Torday Emil életművét, amint a 20. század első
felében élt és működött számos angol, francia, sőt német, lengyel,
orosz, olasz és más európai kutató távoli népekre vonatkozó fontos
és értékes etnológiai/néprajzi gyűjtéseit és közleménytömegét, utóbb
hosszú évtizedekre hallgatás vette körül, és nagy részüket veszi
körül ma is. Ezt kell látnunk, még akkor is, ha persze az egyes
szakterületek természetes belső működési folyamatainak megfelelően
időről időre előveszik, idézik, részleteiben felhasználják a nagy
elődök munkásságát.
Hősünk, a magyar művelődéstörténet szinte
egyedülálló jelenségét felmutató tudósfigura végül is szerencsére
mégsem egészen a „jelentős, bár elporosodó életművekbe roskadt”
régebbi kutatók sorsára jutott. Ugyanis őt a saját korában,
különösen utolsó éveiben és halálában a legnagyobbak (a kulturális
antropológia megalapozójának számító, német származású, de működését
az USA-ban kifejtő Franz Boas, a világhírű lengyel származású brit
etnológus-antropológus, Bronislaw Malinowski, a Royal
Anthropological Institute és számos más angol tudományos társaság
egykori elnöke, Torday mindenkori nesztora, Henry Balfour, a
kelet-afrikai szellemi kultúra, szuahéli nyelv kiemelkedő
jelentőségű szakértője, Alice Werner asszony, mi több, az ugyancsak
világhírű francia etnológus-szociológus, Emile Durkheim és még jó
néhány jelentős személyiség) figyelme vette körül. Utolsó nagy
összefoglaló művét (African Races, 1930) még itthon a fiatalon, egy
hitleri haláltáborban elpusztult nagytehetségű folklorista, Honti
János is ismertette (Ethnographia, 1932).
Majd pedig (kétségkívül hosszú évtizedek után)
1990-ben John Mack, a British Museum kurátora (ma a University of
East Anglia professzora) egy nagy horderejű kiállítást rendezett
Tordaynak a jeles intézményben őrzött gyűjteményéből (Afrika képei:
Torday Emil és Kongó művészete 1900–1909), egy monográfia értékű
katalógust is fűzve az eseményhez (Emil Torday and the Art of the
Congo 1900–1909). Ez a kiállítás és a kapcsolódó kiadvány aztán
olyan méretű nemzetközi érdeklődést váltott ki, amely hazánkfiát
nemcsak a tudományos, de általában is a nemzetközi kulturális
közfigyelem középpontjába sodorta.
Minden bizonnyal a John Mack által előkészített
kiállítás váltotta ki, hogy alig öt évvel később, 1995-ben az
oxfordi egyetemhez tartozó Pitt Rivers Museum is csatlakozott a
sikerhez, és kiállítást rendezett a Torday-gyűjtések hozzájuk került
részéből, a kuba (busongo) textilekből, amelynek ugyancsak értékes
(bár e cikk szerzője számára nem ismert) katalógusa lát napvilágot
(Coote – Mee, 1994).
Torday „újrafelfedezését” azonban a nemzetközi
tudományos érdeklődés jó néhány más folyamata is elősegítette és
elősegíti. Az egyik a kilencévnyi gyűjtőmunka eredményezte
gyűjtemény elsősorban a British Múzeumba került és talán
legértékesebb darabjainak, a kuba királyszobroknak a létével függ
össze (olyan fából készült emberalakos szobrokról van szó, amelyek
esetében az arcoknál némi egyéni karakteralkotási törekvések is
felfedezhetők!). Ugyanis a 19. század végi és 20. század eleji
áttörés (lásd a Gauguin-tól Picassóig vezető utat), a gyakran
absztrakt, geometrikus formákkal dolgozó afrikai hagyományos
művészet esztétikai jegyeinek felismerése nyomán a legutóbbi
évtizedekben szinte divattá terebélyesedett a primitive vagy tribal
art iránti érdeklődés, amelyet nemcsak a kiállítások vagy a
publikációk nagy száma, de a jelentősen elszaporodott nyilvános
magángyűjtemények is jeleznek. (Az egyik New York-i állandó afrikai
múzeumi kiállítóhelyet éppen hazánkfia, Ladislas Segy, alias Szécsi
László [1904–1988] alapította.)
