„És lakozik a farkas a báránynyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat; […] És gyönyörködik a csecsszopó a viperák lyukánál…”

(Ézsaiás, 11, 6, 8)

„A globalizáció mára túl szűkössé tette a bolygót ahhoz, hogy olyan hatalmas vallások békésen megférjenek, amelyek egymással szemben állnak. Ha az ábrahámi isten – a zsidók istene és a keresztények istene és a muzulmánok istene – nem segíti elő a toleranciát, mindnyájan bajban vagyunk.”

(Robert Wright: Isten evolúciója)

Mondanivalómból kiemelt mozzanatok a mottókban • Az elsőben: a világvallások, sőt a világirodalom egyik leggyönyörűbb metaforájával arra célzok, hogy ha ennek akár szimbolikus jelentését is tudományos érvényességigényű prognózisként értenénk félre (mint ahogy ezt a László–Grof–Russell-féle tudatforradalom víziója az új szuperkultúra szakaszába léphető emberiség hipotézisével sugallja¹), akkor az evolúciósan stabil stratégia (ESS) konstruktuma milyen abszurd víziókból lenne kénytelen kijózanítani bennünket.² A „szalmát evő oroszlán” kapitális félreértését Lovas László György atomtudós az ESS-posztulátum helyett a globalizáció evidenciáival leplezi le a tudatforradalom mozgalomban meghirdetett Akasa Adventről adott opponenciájában: „Az emberiség soha nem csiszolódik annyira össze, hogy értelme legyen arról beszélni, hogy – mint egész – öntudatra ébred, hogy kibékül magával. A globalizáció inkább éket ver a nemzetek, a különböző vallások hívei közé, mintsem hogy közös nevezőre hozná őket.”

A második mottóban viszont Robert Wrightnak már címében is provokatív – mert nem a hívők kölcsönös tolerancia irányú fejlődését, hanem az általuk imádott önazonos ábrahámi Isten evolúcióját számon kérő – könyvéből idézve utalok arra, hogy a von Neumann–Morgenstern-féle(1944) játékelméleti közelítésben az emberiség számára óhajtott „nonzero” sors³ reménye mögül fölsejlő komor kétely annak veszélyét sem zárja ki, hogy e világökumené irányú folyamatot a spiritualitás fejlődésének elakadása (vagy más jelentörténeti konstelláció, például a nagyhatalmi kontroverziák kiélesedése) mégsem engedi túljutni a kölcsönös bizalmatlanságban ragadt „pszeudó-kommunikatív” állapoton (ahogy Jürgen Habermas nevezi azt a valójában önérdekűen „stratégikus” cselekvésfajtát, amely csupán álcázza magát közérdekűen „kommunikatívnak”).⁴

Tudatforradalom vagy/és kontrollforradalom?⁵

A László-féle tudatforradalom rivális alternatívája a Harvard-professzor James Beniger nem kevésbé evolúciós léptékű és összemberiség-perspektívájú, ám az evolúciós előrelépéseket inkább technológiai, mint tudati hajtóerőkből magyarázó kontrollforradalom modellje. Beniger (2005) kontrollforradalom-elméletét az adaptív rendszerek általános elméletéből (W. Ross Ashby, 1982) vezeti le, és az emberiség evolúciós skálájú folyamatmodelljében „fekteti végig” a neolitikus forradalomtól az ipari forradalmon keresztül a computerig. Az ipari forradalomban az operátor alrendszer a gőzgép alkalmazása nyomán indult hihetetlen mértékű fejlődésnek mind a termelés, mind a szállítás területén. A többezer éves szabályozásforma (vö. az egyiptomi piramisépítések írnokait) nem győzte felbontó erővel, amióta – Arisztotelész ad absurdum ellenjóslata dacára – az orsók mégis „maguktól forognak”. Tehát az operátor alrendszerben olyan új gyorsasági tényező jelentkezett az emberi és állati izomerőhöz képest, ami szétfeszítette az addigi regulátor alrendszert.

A szociológia mindkét alapító atyja, Émile Durkheim és Max Weber érzékelte az emberiség történetének eme legnagyobb változását. Durkheim a lokális egységek egymásmellettisége és laza kapcsolata helyett beköszöntő növekvő systemness (division du travail) kategóriájával ragadta meg ennek lényegét, Max Weber pedig felismerte, hogy a komplexebb rendszer integrálására mind a gazdaságban, mind az államapparátusban a racionális bürokrácia lett a krízis feloldása: az ide adekvát kontrollforradalom. Ez a racionális bürokrácia helyreállította az operátor és regulátor alrendszerek megbomlott egyensúlyát, amitől a 19. század még dinamikusabb ipari fejlődése következett be. Ez az új rohamszerű fejlődés azonban létrehozta az újabb krízist. Ennek kontrollforradalmi megoldása a második világháborúra esik, amelyben három technológiai innováció: a nukleáris energia, a számítógép és az űrtechnológia jelent meg. A legújabb fejlődési fázis a 70-es évektől datálódik, és megvalósulási módja és terméke az információs társadalom.

Kérdés, hogy eme alternatív modellnek az emberiség jövőjére történő alkalmazásával nem helyettesíthetnénk-e a katasztrófával fenyegető (kaotikus és konfliktussal terhelt) állapot tudatforradalmi diagnózisát inkább vezérlési válságként; amiből az is következhetne, hogy a kölcsönös előnyök és egyetértés alapján rendezett állapotot e krízis kontrollforradalmi megoldásaként prognosztizálhatnánk. De még termékenyebb lehetne a kísérlet, ha közös platformra tudnánk hozni, azaz egymással komplementerként kezelhetnénk a két „forradalom” elméletét.⁶ – Nos, talán e „békítési” próbálkozás épp attól nyerhet esélyt, ha együtt próbáljuk alkalmazni őket a mindkettővel szoros korrelációba hozható, mai–holnapi „geogenetikus” erejű (Teilhard de Chardin, 1980) társadalmi mozgások értelmezésére.

