Ez év májusában az MTA Filozófiai és
Történettudományok Osztálya tudományos ülést rendezett a társadalmi
nem elméleti megközelítéseiről és a hazai kutatások eredményeiről. A
konferencia első szekciója A társadalmi nem és a pszichológiai
elméletek címen a pszichológia három különböző irányából kiinduló
előadást fogott össze: egy pszichoanalitikus, egy
szociálpszichológiai és egy kognitív pszichológiai keretbe
illeszkedő gondolatmenetet ismerhettünk meg. Míg Pléh Csaba azzal
foglalkozott, hogyan hat – ha egyáltalán – nemünk a megismerési
folyamatokra, addig Borgos Anna és Kovács Mónika a nemeket
konstruáltságukban vizsgálta, megkérdőjelezvén a nőiség biológiai
mibenlétét és rögzítettségét. Borgos Anna a pszichoanalitikus
elméletek nőiségképét elemezte, míg Kovács Mónika azt mutatta be,
hogy a női mivolthoz kapcsolódó sztereotípiák és identitások más
hierarchia-legitimáló ideológiákkal összekapcsolódva hogyan rögzítik
a nők hátrányos helyzetét a társadalomban.
Pléh Csaba előadásában nem tett különbséget
abban, hogy nemek alatt biológiai és/vagy társadalmi tartalmakat
kell-e értenünk. Ám az előadó a későbbiekben megkülönböztette azokat
az eredményeket, melyek az iskolázottság, szocializációs tényezők
ellenére is eltérést mutatnak, vagyis a sztereotípiákon túllépve
esetleg „valódi”, tehát a környezet által fel nem számolható nemi
különbségeket jelentenek. Ez a kutatási stílus és módszertan
leírónak, tényszerűnek és objektívnek hat, mintegy távolságot tartva
a társadalmi nemeket érintő aktuális tudományos és ideológiai
vitáktól. Arra enged következtetni, hogy nem a diszkurzív térben dől
el a „nemek igazsága” pusztán retorikai eszközökre támaszkodva,
hanem a kísérleti pszichológus laboratóriumában, ahol az alapos
kutató pontos méréseket végezve mélyebbre, a megismerési folyamatok
szintjére képes behatolni. Ám a megközelítés épp ettől válik
izgalmassá: hiszen mit jelentenek valójában ezek a kimutatható
különbségek, mi következik belőlük? Honnan válik jelentőssé
valamilyen eltérés?
Az előadás elején az előadó Doreen Kimura Férfi
agy, női agy című könyvét említette, mely egy kifejezetten
népszerűvé vált, laikusoknak szóló írás. Ennek kapcsán merült fel,
hogy a funkcionális, működésbeli eltéréseinkre hivatkozva lehet
érvelni férfi és nő eredendő (és esszencialista) mássága mellett,
mely fenntarthatja egyenlőtlen társadalmi pozíciójukat. A
gendertudományokban gyakran használt alfa és béta torzítás
(Hare-Mustin – Marecek, 1990) a férfiak és nők közötti különbségek
igazolására és felerősítésére, illetve minimalizálására utal. A „női
agy, férfi agy” típusú művek a másság természetesnek tételezésével
burkoltan vagy éppen expliciten hierarchiaigazoló elméletekké
válhatnak, már önmagukban azzal, hogy a kísérletekben mért
különbségeket feminin és maszkulin viselkedésmintákhoz,
tulajdonságokhoz kötik.
Borgos Anna előadásában bemutatta a
pszichoanalízis nőiségképével kapcsolatos külső és belső vitákat,
Freud nőkkel kapcsolatos gondolatait, melyek egyszerre bizonyultak
modernnek és progresszívnek, másrészt korlátozónak és előítéletekkel
terheltnek. Borgos Anna szerint utóbbit már a pszichoanalitikusok
Freudot követő első generációja is (például Anna Freud) igyekezett
finomítani, esetenként korrigálni. Később mások, mint Karen Horney
és Joan Riviere, erősebb és markánsabb kritikát fogalmaztak meg,
rávilágítva a patriarchátus nőket elnyomó hatalmára, ami a freudi
nőképben bizonyos fokú igazolást nyert. Az 1970-es évek
pszichoanalitikusai, mint Nancy Chodorow vagy Julia Kristeva,
feminista gondolkodókként kritizálták Freud nőkkel kapcsolatos
elképzeléseit. Azok az elméletalkotók, akik a női pszichoszexuális
fejlődés alakulását és kimenetelét, az Ödipusz-komplexus jelenségét,
a lányok kasztrációs komplexusát célozták meg, a pszichoanalízis
nőképének értelmezték újra, hiszen ezen keresztül vezette le Freud a
nők alacsonyabb rendű erkölcsi beállítódását a férfiakéhoz képest.
