A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 TORDAY EMIL RECEPCIÓJA ITTHON ÉS VILÁGSZERTE

    ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK EGY KÉSZÜLŐ MONOGRÁFIÁHOZ

X

Biernaczky Szilárd

kandidátus, ny. egyetemi docens, az AHU Magyar Afrika-Tudás Tár felelős szerkesztője
biernaczky.szilard(kukac)munduspress.hu

 

Torday Emil életművét, amint a 20. század első felében élt és működött számos angol, francia, sőt német, lengyel, orosz, olasz és más európai kutató távoli népekre vonatkozó fontos és értékes etnológiai/néprajzi gyűjtéseit és közleménytömegét, utóbb hosszú évtizedekre hallgatás vette körül, és nagy részüket veszi körül ma is. Ezt kell látnunk, még akkor is, ha persze az egyes szakterületek természetes belső működési folyamatainak megfelelően időről időre előveszik, idézik, részleteiben felhasználják a nagy elődök munkásságát.

Hősünk, a magyar művelődéstörténet szinte egyedülálló jelenségét felmutató tudósfigura végül is szerencsére mégsem egészen a „jelentős, bár elporosodó életművekbe roskadt” régebbi kutatók sorsára jutott. Ugyanis őt a saját korában, különösen utolsó éveiben és halálában a legnagyobbak (a kulturális antropológia megalapozójának számító, német származású, de működését az USA-ban kifejtő Franz Boas, a világhírű lengyel származású brit etnológus-antropológus, Bronislaw Malinowski, a Royal Anthropological Institute és számos más angol tudományos társaság egykori elnöke, Torday mindenkori nesztora, Henry Balfour, a kelet-afrikai szellemi kultúra, szuahéli nyelv kiemelkedő jelentőségű szakértője, Alice Werner asszony, mi több, az ugyancsak világhírű francia etnológus-szociológus, Emile Durkheim és még jó néhány jelentős személyiség) figyelme vette körül. Utolsó nagy összefoglaló művét (African Races, 1930) még itthon a fiatalon, egy hitleri haláltáborban elpusztult nagytehetségű folklorista, Honti János is ismertette (Ethnographia, 1932).

Majd pedig (kétségkívül hosszú évtizedek után) 1990-ben John Mack, a British Museum kurátora (ma a University of East Anglia professzora) egy nagy horderejű kiállítást rendezett Tordaynak a jeles intézményben őrzött gyűjteményéből (Afrika képei: Torday Emil és Kongó művészete 1900–1909), egy monográfia értékű katalógust is fűzve az eseményhez (Emil Torday and the Art of the Congo 1900–1909). Ez a kiállítás és a kapcsolódó kiadvány aztán olyan méretű nemzetközi érdeklődést váltott ki, amely hazánkfiát nemcsak a tudományos, de általában is a nemzetközi kulturális közfigyelem középpontjába sodorta.

Minden bizonnyal a John Mack által előkészített kiállítás váltotta ki, hogy alig öt évvel később, 1995-ben az oxfordi egyetemhez tartozó Pitt Rivers Museum is csatlakozott a sikerhez, és kiállítást rendezett a Torday-gyűjtések hozzájuk került részéből, a kuba (busongo) textilekből, amelynek ugyancsak értékes (bár e cikk szerzője számára nem ismert) katalógusa lát napvilágot (Coote – Mee, 1994).

Torday „újrafelfedezését” azonban a nemzetközi tudományos érdeklődés jó néhány más folyamata is elősegítette és elősegíti. Az egyik a kilencévnyi gyűjtőmunka eredményezte gyűjtemény elsősorban a British Múzeumba került és talán legértékesebb darabjainak, a kuba királyszobroknak a létével függ össze (olyan fából készült emberalakos szobrokról van szó, amelyek esetében az arcoknál némi egyéni karakteralkotási törekvések is felfedezhetők!). Ugyanis a 19. század végi és 20. század eleji áttörés (lásd a Gauguin-tól Picassóig vezető utat), a gyakran absztrakt, geometrikus formákkal dolgozó afrikai hagyományos művészet esztétikai jegyeinek felismerése nyomán a legutóbbi évtizedekben szinte divattá terebélyesedett a primitive vagy tribal art iránti érdeklődés, amelyet nemcsak a kiállítások vagy a publikációk nagy száma, de a jelentősen elszaporodott nyilvános magángyűjtemények is jeleznek. (Az egyik New York-i állandó afrikai múzeumi kiállítóhelyet éppen hazánkfia, Ladislas Segy, alias Szécsi László [1904–1988] alapította.)

