudja elszórakoztatni magát, kikapcsolni, már-már elmerülni a flow élményben, miközben teljesen kizárja a külvilágot és annak eseményeit. Ebben a számára örömteli tevékenységnek a folytatásában pedig kizárólag két tényező zavarhatja meg: külső környezetének nála rendszerint idősebb tagjai (szülők, nagyszülők, tanárok, más felnőttek vagy nagyobb diákok) és az általuk képviselt szabályok (például „Az iskolába nem hozunk okostelefont vagy táblagépet!”, „Tanítási órán szigorúan tilos az okoseszközök használata”), illetve az akkumulátor lemerülése.

A probléma, amelyet ez a fajta magatartás és okoseszköz-centrikusság magában hordoz, így összegezhető: mivel a fiatalokban nagyon erős késztetés él arra, hogy állandóan online életmódot éljenek, így sokan – elsősorban a fiúk – (lásd Zimbardo – Coulombe, 2015) nagyon nehezen képesek a hatékony és egészséges „offline” életmódra. Jól mutatja ezt a jelenséget a nagyvárosokban szinte mindennaposnak számító szituáció: néhány fős baráti társaság egy vendéglátóhelyen ül és beszélget egymással anélkül, hogy egymásra néznének. Hogyan lehetséges ez? Okostelefonjaikon keresztül valamilyen chatalkalmazáson társalognak egymással. Szép új világ!

Természetesen nem könnyű nélkülözni az okoseszközöket a tanítási órák során sem, jó példa erre egy nem egyedi eset Dél-Koreából: a 2012-ben tizenegy éves Park Dzsungin minden reggel a telefonja ébresztőhangjára kel fel, majd az első dolga a barátaival történő levelezés, amelyet a nap egyetlen szakaszában sem kell nélkülöznie, hiszen országában 98%-os a szélessávú internetlefedettség aránya, így bárhol és bármikor online beszélgethetnek egymással az állampolgárok (URL1).

Ez az intenzív internethasználat azonban nem befolyásolja károsan Dzsungin életét, hiszen mindezek ellenére érdeklődő és szorgalmas diák, aki emellett szívesen főz, tehát (látszólag) sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt az online és az offline életmód között. Erre azonban sokan nem képesek, így azok, akik nem tudnak egészséges és hatékony életet folytatni az „offline életben”, arra kárhoztattak, hogy nehézkesen és esetlenül mozogjanak embertársaik között, miközben kerülnek mindenfajta hosszú távú elköteleződést és (pár)kapcsolatot. Ehelyett az azonnali kielégülés forrását kutatják mindenfajta emberi kapcsolatban, legyen szó akár szexuális vágyaikról, akár saját énképük megerősítéséről. Emellett az azonnali kielégülés állandó hajszolása folytán megnövekedett frusztrációszinttel, ugyanakkor alacsonyabb toleranciaküszöbbel rendelkeznek, így sokkal nehezebben birkóznak meg bármifajta elutasítással és kudarccal, ami segítség hiányában arra ítéli őket, hogy egyedül maradjanak a problémáikkal (Zimbardo – Coulombe, 2015).