Az elmélet és a gyakorlat közti ellentmondás
erősen jelentkezett Freud és a pszichoanalitikus nők viszonyában is,
akiket kivételekként tekintett. Ez az ellentmondás továbbra is
érvényes lehet, hiszen a nőiségről elfogadott és elterjedt elméletek
közvetlenül ültetődnek át a gyakorlatba. Így bár Borgos Anna
kiemelte Ferenczi gondolatait, aki kiállt a nők szexuális örömhöz
való jogai mellett, és felhívta a figyelmet a kettős morál álságos
mivoltára, továbbra is kérdéses maradt, hogy a pszichoanalízis „mely
olvasata” vált és válik itthon mérvadóvá a közben eltelt majd száz
év alatt. Az államszocializmus alatt hallgatásba kényszerülő magyar
pszichoanalitikus mozgalom vajon mennyire bizonyult nyitottnak és
befogadónak a progresszív, többnyire nyugati feminista áramlatok
iránt?
Kovács Mónika előadásából kiemelendő az a
megvilágító erejű 2015-ös amerikai felmérés, melyben férfiak
értékelték a feleségüket és lányukat a számukra kívánatosnak tartott
tulajdonságok mentén. Ebből kiderült, hogy az értékelést erősen
befolyásolta, milyen szerepet töltött be az értékelt személy: vagyis
ugyanaz a férfi, miközben autonómiára, önállóságra biztatja lányát,
a feleségénél már sokkal inkább a gondoskodó, alárendelődő vonásokat
tartja előnyösnek. A kutatás rávilágít arra a jelenségre, amikor a
sztereotípiától nem látjuk a személyt. Az előadásában Kovács Mónika
az androgün emberkép normativitását, mely szerint egy személyen
belül a nőies és férfias vonások kibontakoztatása lenne a cél,
megoldásként említette a nemi szerepek előírásaival és a nemi
esszencializmus merevségével szemben. Ugyanakkor mennyire tud
megengedő lenni ez a modell az ettől való egyéni eltérésekkel,
elképzelhető-e, hogy a pólus másik végén éppen az androgünitás válik
előírásossá és korlátozóvá? Az előadó meglátása szerint a
személyiségvonások felszabadítása a maszkulin és feminin
minősítésektől valójában felszámolná ezt a dilemmát, férfias és
nőies tulajdonságok helyett csupán sokféleségről beszélhetnénk
előjelek nélkül.
A második szekció három előadása a társadalmi hierarchiát igazoló
ideológiákat: szexizmust és heteroszexizmust, valamint a nemi
sztereotípiákat járta körül. Mészáros György a heteroszexizmus
fogalmának történeti áttekintésén keresztül érzékeltette, hogyan
válik a heteroszexizmus a társadalmi egyenlőtlenségeket igazoló és
fenntartó hatalmi ideológiává. Ennek alapja a homofóbia, amely a
szexuális előítéletekben és a nemi komplementaritás elvében
gyökerezik, azaz annak hitében, hogy két nem létezik, és azok
esszenciálisan összetartoznak. Innen már csak egy hatalmi lépés a
heteroszexualitást normatívvá tevő heteroszexizmus ideája, amely
hatalmi komponensénél fogva biztosítja a heteroszexuális férfiak
domináns pozícióját a társadalomban. A heteroszexizmus más
izmusokkal szemben inkább hordozza magán a félelem és a rejtőzködés
élményét (a homoszexuális közösség tagjai számára), miközben a
választás percepcióját kelti, és egy vitatott emberi jogi helyzetbe
ágyazódik. A heteroszexizmus a homoszexuális férfiakat társadalmi
szempontból inkább stigmatizálja. Mészáros György idézte Rédai
Dorottyát, aki az iskolai homofóbiával kapcsolatos kutatásában
összefüggést talált a homofóbia és a maszkulinitás uralkodó
reprezentációi között, amely így felveti az iskolai szocializációs
minták hangsúlyos szerepét.