Mindennek jelentős ágává nőtt az ún. királyi művészet (royal art) feltárására való törekvés. Jól jelzi ezt az Enid Schildkrout és Curtis A. Keim szerkesztette fontos tanulmánykötet (1995), de még inkább, címében is – Royal Arts of Africa – Suzanne Preston Blier kötete (1998). Nem is említve a kuba művészetekkel foglalkozó műveket, David A. Binkley és Patricia Darish könyvét (2009), vagy még inkább Joseph Cornet hatalmas albumát, amelyben a királyszobrok talán legteljesebb elemzését (Cornet, 1982, 49–124.) kapjuk. De eme utóbbi kötetből derül ki, hogy a ma hitelesnek tartott nyolc régi királyábrázolás közül nem négy, amint a jelen számban ismertetett monográfia1 szerzője, Földessy Edina állítja, hanem öt származik Torday-féle gyűjtésből. A publikációk természetesen nemcsak a gyűjtött művészeti tárgyakat elemzik, de gazdagon felhasználják Torday publikációinak adatait, ismereteit is.

A Torday-reneszánsz másik kiváltó oka viszont a néprajzi fotózás, fotódokumentálás lehetőségei, módszere, kutatási felhasználása iránti mind jobban felfokozott figyelem: a fotóanyagot ugyanis nemcsak a kultúrák leírására, hanem a történelem felderítésére is igyekeznek felhasználni, és ebben a kutatási lendületben születik meg például a „fotóesszé” kifejezés mint új szakmai publikációs forma. Ennek az újonnan született tudományos törekvésnek van magyarországi lecsapódása is – lásd pusztán csak afrikanisztikai és persze Torday-vonatkozásban: Régi Tamás, illetve Szilasi Ildikó több publikációját, továbbá például Borsos Balázs tanulmányait a Teleki-expedíció fotóiról. Földessy is hivatkozik arra, hogy a British Museumba került anyagban mintegy 2500–3000 fotó található, de amint Budapestre, úgy néhány más múzeumba (Belgium, USA stb.) is jutott belőlük.

Torday ma már igen csak archivális jellegűnek számító fotóanyaga a művészeti tárgyakhoz hasonlóan ugyancsak sokrétű elemzések tárgyává vált. Olyan tudományos nagyságok ismerték fel ennek a dokumentumcsoportnak a fontosságát, mint Jan Vansina (1992) vagy Johannes Fabian (1998, 1999, 2000, 2001), továbbá olyan jeles kortársi kutatók, mint a már említett Enid Schildkrout (1992), illetve maga John Mack (1991), továbbá lásd még további elemzések sorát olyan kutatóktól, mint Nicolas Monti (1987), John Fabb (1987), Emmanuel Garriques (1991), Corrine A. Kratz (1991), Christaud M. Geary (1991), Elizabeth Edwards (1992), Deborah Stokes (2003), Ramona Austin (2005) vagy Mathilde Leduc (2006) stb.

A tegnapi és mai etnológiának van egy másik új ága is, amely ugyan a természettudományok világába vezet át bennünket, de alapvetően mégiscsak vizuális természetű vagy inkább kiindulású tudományterületről van ezúttal szó. Filep László A tudományok királynője: a matematika fejlődése című matematikatörténeti könyvében (Filep, 1997) felidéz egy kedves jelenetet Torday könyveiből, amikor is kis fekete fiúk önmagukba záródó vonalakat húznak a porba, és arra kérik a kutatót, hogy húzza azon végig az ujját úgy, hogy közben nem emeli fel (Filep, 1997, 188.). Filep ezt gráfelméleti problémaként közelíti meg. A világhírű amerikai kutatónő, Claudia Zaslawsky magyarul is megjelent könyvében – Afrika számol – bővebben kifejtve a dolgot ugyancsak hivatkozik Torday példáira, a megrajzolt geometrikus ábrákat hálózatoknak nevezve, és megadva, hogy a feladat mely esetekben oldható meg, és mikor nem (Zaslawsky, 1984, 109–110.).

Az ún. etnomatematika számára különös gyúanyagot jelentenek a szőttesek geometrikus mintái. Így aztán – már az afrikai művelődéstörténet területén – igen gyakran használják fel kutatók ilyen természetű elemzésekhez Torday egy sajnos magyarul még meg nem jelent könyve (On the Trail of the Bushongo, 1925) számos átrajzolását, de sok esetben közvetlenül is választanak példát tárgyi gyűjteményeiből. (Lásd a Tordayt gyakran idéző szerzők közül többek között M. J. Adams, M. Ascher, Donald W. Crowe, Beatrice Lumpkin és mások publikációt, és mindenekelőtt a Mozambikban működött világhírű német etno-matematikus, Paulus Gerdes – 1952–2014 – munkásságát, aki egyébként feltette az internetre a szakterület rendkívül gazdag bibliográfiáját is.)