Férfiak és a nonverbális kommunikáció

Az egyik szembetűnő probléma a 21. századi – elsősorban nyugati – társadalmakban a rohamosan csökkenő népességszám (Huntington, 2015; Zimbardo – Coulombe, 2015). Ennek részben oka, hogy a férfiak fokozatosan kezdik elveszíteni kezdeményezőképességüket, elsősorban a párkapcsolatok terén. Amíg korábban természetesnek vették, ha egy férfi udvarolt egy nőnek, ma már ez a tendencia egyértelműen megfordulni látszik. Noha a nők továbbra is azt várják, hogy a férfi kezdeményezze a beszélgetést, illetve a kapcsolatépítést, ez sokszor meghiúsul. Ennek egyik lehetséges oka a női nonverbális kommunikációban, illetve a férfiaknak az ilyetén fajta kommunikációs dekódolási képességében rejlik. Konkrétan: a férfiak nagyon nehezen tudják értelmezni a nők által feléjük küldött finom jeleket (játék a hajjal, elkapott tekintet, fülcimpa masszírozása stb.), így könnyedén félreértelmezik azokat. Emiatt sokszor pont olyankor vagy olyan módon kezdeményeznek, ami kudarccal végződik. Ilyenkor a férfi a kudarcélményen túl veszít egy kicsit saját sikerességébe és férfiasságába vetett hitéből is, ami a többszöri kudarc nyomán azt eredményezheti, hogy teljesen visszavonuljon bármifajta, a másik nemmel kialakítható bizalmas kapcsolattól. Sokan a kudarcot úgy próbálják orvosolni, hogy tárgyiasítják a visszautasító személyét (objectification), ahogyan ez a pornófilmek női szereplőivel is történni szokott (Zimbardo – Coulombe, 2015).

Oktatásügy

Ismert tény, hogy a lányok iskolai tanulmányaik során minden tantárgyból igyekeznek a lehető legjobban helytállni, a fiúkra azonban ez az állítás korántsem igaz: ők sokkal nagyobb odafigyelést és odafordulást mutatnak az olyan tantárgyak (vagy iskolán kívüli dolgok) iránt, amelyek valóban érdeklik őket (Tóth, 2005). Részben ennek tudható be a fiúk és a lányok teljesítménye között tapasztalható differencia, részben pedig a nemekre jellemző agystruktúra és annak hatása (Cohen, 2006; Swaab, 2013). Ez a tapasztalat már kisgyermekkorban megmutatkozik: amíg a párnapos fiúk általában rövidebb ideig figyelik mások arcát, addig a lányok már ekkor is több időt szentelnek mások arcának feltérképezésére (Cohen, 2006), ami részben annak tudható be, hogy míg a fiúk/férfiak elméje elsődlegesen a világban fellelhető rendszerekre összpontosít, addig a lányok/nők elméje sokkal fontosabbnak találja a szociális kötődést, illetve e kapcsolatok ápolását. Ez változatlanul megmutatkozik a mostani generáció tagjainál is, noha meg kell említeni, hogy a fiúk esetében is léteznek szorosan összetartó közösségek és csoportok, ahol rendszerint valamilyen közös hobbi vagy időtöltés, érdeklődési kör az, ami összehozza a közösség tagjait.

A fentihez hasonlóan szintén általános jelenség mind a hazai, mind pedig a nemzetközi oktatásügyben a pálya elnőiesedése (Vajda – Kósa, 2005; Zimbardo – Coulombe, 2015). Ez a fajta nemek közötti egyensúlyvesztés jelentős hatással bír a serdülőkre, elsősorban a fiúkra nézve: mivel állandó jelleggel náluk (rendszerint) idősebb nők veszik körül őket, így tőlük várnak bizonyosfajta szerepmintát, amit adott esetben a náluk szintén idősebb férfiaktól kellene megkapniuk. A probléma ott jelentkezik, hogy bár a nőkben él egy erős gondoskodó, anyai ösztön, amely miatt gyakran viselkedhetnek diákjaikkal szemben úgy, mint oltalmazó „tyúkanyók”, a fegyelmet és a szabálykövetést túlnyomórészt inkább a férfiakhoz társítjuk. Ily módon a női tanárok sokkal nehezebben tudnak érvényt szerezni a fegyelem és a szabálykövetés normájának, mint egy férfi (Vajda – Kósa, 2005; Cohen, 2006). A fiúk az idősebb férfiakban általában saját édesapjuk egy alternatíváját, mintegy „második apjukat” látják, aki bevezeti őket a férfiélet rejtelmeibe, akiben megbízhatnak. Ugyanakkor, ugyanez a figura az, aki szabályokat állít fel a fiúk számára, aki utasít, parancsol, követel. A két szerepmintának (az oltalmazó és törődő anya, illetve a szigorú, de igazságos apafigura) tehát együtt kell jelen lennie ahhoz, hogy ne csupán a családi élet anyagi és érzelmi biztonságot garantáló egyensúlya, de a kiegyensúlyozott jövőbeli mintaválasztási lehetőségek is rendelkezésre álljanak a leendő apák és anyák számára. Csak így lehetséges a kiegyensúlyozott személyiségfejlődés (Vajda – Kósa, 2005).