Így tanulmányunkban megvizsgáljuk a feltevést, hogy az eredendően rivalizáló forradalmi elgondolások közös platformra hozásának kísérletével magyarázatot adhatnánk arra, hogy az egyes becslések szerint hatvanmilliósra tehető világmigráció miért és hogyan eredményezhet történelmi-földrajzi helyzetmódosulást. Nevezetesen, hogy a műholdak révén megvalósuló elektronikus szuperkommunikáció mint technológiai forradalom a kapcsolatok jellegét áttolhatja a nulla összegűből a nonzero életérzés felé; ami viszont az összemberiség közérzetében és konfliktuskezelő magatartásában is a szuperkultúra irányába lendítő evolúciós mutációt hozhat. E feltevésben a tudatforradalom egyfelől kiváltó eredete (együtthatója?), másfelől beteljesítő rezultánsa lehet e korszakváltásnak: a világkommunikációba technológiailag bekapcsolódó százmilliók új önérzete és információs szintje tényezőjévé válhat a harmadik évezred harmadik évtizedének végére várható planetáris társadalom közös öntudatának.⁷

Az „elrontható történelem” tézisének felelevenítése

Mivel a László Ervin-iskola optimista Akasa-modelljét – ennek mind természettudományos (a kvantummechanikai rezonanciák értelmezését illető) érvényét, mind a belőle „több, mint analógia” révén levont politikatudományi következtetés (a világbéke tudatforradalmi prognosztizálása) realitását – Lovas Rezső György a leghatározottabban elvetette,⁸ egy erre reflektáló cikkemben (Varga, 2015) azt kerestem, hogyan lehetne az MTA tiszteleti tag László Ervin számos magas presztízsű tudományos fórumon képviselt koncepcióját a megsemmisítő Lovas-opponencia ellenében kollegiális vitában tartani. Így e próbálkozáshoz adekvát (ha nem is megszokott) erősítésként segítségül hívtam a témakör egy kultúrtörténetileg jelentős előrevivője, Pierre Teilhard de Chardin paleontológus, jezsuita Az emberi jelenség című főművének idevágó gondolatait a Gondolat (a „nooszféra”⁹) „tévedhetetlen” túléléséről.¹⁰

Ám a reményt nyújtó sejtéseket az említett „forradalmakkal” korreláló megrázkódtató planetáris mozgások évadján mégiscsak együtt kell mérlegelnünk az újonnan tudatosított fenyegető lehetőségekkel. Ez pedig a saját természettudósi identitását hangsúlyozó (bár teológusi mivoltát is aligha tagadható¹¹) Teilhard de Chardin érvelését is újból felülvizsgáltatja. E hangulatváltásban merült fel újra bennem egy évtizedekkel ezelőtti írásomban már más összefüggésben megfogalmazott belátás: a 20. század egyik legnagyobb katolikus – és egyben ökumenikus – teológusa, a világvallások közti erőviszonyok alakulásában hiánypótlóvá vált „anonim kereszténység” fogalmát feltaláló Karl Rahner figyelmeztetésének megszívlelésével tudatosított tétel: „a történelem elrontható” (Vidrányi, 1998; Varga, 1999).¹² – Ez viszont újból ingásba hozza a Teilhard de Chardin biztatásában már megerősödni látszott spirituális garanciát.

Az „elrontható történelem”
egy aktuális konkretizálása

Csakhogy e lényegében mégiscsak de facto teológusok közötti vitával¹³ szemben a szekuláris tudomány érvelése transzcendens előfeltevésektől „mentes” tudományos érvényességek (Habermas) támpontjait igényli. Így feltétlenül érdekel bennünket, hogy például a történész Ormos Mária (2015) milyen tanulságokat von le a glóbusz egészén átsöprő migrációból. Figyelemre méltó, hogy ehhez épp nyolcvan évvel megy vissza: Hamvas Béla 1936-ból származó írásához, melyben a „nagy tisztánlátó” még megnyugtat: „A mai kor sem válságosabb, mint a történelem bármilyen más korszaka. Fölösleges dolog eszeveszetten félni attól, ami jön: lényegesen nem fog különbözni attól, ami ma van, s ami mindig volt.” Ormos viszont – mindnyájunkkal együtt – rádöbben e vészjósló dátum félrevezető voltára. „Oda kell eljutnom – írja –, hogy a szakadatlan válságtörténet víziója nagyjából hiteles ugyan, ám a 20. században olyasvalami következett be, ami ezt megelőzően sohasem történt. Sohasem halt meg 60 millió ember egy háborúban, és sohasem gyilkoltak meg 5–6 milliót a vallása miatt… Ha ehhez hozzáteszem, hogy ráadásul eközben feltalálták az atombombát, és több ország rendelkezik atomtöltetekkel, vagy azon van, hogy ilyeneket előállítson, akkor azt kell mondanom, hogy e tényezők által minden megváltozott a történeti események valós és feltehető menetében. A veszély megnőtt, méghozzá nemcsak Európára nézve, hanem világméretekben is.” S a történész egy talán nem meglepő deontológikus (a van-ból a kell-be átvezető) tétellel zárja Vándorok és falak című eszmélődését: „Nagy bölcsességre, kiváló vezetőkre lenne szükség a 2008 óta tartó és mélyülő válság felszámolására vagy legalább a legsúlyosabb következmények elhárítására.”

E döbbenetes felismerés belátható egyértelműséggel nyújt élet-halál komolyságot a planetáris léptékű történések minden értelmezési próbálkozásának. Nem lehet kivétel ez alól a jelen eszmélődés sem. Vagyis már csak e felelősség tudatában folytathatom a szempontok gyűjtését a spiritualitás fejlődése és a világmigráció összekapcsolódása tematikájához. Így a könyörületes Ferenc pápa 2015 karácsonyi intelmeivel valósan vagy félremagyarázással szembeállított szeged-csanádi megyéspüspök kalkulációjának mérlegelését (migráns-család felkarolások vs. euróval kitömött katonakorú fiatalok „betolakodása”¹⁴). Ám vizsgálati szempontom elmélyítéséhez rangosabb spirituális forrásaim is vannak: például épp a Ferenc pápa által meghirdetett Irgalmasság Éve tiszteletére a Vigilia által kiadott körkérdés válaszai, melyek közül kettőt érzek gondolatmenetembe közvetlenül illeszthetőnek. Az egyik Horányi Özséb Az irgalomról, túl a szolidaritáson című, a másik Maróth Miklós Irgalmasság a migráció korában című eszmefuttatása, melyek érdekes módon érintik a saját eszmélődésem magvában szereplő játékelméleti (Habermasnál: „stratégikus/ kommunikatív”, Wrightnál: „zéró/nonzéró”) közelítést. Ugyanezt a játékelméleti szempontot képviseli reálpolitikai elemzéseivel a magyar származású politológus és titkosszolgálati szakértő George Friedman legújabb, Gyulladáspontok című és A kialakulóban lévő válság Európában alcímű művében (angolul is, magyarul is: 2015!).