Mindennek jelentős ágává nőtt az ún. királyi
művészet (royal art) feltárására való törekvés. Jól jelzi ezt az
Enid Schildkrout és Curtis A. Keim szerkesztette fontos
tanulmánykötet (1995), de még inkább, címében is – Royal Arts of
Africa – Suzanne Preston Blier kötete (1998). Nem is említve a kuba
művészetekkel foglalkozó műveket, David A. Binkley és Patricia
Darish könyvét (2009), vagy még inkább Joseph Cornet hatalmas
albumát, amelyben a királyszobrok talán legteljesebb elemzését
(Cornet, 1982, 49–124.) kapjuk. De eme utóbbi kötetből derül ki,
hogy a ma hitelesnek tartott nyolc régi királyábrázolás közül nem
négy, amint a jelen számban ismertetett monográfia1
szerzője, Földessy Edina állítja, hanem öt származik Torday-féle
gyűjtésből. A publikációk természetesen nemcsak a gyűjtött művészeti
tárgyakat elemzik, de gazdagon felhasználják Torday publikációinak
adatait, ismereteit is.
A Torday-reneszánsz másik kiváltó oka viszont a
néprajzi fotózás, fotódokumentálás lehetőségei, módszere, kutatási
felhasználása iránti mind jobban felfokozott figyelem: a fotóanyagot
ugyanis nemcsak a kultúrák leírására, hanem a történelem
felderítésére is igyekeznek felhasználni, és ebben a kutatási
lendületben születik meg például a „fotóesszé” kifejezés mint új
szakmai publikációs forma. Ennek az újonnan született tudományos
törekvésnek van magyarországi lecsapódása is – lásd pusztán csak
afrikanisztikai és persze Torday-vonatkozásban: Régi Tamás, illetve
Szilasi Ildikó több publikációját, továbbá például Borsos Balázs
tanulmányait a Teleki-expedíció fotóiról. Földessy is hivatkozik
arra, hogy a British Museumba került anyagban mintegy 2500–3000 fotó
található, de amint Budapestre, úgy néhány más múzeumba (Belgium,
USA stb.) is jutott belőlük.
Torday ma már igen csak archivális jellegűnek
számító fotóanyaga a művészeti tárgyakhoz hasonlóan ugyancsak
sokrétű elemzések tárgyává vált. Olyan tudományos nagyságok ismerték
fel ennek a dokumentumcsoportnak a fontosságát, mint Jan Vansina
(1992) vagy Johannes Fabian (1998, 1999, 2000, 2001), továbbá olyan
jeles kortársi kutatók, mint a már említett Enid Schildkrout (1992),
illetve maga John Mack (1991), továbbá lásd még további elemzések
sorát olyan kutatóktól, mint Nicolas Monti (1987), John Fabb (1987),
Emmanuel Garriques (1991), Corrine A. Kratz (1991), Christaud M.
Geary (1991), Elizabeth Edwards (1992), Deborah Stokes (2003),
Ramona Austin (2005) vagy Mathilde Leduc (2006) stb.
A tegnapi és mai etnológiának van egy másik új
ága is, amely ugyan a természettudományok világába vezet át
bennünket, de alapvetően mégiscsak vizuális természetű vagy inkább
kiindulású tudományterületről van ezúttal szó. Filep László A
tudományok királynője: a matematika fejlődése című
matematikatörténeti könyvében (Filep, 1997) felidéz egy kedves
jelenetet Torday könyveiből, amikor is kis fekete fiúk önmagukba
záródó vonalakat húznak a porba, és arra kérik a kutatót, hogy húzza
azon végig az ujját úgy, hogy közben nem emeli fel (Filep, 1997,
188.). Filep ezt gráfelméleti problémaként közelíti meg. A világhírű
amerikai kutatónő, Claudia Zaslawsky magyarul is megjelent könyvében
– Afrika számol – bővebben kifejtve a dolgot ugyancsak hivatkozik
Torday példáira, a megrajzolt geometrikus ábrákat hálózatoknak
nevezve, és megadva, hogy a feladat mely esetekben oldható meg, és
mikor nem (Zaslawsky, 1984, 109–110.).
Az ún. etnomatematika számára különös gyúanyagot
jelentenek a szőttesek geometrikus mintái. Így aztán – már az
afrikai művelődéstörténet területén – igen gyakran használják fel
kutatók ilyen természetű elemzésekhez Torday egy sajnos magyarul még
meg nem jelent könyve (On the Trail of the Bushongo, 1925) számos
átrajzolását, de sok esetben közvetlenül is választanak példát
tárgyi gyűjteményeiből. (Lásd a Tordayt gyakran idéző szerzők közül
többek között M. J. Adams, M. Ascher, Donald W. Crowe, Beatrice
Lumpkin és mások publikációt, és mindenekelőtt a Mozambikban
működött világhírű német etno-matematikus, Paulus Gerdes – 1952–2014
– munkásságát, aki egyébként feltette az internetre a szakterület
rendkívül gazdag bibliográfiáját is.)