Nemi szerepek és munkavállalás

A korábban már bemutatott, az agystruktúrában, illetve a külvilág meghatározott részei iránti érdeklődésben jól tetten érhető, hogy valakinek „férfi” vagy „női” agya van (Cohen, 2006). Ez a kiindulási állapot alapvetően (jobbára) determinálja azt, hogy valaki milyen szakmát fog választani. A férfiak rendszercentrikus, összefüggésekben és szabályszerűségekben való gondolkodása inkább az ilyen irányultságú hivatások felé tereli őket. Jellemzően férfi szakmák (általában férfiak választják): mérnök, orvos, ügyvéd, informatikus, katona, rendőr. Ezzel szemben jellemzően női szakmák (inkább nők választják őket): ápolónő, óvónő, tanító/tanár, fodrász, műkörmös, adminisztrátor.

Philip Zimbardo könyve (Zimbardo – Coulombe, 2015) megírása közben azt találta, hogy az úgynevezett STEM- (mozaikszó az angol Science [természettudományok], Technology [műszaki tudományok], Engineering [mérnöktudományok], and Mathematics [matematika tudomány] szavak kezdőbetűiből) szakmák esetében jóval nagyobb számban képviseltetik magukat a férfiak, mint a nők, ráadásul ezek a szakmák igen jól jövedelmeznek, így az abban tevékenykedők könnyedén tudják biztosítani saját (és mások) megélhetését is. Részben ez a fajta anyagi biztonság, részben pedig a férfiak körében mind a mai napig domináns neveltetési elv, miszerint a férfi/családfő feladata a kenyérkeresés, a család anyagi biztonságának a garantálása az, ami miatt (legalábbis Nyugaton) a férfiak inkább választják ezeket a szakmákat, noha sokszor egyáltalán nem élvezik azokat, sőt, gyakran tehernek érzik az elvégzendő munkát.

Megjegyzendő, hogy ez a trend is megváltozni látszik, hiszen mind több nő jelentkezik a fenti felsőoktatási karokra szerte a világban, hogy majd az ott megszerzett tudást a szakmáján belül hasznosítsa, bár ezeket a pályákat még mindig elsősorban a férfiak uralják. A férfiak és a nők szakmaválasztását elsősorban a fenti két tényezővel (jó kereseti lehetőség, a jövőbeli párunk és családunk eltartása) indokolhatjuk. Ugyanakkor, a nyugati gondolkodás kapcsán elgondolkodtató, hogy mivel a férfiak biztosan eltartják női élet- vagy házastársukat, a nők sokszor megengedhetik maguknak, hogy olyan szakot válasszanak felsőoktatási éveik alatt, amely kevésbé vagy alig jövedelmező a férfiakéhoz képest. Olyan szakokról beszélhetünk, mint például a művészetek, az antropológiai tanulmányok vagy éppen a könyvtárosképzés, állítja Zimbardo (Zimbardo – Coulombe, 2015). Ezek a szakmák sokszor nem bírnak tényleges termelőerővel, vagy alacsony presztízsűek a társadalom szemében, szemben a fent bemutatott férfias szakmákkal.