Kezdve tehát – in medias res – Wright idevágó tételével: „Kétségtelen, hogy néhány muzulmán és a Nyugat között zajlik egy nulla összegű játszma is [kiemelés az eredetiben]. A terroristák vezéreinek olyan céljaik vannak, amelyek károkat okoznak a nyugatiak jólétének. A Nyugat célja pedig az, hogy a terroristák ügyét meghiúsítsa.” De a hangsúlyt e „megengedés” antitézisére helyezi: „Ha viszont egyre több és több muzulmán érzi úgy, hogy a Nyugat tisztelettel közelít hozzájuk és előnyük is származik a Nyugattal fenntartott kapcsolatból, ez aláássa a radikális iszlám támogatottságát, és a nyugatiak is nagyobb biztonságban lesznek a terroristáktól.”

Ám emlékeztetve a civilizációk összecsapásának sajnos nagyon is divatos elméleteire és erőteljes médiakultivációjára, szerzőnk szinte felkiált: „Mi folyik itt?! Hova lett az emberi természetnek az a képessége, amit az ókorban még tetten érhettünk: az a képesség, amely megsúgta az embereknek, hogy egy csónakban eveznek másokkal, és ha szimpátiát nem is, de legalább toleranciát ébresztett bennük mások iránt?” S a téma meredek aktualizálásától sem riad vissza. „Az ókorban a többnemzetiségű birodalmak létrejötte hasonlított legjobban a globalizációra. Különböző etnikumú és vallású népek kerültek egy tető alá, a gazdasági csere egységes keretei közé. E népek viszonyában, mint a globalizált világ különböző népei esetében is, az élet nem nullaösszegű volt: kölcsönösen nyerhettek.” És ehhez jól ismert történelmi tények és eszmetörténeti adatok újszerű felidézésével aktualizál meghökkentő tanulságokat.

Például: „Miközben Jézus Galileában prédikált, Philón Alexandriában kidolgozta egy világnézeti rendszer fő elemeit és sajátos szókészletét, amelyek a következő két évszázadban megszilárduló kereszténységben is felbukkannak majd… Ezek az eredmények csak abból a küldetésből adódnak, ami Philónnak a legfontosabb volt, ez pedig a zsidó vallás és a görög filozófia összeegyeztetése… Philónnak a következő kihívást kellett megoldania: lennie kell egy hozzánk nem kötődő lénynek, aki valahogy mégis kötődik hozzánk. Philón ezt a kihívást egyetlen szóval válaszolta meg: a logosszal… Philón Logosza egyrészt a »gondolkodó elv volt a világegyetemben«, de volt isteni mélysége is, ami a természeti törvényekből hiányzik. Például azzal, hogy az anyagot és az embert mozgatja, egyben a történelmet is mozgatja… Jó, de mit akar Isten, milyen irányba haladjunk? A más emberekkel és más népekkel kialakított nagyobb összhang felé – mondta Philón.” Wright A globális Logosz c. fejezetében a Csendes-óceántól a Mediterrán térségig, Konfucius, Buddha és az indus bölcsek belátásait abban a tanításban foglalja össze, amiben „a Tórát kikristályosító” Hillél rabbi: „Soha ne tedd másoknak, amit magadnak nem kívánsz”. Illetve az európai kultúra számára meghatározóbb utalással: „Néhány évtizeddel Philón halála után a Logosz egy görög könyvben bukkan fel, ami azután világhírnévre tett szert… Ez a könyv János evangéliuma volt, az Újszövetség négy evangéliuma közül az utolsó és legrejtélyesebb.”¹⁵

Még közelebb lépve a 2015 őszére paroxizmussá vált migrációs válság problémájához, Friedman (2015) Hannah Arendt-től kölcsönzött reálpolitikus tétele bevilágító: „A legveszélyesebb dolog a világon, ha gazdag és egyben gyenge az ember. A gazdagságot csak erővel lehet megvédeni, és a szegényektől eltérően a gazdagokat irigylik, épp mert irigylendő dolgaik vannak, és az erősekkel szemben ők a hatalomtól függnek.” Friedman e küszöbön álló európai válságot Európa történelmi bűneivel is kapcsolatba hozza. Honoré de Balzacot idézve – miszerint minden nagy vagyon mögött valamilyen bűn rejtőzik –, az európai birodalomét nem egyszerűen a halottak roppant számában látja [az évszázadok során százmilliós tételben az akkor sokkal kisebb népességből], hanem, hogy akivel csak találkoztak, „elvesztette a jövője feletti uralmat.” Arra a kérdésre pedig, hogy ez más (kínai, római, normann) civilizációkkal szemben miért volt egyedül Európa Atlanti-parti országainak sajátja, az iszlámmal való történelmi interakció, tehát egy évezredes léptékben vallásháborús folyamat tényét hozza fel. De a gyarmatosítás témájában is hangsúlyosan jön elő a „melyik isten győz?” spirituális magvú (!) problematikája. „A kereszténység szorosan kötődött az európaiak világhódításához. Részben azért volt rá szükség, hogy a hódítók hajtóereje legyen, részben meg azért, hogy elnyomják vele a legyőzötteket… A pszichológiai hadviselés vetületét az jelentette, amikor a spanyolok azt állították, hogy egy olyan isten nevében beszélnek, aki hatalmasabb az aztékok isteneinél.” A meghódítottak tehát azért sem tudhattak a végsőkig ellenállást tanúsítani, mert őseiktől örökölt spiritualitásuk omlott össze. S a gondolatmenet vége: „Európa mérnökeiben, tudósaiban, művészeiben és harcosaiban égett a fausti vágy, hogy minden az övék legyen, tudásszomjuk a világot egy prózai és unalmas hellyé tette, az európai embert pedig valami sokkal gyengébbé, mint amilyennek tűnt.”