Persze nem feledkezhetünk meg végül arról sem, hogy Torday a kuba királyság szóban megőrzött történelmének feltárásával a lényegében Jan Vansina által megalapított, ún. oral history research egyik előfutárává vált. Ez a hatvanas évek elején megszületett tudományterület egyébként egzakt írott történelem hiányában, minden lehetséges segédeszközt, az írott dokumentumok mellett régészetet, történeti földrajzot, nyelvészetet, természettörténeti jelenségeket stb. felhasználva igyekszik feltárni az adott nép múltját, eredetét, vándorlásait, megtelepedését, első őseit, társadalmi struktúrájának kialakulását, a szomszédokkal vívott küzdelmeit, az egyes dinasztiák genealógiáját és az uralkodásuk során zajló eseményeket, beleértve a létfenntartáshoz szükséges gazdasági tevékenységek kialakítását stb. Hiszen Tordaynak e kétségkívül jelentős kulturális hagyományokat teremtő nép teremtés-, illetve eredetmítoszát sikerült megismernie és rögzítenie. Amint Földessy írja: „Torday a busongóknál elért tudományos eredményeit részben annak köszönheti, hogy az idős és beteg Bilumbut, a fiatal fiúk tanítóját és a fő varázslót sikerült meggyógyítania, aki hálából megosztotta vele népének titkos történeteit.”

Ez a lehetőség Torday számára már önmagában felért egy terepmunka-győzelemmel, hiszen az említett történeteket többnyire nagy titoktartás övezi. Így például az afrikai történeti azonosságtudat forrásául is szolgáló nyugat-afrikai Szungyata-eposz elsősorban a mande csoportba tartozó népek, mandingok, bambarák, gyulák szellemi tulajdona. S miközben az eposz maga széles körben és több tucatnyi változatban vált ismertté napjainkra, a manding eredetmítosz viszont máig titoknak számít, amely csak hétévente egyszer a megszentelt helyen, a Mali fővárosától mintegy 100 km-re eső Kangaba helységben jut szóbeli megerősítéshez. S ha európaiak néha engedélyt is kapnak a találkozón való részvételre, a hallottakat továbbadniuk szigorúan tilos, felvételeket nem készíthetnek. (Lásd minderről Jan Jansen holland kutató tanulmányait.)

De mi is a sarkalatos pontja Torday felfedezésének: az egyik király történetét felidézve az adatközlő egy napfogyatkozásra utalt. Torday a British Museum egy szakértőjével konzultálva kiderítette, hogy a mai pontos megnevezés szerinti Mbakam Mbomancyeel törzsi király, aki Tordaynál: Bo Kama Bomancsala névvel szerepel, 1680-ban biztosan uralkodott, vagyis sikerült egy abszolút kronológiai adatot találnia. Basil Davidson még 1960-ban is így lelkendezik ezen a felfedezésen:

„…Jó ötven évvel ezelőtt, a kongói őserdő egy tisztásán, egy belga [azaz belga megbízásból egy magyar – B. Sz.] férfi jegyzeteket készített. Ebben az időben és ezen a helyen ez a belga férfi, aki a Torday Emil nevet viselte, nem mindennapi férfinek, nem mindennapi európainak számított. Amit ő akart, nem a gumi volt vagy az elefántcsont, nem is a kényszermunka, hanem ismeretek a múltról.

Eljött ide, hogy kutatómunkát végezzen. Néhány száz kilométert utazva a Kongó folyón, az Atlanti Óceántól elindulva, ezen az úton folytatta útját Afrika szívébe. Tovább utazott a Kasai folyón, aztán végig a Samburu partjai mentén, és most, valahol Afrika dús zöld közepében, olyan helyen, amely teljesen ismeretlen volt eddig a külső világ számára, eljutott a busongo népig, leült, hogy meghallgassa főműveiket, és jegyzeteket készítsen.

Ennek az európainak, az elsők egyikének a kedvéért, akit valaha is megpillantottak, a busongo vének felidézték múltjuk legendáját és hagyományát. Ez nem volt túl nehéz nekik, mivel a múltra való emlékezés (mindig is) egyik feladatuk volt. Előtárták történelmüket megfontolt mondatokban. Mentek tovább és tovább. Nem kellett sietniük. Áttekintették királyaik listáját, 121 név listáját, visszanyúlva az isten-királyig, akinek a csodái teremtették meg a nemzetüket.