Persze nem feledkezhetünk meg végül arról sem,
hogy Torday a kuba királyság szóban megőrzött történelmének
feltárásával a lényegében Jan Vansina által megalapított, ún. oral
history research egyik előfutárává vált. Ez a hatvanas évek elején
megszületett tudományterület egyébként egzakt írott történelem
hiányában, minden lehetséges segédeszközt, az írott dokumentumok
mellett régészetet, történeti földrajzot, nyelvészetet,
természettörténeti jelenségeket stb. felhasználva igyekszik feltárni
az adott nép múltját, eredetét, vándorlásait, megtelepedését, első
őseit, társadalmi struktúrájának kialakulását, a szomszédokkal
vívott küzdelmeit, az egyes dinasztiák genealógiáját és az
uralkodásuk során zajló eseményeket, beleértve a létfenntartáshoz
szükséges gazdasági tevékenységek kialakítását stb. Hiszen Tordaynak
e kétségkívül jelentős kulturális hagyományokat teremtő nép
teremtés-, illetve eredetmítoszát sikerült megismernie és
rögzítenie. Amint Földessy írja: „Torday a busongóknál elért
tudományos eredményeit részben annak köszönheti, hogy az idős és
beteg Bilumbut, a fiatal fiúk tanítóját és a fő varázslót sikerült
meggyógyítania, aki hálából megosztotta vele népének titkos
történeteit.”
Ez a lehetőség Torday számára már önmagában
felért egy terepmunka-győzelemmel, hiszen az említett történeteket
többnyire nagy titoktartás övezi. Így például az afrikai történeti
azonosságtudat forrásául is szolgáló nyugat-afrikai Szungyata-eposz
elsősorban a mande csoportba tartozó népek, mandingok, bambarák,
gyulák szellemi tulajdona. S miközben az eposz maga széles körben és
több tucatnyi változatban vált ismertté napjainkra, a manding
eredetmítosz viszont máig titoknak számít, amely csak hétévente
egyszer a megszentelt helyen, a Mali fővárosától mintegy 100 km-re
eső Kangaba helységben jut szóbeli megerősítéshez. S ha európaiak
néha engedélyt is kapnak a találkozón való részvételre, a
hallottakat továbbadniuk szigorúan tilos, felvételeket nem
készíthetnek. (Lásd minderről Jan Jansen holland kutató
tanulmányait.)
De mi is a sarkalatos pontja Torday
felfedezésének: az egyik király történetét felidézve az adatközlő
egy napfogyatkozásra utalt. Torday a British Museum egy
szakértőjével konzultálva kiderítette, hogy a mai pontos megnevezés
szerinti Mbakam Mbomancyeel törzsi király, aki Tordaynál: Bo Kama
Bomancsala névvel szerepel, 1680-ban biztosan uralkodott, vagyis
sikerült egy abszolút kronológiai adatot találnia. Basil Davidson
még 1960-ban is így lelkendezik ezen a felfedezésen:
„…Jó ötven évvel ezelőtt, a kongói őserdő egy
tisztásán, egy belga [azaz belga megbízásból egy magyar – B. Sz.]
férfi jegyzeteket készített. Ebben az időben és ezen a helyen ez a
belga férfi, aki a Torday Emil nevet viselte, nem mindennapi
férfinek, nem mindennapi európainak számított. Amit ő akart, nem a
gumi volt vagy az elefántcsont, nem is a kényszermunka, hanem
ismeretek a múltról.
Eljött ide, hogy kutatómunkát végezzen. Néhány
száz kilométert utazva a Kongó folyón, az Atlanti Óceántól
elindulva, ezen az úton folytatta útját Afrika szívébe. Tovább
utazott a Kasai folyón, aztán végig a Samburu partjai mentén, és
most, valahol Afrika dús zöld közepében, olyan helyen, amely
teljesen ismeretlen volt eddig a külső világ számára, eljutott a
busongo népig, leült, hogy meghallgassa főműveiket, és jegyzeteket
készítsen.
Ennek az európainak, az elsők egyikének a
kedvéért, akit valaha is megpillantottak, a busongo vének felidézték
múltjuk legendáját és hagyományát. Ez nem volt túl nehéz nekik,
mivel a múltra való emlékezés (mindig is) egyik feladatuk volt.
Előtárták történelmüket megfontolt mondatokban. Mentek tovább és
tovább. Nem kellett sietniük. Áttekintették királyaik listáját, 121
név listáját, visszanyúlva az isten-királyig, akinek a csodái
teremtették meg a nemzetüket.