Annak ellenére, hogy napjainkban a legtöbb nyugat-európai országban és az Egyesült Államokban még mindig érvényesül a családi

munkamegosztásban a patriarchális szemlélet (a férfi keresi meg a családi bevétel nagyobb részét vagy teljes egészét, míg a nő egyáltalán nem, vagy csak részmunkaidőben, esetleg távmunkában dolgozik; a nő dolga a háztartás vezetése és a gyereknevelés), addig számos skandináv országban megfordulni látszik ez a helyzet: amikor megszületik a gyermek, a család dönthet úgy, hogy az édesanya a későbbiekben visszatér a munkaerőpiacra, amíg a férj otthon marad a gyerekekkel, és vezeti a háztartást. Így a nők egyre nagyobb számban képviseltethetik magukat ismételten a munka világában. Ezt a „szerepcserén” alapuló család- és munkamodellt azonban számtalan országban elutasítják, mivel teljesen szembemegy a korábban megszokott, a férfiaknak a családban betöltött vezető szerepét hangsúlyozó elgondolással. Tipikusan ilyennek tekinthetőek a Közel- és Távol-Kelet, valamint Kelet- és Közép-Európa országai is, noha egyéni kivételek adódhatnak. Az újszerű megoldás pozitív hatást gyakorolhat a gyerekek férfiképére is, hiszen a legtöbb esetben az apa nagyon hosszú időt tölt távol a családjától a munkahely és az otthon között ingázva. Ez pedig gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az apa szinte teljesen láthatatlan marad a család többi tagja számára, így a fiatalok ritkán vagy egyáltalán nem ismerhetik meg azt a világot, amelyet édesapjuk nap mint nap meglátogat.

Változó kapcsolatok, újfajta családmodellek

Tulajdonképpen mi is tekinthető családnak? Ezt a kérdést (is) boncolgatta 1993-as tanulmányában David Popenoe, aki számtalan formáját ismerteti a család szó lehetséges értelmezésének: családnak nevezhetjük több barát huzamosabb idejű együttélését; tekinthetjük egy családnak egy iroda dolgozóinak a közösségét; de ugyanígy családnak nevezzük a maffia bármelyik helyi szervezetét vagy akár egy papnevelde bentlakóit. Szigorú értelemben véve azonban ezen együttélési formák résztvevői egyáltalán nem tekinthetők családnak, mivel nem felelnek meg a család eredeti funkcióinak, illetőleg meghatározásának, fogalmaz Popenoe. Meghatározása szerint családnak kizárólag az olyan, egy háztartáson belül élő személyek tekinthetők, akik egymással (rendszerint) vérszerinti rokonságban vannak, a tagok egymással együttműködve, a közösen megtermelt anyagi (és egyéb) erőforrásokat együttesen felhasználva végeznek háztartásbeli tevékenységeket (Popenoe, 1993, 529.). Ez a definíció igen jól körülhatárolja, hogy pontosan mit is tekinthettünk korábban családnak. Napjainkra azonban számos egyéb családmodell jelent meg, amelyek mind ellentmondani látszanak a fenti értelmezésnek, egyúttal kibővítik a családról alkotott korábbi elképzeléseinket.

A megváltozott családmodellek legfőbb propagátorának, egyben a nyugati országok által (a legtöbbször) a legfőbb példaképnek tekintett ország az Amerikai Egyesült Államok (Huntington, 2015). Az 1960-as évek óta az Egyesült Államokban jelentősen megszaporodott a válások száma. Ennek elsődleges okaként a szakértők a már fentebb említett munkaerő-piaci változásokat jelölték meg (több szolgáltatásra épülő szakma létesül a világban, ami elsősorban a nőknek kedvez, szemben a korábbi fizikai erőt igénylő tevékenységekkel), kiegészítve azokat azzal a megállapítással, miszerint azokban az esetekben, amikor az édesanya képes volt önállóan eltartani a családot, és így az édesapa elvesztette a családfenntartói pozícióját, nagyobb arányban került sor válásra. Hasonlóképpen igaz ez a megállapítás azokra az esetekre, amikor a férj tartósan munkanélkülivé vált, amíg a feleség továbbra is aktív alkalmazott volt. Éppen ebből a helyzetből kifolyólag, számos családban a gyerekek igen fiatalon megtapasztalják a negatív gazdasági körülmények káros hatását a család légkörére (lásd gyakori veszekedések, vádaskodások a másikkal szemben, alkoholizmus az egyik szülő részéről stb.), majd a válás szomorú tényét, amely után a bíróság a legtöbb esetben az édesanyának ítéli a gyermeket (Zimbardo – Coulombe, 2015). Így aztán ezek a családok gyarapítják az Egyesült Államokból induló, mostanra a világ számos pontján megjelent újfajta családmodellt, a gyerekeiket egyedül nevelők (single-parent family) népes táborát.