Csodálatos volt, de vajon történelem volt? E királyok valamelyike is szolgálhatott olyan dátummal, amely legalább időpontszerűen a világ más részének a történelméhez köthető? Torday rajongó volt és ment, hogy jegyzeteket készítsen, de nagyon vágyott erre a dátumra. És akkor hirtelenében az öregek megadták neki azt. »Amint a vének elbeszélték a különféle uralmi időszakok kiemelkedő eseményeit”, emlékezett később, „és eljutottunk a 98. főnökig, Bo Kama Bomancsala-ig, azt mondták, semmi jelentősebb nem történt uralkodása idején, kivéve, hogy egy nap délben elbújt a nap, és teljes sötétség támadt egy időre.«

»Amikor ezt meghallottam, elvesztettem a kontrollomat. Felugrottam, és valami rendkívülit akartam véghez vinni. A vének azt hitték, hogy megcsípett egy skorpió.«

»Csak néhány hónappal később tudtam meg a napfogyatkozás pontos dátumát… 1680. március 30., amikor teljes napfogyatkozás volt, pontosan a busongók felett…«

»Nem lehetett azt összekeverni egy másik napfogyatkozással, mert csak ez volt az egyetlen látható e vidéken a 17. és a 18. században.«

Tordaynak ez a tette lehetőséget teremtett az elmúlt századokban, méghozzá az írásos dokumentumok keletkezése előtti előtörténeti századokban zajló afrikai történelem feltárására.” (Davidson, 1960, 5–6.)

De ne higgyünk egészen viszont az egyébként Davidson példáján felbuzduló, ugyancsak lelkendező magyar kutatónak, Krizsán Lászlónak, aki szerint Torday ezzel utolérte az afrikai történelmet, hiszen azt nem érhette utol, legfeljebb csak egy morzsányi, bár igen fontos adatát tárhatta fel. De főleg azt ne fogadjuk el tőle, hogy ő (mármint Torday) volt e történelmi kutatási módszer megteremtésében az első. A szóbeli történelem kutatásának előfutárai azok a 18–19. századi szakemberek voltak, akiket, véleményüket, munkásságuk vonatkozó részeit Jan Vansina, illetve tanítványa, David Henige könyveikben széles körűen ismertet, és akik persze részben hittek az orális adat használhatóságában, részben kételkedtek benne. De ne feledjük, az egész ókori történelemírás jórészt orális forrásokon alapul, csak ezt a legutóbbi időkig nem vettük tudomásul.

Ám van a Torday-féle feltárásnak még egy buktatója. Amint ezt épp az említett Henige oly kedvesen leírja, Torday ráérezve a szóbeli történelem nagy lehetőségére, jutalmat ígért bárkinek, aki további királynevekkel szolgál a számára. S ebből valóságos népmozgalom keletkezett. Az eredeti listába így aztán bekerültek az egykori királyok közelebbi és távolabbi rokonai, sőt vezető tisztségviselői is, és keletkezett a 121 királyból az V. századig visszavezetett dinasztiasorozat. Torday listáját már könyvének korabeli kritikusai közül is többen kétkedéssel vették tudomásul.

Végül Jan Vansina, a tudományág korszerű módszertanának megalapozója kiderítette (több tanulmány és könyv mellett lásd mindenekelőtt 1975-ben megjelent tanulmányát), hogy hat olyan királynévvel dolgozhatunk, amely a mitikus időkhöz köthető (afféle kultúrhéroszokról van szó), továbbá huszonkét reális királlyal számolhatunk. Vagyis a kuba történelem ködösen tündöklő (mitikus) kezdete legfeljebb a 16. századba nyúlik vissza, a realitások világa pedig a 17. század elejére. Annál is inkább, hiszen az első reális királynak (relatíve az 1600-as évek eleje: Syaam a-Mbul a-Ngwoong) éppen Torday gyűjtése jóvoltából létezik az ábrázolása (lásd a királyszobrokat), mégpedig a faragványon jól megállapíthatóan, a megkülönböztetést szolgáló sajátos jegyekkel világosan megjelölve, kiről is van szó. Vansina eredményeit egyébként a nagy riválisnak, Leo Frobeniusnak (1904–1906-ban ő is

 

 

ezen a vidéken végzett terepmunkát, és adott közre egy terjedelmes beszámolót!) a legutóbbi időkig kéziratban maradt terepmunka naplói is igazolják, továbbá azok a kuba királyi kronológiára vonatkozó újabb és újabb lejegyzések, amelyek a Torday utáni időkből a helybéli európai tartományi vezetőktől származnak.