Csodálatos volt, de vajon történelem volt? E
királyok valamelyike is szolgálhatott olyan dátummal, amely legalább
időpontszerűen a világ más részének a történelméhez köthető? Torday
rajongó volt és ment, hogy jegyzeteket készítsen, de nagyon vágyott
erre a dátumra. És akkor hirtelenében az öregek megadták neki azt.
»Amint a vének elbeszélték a különféle uralmi időszakok kiemelkedő
eseményeit”, emlékezett később, „és eljutottunk a 98. főnökig, Bo
Kama Bomancsala-ig, azt mondták, semmi jelentősebb nem történt
uralkodása idején, kivéve, hogy egy nap délben elbújt a nap, és
teljes sötétség támadt egy időre.«
»Amikor ezt meghallottam, elvesztettem a
kontrollomat. Felugrottam, és valami rendkívülit akartam véghez
vinni. A vének azt hitték, hogy megcsípett egy skorpió.«
»Csak néhány hónappal később tudtam meg a
napfogyatkozás pontos dátumát… 1680. március 30., amikor teljes
napfogyatkozás volt, pontosan a busongók felett…«
»Nem lehetett azt összekeverni egy másik
napfogyatkozással, mert csak ez volt az egyetlen látható e vidéken a
17. és a 18. században.«
Tordaynak ez a tette lehetőséget teremtett az
elmúlt századokban, méghozzá az írásos dokumentumok keletkezése
előtti előtörténeti századokban zajló afrikai történelem
feltárására.” (Davidson, 1960, 5–6.)
De ne higgyünk egészen viszont az egyébként
Davidson példáján felbuzduló, ugyancsak lelkendező magyar kutatónak,
Krizsán Lászlónak, aki szerint Torday ezzel utolérte az afrikai
történelmet, hiszen azt nem érhette utol, legfeljebb csak egy
morzsányi, bár igen fontos adatát tárhatta fel. De főleg azt ne
fogadjuk el tőle, hogy ő (mármint Torday) volt e történelmi kutatási
módszer megteremtésében az első. A szóbeli történelem kutatásának
előfutárai azok a 18–19. századi szakemberek voltak, akiket,
véleményüket, munkásságuk vonatkozó részeit Jan Vansina, illetve
tanítványa, David Henige könyveikben széles körűen ismertet, és akik
persze részben hittek az orális adat használhatóságában, részben
kételkedtek benne. De ne feledjük, az egész ókori történelemírás
jórészt orális forrásokon alapul, csak ezt a legutóbbi időkig nem
vettük tudomásul.
Ám van a Torday-féle feltárásnak még egy
buktatója. Amint ezt épp az említett Henige oly kedvesen leírja,
Torday ráérezve a szóbeli történelem nagy lehetőségére, jutalmat
ígért bárkinek, aki további királynevekkel szolgál a számára. S
ebből valóságos népmozgalom keletkezett. Az eredeti listába így
aztán bekerültek az egykori királyok közelebbi és távolabbi rokonai,
sőt vezető tisztségviselői is, és keletkezett a 121 királyból az V.
századig visszavezetett dinasztiasorozat. Torday listáját már
könyvének korabeli kritikusai közül is többen kétkedéssel vették
tudomásul.
Végül Jan Vansina, a tudományág korszerű
módszertanának megalapozója kiderítette (több tanulmány és könyv
mellett lásd mindenekelőtt 1975-ben megjelent tanulmányát), hogy hat
olyan királynévvel dolgozhatunk, amely a mitikus időkhöz köthető
(afféle kultúrhéroszokról van szó), továbbá huszonkét reális
királlyal számolhatunk. Vagyis a kuba történelem ködösen tündöklő
(mitikus) kezdete legfeljebb a 16. századba nyúlik vissza, a
realitások világa pedig a 17. század elejére. Annál is inkább,
hiszen az első reális királynak (relatíve az 1600-as évek eleje:
Syaam a-Mbul a-Ngwoong) éppen Torday gyűjtése jóvoltából létezik az
ábrázolása (lásd a királyszobrokat), mégpedig a faragványon jól
megállapíthatóan, a megkülönböztetést szolgáló sajátos jegyekkel
világosan megjelölve, kiről is van szó. Vansina eredményeit
egyébként a nagy riválisnak, Leo Frobeniusnak (1904–1906-ban ő is |
|
ezen a vidéken végzett terepmunkát, és adott
közre egy terjedelmes beszámolót!) a legutóbbi időkig kéziratban
maradt terepmunka naplói is igazolják, továbbá azok a kuba királyi
kronológiára vonatkozó újabb és újabb lejegyzések, amelyek a Torday
utáni időkből a helybéli európai tartományi vezetőktől származnak.