Kende Anna azokból a mikromechanizmusokból mutatott be egy példát,
amelyek finom eszközökkel tartják fent a nemek közötti strukturális
egyenlőtlenségeket. Előadásában a csoportközi segítségnyújtás és
jóindulatú szexizmus kapcsolatát vizsgálta a szociálpszichológia
kísérleti hagyományát követve. Szemléletes példán mutatta be azokat
a finom mechanizmusokat, amelyeken keresztül a nemi megkülönböztetés
rejtett utakon fejeződik ki. Ezek a folyamatok nagyban felelőssé
tehetőek a példa szerint azért, hogy a Magyar Tudományos Akadémia
tagjai között a mai napig is nagyon alacsony a nők aránya. Felmerül
a kérdés, hogy amennyiben nyílt diszkriminációról nem beszélhetünk,
akkor mi lehet ennek a hátterében?
Kende Anna szerint rejtett utakon fejeződik ki a
megkülönböztetés, és ennek egyik típusa maga a szexizmus, amely nem
mint a férfiak ideológiája, hanem mint társadalmi működésmód jelenik
meg. Azt implikálja, hogy melyik társadalmi csoporté a hatalom.
Ennek a mechanizmusnak az egyik ideológiája a jóindulatú szexizmus,
amely pozitív érzelmekkel és sztereotípiákkal, valamint az érzelmi
kölcsönös függés mítoszával, a nemek közötti komplementaritásra
építve „tartja helyükön” a nőket. Fentiek következménye az is, hogy
csoportközi szituációkban a segítségnyújtás eleve aszimmetrikus
helyzetből indul ki, miközben a magas státuszú csoport a
segítségnyújtáson keresztül megerősítheti magas státuszát is. Mindez
különösen igaz a függőségorientált segítségnyújtás esetén, ami
megerősíti az aszimmetrikus helyzetet, szemben az
autonómia-orientált segítségnyújtással, amely inkább képessé teszi a
segítségkérőt és fejlődésre sarkall. Kende Anna és munkatársai
kutatása a nemekre vonatkoztatva igazolta, hogy a jóindulatú
szexizmus előfeszítése a függőségorientált segítségkérésre motiválja
a nőket, és függőségorientált segítségnyújtásra a férfiakat,
fenntartva ezzel a nemek közötti társadalmi hierarchiát. Kende és
munkatársainak eredményei rámutatnak a „lovagiasság” működésmódjára
is, amikor az ilyen interakciók a nemek közötti komplementer,
pozitív csoportközi viszony fenntartásának igyekezetén keresztül a
válnak társadalmi hierarchiát fenntartó vagy növelő társas aktussá.
Forgács Bálint, Pléh Csaba és Mara Richmann
nemreprezentatív kérdőíves kutatásukban az egyetemi diákok
gondolkodási formáinak (empátia, rendszerezés és autizmus) és a
szakválasztási preferenciáinak kapcsolatát vizsgálták. Eredményeik
azokat a sztereotípiákat igazolták, melyek szerint a nők inkább az
empátiát, míg a férfiak inkább a rendszerező gondolkodást vallották
magukénak, és mindez meghatározta szakválasztási preferenciáikat is
(férfiak esetén a műszaki, míg a nők esetén inkább a bölcseleti
képzések domináltak). A nemi sztereotípiák a féltékenység
dimenziójában is megerősítésre kerültek oly módon, hogy az érzelmi
hűtlenségre a női minta, míg a szexuális hűtlenségre a férfi minta
volt érzékenyebb alacsony korrelációk mellett. A szerzőpáros a
társadalmi kívánatosságnak, mint például az „elvárt” nemi szerepnek
való megfelelés szándékát nem vizsgálta.