Földessy korábban idézett hivatkozását ugyanakkor hadd egészítsük ki azzal, hogy Tordaynak vélhetően más adatközlők is a rendelkezésére állhattak, hiszen utolsó útjáról hazatérve rövidesen előadást tartott a londoni székhelyű Folk-Lore Society ülésén, ahol a kuba teremtés- és eredetmítosz több változatát ismertette. Közülük a legteljesebb egy bizonyos Moaridi nevű öreg bambala adatközlőtől származik, amelyből szeretnénk itt az első költői sorokat idézni:
„Kezdetben a világban csak víz volt, és minden teljes sötétségbe borult. Ebben a káoszban Bumba, a chembe (isten) egyedül uralkodott. Formája szerint olyan volt, mint egy férfi, de rendkívüli nagyságú, és fehér színű. Egy nap aztán kiokádta (magából) a napot, a holdat és a csillagokat. A nap hatására a víz kezdett leapadni, és homokzátonyok tűntek fel a felszínén. Bumba ismét okádott, és világra hozta a leopárdot, a (tarajos?) sast, a krokodilt, a kis halat, a teknősbékát, a villámot, a szkarabeuszt és a kecskét. Majd pedig kiokádott egy nagy csomó férfit, de csak egy volt közöttük fehér, mint ő maga, ez volt Loko Yima, a királyi család megalapítója. A férfiak és az állatok betöltötték azt a feladatot, hogy benépesítsék a világot, kiokádva a gerinceseket, a madarakat, a csúszómászókat, a halakat, a rovarokat és a növényeket. A villám elkezdett hamarosan mindenféle bajt kavarni, így Bumba az égbe száműzte őt, ahonnan csak ritkán tud a földre jönni, és így teszi lehetővé az emberek számára, hogy tüzet nyerjenek a fákból, amelyekbe ő belecsap.” (Torday, 1911, 42.)

Ez az idézet is jelzi, Torday gazdag folklórfeljegyzéseit (mítoszok, mesék, énekek, szokásleírások, sőt zenei lejegyzések és megállapítások) egyképpen számba kellene venni. Másrészt a kutató publikációiban rejlő nagyszámú nyelvi adatot is fel kellene dolgozni (Torday, ha igaz, nyolc afrikai nyelven beszélt, így a nyelvek dokumentálása számára elsőrangú feladatnak számíthatott). Amint azt a nemrégiben elhunyt nemzetközi hírű, az utóbbi évtizedekben Kölnben tevékenykedő Fodor István megtette Magyar László mbundu nyelvi adalékaival (lásd: Introduction to the History of Umbundu. László Magyar’s Records (1859) and the Later Sources, 1983).

De vajon mi jutott el a nemzetközi Torday-reneszánsz eme hullámaiból Magyarországra? A John Mack-rendezte nagysikerű londoni kiállításról mindössze egyetlen híradás született: Sárkány Mihály beszámolója azonban igen eldugott helyen jelent meg (Néprajzi Hírek, 1992). A magyar művelődéstörténet eme kimagasló jelentőségű alakját így aztán, legyünk őszinték, az újabb időkben még további, mintegy húsz évnyi hallgatás vette körül itthon. Az ébredést (eltekintve most Kubassek János ugyancsak eldugott helyeken, szakmai közleményekben megjelent két írásától, 1991, 2006) Szilasi Ildikó és fotós társa, Loránd Attila vállalkozása törte meg 2008–2009 tájékán: expedíciójuk célja későbbi, több vidéki helyet is megjáró kiállításuk címében rejlik: 100 év azonosság, 100 év változás: Torday Emil nyomában Kongóban, amelyhez egy igen szép kiállítású album is csatlakozott (2010).

És időközben persze egyfolytában vártuk Földessy Edina művének megjelenését. Bár nem feledkezhetünk meg arról, hogy Régi Tamás már 2006-ban rendezett egy olyan fotókiállítást Magyar Afrika-kutatók fotográfiái címmel a Budapesti Történeti Múzeumban, amelyen helyet kaptak Torday nevezetes felvételei is. Tegyük mindehhez hozzá, hogy Régi Tamás több régebbi munkájában érinti hősünk életművét, Szilasi Ildikó több újabban született vagy megjelenőben lévő tanulmányában pedig Torday népművészeti hozadékát elemzi.