Földessy korábban idézett hivatkozását ugyanakkor
hadd egészítsük ki azzal, hogy Tordaynak vélhetően más adatközlők is
a rendelkezésére állhattak, hiszen utolsó útjáról hazatérve
rövidesen előadást tartott a londoni székhelyű Folk-Lore Society
ülésén, ahol a kuba teremtés- és eredetmítosz több változatát
ismertette. Közülük a legteljesebb egy bizonyos Moaridi nevű öreg
bambala adatközlőtől származik, amelyből szeretnénk itt az első
költői sorokat idézni:
„Kezdetben a világban csak víz volt, és minden teljes sötétségbe
borult. Ebben a káoszban Bumba, a chembe (isten) egyedül uralkodott.
Formája szerint olyan volt, mint egy férfi, de rendkívüli nagyságú,
és fehér színű. Egy nap aztán kiokádta (magából) a napot, a holdat
és a csillagokat. A nap hatására a víz kezdett leapadni, és
homokzátonyok tűntek fel a felszínén. Bumba ismét okádott, és
világra hozta a leopárdot, a (tarajos?) sast, a krokodilt, a kis
halat, a teknősbékát, a villámot, a szkarabeuszt és a kecskét. Majd
pedig kiokádott egy nagy csomó férfit, de csak egy volt közöttük
fehér, mint ő maga, ez volt Loko Yima, a királyi család
megalapítója. A férfiak és az állatok betöltötték azt a feladatot,
hogy benépesítsék a világot, kiokádva a gerinceseket, a madarakat, a
csúszómászókat, a halakat, a rovarokat és a növényeket. A villám
elkezdett hamarosan mindenféle bajt kavarni, így Bumba az égbe
száműzte őt, ahonnan csak ritkán tud a földre jönni, és így teszi
lehetővé az emberek számára, hogy tüzet nyerjenek a fákból,
amelyekbe ő belecsap.” (Torday, 1911, 42.)
Ez az idézet is jelzi, Torday gazdag
folklórfeljegyzéseit (mítoszok, mesék, énekek, szokásleírások, sőt
zenei lejegyzések és megállapítások) egyképpen számba kellene venni.
Másrészt a kutató publikációiban rejlő nagyszámú nyelvi adatot is
fel kellene dolgozni (Torday, ha igaz, nyolc afrikai nyelven
beszélt, így a nyelvek dokumentálása számára elsőrangú feladatnak
számíthatott). Amint azt a nemrégiben elhunyt nemzetközi hírű, az
utóbbi évtizedekben Kölnben tevékenykedő Fodor István megtette
Magyar László mbundu nyelvi adalékaival (lásd: Introduction to the
History of Umbundu. László Magyar’s Records (1859) and the Later
Sources, 1983).
De vajon mi jutott el a nemzetközi
Torday-reneszánsz eme hullámaiból Magyarországra? A John
Mack-rendezte nagysikerű londoni kiállításról mindössze egyetlen
híradás született: Sárkány Mihály beszámolója azonban igen eldugott
helyen jelent meg (Néprajzi Hírek, 1992). A magyar művelődéstörténet
eme kimagasló jelentőségű alakját így aztán, legyünk őszinték, az
újabb időkben még további, mintegy húsz évnyi hallgatás vette körül
itthon. Az ébredést (eltekintve most Kubassek János ugyancsak
eldugott helyeken, szakmai közleményekben megjelent két írásától,
1991, 2006) Szilasi Ildikó és fotós társa, Loránd Attila
vállalkozása törte meg 2008–2009 tájékán: expedíciójuk célja
későbbi, több vidéki helyet is megjáró kiállításuk címében rejlik:
100 év azonosság, 100 év változás: Torday Emil nyomában Kongóban,
amelyhez egy igen szép kiállítású album is csatlakozott (2010).
És időközben persze egyfolytában vártuk Földessy
Edina művének megjelenését. Bár nem feledkezhetünk meg arról, hogy
Régi Tamás már 2006-ban rendezett egy olyan fotókiállítást Magyar
Afrika-kutatók fotográfiái címmel a Budapesti Történeti Múzeumban,
amelyen helyet kaptak Torday nevezetes felvételei is. Tegyük
mindehhez hozzá, hogy Régi Tamás több régebbi munkájában érinti
hősünk életművét, Szilasi Ildikó több újabban született vagy
megjelenőben lévő tanulmányában pedig Torday népművészeti hozadékát
elemzi.
