A talajok képződése
A talajok képződésének kiinduló anyaga a kőzet, melynek összetétele
és mállási tulajdonságai alapvetően meghatározzák a képződő talaj
tulajdonságait. A klimatikus viszonyok, elsősorban a csapadék,
továbbá a hőmérsékleti és párolgási viszonyok pedig meghatározzák,
hogy milyen irányú és intenzitású transzportfolyamatok mehetnek
végbe, melyeket aztán jelentősen módosíthatnak a domborzati
viszonyok. A biológiai tényezők, főleg a biomassza és az azt lebontó
szervezetek, az emberi tevékenyég, valamint a képződésre
rendelkezésre álló idő, a többi felsorolt talajképző tényezővel
együttesen határozzák meg, hogy a világ egyes területein milyen
talajképző folyamatok mennek végbe, és alakítják a kiinduló kőzetet
eltérő szintekre tagozódó talajokká.
Hazai talajaink sokfélesége
Hazánk talajtakarójának sokféleségét is a Kárpát-medence változatos
kőzetei, domborzati és klimatikus viszonyai, az ősi növénytakaró, és
a képződési folyamatok aránylag rövid ideje határozta meg.
Földünknek az utolsó jégkorszak által átalakított felszínein, mint
hazánkban is, sokkal fiatalabb, egyben kedvezőbb tulajdonságú
talajok találhatók, mint az évmilliók óta stabilabb geológiai és
klimatikus viszonyok között képződött, erősen mállott, idős
felszíneken.
Stefanovits Pál és munkatársai (Stefanovits,
1963; Szabolcs, 1966; Máté, 1960) nevéhez fűződő genetikai
szemléletű talajosztályozási rendszerünk a hasonló tényezők és
folyamatok által képződött talajokat típusokba sorolja, a típusokat
pedig földrajzi törvényszerűségek figyelembevételével főtípusokban
egyesíti. Az alábbiakban az egyes főtípusokhoz tartozó talajtípusok
kerülnek rövid ismertetésre. Területi kiterjedésüket az MTA
Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet
honlapján (URL1)
található térképsorozatán, jellemző talajszelvényeik fotói pedig a
függelékben találhatók.
A fejlődésükben gátolt váztalajok főtípusába
sekély, kedvezőtlen tulajdonságú talajok tartoznak. A köves, sziklás
és a kavicsos váztalajok, valamint a futó- és humuszos homoktalajok
esetében az elsődleges talajképződést korlátozó tényező maga a
talajképző kőzet. A kemény, összefüggő kőzet vagy a nagy
kvarctartalmú homok lassú mállása és az ezzel gyakran párosuló
folyamatos felszínpusztulás gátolja a talajosodás folyamatát.
A földes kopár talajok esetében a mállás ugyan
előrehaladott, azonban domborzati viszonyok és gyakran emberi
hatások következtében felszínük erőteljesen pusztul. A váztalajok
ezáltal gyenge tápanyag- és nedvességtároló és -szolgáltató
képességű, fejletlen talajok, melyek védelme a további pusztulástól,
elsősorban állandó növénytakaró biztosításával, kívánatos.
Elterjedésük főként a magasabban fekvő, kőzetkibukkanásokkal
tarkított területeken és homokvidékeinken jellemző.
A kőzethatású talajok főtípusába szintén sekély
rétegű talajok tartoznak, azonban ezekben előrehaladottabb a
fejlődés, elsősorban a talajréteg vastagsága, és az erőteljes
humuszosodás révén. A felszíni talajszintek kiváló tulajdonságokkal
rendelkezhetnek, azonban a közeli talajképző kőzet nagymértékben
meghatározza e talajok kedvezőtlen, szélsőséges
nedvességháztartását, és így termékenységét. A rendzina talajok
karbonátos kemény kőzeten (mészkövön, dolomiton), a fekete
nyiroktalajok kiömlési vulkáni kemény kőzeten (andeziten, bazalton,
rioliton), míg a ranker talajok mélységi magmás, átalakulási vagy
más, nem karbonátos, erősen szilikátos kőzeten (grániton,
homokkövön, palákon) alakulnak ki. Közös tulajdonságuk, hogy a
sekélyen megjelenő kőzet következtében csekély mennyiségű
nedvességet képesek tárolni, így a nedves, buja vegetációs
időszakokat igen száraz időszakok váltják. A humuszkarbonát talajok
puha, erősen karbonátos kőzettel (márgás üledékek) vagy a felszín
közelébe erodált karbonátfelhalmozódásos talajszintekkel
jellemezhetők. E talajoknak sincs a felszíni humuszos szint alatt
más, átalakult talajszintjük, azonban nedvességbefogadó és -tároló
képességük a főtípus előbb felsorolt tagjainál kedvezőbb. Leginkább
erdőterületek talajai, azonban gyakran használják őket gyümölcs-,
esetenként szántóföldi termesztésre. Erózióérzékenységük miatt
védelmet, folyamatos növényfedést igényelnek.