A Tordayt körülvevő hazai ködöket mindemellett, úgy vélem, jól érzékeltetik azok az életrajzát és munkásságát érő nevetséges tévedések (lásd e cikk szerzőjének írását: Biernaczky 2014), amelyeket újabb idők szerzői elkövettek. Hiszen a régiek a két világháború között, mindenekelőtt Torday legfőbb magyar propagálója, két magyar nyelvű, népszerű szövegválogatásának összeállítója, Halász Gyula vagy például Kéz Andor (a Felfedezők lexikona, 1937) közleményeik elkészítésekor pontos ismeretekkel rendelkeztek, és azokban nem halmozták az oktalanul buta elírásokat. Igaz persze, hogy az Ethnographia 1932-ben megjelent névtelen nekrológjában (egy mindössze 32 soros kishírben) Torday hivatalnokból a négerek gyarmati orvosává minősül át, jóllehet nem volt orvos, még akkor sem, ha persze kényszerűségből útjai során természetesen kénytelen volt időnként elsősegélyt nyújtani, vagy afféle házi patikai tanácsokkal szolgálni (más kérdés, hogy később, londoni évei idején lánya paralízise miatt, ha igaz, orvosi tanulmányokat is folytatott).

Ami Torday személyes és tudományos életpályáját illeti, még sok feladatunk van hátra. Rekonstruálni kellene, hol, mikor, milyen témájú előadásokat tartott. Miért nem sikerült megvalósítani azt az elképzelést, hogy a pécsi egyetemen tanszéket kapjon. De érdekes lenne annak a több hónapos amerikai feladatvégzésnek a körülményeit is feltárni, amikor a Leo Frobenius gyűjtéséből a Pennsylvániai Egyetem múzeumába került több ezer tárgy katalogizálásával nemzetközi hírű szakértelmét figyelembe véve éppen őt bízták meg.

Tudunk róla, hogy kiadatlan, bár igen nehezen olvasható kéziratos hagyatékának és mindenekelőtt levelezésének feldolgozását Szilasi Ildikó már megkezdte. Hogy a kiadatlan írások, feljegyzések, levelek még sok mindenről árulkodhatnak, azt a Mack-féle katalógusban (1990) található tanulmány utolsó bekezdése is érzékelteti. Ebben a brit tudós Torday egy kiadatlan írásából idéz (egy fiktív levél formájában készült feljegyzés keserűséggel telt, önreflexiós megjegyzéséről van szó, mintha elképzelné saját életrajzát):

„…hogy elképzelte Frobeniust, amint azt híreszteli el róla: »Torday, oh igen, hallottam a kutatóról, Londonba ment, miután szégyellte a családját, és ott helyezkedett el – Azt gondolom, a látogatók nyomát söprögette a British Múzeumban; amikor pedig kidobták onnan, Kongóba ment, hogy megpróbálja elhitetni az emberekkel, ő egy néprajzkutató«” (1905. október 27.).

Szakmabeliek előtt jól ismert tény, hogy Torday Frobeniusról pökhendi, fennhéjázó, a nagy ember pózában tetszelgő viselkedésmódja miatt több helyen is megvetéssel emlékezik meg. Más kérdés, hogy mindebben a rivalizálás is szerepet játszhatott, hiszen a hatalmas életművet maga mögött hagyó, kiemelkedő jelentőségű német etnológus 1904– 1906-ban ugyancsak Kongóban, a Torday által is érintett vidékeken kutatott (terjedelmes kutatási beszámolója 1907-ben jelent meg). Továbbá az a tény is közrejátszhatott benne, hogy (egyébként Frobeniushoz hasonlóan) Torday végül is autodidakta volt, és az egyetemi tanulmányok hiánya sokáig (vagy talán élete végéig) feszélyezte.

Sokan leírták már, hogy Torday ugyancsak élete végéig nem volt hajlandó feladni a magyarságát, az angol állampolgárságot nem vette fel (ennek következményei is lettek, hiszen a világháború idején mozgását korlátozták). Így aztán nem véletlen, hogy angliai évei idején felvállalta a két világháború között alkotó igen sikeres, kétszer Nobel-díjra is felterjesztett magyar írónő, Tormay Cécile három regényének angol nyelvű fordítását. Sőt, a londoni centenáriumi Petőfi Sándor-ünnepségek idején ugyancsak egyedülálló módon tett hitet magyarságáról. Amint a Világ című napilap 1923. évi. 179. száma írja:

„Londonból jelentik, hogy Torday Emil, Londonban élő hírneves Afrika-utazó honfitársunk, az utolsó órában vállalkozott a rendkívül kényes irodalmi feladatra, hogy lefordítson néhányat Petőfi verseiből. A régi fordítások ugyanis nem voltak elég zengzetesek, s az angol művésznő, akit felszólítottak elszavalásukra, új fordítást kért. Torday nemes költői érzékkel oldotta meg a feladatot.” (A Talpra magyar és a Szeptember végén készült el, és került végül is előadásra.)