A Tordayt körülvevő hazai ködöket mindemellett,
úgy vélem, jól érzékeltetik azok az életrajzát és munkásságát érő
nevetséges tévedések (lásd e cikk szerzőjének írását: Biernaczky
2014), amelyeket újabb idők szerzői elkövettek. Hiszen a régiek a
két világháború között, mindenekelőtt Torday legfőbb magyar
propagálója, két magyar nyelvű, népszerű szövegválogatásának
összeállítója, Halász Gyula vagy például Kéz Andor (a Felfedezők
lexikona, 1937) közleményeik elkészítésekor pontos ismeretekkel
rendelkeztek, és azokban nem halmozták az oktalanul buta elírásokat.
Igaz persze, hogy az Ethnographia 1932-ben megjelent névtelen
nekrológjában (egy mindössze 32 soros kishírben) Torday
hivatalnokból a négerek gyarmati orvosává minősül át, jóllehet nem
volt orvos, még akkor sem, ha persze kényszerűségből útjai során
természetesen kénytelen volt időnként elsősegélyt nyújtani, vagy
afféle házi patikai tanácsokkal szolgálni (más kérdés, hogy később,
londoni évei idején lánya paralízise miatt, ha igaz, orvosi
tanulmányokat is folytatott).
Ami Torday személyes és tudományos életpályáját
illeti, még sok feladatunk van hátra. Rekonstruálni kellene, hol,
mikor, milyen témájú előadásokat tartott. Miért nem sikerült
megvalósítani azt az elképzelést, hogy a pécsi egyetemen tanszéket
kapjon. De érdekes lenne annak a több hónapos amerikai
feladatvégzésnek a körülményeit is feltárni, amikor a Leo Frobenius
gyűjtéséből a Pennsylvániai Egyetem múzeumába került több ezer tárgy
katalogizálásával nemzetközi hírű szakértelmét figyelembe véve éppen
őt bízták meg.
Tudunk róla, hogy kiadatlan, bár igen nehezen
olvasható kéziratos hagyatékának és mindenekelőtt levelezésének
feldolgozását Szilasi Ildikó már megkezdte. Hogy a kiadatlan írások,
feljegyzések, levelek még sok mindenről árulkodhatnak, azt a
Mack-féle katalógusban (1990) található tanulmány utolsó bekezdése
is érzékelteti. Ebben a brit tudós Torday egy kiadatlan írásából
idéz (egy fiktív levél formájában készült feljegyzés keserűséggel
telt, önreflexiós megjegyzéséről van szó, mintha elképzelné saját
életrajzát):
„…hogy elképzelte Frobeniust, amint azt
híreszteli el róla: »Torday, oh igen, hallottam a kutatóról,
Londonba ment, miután szégyellte a családját, és ott helyezkedett el
– Azt gondolom, a látogatók nyomát söprögette a British Múzeumban;
amikor pedig kidobták onnan, Kongóba ment, hogy megpróbálja
elhitetni az emberekkel, ő egy néprajzkutató«” (1905. október 27.).
Szakmabeliek előtt jól ismert tény, hogy Torday
Frobeniusról pökhendi, fennhéjázó, a nagy ember pózában tetszelgő
viselkedésmódja miatt több helyen is megvetéssel emlékezik meg. Más
kérdés, hogy mindebben a rivalizálás is szerepet játszhatott, hiszen
a hatalmas életművet maga mögött hagyó, kiemelkedő jelentőségű német
etnológus 1904– 1906-ban ugyancsak Kongóban, a Torday által is
érintett vidékeken kutatott (terjedelmes kutatási beszámolója
1907-ben jelent meg). Továbbá az a tény is közrejátszhatott benne,
hogy (egyébként Frobeniushoz hasonlóan) Torday végül is autodidakta
volt, és az egyetemi tanulmányok hiánya sokáig (vagy talán élete
végéig) feszélyezte.
Sokan leírták már, hogy Torday ugyancsak élete
végéig nem volt hajlandó feladni a magyarságát, az angol
állampolgárságot nem vette fel (ennek következményei is lettek,
hiszen a világháború idején mozgását korlátozták). Így aztán nem
véletlen, hogy angliai évei idején felvállalta a két világháború
között alkotó igen sikeres, kétszer Nobel-díjra is felterjesztett
magyar írónő, Tormay Cécile három regényének angol nyelvű
fordítását. Sőt, a londoni centenáriumi Petőfi Sándor-ünnepségek
idején ugyancsak egyedülálló módon tett hitet magyarságáról. Amint a
Világ című napilap 1923. évi. 179. száma írja:
„Londonból jelentik, hogy Torday Emil, Londonban
élő hírneves Afrika-utazó honfitársunk, az utolsó órában
vállalkozott a rendkívül kényes irodalmi feladatra, hogy lefordítson
néhányat Petőfi verseiből. A régi fordítások ugyanis nem voltak elég
zengzetesek, s az angol művésznő, akit felszólítottak
elszavalásukra, új fordítást kért. Torday nemes költői érzékkel
oldotta meg a feladatot.” (A Talpra magyar és a Szeptember végén
készült el, és került végül is előadásra.)