Szintén új keletűnek tekinthető családforma az azonos neműek házasságából létrejött párkapcsolaton alapuló együttélés, amelyet számos országban már legitimizáltak (Eszenyi, 2006), napjainkban pedig tovább folytatódik a homoszexuálisok jogainak kiterjesztése, illetve védelme az egyes országokban. Eszenyi Miklós (2006) részletesen leírja az egyes országok melegekkel kapcsolatos politikáját, beleértve a törvényben előírt életkori határt is, amelynek betöltésétől kezdve aktívan gyakorolható a másság. Azonban minden vizsgált országban az említett betöltött életkoron kívül érvényesülni kell a kölcsönösség elvének is a kapcsolatok esetében, különben nemi erőszakról beszélhetünk, amit a törvény büntet.

Végezetül említést érdemel még a szintén sokszor felbukkanó együttélés (co-habitation) is, amelyet rendszerint főiskolai, egyetemi hallgatók választanak tanulmányaik alatt, vagy azok elvégzése után. Jellemzőjük, hogy a lakók megosztoznak a kiadásokon; rendszerint közösen végeznek különböző tevékenységeket (például javítások, takarítás, szórakozás); általában elmondhatjuk, hogy a közösség tagjai tanulmányaik mellett dolgoznak, illetve előfordul, hogy a tagok némelyike vagy mindegyike aktív párkapcsolatban él.

Teljes kivonulás a társadalomból: a hikikomorik

A korábban már bemutatott, a társadalomban betöltött szerep és felelősségvállalás elutasításának a legszélsőségesebb módját éppen egy olyan országban találjuk meg, amelyet erősen jellemez a társadalmi dualitás: Japánban. A japán társadalmi dualitás számos ponton érzékelhető, erre álljon itt néhány példa: amíg minden japánnal szemben elvárás, hogy teljes életét az országának, családjának és közösségének áldozza, addig jóval kevesebb hangsúly esik az egyénre, az egyéni felelősség vállalására, illetve a személyes döntésekre, szemben a nyugati társadalmakkal, ahol ennek a jelenségnek éppen a fordítottja figyelhető meg (Huntington, 2015). A japán iskolákban nem támogatják az egyéni és önálló kezdeményezéseket, nem biztatnak kritikus gondolkodásra, ám feltétlen szabálykövetésre nevelnek, ami egy bizonyos pontig nélkülözhetetlen a társadalom megfelelő működése érdekében, ám szélsőséges esetekben egyfajta elgépiesedéshez vezet minden téren (beleértve az emberi kapcsolatokat is). A nemi szerepek sem kerülhetik el ezt a fajta társadalmi merevséget: a férfiaknak kötelességük a hagyományos patriarchális szemléletmód szerint családfőként és apaként gondoskodniuk a család anyagi helyzetének stabilitásáról, míg a feleségek dolga minden ház körüli teendő elvégzése, valamint a gyereknevelés is.