Összefoglalóan végül is meg kell, hogy említsük, Torday munkásságának teljes áttekintéséhez szükséges volna egyrészt eredményeit, gyűjtési adalékait az általa megismert és feltárt valamennyi (több mint két tucat) afrikai nép esetében felmérni. Összesíteni kellene az egykori afrikai társadalmi berendezkedésekkel kapcsolatos, rendkívül jelentős feljegyzéseit. Fel kellene tárni a már említett folklór adatokat. Különös fontossággal bírna a már vélhetően megváltozott, elkopott vagy eltűnt egykori szokásanyag összegezése, hiszen a szakavatott etnológus teljes fegyverzetét a terepmunka-gyakorlat, illetve a gazdag olvasmányanyag alapján közvetlenül a gyakorlatból és a produkciókból magára öltő Torday még olyan kényes kérdésekről is, mint az emberevés, a méregpróba vagy az obszcenitás, számos nyitott szemű megfigyeléssel, leírással szolgál. Említettük a nyelvészeti adatok dolgát, hadd tegyük hozzá, ismeretes, hogy Torday természetrajzi, sőt embertani megfigyeléseket is végzett. Sajnos (Kubassek János értesítése szerint) híres koponyagyűjteménye egy leégett múzeumi épületben a világháború során elpusztult, idevágó publikált vagy írásos fizikai antropológiai feljegyzéseit azonban ugyancsak fel kellene tárni.

Ami saját magunk háza tájára, itthoni dolgainkra vonatkozik, mindenképpen módot kellene találni végre Torday csak idegen (angol és francia) nyelven elérhető könyveinek magyar nyelvű kiadására. Ugyanakkor jelentős leíró vagy elméleti jellegű (például a bantu házassággal, a Kongó királyság közép-afrikai hatásával vagy a nyugati bantu vallások és társadalomszervezet dualizmusával foglalkozó) tanulmányait is kötet(ek)be kellene gyűjteni, ebben az esetben a magyar és az angol nyelvű verzió kiadása is célszerű volna. A feljegyzések és levelezés kiadásának fontosságáról szóltunk, ezek esetében a kétnyelvű kiadás ugyancsak eleve adott szükséglet.

Hiszen bár Torday Emil nem volt se Árpád-házi király, se erdélyi fejedelem, csak egy „szerény, bár nagytehetségű és igen szorgalmas Afrika-kutató”, azonban az egész nemzetközi szakirodalomban sokat emlegetett és példának állított emberi viselkedése, toleranciafoka, humanizmusa (mint a „nagy fehér bíró” törzseket békít össze, törzsi háborúkat akadályoz meg, segít, gyógyít, ahol tud, szeretett feketéivel veszi körül magát) az Intelmei-ben megjelenő Szent István (969? – 1038) vagy a vallási türelemről szóló törvényeiben megjelenő Bethlen Gábor (1580–1629) mellé emelkedik, az előbbiekkel együtt a magyar művelődéstörténet legszebb lapjaiba írva be magát…

Szenteljük tehát életművének kellő, az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet!

Záró megjegyzés: Torday legnevezetesebb terepének a ma is létező Kuba Királyság számított. Mai mérvadó vélemények (Jan Vansina) szerint e sajátos társadalmi képződmény az 1600-as évek elején keletkezett, napjainkig az uralkodó dinasztia 28 (hat, részben mitikus, kultúrhéroszi szerepet betöltő és huszonkét reális) királyt foglal magába. Ez a mintegy 350–400 év óta viszonylag állandó államalakulat kb. 17–18 kisebb-nagyobb etnikai csoportot foglal magába, nyelvük adott esetben különbözik, nem, vagy csak nehezen értik egymást. E népek-népecskék közül kiemelkednek a busongók, akik a dinasztiát adják, és az ő tevékenységüket dicsérik a nevezetes királyokat ábrázoló szobrok (ndop), a kiváló fafaragások, illetve a nevezetes és ábráikkal az etno-matematikusoknak is bőséges témát nyújtó csodaszép rafiaszövetek.
 