Az interdiszciplináris férfikutatások (men’s
studies) nézőpontjából rátekintve a bemutatott elméleti
konstruktumokra és eredményekre, adódik a kérdés, hogy mindezek mit
is árulnak el a férfiakról mint társadalmi csoportról. Lélektani
szempontból vizsgálva a heteroszexizmus a férfiak számára nem más,
mint a chodorow-i (2000) értelemben megfogalmazott félelem a
nőiességtől, azaz mindattól, ami adott társadalomban nőiesként
sztereotipizálódik. A komplementer és duális nemi szerepekben és
viszonyokban való gondolkodás ennek értelmében, a férfiaknak mint
nagyobb társadalmi hatalommal bíró csoportnak mélylélektani,
identitáspolitikai érdeke. Mindezt kiegészíti a jóindulatú szexizmus
kifinomult ideológiájával, amely fenntartva a duális és komplementer
nemi hierarchiát, egyben megerősíti a férfiak domináns pozícióját. A
nemi sztereotípiák pedig megerősítőként szolgálnak azzal, hogy
leírják és előírják az igazi férfiasság – és nőiesség – jelentését,
olyan férfiképet mutatva, amelyet Raewyn Connel (1995) ausztrál
szociológus hegemón maszkulinitásnak hív. Definíciójában a hegemón
maszkulinitást olyan társadalmi nemi viszonylatok konfigurációjaként
határozta meg, amely a patriarchátus legitimációjának problémájával
kapcsolatosan aktuálisan elfogadott választ testesíti meg, azáltal,
hogy garantálja a férfi uralmi, illetve a nő (és más
maszkulinitások) alárendelt pozícióját. Így a hatalmi kérdések
továbbra is identitásokban, ideológiákban és sztereotípiákban
megtestesülő férfi privilégiumok maradtak. Ez egyben azt is jelenti,
hogy el kell ismernünk; ahol a hatalom, ott a felelősség. A kérdésre
válaszul, hogy mindezen hogyan lehet változtatni, Kende Anna arról
beszélt, hogy nagyobb figyelmet kellene szentelnünk a már meglévő jó
gyakorlatoknak (mint például a kvóták bevezetésének lehetősége),
továbbá kiemelte a média felelősségét a nemek közötti
csoportviszonyok kiélezésében. Mészáros György pedig reményét
fejezte ki, hogy a különböző rendszerkritikus, például a
kapitalizmust bíráló nézőpontok lazíthatják a patriarchátus
szövetét, teret biztosítva ezzel a különféle inkluzív
maszkulinitásoknak is.
A harmadik szekció előadói a nemi
egyenlőtlenségek munkahelyi-szervezeti és |
|
munkaerő-piaci megnyilvánulásaira mutattak rá:
milyen mechanizmusok tartják fenn ezeket, hogyan maradnak ezek
láthatatlanok a mindennapokban, ugyanakkor kiugróak és felszólító
jellegűek a tudományos vizsgálatok tükrében? A felsőoktatás, illetve
a kutatói pálya milyen kihívásokat jelent a nők számára a férfiakhoz
képest, ez hogyan jelenik meg doktoranduszok körében ma
Magyarországon?
Nagy Beáta ismertette azokat a rejtett
folyamatokat, amelyeken keresztül a társadalmi nem kifejti hatását a
szervezetekben, előállítva és fenntartva az egyenlőtlenségek
rendszerét. Annak ellenére, hogy az utóbbi években a
genderszempontok iránti egyre növekvő érzékenységet, erre való
figyelmet tapasztalhattunk (például nemzetközi kampányok), a másik
oldalon az „egyenlőtlenségi rezsim” változatlan fennállását
találjuk. Ezt az ellentétet leginkább a „láthatatlanság” magyarázza,
vagyis azok a finom mechanizmusok, amelyen keresztül az
egyenlőtlenségek elfedve maradnak: mind a nők hátránya, mind a
férfiak privilégiuma reflektálatlan marad, ehhez a fennálló hatalmi
viszonyok nagyban hozzájárulnak, amelyek delegitimizálják még a
kérdésfelvetést is. Valójában a szervezetek nemek szerint
megosztottak: a hierarchiában és a fizikai térben egyaránt. Előbbire
példa az üvegplafon-jelenség, amely egy ponton megakadályozza a
nőket a magasabb pozíciókba jutásban; utóbbira pedig, hogy bizonyos
alacsonyabb presztizsű és fizetettségű munkakörökben (például
támogató személyzet, segítő szakmák) általában magasabb a nők
aránya, mint a versenyképesebb pozíciókban, illetve szakterületeken.
