Szegedy-Maszák Mihály számos talentummal indult. Kisiskolás korában zongorázni tanult, s nagy jövőt jósoltak neki mint zongoraművésznek. A képzőművészetek iránti érzékét családi örökségként kapta: édesapja festőművész volt, édesanyja a népművészet szakértője, egyik őse Barabás Miklós. Angolra és franciára már gyermekkorában nagyanyja kezdte tanítani. A talentum azonban nem megvalósultság, hanem lehetőség. Tőke, amelyet lehet szétszórni, eltékozolni, és lehet hasznosítani. Szegedy-Maszák Mihály élete az utóbbit példázza.

Nem lett zongoraművész, mert szigorú önkritikájával úgy érezte, hogy nem tud a tökéletességnek arra a fokára eljutni, amelyet ő egy valódi zongoraművésztől elvárt. Csak szűk családi körben zongorázott. De a zene élete szerves része maradt, és amit ezen a téren tudni kellett, tudta. Nem lett művészettörténész vagy műkritikus sem. Az irodalommal és a nyelvvel való foglalkozást vállalta, de úgy, hogy az irodalmi alkotásokat és jelenségeket mindig a kultúra egészének összefüggésében, tehát a zenével és a képzőművészetekkel összefüggésben vizsgálta. A kultúra különféle területeinek együttlátása, az egyes jelenségeknek a nagy egész összefüggésében való szemlélete és értelmezése volt jellemző munkásságára.

Csak egy parányi példa: egyik munkájában hosszabban tárgyalja, hogy ugyanazt a zeneművet melyik nagy karmester hány perc alatt adta elő. Ezt lehet apró érdekességként, lehet egyéni vagy korízlés következményeként tárgyalni. Szegedy-Maszák Mihály ezt a jelenséget olyan összefüggésbe illeszti, mely nemcsak a zene, hanem az irodalom és a képzőművészet vonatkozásában is fölvetődik. Menyiben azonos a mű önmagával a befogadó szempontjából? Hogyan változik a kor, az ízlés fogékonyságának, „szellemének” változó légkörében a mű megítélése? A befogadás Szegedy-Maszák Mihály gondolkodásában egyébként is fontos helyet foglal el. Végső soron az, hogy mi az irodalom, nem utolsósorban attól függ, hogy a kor mit tekint annak.
Valahogyan ezt akarta kifejezésre juttatni az általa főszerkesztett A magyar irodalom történetei-ben is, amely szándéka szerint éppen arra akarta a figyelmet irányítani: a változó korok másképpen látják az irodalmat, mást vagy más miatt emelnek kánoni rangra, minden kor a maga elméleti meggondolásai alapján kell, hogy megalkossa a maga irodalomtörténetét.

Pályáját a lexikonok és a visszaemlékezések részletesen ismertetik. Most inkább három, valamilyen szempontból érdekes, jellemző mozzanatot emelek ki. 1966-ban az ELTE magyar–angol szakán végzett, utána egy angol, cambridge-i ösztöndíjra kapott ajánlatot, és kivételesen, különös jóindulatképpen engedték meg, hogy azt elfogadja.

(Ez a korra jellemző.) Később meghívták az Egyesült Államokba a bloomingtoni egyetemre, hogy összehasonlító irodalomtörténetet tanítson, majd ugyanott a magyar tanszéket vezette mint full professor. Mikor hazajött, az ELTE-n egymás után a művelődéstörténeti, a 19. századi irodalomtörténeti majd az összehasonlító irodalomtörténeti tanszéket vezette. (Ez tudására jellemző.)

Középiskolában csak rövid ideig tanított. Egy alkalommal az egyik osztályban a diákok a növénynevekről faggatták, provokálva, hogy meddig is terjed Szegedy-Maszák tanár úr tudása. Ő minden kérdésre válaszolt, és – angol szavakról lévén szó − minden szót fel is írt a táblára. Mikor azután a diákok megunták a szókérdezést, és már jó sok szó állt a táblán, szelíden csak ennyit mondott: Jól van, akkor ezeket a szavakat tessék a következő órára meg is tanulni.

Egyetemi óráján sohasem voltam (sajnos). De egyszer elmentem az előtt a terem előtt, ahol órát tartott. A terem ajtajában, sőt még a folyosón is álltak a hallgatók. Egyetemi hallgatók gyenge előadásokon nem szoktak tolongani.

Tudományos munkásságában sem tagadta meg tanári hajlandóságát. Kemény Zsigmondról írt monográfiája bevezető fejezeteiben vázolja azokat az elveket és szempontokat, melyek szerint Kemény romantikából realizmusba hajló pályáját tárgyalni kívánja, de ezek a fejezetek nemcsak a monográfia bevezetéseként olvashatók, hanem úgy is, mint szempontok általában a regény műfajnak az eddigiektől eltérő, poétikai tárgyalásához. Ezeket a szempontokat érvényesítette azután különféle tanulmányokban is, melyek kötetekké rendeződve maguk is monográfiákat alkotnak. E köteteknek néha már a címei jelzik, milyen fontos szemléleti, módszertani kérdésekről van bennük szó: Világkép és stílus (1980), Szó, zene, kép (2007), A mű átváltozásai (2013), A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet (2003).

Ez utóbb említett kötet címe figyelmeztet Szegedy-Maszák Mihály munkásságának egy további fontos területére is: a műfordítás lehetősége/lehetetlensége/szükségszerűsége

problémájának tárgyalására. A műfordítás önálló műalkotás, minden mű csak azon a nyelven eredeti (és tudományosan elemezhető), amelyen megszületett, egy antológia is kifejezhet határozott egyéni állásfoglalást. Szegedy-Maszák Mihály a műfordítást illetően Kosztolányi Dezső – tulajdonképpen Pázmány Péterre visszavezethető − álláspontját teszi magáévá.

Kosztolányiét, akit alkatilag is közel érzett magához, s akiről élete utolsó nagy munkáját írta, melyben talán egy kicsit a saját kutatói pályájának tanulságait is összegezte. (Márai Sándorról és Ottlik Gézáról szóló könyvei átdolgozott változatának megjelenését már nem érhette meg.) Hiszen Kosztolányi gazdag, sokszínű pályája kapcsán szinte mindazon témák és problémák előkerülnek, amelyek Szegedy-Maszák Mihályt élete során foglalkoztatták: költemény, regény, novella, a műfordítás lehetőségei és korlátai, a zene és a költészet viszonya, az újságírás és az irodalom.

Kosztolányi is valahogy úgy érezte, mint Márai: mindenki csak az anyanyelvén lehet igazán író. A fordításban is a célnyelv és műveltségének ismerete az igazán fontos. Sőt, Szegedy-Maszák Mihály szerint egy műalkotás anyanyelvi elemzője mindig nehezen behozható előnyben van a nem anyanyelvivel szemben. Talán ezért tért mindig ide vissza, bár külföldön is elismerés övezte. A Nemzetközi Irodalomtudományi Társaságnak hosszú időn át volt alelnöke, hívták tanítani Cambridge-be, katedrát kapott az Egyesült Államokban. Sok nyelvet beszélt, mégis mindig hazajött. Az anyanyelvébe. Itt volt otthon.

Ha a talentumok bibliai példázata-beli Gazda őt megkérdezné: Hogy gazdálkodtál a lehetőség-talentumokkal, melyeket kaptál? – bízvást felelheti: Uram, amit kaptam, annak sokszorosát adtam tovább.

Ritoók Zsigmond

az MTA rendes tagja
 

képünk Nándorfi Máté (MTI) felvétele