Az „utolsó”¹⁶ pápa a világmigrációról

A reálpolitika témaköréből visszatérve a spiritualitás evolúciójának világtörténelmi („üdvtörténeti”?) léptékébe, – ezzel mintegy válaszkísérletbe bocsátkozva az elméleti előzmények és a globális valóság szembesítésében felmerült nagy kérdésekre – lehetetlen, hogy a spiritualitás jelenlegi legnagyobb intézményi tekintélyének számító pápaság történetében egyedülálló jelenségekre¹⁷ ne vessünk egy pillantást. Az Itáliából a valamikori spanyol gyarmat Argentínába migrált szülőktől származó mai pápa néhány tényleg lefegyverzően naiv óhaja mellett, (például, hogy minden plébánia fogadjon be egy-egy menekült családot¹⁸), olyan összemberiség-relevanciájú „ötletekkel” is bátorkodott előállni, hogy még az USA-t is fel merte szólítani a világmigrációra adandó aktív, pozitív, önzetlen reagálásra.

Ez pedig nemcsak Robert Wright újszerű koncepciója: „a három ábrahámi vallás önazonos Istenének evolúciója egy önmagával való megbékélés felé”, avagy (Philóntól aktualizálva): „a történelmet is mozgató Logosz nonzéró céliránya” – szempontrendszerébe illeszkedik, hanem ezeken túlmenően a friedmani tételek fényében is értelmezhető. Előbb-utóbb eljön ugyanis a történelmi igazságtételek ideje. Ennek elemei pedig egyfelől a régi bűnök, például a keresztény európai birodalom évszázadaiban elkövetett embertelenségek beismerése, másfelől az újaktól való immunizálódás. Az utóbbi feltétele viszont (újból Wrightot idézve) a népek és kultúrák között már nem halasztható nonzero destiny, harmonizálandó érdek, aminek belátásához hozzásegíthetnek a jelenlegi migrációs cunami tapasztalatai.

De lássuk a fentebb említett Horányi- és Maróth-adalékokat, melyek tovább tisztázzák a migráció kapcsán levonható etikai következtetéseket.

Horányi emlékeztet arra, hogy „100 évvel ezelőtt a mai javak töredéke létezett, de sokkal több kézben volt, és 50 évvel ezelőtt is jobb volt a helyzet, mint ma. Nem a tényleges számértékek a fontosak, hanem a tendencia. Az pedig riasztó. Mintha a dialogikus etika sem működne, amit a múlt század második felében vizionáltak (Jürgen Habermas és mások) az évszázadokon át uralkodó monologikus etikai felfogás felváltásaként… Akkor vagyunk irgalmasok (és nemcsak szolidárisak) a rászorulókkal vagyis egymással szemben, ha »megelégszünk az elegendővel« (Ferenc pápa, 2015. július 9., Bolívia). A probléma e Horányi általi exponálásában a legfontosabbnak ez utóbbi kitételt tartjuk.¹⁹

Maróth Miklós adaléka már címében is kihegyezi: azt kell tisztáznunk, hogy e keresztény erény hogyan gyakorlandó az adott problémahelyzetben. S válaszul emlékeztet: az Arisztotelésztől átvett elv szerint az erény két hibás szélsőség közti helyes középút.²⁰ S még egy ponton véli korrigálandónak a mostani európai hozzáállást. „A judaizmus és a kereszténység a konszenzus-keresés során magára erőltetett startvonalnál eleve vesztes helyzetben van az iszlámmal szemben.”²¹ A muzulmánok szerint ugyanis e másik két vallás meghamisította az ábrahámi kinyilatkoztatást, és ezért mindent megvetnek, ami keresztény (kivéve a pénzt). Ez játékelméleti terminusokban azt jelenti, hogy az innen induló konszenzus-keresés onnan csak pszeudo-kommunikatív válaszra számíthat (béküléssel álcázott stratégiai pozíciónyerésre, amely a rajtaütés alkalmát készíti elő).²²

Megoldást ígérhet-e tehát a megaléptékű migráció (vagy az élesíthető atomarzenál) planetáris problémáira a spiritualitás evolúciója?

Ahogy az alábbi irodalomjegyzék önhivatkozásai is elárulják, már régóta foglalkoztat a globalizáción belül a spiritualitás sorsa. A lábjegyzeti áttekintésben tömörített előzmények után²³ a jelen írásban megjelent újdonságok összefoglalóját azzal az Albert Einstein-idézettel vezethetem be, amit a László–Dennis-könyv (2013) egyik kontributora, a Sanyo-multi volt vezérigazgatónője, Nonaka Tomojó (Tomoyo Nonaka) választott fejezete mottójául: „No problem can be solved by the same level of consciousness in which it occurred.” Ő ugyan a planetáris tudatforradalom funkciójának és jelentőségének makrotávlatára hívta garanciául a 20. század legnagyobb elméjének tekintélyét, de a tétel, úgy érzem, a jelen cikk „gyepszintű” próbálkozásainak is erőt adhat. Amikor ugyanis az előzmények összerendezése után ráfordultam a spiritualitás intézményes „kiszerelésének”²⁴ egyik legnagyobb egységét képező katolikus világvallás fejének képbehívására, olyasfajta evidenciaélményem támadt, mint amilyen László Ervin (2001) rendszerelméleti könyvének passzusából nyert belátásból fakadt. „Ma, amikor az emberiség történetének legnagyobb és legmélyebb változása előtt áll, elementáris igény mutatkozik a nagy vallások alapjának kreatív megfogalmazása iránt… A tudomány és a vallás szövetsége előmozdíthatná az új, egységes világnézetre való áttérést.” (László, 2001, 126.) De a rendszerelméleti távlatban további evidenciák is felmerültek. „Egy olyan szervezet, mint a katolikus egyház, manapság a néhány ezer évvel ezelőttitől lényegesen nem különböző »objektív« valósággal néz szembe. Ám milyen nagyot változott a »szubjektív« valóság, amivel a katolikus egyháznak konfrontálódnia kell! A különbségek elsősorban a modern ember tudatában vannak. Ha az egyház mint szociális rendszer meg akar felelni e kihívásoknak, önmagát kell kreatív módon átalakítania.” (László, 2001, 70.)