A szervezetek által megkövetelt normák (jó munkaerő, jó vezető képe)
sokszor kimondatlanul a férfiakat, illetve a maszkulin értékeket
preferálja.
Gregor Anikó a nemi alapú hátrányok egy
specifikus megnyilvánulási területén, a részmunkaidős
foglalkoztatottságban mutatta be szociológiai elemzéseit. A
részmunkaidő a nőket jelentősen nagyobb mértékben érinti
Magyarországon, mint a férfiakat, amely részben egy önkéntes
választás eredménye: sokan így próbálják összeegyeztetni a
gyermekvállalást és a munkába való visszatérést. Ugyanakkor sok
esetben a részmunkaidős foglalkoztatottság kényszer: nincs más
munkalehetőség, illetve ugyan csak félállásra szól a bejelentés,
valójában teljes munkaidőről van szó, ami a munkaadó által preferált
megoldás, és ez számos nehézséget rejt magában. Bár a nők a
részmunkaidőt gyakran átmeneti megoldásnak tekintik, sokszor a
teljes visszatérés a munkaerő-piacra nagyon nehéz, ha nem
lehetetlen. Magasabban fizetett munkakörökben, például vezetői
pozíciókban gyakran nem is áll rendelkezésre a lehetőség; a
részmunkaidős foglalkoztatás legelterjedtebb formája az alulfizetett
állásokban, a kiskereskedésben és szolgálati szektorban jellemző,
ahol a kontrollálhatatlan műszakok miatt gyakori a
„forgóajtó”-jelenség, a fluktuáció.
Összességében olyan hátrányokkal kell számolni,
mint az alacsonyabb fizetés, a szegénység kockázata, a karrier
megtörése, és a még több fizetetlen otthoni háztartási és
gondoskodói munka. Ez utóbbi egy nőkre általában jellemző hátrányt
erősít fel, miszerint a munkaórától függetlenül nagyobb részt
vállalnak az otthoni feladatokban, ezzel tehermentesítve a
házastársat, aki így több időt tud munkára, karrierre fordítani.
Ezeket az adatokat kontextusba helyezi a felmérés, amely a nőkkel
szemben támasztott elvárásokról szól: mennyit dolgozzon a nő hat
éven aluli, illetve hat éven felüli gyermek mellett? A válaszadók
legnagyobb arányban a részmunkaidőt preferálják mindkét esetben a
teljes munkaidőhöz és a „ne dolgozzon” opcióhoz képest. Ez az erős
preferencia az egyébként női hátrányt okozó részmunkaidős
foglalkoztatás mellett rámutat a genderalapú probléma fent tárgyalt
láthatatlanságára.
Kereszty Orsolya doktoranduszok körében végzett
friss vizsgálata az előzményekkel szemben némi óvatos bizakodásra
adhat okot. Az akadémiai pálya a kettős teher helyett felveti a
többszörös terhek problémáját, hiszen nem pusztán a családi és
munkahelyi szerepekről, hanem utóbbin belül is több feladatról
beszélhetünk: kutatóként és oktatóként is helyt állni, nemzetközi
versenyképességet szerezni számos olyan költséggel jár (például
nemzetközi mobilitás, kapcsolatépítés, publikációs nyomás), amelyek
a férfiaknak kedvezhetnek hosszú távon. Az eredmények tanulsága
szerint a doktoranduszok ezt saját szocializációjukban kevéssé
érzik, hiszen az eredményesség érzetében, illetve a kutatói-oktatói
szerepek fontossági sorrendjében, esetükben a kutatói szerep
preferálásában ez a vizsgálat nem talált különbséget. Ugyanakkor az
előadó az eredmények kritikus kezelésére intett, hiszen lehetséges,
hogy a jelen kutatásban nem mutatkoztak meg olyan különbségek,
amelyek a tudományos pálya későbbi szakaszában, a többszörös
terhekkel együtt jelenhetnek meg.