Összefoglalóan végül is meg kell, hogy említsük,
Torday munkásságának teljes áttekintéséhez szükséges volna egyrészt
eredményeit, gyűjtési adalékait az általa megismert és feltárt
valamennyi (több mint két tucat) afrikai nép esetében felmérni.
Összesíteni kellene az egykori afrikai társadalmi berendezkedésekkel
kapcsolatos, rendkívül jelentős feljegyzéseit. Fel kellene tárni a
már említett folklór adatokat. Különös fontossággal bírna a már
vélhetően megváltozott, elkopott vagy eltűnt egykori szokásanyag
összegezése, hiszen a szakavatott etnológus teljes fegyverzetét a
terepmunka-gyakorlat, illetve a gazdag olvasmányanyag alapján
közvetlenül a gyakorlatból és a produkciókból magára öltő Torday még
olyan kényes kérdésekről is, mint az emberevés, a méregpróba vagy az
obszcenitás, számos nyitott szemű megfigyeléssel, leírással szolgál.
Említettük a nyelvészeti adatok dolgát, hadd tegyük hozzá,
ismeretes, hogy Torday természetrajzi, sőt embertani megfigyeléseket
is végzett. Sajnos (Kubassek János értesítése szerint) híres
koponyagyűjteménye egy leégett múzeumi épületben a világháború során
elpusztult, idevágó publikált vagy írásos fizikai antropológiai
feljegyzéseit azonban ugyancsak fel kellene tárni.
Ami saját magunk háza tájára, itthoni dolgainkra
vonatkozik, mindenképpen módot kellene találni végre Torday csak
idegen (angol és francia) nyelven elérhető könyveinek magyar nyelvű
kiadására. Ugyanakkor jelentős leíró vagy elméleti jellegű (például
a bantu házassággal, a Kongó királyság közép-afrikai hatásával vagy
a nyugati bantu vallások és társadalomszervezet dualizmusával
foglalkozó) tanulmányait is kötet(ek)be kellene gyűjteni, ebben az
esetben a magyar és az angol nyelvű verzió kiadása is célszerű
volna. A feljegyzések és levelezés kiadásának fontosságáról
szóltunk, ezek esetében a kétnyelvű kiadás ugyancsak eleve adott
szükséglet.
Hiszen bár Torday Emil nem volt se Árpád-házi
király, se erdélyi fejedelem, csak egy „szerény, bár nagytehetségű
és igen szorgalmas Afrika-kutató”, azonban az egész nemzetközi
szakirodalomban sokat emlegetett és példának állított emberi
viselkedése, toleranciafoka, humanizmusa (mint a „nagy fehér bíró”
törzseket békít össze, törzsi háborúkat akadályoz meg, segít,
gyógyít, ahol tud, szeretett feketéivel veszi körül magát) az
Intelmei-ben megjelenő Szent István (969? – 1038) vagy a vallási
türelemről szóló törvényeiben megjelenő Bethlen Gábor (1580–1629)
mellé emelkedik, az előbbiekkel együtt a magyar művelődéstörténet
legszebb lapjaiba írva be magát…
Szenteljük tehát életművének kellő, az
eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet!
Záró megjegyzés: Torday legnevezetesebb terepének a ma is létező
Kuba Királyság számított. Mai mérvadó vélemények (Jan Vansina)
szerint e sajátos társadalmi képződmény az 1600-as évek elején
keletkezett, napjainkig az uralkodó dinasztia 28 (hat, részben
mitikus, kultúrhéroszi szerepet betöltő és huszonkét reális) királyt
foglal magába. Ez a mintegy 350–400 év óta viszonylag állandó
államalakulat kb. 17–18 kisebb-nagyobb etnikai csoportot foglal
magába, nyelvük adott esetben különbözik, nem, vagy csak nehezen
értik egymást. E népek-népecskék közül kiemelkednek a busongók, akik
a dinasztiát adják, és az ő tevékenységüket dicsérik a nevezetes
királyokat ábrázoló szobrok (ndop), a kiváló fafaragások, illetve a
nevezetes és ábráikkal az etno-matematikusoknak is bőséges témát
nyújtó csodaszép rafiaszövetek.