Mint fentebb láttuk, a magyar történész, Ormos Mária a „nagy bölcsességgel rendelkező, kiváló vezetőkben” látja a világprobléma megoldásának ígéretét. Ahelyett azonban, hogy ilyenek után kutatnánk a glóbusz sorsát jelenleg meghatározó politikusok között, eszünkbe juthatnak kultúrtörténeti előzményként a Bergson által ajánlott, emberiséget előbbre vivő nagy misztikusok (Szent Páltól Szent Johannáig). De talán az ezek bölcsességét – és bátorságát (!) – valamilyen formában folytató mai személyiségek is. Amikor fentebb egy olyan sejtésnek adtunk hangot, hogy az „utolsó pápától”²⁵ mintha nem is állna távol, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának (vagy a modern kor más szekuláris fejlődési eredményeinek) lehetőségét is megvizsgálná a Roncalli pápa (XXIII. János) által feltalált aggiornamento (Verheutigung, maivá-tevés) jegyében, akkor nem zártuk ki, hogy talán egy ilyen lépés is előbbre segíthetne az ábrahámi vallások nonzero irányú evolúciójában. És ennek révén az emberiség túlélésének reményében is.
 

Kulcszavak: spiritualitás,  migráció, tudatforradalom, kontrollforradalom, játékelmélet, jövőkép, ábrahámi vallások, pápaság
 

IRODALOM

Ádám Antal (2007): Bölcselet, vallás, állami egyházjog. Dialóg Campus, Pécs

Beniger, James R. (2005): Az irányítás forradalma: Az információs társadalom technológiai és gazdasági forrásai. (Az információs társadalom klasszikusai) Gondolat-Infonia, Budapest

Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas (1998): A valóság társadalmi felépítése. Jószöveg, Budapest

Bergson, Henri (2002): Az erkölcs és a vallás két forrása. Szent István Társulat, Budapest

Dawkins, Richard (1986): Az önző gén. Gondolat, Budapest

Friedman, George (2015): Gyulladáspontok: A kialakulóban lévő válság Európában. New Wave Media Kft., Budapest

Grof, Stanislav (2008): A jövő pszichológiája – a pszichológia jövője. Pilis-Print Kiadó, Budapest

Hogue, John (2000): Az utolsó pápa: A Római Egyház tündöklése és bukása – Szent Malakiás jóslatai az új évezredre. Alexandra, Budapest

Habermas, Jürgen (1994): A cselekvésracionalitás aspektusai. In: Habermas, Jürgen: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest

Horányi Özséb (2015): Az irgalomról túl a szolidaritáson. Vigilia. 12, 900–903. • WEBCÍM

László Ervin (szerk.) (1999): A tudat forradalma: Két nap beszélgetés Stanislav Grof, László Ervin és Peter Russell között. Új Paradigma kiadó, Szentendre

László Ervin (2001): A rendszerelmélet távlatai. Magyar Könyvklub, Budapest

László Ervin – Dennis, Kingsley L. (eds.) (2013): Dawn of the Akashic Age: New Consciousness, Quantum Resonance, and the Future of the World. Inner Traditions, Rochester–Vermont–Toronto, Canada

Lovas Rezső György (2014): Válasz E. László et alii (2013): Dawn of the Akashic Age: New Consciousness, Quantum Resonance, and the Future of the World című könyvére. Kézirat.

Maróth Miklós (2015): Irgalmasság a migráció korában. Vigilia. 12, 905–907. • WEBCÍM

Maynard Smith, John (1975): The Theory of Evolution. Penguin, London

Neumann, John von – Morgenstern, Oskar (1944): Theory of Games and Economic Behavior. Princeton University Press • WEBCÍM

Ormos Mária (2015): Vándorok és falak. Mozgó Világ. 12, 40–50. • WEBCÍM

Pléh, Csaba (2003): Thoughts on the Distribution of Thoughts: Memes Or Epidemies. Journal of Cultural and Evolutionary Psychology. 1, 1, 21–51. • WEBCÍM

Rahner, Karl (1984): Das geistige Testament Rahners: Der Freiburger Vortrag zur Feier seiner 80. Geburtstages: Erfahrungen eines katholischen Theologen.

Schweizer, Gerhard (2007): Der unbekannte Islam: Sufismus – die religiöse Herausförderung. Klett-Cotta, Stuttgart

Sperber, Dan (1996): Explaining Culture: A Naturalistic Approach. Balackwell, Oxford (Idézi Pléh, 2003).
Teilhard de Chardin, Pierre (1980): Az emberi jelenség. Gondolat, Budapest

Varga Károly (1999): Vallásosság-szindróma és polgári társadalom. Világnézet-szociológiai hipotézisek megvitatása. Osiris, Budapest

Varga Károly (2006): Vallás és globalizáció: Beszélhetünk-e a spiritualitás evolúciójáról a globalizációban? Társadalomkutatás. 24, 3, 309–329. • WEBCÍM

Varga Károly (2013): Fénykör: Értékszociológia, Nemzetstratégia (Geert Hofstede előszavával) Akadémiai, Budapest

Varga Károly (2015): A „reflexív modernitástól” az „emberi jelenségig” JEL-KÉP. 1, 1–19. • WEBCÍM

Vermes Géza (2001): Jézus változó arcai. Osiris, Bp.

Vidrány Katalin (1998): Krisztológia és antropológia. Osiris, Budapest

Weber, Max (1995): A tudomány és a politika mint hivatás. Kossuth, Budapest

Wilson, Timothy D. (2010): Ismeretlen önmagunk: A tudattalan új megközelítése. Háttér, Budapest

Wright, Robert: (2000): Nonzero: The Logic of Human Destiny. Pantheon, New York

Wright, Robert: (2010): Isten evolúciója: Vallások és kultúrák. HVG könyvek, Budapest

Zsolnai László (1994): A világvallások gazdasági etikája és az ökológiai probléma. Ökumenikus-tudományos szümpozion. KTM, Budapest

URL1: 
 