A közös diszkusszió során felmerültek a megoldási
lehetőségek, mint a probléma láthatatlanságának feloldása, annak
ismételt tematizálása, megoldási módok kidolgozása. Fontos szempont
volt például, hogy a gyakran követendő mintaként említett
Hollandiában egészen más jelentéssel, minőséggel bír a részmunka,
ami nem a nők számára fennálló kényszer, hanem olyan lehetőség, amit
a férfiak is igénybe vesznek. A három előadás fontos gyakorlati
relevanciával bír, a kutatási eredményeket figyelembe kellene venni
a szakpolitikák kidolgozásakor, és érdemes alkalmazni őket
mindennapi életünk kritikus, genderszempontú vizsgálatakor.
Az utolsó, Társadalmi nem és politikai
preferenciák szekcióban a politikai tér három kulcsszereplőjéről
volt szó: a feminista mozgalomról, az azzal szembehelyezkedő
antigender mozgalmakról és a szavazó állampolgárokról. Elsőként Pető
Andrea tartott előadást a Magyarországon és Európában is megjelenő
genderellenes diskurzusokról. Pető szerint fontos látnunk, hogy a
genderellenes mozgalom nem az évszázados antifeminizmus, nem a
konzervatív emancipáció-ellenesség és nem a visszarendeződés
követelése; hanem alapjaiban véve egy új jelenség: egy nacionalista,
újkonzervatív válasz a neoliberális, globális rend hármas
(menekültügyi, gazdasági, biztonságpolitikai) válságára. Olyan
transznacionális mozgalom, amely nemzeti szinten fejti ki a hatását,
de nemzetközi folyamatokhoz kapcsolódik. Eszköze a gyűlöletbeszéd,
hatékonyan meghatározott ellenségképpel és érzelmi politikával
működik, amely a „halál ideológiájának” nevezi a társadalmi nemek
tudományát. Pető kiemelte, hogy az antigender mozgalom és a
társadalmi nemek tudománya közötti viszony nem csupán világnézeti
különbség (mint amilyen például a liberalizmus vs.
konzervativizmus), hanem a viszony az evolúciós vs. kreacionista
nézetrendszerek közötti vitához hasonlítható. Az antigender mozgalom
veszélye, hogy relativizálni igyekszik a tudományt. Pető határozott
állást foglalt az akadémiai szféra felelőssége mellett abban, hogy
fellépjen az áltudományossággal szemben, és ne adjon teret ezeknek a
diskurzusoknak.
Arra a kérdésre, hogy mit tehet a társadalmi
nemek tudománya, Pető határozott programot fogalmazott meg: nem
lehet elégséges válasz az ignorálás vagy a nevetségessé tétel. Pető
a Nira Yuval-Davis által meghatározott transzverzális, átlós
politizálás mellett érvelt, amelynek lényege, hogy minden pozícióból
másképpen látszódik a világ, és minden olyan tudás, ami csak
egyetlen pozícióból fakad, hiányos marad. Az egyetlen út a világ
megértéséhez a különböző pozíciókból beszélő szereplők közötti
dialóguson keresztül vezet. Kiemeli, hogy az egyes kérdésekben egyet
nem értő felek közötti párbeszéd és a lehetséges szövetségek
stratégiai jelentőségűek. Fel kell ismernünk, hogy az antigender
beszéd gyűlöletbeszéd, ami egyaránt jelent problémát a
konzervatívoknak és a liberális oldalnak is. Pető előadása végén
emlékeztet rá, hogy nagy változások előtt állunk, és kérdés, hogy a
szekuláris, tudományos elveken alapuló szakmánk hogyan tud reagálni
ezekre a változásokra.