Noha mostanra már mutatkoznak kisebb repedések a társadalmi elvárások áthatolhatatlannak vélt falán, főleg ami a japán nők társadalmilag helyes életvitelét illeti, annyi bizonyos, hogy egyhamar nem lesz radikális változás e szerepekben. Jelenleg teljességgel elképzelhetetlennek tűnik a japánok számára az, ami például a skandináv országokban mára már működőképes modellé lett, ti. az édesapák kérhetik, hogy fizetett szabadságon legyenek otthon gyermekükkel, amíg feleségük felváltja őket a munkaerőpiacon (a jelenség parental leave vagy family leave néven ismert az angol nyelvű szakirodalomban). Amennyiben bármifajta deviancia tapasztalható a társadalmi normák betartásával, illetve betartatásával kapcsolatban, a japánokban azonnal beindul a gyerekkoruktól gondosan beléjük nevelt szégyenérzés. Ha valaki nem megfelelően végezte el a feladatát, legyen szó akár a munkájáról, akár a tanulmányairól, nyilvánosan bocsánatot kell kérnie hibájáért, bízva abban, hogy a közösség tagjai megbocsátják eltévelyedését. Ez a fajta nyilvános önmegalázás nyugaton egyszerűen elképzelhetetlen. Már itthon is egyre inkább arra nevelik a jövő generáció tagjait, hogy az elkövetett hibákra mint a fejlődésben fontos szerepet betöltő lépcsőfokokra (stepping stones) tekintsenek, ne úgy, mint egy stigmára, ami egy (feltehetően) egyszeri tévedésért, hibázásért jár.

Részben ez a fajta szégyen, részben pedig a japánok között tapasztalható emberi kapcsolatok kiüresedése idézte elő az úgynevezett hikikomori jelenséget (magyarul nagyjából annyit tesz, mint „elzárva lenni”, „bezárkózni”) néhány évtizede. A hikikomorik vagy röviden hikkyk sajátságos, egyszemélyes csoportot alkotnak (Csányi, 2007): van, aki csak rövid ideig (kevesebb mint hat hónapig), van, aki akár évtizedekig is képes fenntartani ezt az életmódot. Az életmód sajátossága, hogy a hikky fokozatosan vonul ki a társadalomból, nem pedig egy hirtelen hatás következtében. Ez a változás általában a középiskolás korszakban kezdődik, ahol nem maga az iskola jelenti a kivonulás okát, sokkal inkább a hikkyt az iskolában ért negatív hatások (tanulmányi kudarcok, a zaklatás különböző formái), amelyekkel nem képes sikeresen megküzdeni, ezért eredményesebbnek, könnyebbnek találja az iskolakerülést. Felnőtteknél is előfordul a jelenség, bár nem számottevően, noha a végeredmény minden esetben ugyanaz: az egyén kiválik a társadalmi közegből, és bevonul a saját abszolút biztonságot jelentő birodalmába, a szobájába. A bezárkózást követően a hikky kizárólag távmunkát vállal, amivel fenntarthatja saját magát, miközben az internetről rendeli meg a napi élethez szükséges dolgokat, noha esténként rendszerint elhagyja biztonságot jelentő otthonát, hogy a legközelebbi boltban elintézze a kötelező bevásárlást. A jelenség egy másik sajátossága, hogy a hikikomorik ugyan a rájuk nehezedő társadalmi nyomást és szégyent kívánják elkerülni azzal, hogy megszakítanak (majdnem) minden kapcsolatot a külvilággal, mégis az a tény, hogy sok hikky felnőttkorában is a szüleivel él, (amit látszólag nem is bán, illetve nem akar kitörni ebből a bűvkörből) némi hasonlóságot mutat a Nyugaton is egyre jobban elterjedő mamahotelekkel. Az okok jellemzően mindkét oldalon ugyanazok: alacsony számú, jól fizetett munkalehetőség, magas ingatlanárak, elhúzódó tanulmányok, kényelmi szempontok.

Lehetséges megoldások

A korábban már ismertetett, a férfi és női kommunikációs félreértések ellensúlyozására mindkét nem képviselői számára fontos lenne, hogy pontosabb képet kapjanak a nonverbális jelzések értelmezéséről. Ehhez már rendelkezésre áll a szakirodalom, (elég csak a hazánkban is jól ismert Hétköznapi pszichológia sorozatra gondolni), ám fontos lenne, hogy az elméletet a gyakorlatba is át lehessen ültetni, például kommunikációs tréningek, oktatóvideók felhasználásával.