LÁBJEGYZETEK

1 Vö. a László Ervin szerkesztésében először 1999-ben Magyarországon megjelent, A tudat forradalma című beszélgető könyvecskét – mintegy „forradalmi kiáltványt” – (Stanislav Grof – László Ervin – Peter Russell adalékaival); illetve Grof A jövő pszichológiája (2000, magyarul 2008) című könyvének központi állítását, miszerint a „holotrop” tudatállapot kapacitásába jutott személyek a világ mitológiájának egészét bejárják; amiből szerinte az következik, hogy ha az előző korokban is ennyire hozzáférhető lett volna a kollektív tudatalatti, akkor a mitológiák nem különültek volna el egyes embercsoportok és vallások szerint. A tudatforradalom „hívei” közé László Ervin nemcsak olyan neves tudósokat tudott megnyerni, mint Csíkszentmihályi Mihály, de művészeket (Yehudi Menuhin, Kobajasi Kenicsiró, Jancsó Miklós), sőt politikusokat (Václav Havel, Mihail Gorbacsov, Göncz Árpád) is, és úgyszintén spirituális vezetőket (a 14. Dalai Láma, Hans Küng, Desmond Tutu). <

2 Az evolúciósan stabil stratégia John Maynard Smith (1974) által kidolgozott és Richard Dawkins (1986) önző gén- (és ebből leágazó önző mém-) elméletében továbbfejlesztett fogalmi eszköze mind biológiai, mind szimbolikus értelemben ütközik az első Ézsaiás (Ámosz fia) idilli jövendölésével: sem a ragadozók évmilliók alatt kifejlődött emésztőrendszere nem alakulhat át növényevőre, sem az emberi viszonylatokat modellező „héja/galamb” metafora nem válhat érvénytelenné. <

3 Vö. a szerző előző, magyarul nem publikált könyvével: Nonzero: The Logic of Human Destiny (2000). <

4 NB. Figyeljük meg, hogy a Wright-mottó a Lovas-opponenciánál kevésbé pesszimista, minthogy annak könyörtelen kijelentő módját bizonyos reménynek is helyt adó feltételes módba enyhíti. Amivel azonban valamit mégis visszahoz a tudatforradalom pozitív prognózisának megvalósulási esélyéből. Tanulmányunk épp e „kétség s remény közötti” állapot mélyelemzési kísérlete. <

5 Feltűnő, hogy e hangsúlyosan „reflektáló” (a tudat természetét és működését tudatosító) tudósok éppen csak arra a körülményre nem reflektáltak, hogy e monumentálisnak érzett felfedezésük milyen, már ismert taxonómia melyik „cellájában” – rivális közelítések környezetében – lenne elhelyezhető. Gondolok itt a „socio-cognitive dynamics” diszciplina „externalizálás–objektiválódás–internalizálás” szakaszolására, ahol az újdonságok indítási pontjáról kibontakozott vitával szemben e tudatforradalmárok nem csináltak issue-t abból, hogy a változások eredetét tényleg a szubjektív eszmei forrásban vagy inkább objektív fejlemények adottságaiban tételezzék-e fel (vö. Berger – Luckmann, 1998).
Ehhez idézzük a relevánsan hozzászóló Pléh Csabát (2003), aki így kezdi tanulmánya tömörítvényét: „The paper starts from a general consideration of three programs in cognitive science: the internalist, the externalist, and the social approaches to cognition.” Majd áttérve az eredetről a terjedésre, alternatívát kínál ennek Dawkins-féle elméletéhez Dan Sperber (2001) koncepciójában: „The basic research issue is the social cohesion as it is implemented in the distribution of representations. In a way they are interested in how social factors act as selectors. There are two rival models in this domain. The better known is the infamous memetic theory of Dawkins, the other one is the epistemology of representations claim made by Dan Sperber.”
Mi magunk azonban a Peter L. Berger és Thomas Luckmann-féle „social construction of reality” modell megemlítésén és a Pléh–Sperber-utaláson túl nem kívánunk belemenni a témába, mivel célunk csupán annak kimutatása, hogy a tudatforradalom látszólag egyszerű teóriája és szellemi mozgalma valójában még milyen komplex elméleti és gyakorlati munkát igényel saját mémikus túléléséhez. – (E „problematizálás” elmulasztására tett kritikai megjegyzésünket részben felülírja a kettővel későbbi lábjegyzetünkben jelzett László–Dennis-passzus.)
Ám szintén érdemi megvitatás nélkül csupán megemlítem a tudatforradalom paradigmának egy másik tisztázatlanságát: az utóbbi évtizedek valóban forradalmi(!) agykutatási eredményeivel való szembesítésének hiányát. Gondolok itt például az „adaptív tudattalan” evolúciós elsőbbségének és ma is rendkívüli jelentőségének felfedezésére (Vö. Wilson, 2010). <

6 Ehhez az opcióhoz idézzük Ádám Antal javallatát: „Indokolt respektálnunk Nágárdzsuna, a Kr.u. 125-ben született buddhista bölcselő felismerését, miszerint szinte minden ténymegállapítás és a valóságot igényesen minősítő igazság felett találhatunk más, többnyire átfogóbb és tartalmasabb igazságot, ha a vizsgált tárgykört kiterjedtebb összefüggésben vizsgáljuk és értékeljük.” (Ádám, 2007, 108.) <

7 Miután így – mintegy a dolgok logikájából – e szintézis irányú következtetésre jutottunk, egyfelől jutalmazó erősítésként, de másfelől részbeni önkritika alkalmaként éljük meg azt, hogy László Ervin és Kingsley L. Dennis 2013-as kötetük Utószavában egy még átfogóbb integrációban voltaképp ugyanezt az összehangolást is felkínálják: „Innovative changes in our social, economic, political and technological systems will develop parallel to a holistic and integral worldview and integral consciousness. Our physical sciences will reflect our rising spiritual growth.” (László – Dennis, 2013, 195. kiemelés: V. K.) <

8 Az atomtudós ellenvetésének formája: „Ez a közelítésmód gyökerében tudománytalan, és nem érdemel tudományos pillantást sem. Én tanulmányoztam kvantummechanikai rezonanciákat, és meg vagyok rökönyödve, hogy hogyan lehet ezeket az új tudatossággal összeházasítani. Ez csak sarlatánság lehet, olyasféle, mint amit a Sokal nevű amerikai fizikus leleplezett. (URL1). Nem hallottam azelőtt, mi az az Akasha, Akasa. Az interneten rákeresve az egyik csupa ezoterikus szövegre utalt, a másik valami ipari termékre. Az előbbivel való bíbelődést tartom veszedelmesebbnek. [Így] inkább lebeszélni próbálnálak arról, hogy ebbe a fába vágd a fejszédet. Üdvözlettel: Rezső” <

