Az izgalmas eszmecserében, Somogyi Péter szándékaival egyetértve, két mozzanathoz szólnék hozzá. Az egyik Somogyi Péter javaslata a külső független bírálók rendszerének kialakítására. Az elvvel általában egyet lehetne érteni, van azonban két bökkenő. Már a tudományos támogatások odaítélésben sem működik, van vele szemben egy nagy praktikus ellenállás. Másrészt ennek bevezetése számos gyakorlati mozzanatot felvet. Kik jelölnék ki vagy kérnék fel a bírálókat, s a vélemények csak mint „jámbor szándékok” jelennének meg az iratanyagokban, vagy lenne valami kötelező jellegük. A másik gond ezzel a javaslattal, hogy feladja az akadémiai jellegű szervezetek alapelvét, azt, hogy új tagjai nem pályázás és külső javaslat, hanem belső javaslattétel alapján konstituálódnak. Érdekes lenne tudni, hogy éppen e minta forrása, a Royal Society hogyan lépett túl rajta.

Magáról a nők nagyobb reprezentációjáról szólva, Somogyi Péter fontos felvetését egy további szemponttal egészíteném ki. Nemcsak a társadalmi igazságosság miatt tartom fontosnak az akadémikus kolléganők számának s arányának növelését, hanem az akadémikusi szerepek miatt is. Szeretnék hinni abban, hogy éppen az MTA tekintélye és függetlensége miatt az akadémikusok továbbra is kiemelkedő szerepet játszanak saját intézményük, valamint a forráselosztó és minősítő szervezetek munkájában. Ezeken a stratégiai pontokon igen fontos szerepe van és még fontosabb lehet a nőknek, éppen a „férfisoviniszta” kompetitív irányítás korlátozásával. (Tudom, ez a felvetés nem nyeri el a harcos feministák rokonszenvét.)

E szempontból az akadémikus nők alacsony számaránya annak az általános, a vezető pozíciókban megjelenő, s az értelmiségi

előrehaladását is sajnos uraló hatás egy esete, melyre a szociológusok üvegplafon-hatásként szoktak hivatkozni, s amit nálunk Palasik Mária mutatott be igen részletesen. Az üvegplafon-hatáson azt értjük, hogy a nemek közti jogi egyenlőség körülményei között az előrehaladási hierarchiában felfelé haladva a nők aránya csökken. A vezetési helyzetekben jelent meg erre az üvegplafon-metafora. Olyan, mintha látnák a nők a felső szintet, de félnének tőle. Sok például a dékánhelyettes nő, kevés a dékán vagy rektor, hogy egyetemekről vegyem a példát. Az üvegplafon-hatásnak több tényezője van, az elemzők sokszor emelnek ki a legfelsőbb szinteken megfigyelhető női aránycsökkenés magyarázataként szubjektív mozzanatokat, például a nők vélelmezett ódzkodását a kompetitív helyzetektől.

Az akadémikus női arányban biztos, hogy nem erről van szó, hiszen az akadémikust a teljesítmény alapján mások, a tagok konstituálják, s nem egyéni jelentkezés alapján születik döntés. A számarány növelésében új szempont lehetne, s megkerülné a néhányak által paternalistának érzett pozitív diszkriminációt, ha – még a nagydoktori szinten is érvényes üvegplafon-hatást is tudva – figyelembe vennénk az egyes szakmák nemi arányait.

Csak két gyors példa, mivel a hozzászólásokban a nagydoktorok kérdése már felmerült. Az I. Osztályon csak a két nagy szakmát, a nyelvészeket és az irodalmárokat nézve: miközben az MTA-doktorok egyharmada nő, a huszonötből mindössze egy-egy nyelvész és irodalmár nő akadémikus található, a hetvennyolc MTA doktora történészből tizenöt nő, s egy történész akadémikusnő van.

Úgy gondolom, a következő tagválasztás előkészítése során az ehhez hasonló adatok részletes bemutatása a választók számára segítené, hogy komolyan vegyék mérlegelésükben a nők arányos képviseletét.