A csernozjom talajok főtípusa egyesíti hazánk
legkedvezőbb tulajdonságú talajait. Korábbi, mezőségi talajok
elnevezésük utal arra, hogy e talajok az ősi gyepes növénytakaró
alatt lejátszódott talajképződés eredményei. Elsősorban löszön vagy
löszszerű üledéken képződtek, és közös jellemzőjük a humuszanyagok
nagymennyiségű felhalmozódása, a kedvező, morzsalékos szerkezet
kialakulása és a nagy biológiai aktivitás. A gyepes vegetáció évente
elhaló, igen kedvező összetételű, felszíni és főként a felszín
alatti gyökérzetből származó biomasszatömege szolgáltatja a
kialakuló mély humuszos szintek kiinduló anyagát. A humuszosodás
folyamatában a talajszervezetek gyors bontási és szintetizáló
tevékenységének szintén jelentős szerepe van. Képződési területük a
kiegyenlített nedvességgazdálkodású sík területekre jellemző, így
talajszintekre tagozódásukat sokkal inkább a gazdagodási és
átalakulási, és kevéssé az áthalmozási folyamatok határozzák meg.
A mészlepedékes csernozjom típus a Kárpát-medence
sajátos talaja, melyben az egyensúlyi nedvességgazdálkodás
eredményeként a löszből származó kalcium-karbonát időszakosan
oldódik, de nem mosódik mélyre, hanem a szárazabb időszakokban,
lepedék formájában a talaj szerkezeti elemein kicsapódik. Ez segíti
a közel semleges kémhatás fenntartását és a kiváló szerkezet
stabilizálását. Az öntés csernozjom talajok régi folyóteraszok és az
árterek talajai, melyek az erőteljes humuszosodás mellett megőrizték
rétegzettségüket. A réti csernozjom talajok mély fekvésű területekre
jellemzőek, melyekben megjelennek a közeli talajvíz okozta időszakos
levegőtlenség szürke és vörös rozsdás bélyegei. A kilúgzott
csernozjom talajokra a kalcium-karbonátnak nagyobb mélységbe történő
mosódása jellemző, így ezekben sem mészlepedéket, sem más formában
megjelenő karbonátfelhalmozódást nem találunk a felszín közelében.
A mezőségi talajok kiváló tulajdonságai gyakran
sérülnek. A sok évszázados, gyakran helytelen gazdálkodás tömörödést
és szerkezetleromlást okoz. A leromlás visszafordítása lassú, több
emberöltőt igénylő folyamat, ezért legkiválóbb talajainkon igen
fontos az okszerű, talajkímélő gazdálkodás (Birkás, 2001).
A barna erdőtalajok képződését elsősorban a
hűvösebb, nedvesebb klimatikus viszonyok, a fás növényállomány által
termelt és évenként a felszínre kerülő avartömeg, valamint az azt
elbontó és átalakító szervezetek határozzák meg. A fás vegetáció
biomasszájának csupán kicsiny, 1–2%-át alkotja az évente képződő
avar, melynek bontása, humuszosodása eredményeként a mezőségi
talajokénál jóval sekélyebb és kedvezőtlenebb összetételű humuszos
szintek képződnek. A párolgás mértékét jelentősen meghaladó csapadék
a talajoldat lefelé irányuló transzportfolyamatait és a talaj
erőteljes szintekre tagozódását eredményezi. A humuszosodás, a
kilúgzódás és a szintekre tagozódás mértéke szerint változatos
típusokat egyesít e főtípus. A Ramann-féle barna erdőtalajokként is
ismert barnaföldekben csupán az oldható anyagok, főként a
kalcium-karbonát lúgzódig a mélyebb szintekbe. Az agyagbemosódásos
barna erdőtalajokban az apró agyagszemcsék levándorlásával a felszín
közeli szintek szegényedése, gyenge savanyodása, mélyebben pedig az
agyagdúsulási szint képződése jellemző. Amennyiben az agyag
felhalmozódása olyan erőteljes, hogy az már gátolja a talajoldat
mélybeszivárgását, pangóvizes barna erdőtalajok alakulnak ki.
Homokos szövetű talajképző kőzet esetén, gyakran nem egy összefüggő
talajszintben, hanem ismétlődő sávokban történik az agyag
felhalmozódása, és úgynevezett kovárványos barna erdőtalajok
képződnek. A kilúgzás jelentős előrehaladásával a savanyú, nem
podzolos barna erdőtalajok, ha pedig az elsavanyodást podzolosodás
kíséri, podzolos barna erdőtalajok képződése megy végbe. A
csernozjom talajok felé az átmenetet, a kilúgzás és az erőteljes
humuszosodási folyamatok együttes jelenlétével a csernozjom barna
erdőtalajok képviselik. A barna erdőtalajok eltérő tulajdonságai és
termékenysége alapján változatosan hasznosulnak a legkiválóbb
szántóktól a rétekig vagy erdőterületekig. Kiterjedésük részben a
hűvösebb, csapadékosabb, magasabb térszíneken, illetve a
középhegységek és alföldek peremterületein jellemző.
A szikes talajok főtípusába tartozó talajok
kialakulásában és tulajdonságaikban a vízben oldható sók és az
erőteljes párolgás döntő szerepet játszottak. A sók részben a
talajoldatban oldott állapotban, részben pedig a szilárd fázisban
kristályos sók alakjában vagy a sók nátrium és magnézium ionjainak a
talajkolloidok felületén |