9 A nooszféra a görög νους (nous) szóból származik, melynek jelentése: elme, tudat. A nooszféra az ember tevékenysége által befolyásolt övezete a Földnek, tehát a globális tudat szférája, része a bioszférának. <

10 „A Világ jelenlegi állapotában megmagyarázhatatlan lenne a Gondolat jelenléte, ha nem tételeznénk fel, hogy véletlenek, függőségek és szabadságok fölhasználásával fenntartsa a köztünk lévő Tudatot. Tehát még ha valószínűtlennek tűnne is a távlat, célhoz kell érnie: nem szükségszerűleg, hanem tévedhetetlenül. (Teilhard de Chardin, 1980, 339–342.) <

11 Teilhard de Chardin ugyan nyomatékosítja: „Ha helyesen akarják érteni könyvemet, ne úgy olvassák, mint metafizikai művet, még kevésbé úgy, mint teológiai tanulmányt, hanem kizárólag úgy, mint természettudományos emlékiratot…, ez a ’Hiperfizika’ még korántsem ’Metafizika’.” (Teilhard de Chardin, 1980, 39-40.) – Ám ezt felülírja könyvének egy másik passzusában adott „önvallomása”, amit koncepciója szubjektív hátteréről ír: „sohasem mertem volna sem meglátni, sem megalkotni az Ómega-pont elméletét, ha hívő lelkem mélyén nem találom meg nemcsak spekulatív mintáját, hanem élő valóságát is” (Teilhard de Chardin, 1980, 363). <

12 Világnézet-szociológiai vitakötetünkből (Varga, 1999) idézzük az idevágó, Vidrányi Katalin (1998) elemzésére támaszkodó passzust, amelynek címe: Karl Rahner középúton Moltmann pesszimista jövőképe és a Teilhard-i jövőbiztonság között. A fiatalon meghalt heterodox teológusnő Jürgen Moltmann „hitbuzgó” modelljéről kimutatja, hogy az oly mértékig szemben áll minden evilági, mégoly konstruktív törekvéssel is, hogy vele nemigen tudnánk mit kezdeni egy jóindulatú, család- és nemzetmentő politikai elit vezette társadalomban. De Rahner kiegyensúlyozott modus vivendijéhez képest az evolúciós kozmosz teilhardiánus világképe is éppúgy egyoldalú és alkalmatlan a reáltörténelemhez való illeszkedésre, mint ellenlábasa, mivel automatikusan ível a beteljesülésig. „Ha üdvtörténet és történelem ilyen pompásan rímelnek egymásra, akkor egyszerűen nincs több probléma, az Ómega-pont mázsás – és egyre növekvő – mágnesként vonzza magához a legelfajzottabb gombostűket is: a történelmet egyszerűen nem lehet elrontani.” Az emberi szabadság elve azonban Rahnerrel kimondatja, hogy az üdvrend által a történelemnek adott támogatás még nem valóság, csak lehetőség. Vagyis: „a történelem – tényleg – elrontható”. (Vidrányit idézi Varga, 1999, 273.). – Rahner korszakos jelentőségéhez szokták idézni könyörtelenül realista szlogenjét: „A jövő kereszténysége vagy misztikus lesz, vagy nem lesz.” <

13 Ha nem osztozunk is a „teológus vita” megjelölésnek főleg a marxizmusban megbélyegzésként való minősítésében, maga Rahner jelzi szellemi végrendeletében, hogy tudatában van a teológus látásmód korlátainak. „Utolsó tapasztalatom a teológia inkongruenciája a többi tudománnyal… Én mint teológus valahányszor bármelyik modern tudomány bármelyik művét felütöm, nem is enyhe pánikba esek. A legeslegtöbb dologról, ami ott írva áll, semmit sem tudok. Sőt legtöbbször pontosan meg sem értem, miről is olvasok. Így pedig valamiképp teológusként is dezavuálva érzem magam.” (Rahner, 1984). <

14 „Eltorzították a szavaimat” – nyilatkozta a Washington Postban megjelent interjúról Kiss-Rigó László püspök a Civilhetesnek. Mint mondta, maximálisan egyetért azzal a lelki iránymutatással, amelyet Ferenc pápa fogalmazott meg felhívásában, a katolikusoknak kötelességük segíteni a menekülteket, s folyamatosan nyújtanak is humanitárius segítséget. De szerinte a mostani helyzet „egyfajta betolakodás: nem menekültek jönnek, hanem gazdasági bevándorlók, provokatőrök és még ki tudja, milyen jövevények.” <

15 „Korunkban, amikor baráti szellemű dialógus folyik keresztények és zsidók között, igencsak elkeserítő a Negyedik Evangélium eltökélt állítása, miszerint a zsidók mélységesen és egyhangúlag ellenségesek voltak Jézussal szemben.” (Vermes, 2001, 26–27.); „A szeretetre vonatkozó parancsolat feltételezett újdonsága […] annak tudható be, hogy a Negyedik Evangélium által megszólítottak nagyrészt nem zsidók voltak. […] A szinoptikusok Jézusa jól tudja, hogy a felebaráti szeretet isteni parancsolata ott áll az Ószövetségben.” (Vermes, 2001, 54.) <

16 Ez a megjelölés kétféleképp érthető: Természetesen úgy is, hogy „a jelenlegi, azaz legutóbbi”, de több spekulációban szerepel a jelző szó szerinti értelme is. Malakiás jóslatai 112 orákulumszerű jövendölésből állnak, amelyek a pápákra vonatkoznak I. Celestin (1143–1144) pápától kezdve a „világ végéig”. Ezek egy 1595-ben kiadott műben láttak először napvilágot. A Szent Malakiás jóslata a pápákról utolsó három bejegyzése közül az első: „Napfogyatkozás”, amit bizonyos szimbolika szerint a II. János Pál (1978–2005) elleni merénylettel kötnek össze. A második: „Az olajfa dicsősége”, amit egyesek a 2005 és 3013 között uralkodott XVI. Benedeknek egy állítólag Netanjahu izraeli miniszterelnök által ajándékozott több száz éves olajfával hoznak kapcsolatba, de prózaibb a jelzős szerkezetnek a világgazdaságra és politikára utaló „Az olaj pápája” gyanánt való fordítása. S a jóslat így végződik: „Az Anyaszentegyház utolsó üldözése idején Péter, a római fog uralkodni. A juhokat sok szorongattatás közepette fogja legeltetni. Ezután a Hétdomb-várost elpusztítják, és a rettenetes Bíró megítéli a népét. Vége.”
A John Hogue anglikán szerző által 2000-ben publikált és még ugyanabban az évben magyarul is megjelent Az utolsó pápa című könyv természetesen nem a világvégét, hanem csak a pápaság intézményének végnapjait köti össze a sort záró 112. pápával. – Nos, a természettudományos világképpel amúgy sem összeegyeztethető „jóslat” nyelvjáték ilyen különböző olvasataiból még ez utóbbinak lehetne valamilyen érvényessége, mivel a hatalmi ágak Montesquieu- (1689–1755) féle szétválasztása elvét ma már szinte csak ez az egyetlen tradicionális „monarchia” nem követi; és talán jelenlegi betöltőjétől sem tűnik idegennek eme anakronizmus felszámolása. <