Kulcsszavak: magyar Afrika-kutatás, Torday Emil életműve, a magyar Afrika-kutató tevékenységének és munkásságának áttekintése, hazai és nemzetközi hatásának felmérése, kutatási vázlat a Torday-recepció felmérésének elkészítéséhez
 


 

IRODALOM

Biernaczky Szilárd (2014): Tévedések tárháza. Igazolhatatlan vélekedések, hibás adatok – Torday Emil életműve. Afrika Tanulmányok. 8, 3, 55–64. • WEBCÍM

Coote, Jeremy – Mee, Simon (1994): Kuba Textiles in Pitt Rivers Museum. Oxford

Cornet, Joseph (1982): Art Royal Kuba. Edizioni Sipiel, Milano
Davidson, Basil (1960): The Discovery of African History. Africa Today. 7, 1, March

Fabian, Johannes (1998): Curios and Curiosity. Notes on Reading Torday and Frobenius. In: Schildkrout, Enid – Keim, Curtis A. (eds.): The Scramble for Art in Central Africa., Cambridge University Press, Cambridge, 79–100.

Filep László (1997): A tudományok királynője: a matematika fejlődése. TypoTex, Budapest

Frobenius, Leo (1907): Im schatten der Kongostaates. Druck und Verlag Georg Reimer, Berlin

Jansen, Jan (1998): Hot Issues – The 1997 Kamabolon Ceremony on Kangaba (Mali). International Journal of African Historical Studies (Boston). 31, 253–278. • WEBCÍM

Kubassek János (2006): Torday Emil utazásai és tudományos tevékenysége a Kongó-medencében. In: Sebestyén Éva – Szombathy Z. – Tarrósy I. (szerk.): Harambee. Tanulmányok Füssi Nagy Géza 60. születésnapjára. 254–277. • WEBCÍM

Mack, John (n. d. [1991]): Emil Torday and the Art of the Congo 1900–1909. British Museum Press, London

Mack, John (1991): Documenting the Culture of Southern Zaire: The Photographs of the Torday Expeditions 1900–1909. African Arts (Los Angeles). 14, 4, 60–69, 100.,

Mack, John (2004): Emil Torday. In: Oxford Dictionary of National Bibliography. Oxford, 750 words • WEBCÍM

Régi Tamás (2007): A magyar Afrika-kutatás tudománytörténetének története. Africana Hungarica. 2, 147–156. • WEBCÍM

Régi Tamás (2007): Az obskúrus kamera mögött. Magyar Lettre Internationale. 65, nyár, 41–46. • WEBCÍM

Schildkrout, Enid (1992): Revisiting Emil Torday’s Congo: „Images of Africa” at the British Museum. African Arts. 25, 1, 60–69., 99–100.

Schildkrout, Enid – Keim, C. A. (eds.): The Scramble for Art in Central Africa. Szilasi Ildikó (2010): Torday Emil nyomában Kongóban. Afrika Tanulmányok. 4, 2, 42–53. • WEBCÍM

Szilasi Ildikó (2014): A kuba királyszobrok változása. Ethnographia. 125, 4, 521–543. • WEBCÍM

Szilasi Ildikó – Lóránt Attila (2010): Kongó. Torday Emil nyomában. Afrikai–Magyar Egyesület, Budapest

Torday E. (1911): Bushongo Mythology. Folk-Lore. 22, 41–47.

Torday Emil (1925): On the Trail of the Bushongo, London, Seeley

Torday E. (1930): African Races: Pygmies, Bantu, Equatorial Hybrid Tribes, Sudanic Peoples, Nilotics, Nilo-Hamitics, Fulani, Khoisan. Re-issue of the volume originally compiled by Dr David Duncan, entirely rewritten, (Spencer Descriptive Sociology, 4), Williams & Norgate, London

Torday E. – Joyce, Thomas Athol (1911): Notes ethnographiques sur les peuples communément appelés Bakuba, ainsi que sur les peuplades apparentées: Les Bushongo. (Musée du Congo Belge. Annales D. Ethnographie, Anthropologie, Ser. 3.. Vol. 2/1.) Ministère des Colonies, Bruxelles

Vansina, Jan (1975): Kuba Chronology Revisited. Paideuma. 21, 134–150.

Zaslawsky Claudia (1984): Afrika számol. (fordította: Egyed László) Gondolat, Budapest
 


 

LÁBJEGYZET

* Biernaczky Szilárd: Torday Emil a Néprajzi Múzeumban. Magyar Tudomány, 2016 1146.o. <