Szabó Mónika előadása a genderellenes mozgalmak
által támadott feminizmust tette vizsgálati tárgyává, és mutatta be
a 2015-ben végzett nagymintás, online felmérés eredményeit a
feminista identitás és attitűdök tartalmáról. A kutatás eredményei
szerint a magukat feministának vallók és a magukat feministának nem
vallók között különbség mutatkozott szinte minden típusú szexizmus
esetében: a feministák alacsonyabb pontszámot értek el a különböző
szexizmusskálákon. Kivételt képezett ez alól a férfiakkal szembeni
ellenséges attitűd, ahol viszont a feministák mutattak magasabb
értékeket. Ez az eredmény az „aktivista feministákra” még
fokozottabban igaznak bizonyult. Az adatok értelmezéséhez Szabó a
feminista identitás fejlődésének modelljét használta (Downing és
Roush, 1985), amely a kisebbségi identitás fejlődési modelljének
mintájára azonosítja a feminizmussal való identifikáció különböző
szakaszait. A modell szerint az első szakasz a hagyományos nemi
szerepek és a férfi dominancia passzív elfogadása, amikor maguk a
nők is természetesnek tekintik a nemek közötti különbségeket. A
második szakasz a releváció, amikor a nők a saját életükben
szembesülnek az egyenlőtlenségekkel és a szexizmussal. A szakasz
jellemző érzése a felismert igazságtalanságok felett érzett düh és a
heves indulatok. A harmadik szakasz a beágyazódás, a női csoportok
felé való fordulás, a nyitottság és a sokféle nézőpont elfogadása, a
düh érzésének átkeretezése. A negyedik szakasz a szintézis, a
sztereotípiák meghaladása, amikor megkülönböztethetővé válnak az
egyéni, csoportos és társadalmi szintű jelenségek. Az ötödik
szakaszban a cselekvés felé való elköteleződés is megjelenik. A
kutatásban megkérdezett feminista identitással rendelkező nőkre
inkább a második szakasz erős érzelmei és a düh voltak jellemzőek,
de Szabó az előadása végén az aktív elköteleződés és cselekvés
melletti határozott állásfoglalása során emlékeztetett rá, hogy
érdemes tudatosítanunk a feminista identitás pozitív korrelátumait
is: a szolidaritás érzését, a jobb megküzdést, a kontrollérzetet és
az önhibáztatás csökkenését.
Krekó Péter a Szélsőjobb, gender és értékek című
előadásában a szélsőjobboldali szavazók értékpreferenciáiról és
annak gender vonatkozásairól beszélt. A 2014-es European Social
Survey adatait elemző kutatás központi kérdését a szélső jobboldalon
látható gender gap adta, vagyis annak a kérdése, hogy miért vannak a
férfiak felülreprezentálva a szélsőjobb pártok szavazótáborában, és
van-e ennek az értékek szintjén magyarázható háttere. A három fő
kutatási kérdés arra vonatkozott, hogy a korábbi, 2010-es elemzéshez
képest: jelen van-e még a gender gap, mi jellemzi a szélsőjobboldali
szavazók tekintélyelvűséggel kapcsolatos attitűdjeit, és az
értékpreferenciák mutatnak-e nemi különbséget a szavazóbázison
belül. Krekó elmondta, hogy a 2010-es adatokhoz képest a gender gap
nem nagyon szűkült, továbbra is 62–38% a nemi arány a férfiak
javára, de a 2014-es mintán az értékpreferenciákban eltűntek a nemi
különbségek, egyetlen olyan érték volt, ahol korábban nem volt
különbség, de ezúttal igen: a biztonság preferálásban. A korábbi
eredményekből az látszott, hogy a Jobbikra szavazó nőket a
hatalomhoz való viszony különböztette meg a többi szavazótól,
2014-re a biztonság lett a fő értékkülönbség, amelyet Krekó szerint
valószínűleg a Jobbik néppártosodó jellege magyaráz.
Az interdiszciplináris tudományos ülés előadásai
várhatóan még ebben az évben megjelennek az Eötvös Kiadó
gondozásában.
Kulcszavak: társadalmi nem, nemi különbségek, szexizmus,
heteroszexizmus, egyenlőtlenségi rezsim, genderellenes diskurzus,
feminista identitás
IRODALOM
Chodorow, Nancy J. (2000) A feminizus és
a pszichoanalitikus elmélet. Új Mandátum, Budapest
Connel, Raewyn W. (1995) Masculinities.
University of California Press, Berkley– Los Angeles, CA
Downing, Nancy E. – Roush, Kristin L.
(1985). From Passive Acceptance To Active Commitment A Model of
Feminist Identity Development for Women. The Counseling
Psychologist. 13, 4. 695–709. DOI: 10.1177/ 0011000085134013
Hare-Mustin, Rachel T. – Marecek, Jeanne
(1990) Making a Difference: Psychology and the Construction of
Gender. Yale University Press, New Haven, CT
|
|