17 Amilyenek például a feltorlódott kényes és megrázkódtató problémákkal megbirkózni képtelen „öreg pápa” önkéntes lemondása és az új pápa korábban elképzelhetetlen kihívó gesztusai a grandiózusoktól a szinte triviálisokig (mint Róma püspökeként a keleti ortodox egyház fejével csaknem ezer év utáni találkozás, vagy a nagycsütörtöki lábmosás ceremóniájának rabokon, sőt pláne muzulmán nőkön való végrehajtása). <

18 Ahol fel sem merültek egy ilyen ötlet kivitelezésének logisztikai/közigazgatási/pénzügyi, sőt biztonsági feltételei, illetve korántsem idillikus következményei (szemben a pásztrorok/háromkirályok/angyalok karácsonyi víziójával, akik a napokon belül szintén migrációra kényszerülő Szent Család érzelmi, anyagi és természetfeletti támogatásáról gondoskodtak). <

19 „A spiritualizmusnak rangot adó felismerés, hogy e mind a kapitalizmussal, mind a szocializmussal szemben alternatívát jelentő – az elegendővel megelégedő – keresztény szolidáris irányzatról kiderült, hogy nem áll egyedül a maga egoizmust meghaladó értékvezérletével, hanem közeli rokona a buddhista, a taoista és a zsidó közgazdaságtan is (vagyis épp a világvallások inspirálta ökonómiák), amelyek a javak megszerzése helyett szintén az ember felszabadítását, az egyszerűséget, az erőszakmentességet, a társadalmi harmóniát, illetve a jótékonyságot tűzik zászlajukra.” (Horányi, 2015; vö. Zsolnai, 1994) <

20 Hozza is a klasszikus példát a zsugoriság és tékozlás között elhelyezkedő bőkezűség erényéről. <

21 Vagyis direktben utal a játékelméletileg aktualizált koradekvát következményetika alapkérdésére: „legyünk-e azon az áron is etikusak, hogy ebből mások húzzanak jogtalan hasznot?” – Itt ugyanis nem nehéz felfedezni az „abszolút etika” és a „következményetika” közötti Max Weber-i megkülönböztetést, amely reálpolitikai metszetben felülírja a Hegyi Beszéd „Ne álljatok ellen a gonosznak” tételét is (Máté 5,39): „Ellen kell állnod a gonosznak erőszakkal, másként felelős vagy, ha diadalmaskodik.” (Weber, 1998, 123.) <

22 A képlet természetesen finomítható. Gerhard Schweizer (2007) például a szufizmus jelentőségének tételezésével éppen azt bizonygatja, hogy az iszlám misztikájától is jöhet olyan pozitív impulzus, mint a középkorban Ekhardt mester misztikájától, a felvilágosodásban pedig a Bölcs Náthán-os Gotthold Ephraim Lessing deizmusától, hogy a vallások tanokba és intézményekbe merevült szétválását és egymás ellen fordulását meghaladóan elgondolható egy mögöttük élő és ható istenség (Gott helyett Gottheit). Az én saját „anekdotikus evidenciám” ehhez csupán annyi, hogy amikor ENSZ-misszióban (a Harvard Human Resources Development tréningek arbitrálására) Lahore-ban játam, az ottani UNIDO-tréner partner azt bizonygatta, hogy a Nyugat cinikus materializmusával szemben ők, muzulmánok őrzik az élő spiritualitást. <

23 Már az 1999-es világnézet-szociológiai vitakötetem húsz kontributorával (köztük Buda Béla, Hankiss Elemér, Jelenits István, Komoróczy Géza, Mádl Ferenc) folytatott eszmecserében is központi téma volt a spiritualitás helyzete és jövője. A kifejezetten a spiritualitás evolúciójáról szóló 2006-os írásom eszmélődése külön fejezetben kapott helyet Fénykör című értékszociológiai monográfiám 2013-as kibővített 2. kiadásában, ahol Henri Bergson (1934, 2002) miszticizmus-koncepcióját vetettem egybe értékszociológiai kutatási eredményekkel. <

24 A miszticizmusnak a valláshoz való viszonyát Bergson meggyőző módon hasonlítja a tudomány és a népszerűsítő ismeretterjesztés közötti viszonyhoz: „Van a népszerűsítésnek egy nemes módja, amely tiszteletben tartja a tudományos igazság körvonalait, éspedig amely megengedi az egyszerűen művelt lelkeknek, hogy nagyjából képzeljék azt el addig, amíg egy magasabb rendű erőkifejtés majd a részleteket is felfödi előttük. Ilyenféleképp tűnik fel nekünk a misztikusság tovaterjedése a valláson át” (Bergson, 2002, 264). De fontos idevágó tétele az is, hogy a vallásnak az összemberiséget a keresztény nagy misztikusok „második forrásával” megajándékozó tettét planetáris problémák megoldásaként tekinti. Míg ui. az „első forrás”, az emberlétből adódó bizonytalanságot kezelő statikus vallás révén zárt társadalmakat hozott létre, amik létformája a közösségek egymással való harca, addig a „második forrásból” eredő nyílt társadalom horizontja a teljes emberiségig terjed. <

25 Aki kifejezetten letiltatta, amikor I. Ferencnek kezdték nevezni, mintha a Piusok vagy Jánosok sorának megszakításával egy „Ferenc-dinasztia” elképzelését is törölni akarná. <