Egy másik fontos kérdés az iskoláztatás. A pálya elnőiesedéséről és a különböző nemű tanároknak az oktatásban betöltött szerepéről már írtunk fentebb. Itt csupán megjegyezzük, hogy a tanári pályának a férfiak számára való vonzóbbá tételével lehetővé válna a nemek egyensúlyának a helyreállítása. Emellett jól működő gyakorlatként érdemes lenne megfontolniuk az oktatáspolitikusoknak, illetve a döntéshozóknak az iskolákban tanultaknak (elsősorban a szakközépiskolák esetében) a nagyobb arányú, a helyi gyakorlatba való átültetését. Ennek jó mintáját láthatjuk az autógyártó üzemek (például a kecskeméti Audi gyár) együttműködésében a helyi szakközépiskolákkal, a velük való szerződésekben. Ez a lépés különösen elősegítené a pályakezdő fiatalok kezdőtapasztalathoz való hozzájutását, ami minden szakma avatott képviselője számára nélkülözhetetlen, valamint lehetővé tenné a potenciális személyes és szakmai kapcsolatok kialakítását a későbbi együttműködések és az esetleges pályán maradás érdekében.

Zimbardo könyvében további megoldási lehetőséget ismertet az eddig bemutatott problémákra, mind a magasabb szinteken (kormányok, média, iskola), mind a közösségek és az egyén szintjén (szülők, férfiak, nők) (Zimbardo – Coulombe, 2015, 199–250.), amelyekkel érdemes mindannyiunknak megismerkednünk. Közös jövőnk szempontjából ugyanis egyáltalán nem közömbös, hogy a férfiak és a nők kapcsolata hosszú távon hogyan alakul, és ez milyen hatást gyakorol majd a globális folyamatokra (Huntington, 2015).
 

Kulcsszavak: nemi szerepek, társadalmi változások, hikikomori, családmodellek, modern függőségek
 

IRODALOM

Biczó Gábor (2009): Hasonló a hasonlónak… Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról. Kalligram, Budapest

Baron-Cohen, Simon (2006): Elemi különbség. Férfiak, nők és a szélsőséges férfiagy. Osiris, Budapest

Csányi Vilmos (2007): Az emberi viselkedés. Sanoma, Budapest

Csepeli György (2014): Szociálpszichológia mindenkiben. Kossuth, Budapest

Eszenyi Miklós (2006): „Férfi a férfival, nő a nővel” Homoszexualitás a történelemben, a társadalomban és a kultúrában. Corvina, Budapest

Gardner, Howard E. (2006): Multiple Intelligences. New Horizons in Theory and Practice. Basic Books, New York

Huntington, Samuel P. (2015): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest

Kárpáti László (2016): Intelligenciamodellek történeti áttekintése. Magyar Tudomány, 177, 3, 340 – 356. • WEBCÍM

Kóródi Mária (szerk.) (2009): Az erőszak kultúrája. Fenntartható-e a fejlődés? Pallas, Budapest

Mannhardt András (2004): A kultúra elavulása. Evolúció és társadalom. Mannhardt András, Budapest

McLuhan, Marshall (2001): A Gutenberg-galaxis: A tipográfiai ember létrejötte. Trezor Könyv- és Lapkiadó, Terjesztő Bt., Budapest

Popone, David (1993): American Family Decline, 1960–1990: A Review and Appraisal. Journal of Marriage and the Family, 55, 3, 527 – 542. •  WEBCÍM

Smith, Eliot R. – Mackie, Diane M. (2004): Szociálpszichológia. Osiris, Budapest

Swaab, Dick (2013): Az agyunk mi vagyunk. Libri, Budapest

Tóth László (2005): Pszichológia a tanításban. Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen

Vajda Zsuzsanna – Kósa Éva (2005): Neveléslélektan. Osiris, Budapest

Zimbardo, Philip – Coulombe, Nikita D. (2015): Man (Dis)connected: How Technology Has Sabotaged What it Means to be Male. Rider & Co., London