Kulcsszavak: magyar Afrika-kutatás, Torday Emil életműve, a
magyar Afrika-kutató tevékenységének és munkásságának áttekintése,
hazai és nemzetközi hatásának felmérése, kutatási vázlat a
Torday-recepció felmérésének elkészítéséhez
IRODALOM
Biernaczky Szilárd (2014): Tévedések
tárháza. Igazolhatatlan vélekedések, hibás adatok – Torday Emil
életműve. Afrika Tanulmányok. 8, 3, 55–64. •
WEBCÍM
Coote, Jeremy – Mee, Simon (1994): Kuba
Textiles in Pitt Rivers Museum. Oxford
Cornet, Joseph (1982): Art Royal Kuba.
Edizioni Sipiel, Milano
Davidson, Basil (1960): The Discovery of African History. Africa
Today. 7, 1, March
Fabian, Johannes (1998): Curios and
Curiosity. Notes on Reading Torday and Frobenius. In: Schildkrout,
Enid – Keim, Curtis A. (eds.): The Scramble for Art in Central
Africa., Cambridge University Press, Cambridge, 79–100.
Filep László (1997): A tudományok
királynője: a matematika fejlődése. TypoTex, Budapest
Frobenius, Leo (1907): Im schatten der
Kongostaates. Druck und Verlag Georg Reimer, Berlin
Jansen, Jan (1998): Hot Issues – The
1997 Kamabolon Ceremony on Kangaba (Mali). International Journal of
African Historical Studies (Boston). 31, 253–278. •
WEBCÍM
Kubassek János (2006): Torday Emil
utazásai és tudományos tevékenysége a Kongó-medencében. In:
Sebestyén Éva – Szombathy Z. – Tarrósy I. (szerk.): Harambee.
Tanulmányok Füssi Nagy Géza 60. születésnapjára. 254–277. •
WEBCÍM
Mack, John (n. d. [1991]): Emil Torday
and the Art of the Congo 1900–1909. British Museum Press, London
Mack, John (1991): Documenting the
Culture of Southern Zaire: The Photographs of the Torday Expeditions
1900–1909. African Arts (Los Angeles). 14, 4, 60–69, 100.,
Mack, John (2004): Emil Torday. In:
Oxford Dictionary of National Bibliography. Oxford, 750 words •
WEBCÍM
Régi Tamás (2007): A magyar
Afrika-kutatás tudománytörténetének története. Africana Hungarica.
2, 147–156. •
WEBCÍM
Régi Tamás (2007): Az obskúrus kamera
mögött. Magyar Lettre Internationale. 65, nyár, 41–46. •
WEBCÍM
Schildkrout, Enid (1992): Revisiting
Emil Torday’s Congo: „Images of Africa” at the British Museum.
African Arts. 25, 1, 60–69., 99–100.
Schildkrout, Enid – Keim, C. A. (eds.):
The Scramble for Art in Central Africa. Szilasi Ildikó (2010):
Torday Emil nyomában Kongóban. Afrika Tanulmányok. 4, 2, 42–53. •
WEBCÍM
Szilasi Ildikó (2014): A kuba
királyszobrok változása. Ethnographia. 125, 4, 521–543. •
WEBCÍM
Szilasi Ildikó – Lóránt Attila (2010):
Kongó. Torday Emil nyomában. Afrikai–Magyar Egyesület, Budapest
Torday E. (1911): Bushongo Mythology.
Folk-Lore. 22, 41–47.
Torday Emil (1925): On the Trail of the
Bushongo, London, Seeley
Torday E. (1930): African Races:
Pygmies, Bantu, Equatorial Hybrid Tribes, Sudanic Peoples, Nilotics,
Nilo-Hamitics, Fulani, Khoisan. Re-issue of the volume originally
compiled by Dr David Duncan, entirely rewritten, (Spencer
Descriptive Sociology, 4), Williams & Norgate, London
Torday E. – Joyce, Thomas Athol (1911):
Notes ethnographiques sur les peuples communément appelés Bakuba,
ainsi que sur les peuplades apparentées: Les Bushongo. (Musée du
Congo Belge. Annales D. Ethnographie, Anthropologie, Ser. 3.. Vol.
2/1.) Ministère des Colonies, Bruxelles
Vansina, Jan (1975): Kuba Chronology
Revisited. Paideuma. 21, 134–150.
Zaslawsky Claudia (1984): Afrika
számol. (fordította: Egyed László) Gondolat, Budapest
LÁBJEGYZET
* Biernaczky Szilárd:
Torday Emil a Néprajzi Múzeumban. Magyar Tudomány, 2016 1146.o.
<
|
|