Történet és kultúra
Vaskos kötet ez, lényegében egy teljes életművet, egy gazdag
alkotópálya valamennyi szakaszának meghatározó darabjait
összegyűjti. Első írását a harmincas évei elején járó, pályakezdő
gondolkodó szerzi. Egy kidolgozandó kultúrfilozófia metafizikai
alapelveit keresve a lélek és az abszolútum viszonyáról elmélkedik
benne. A hegeliánus szellemfilozófia és a kantiánus értékfilozófia
összeegyeztetésének lehetőségét latoló gondolatmenet optimista
programot fogalmaz meg: ez a reménybeli kultúrfilozófia, ígéri,
igenis képes lesz végigkövetni a szubjektív és az objektív szellem
történeti kapcsolatait, föltárni a lélek és a mű dialektikáját.
Utolsó írását az ötvenes éveiben járó, éppen végleg elhallgatni
készülő bölcselő fogalmazza. Egy immár meg nem írható etika
valamiféle tragikus prelúdiumát vázolja benne. Az európai ember mély
egzisztenciális válságára reflektáló fejtegetés kétségbeesetten
pesszimista képet rajzol: a transzcendenciától végképp elszakadt
egzisztenciának, állítja, szükségképp a semmivel kell szembenéznie.
A nagyszabású – közel hétszáz, nagyalakú oldalnyi
terjedelmű – gyűjtemény a két háború közötti korszak kiemelkedő
filozófusa, Prohászka Lajos (1897–1963) írásait közli újra. A
szellemtörténet korabeli irányának sajátos, a hegeli
szellemfilozófiával szoros kapcsolatot tartó változatát kidolgozó
Prohászka valóban a korszak bölcseletének legfontosabb alakjai közé
tartozik. Pályája, kezdjük ezzel rövid ismertetésünket, tényleg a
kötetnyitó esszé optimizmusától a kötetzáró vázlat pesszimizmusáig
ívelő utat járja be. Élete: szolid tudósélet, előbb a gyors
előrejutás számos apró sikerével, majd a politikai fordulat után a
visszaszorítottság megannyi apró tragédiájával. Szerencsés ember,
aki láthatóan a sors kegyeltje, s aki hamar megtalálja tehetsége
kibontakoztatásának megfelelő közegét. Erdélyi származású, de már
kisgyerekként a fővárosba kerül, a trianoni tragédia után nem
kényszerül hát dönteni az ottmaradás vagy áttelepülés dilemmájában.
A világháború idején nem teljesít katonai szolgálatot: nyugodtan
folytatni tudja így egyetemi tanulmányait. Fiatalon megadatik
számára a nyugati tapasztalatszerzés lehetősége: két félévet is tölt
Berlinben, megfordul Franciaországban, Angliában. Tanulmányait
befejezve hamar megindul az akadémiai karrier útján: néhány évi
könyvtárosi munkát követően gyorsan lépeget előre az egyetemi
ranglétrán, s még alig múlik el negyven, amikor az Akadémia levelező
tagjává választják. Amilyen kiegyensúlyozott az útja fölfelé, olyan
megdöbbentő lesz lefelé. A koalíciós években még megjelenik néhány
munkája, aztán hamar elfogy körülötte a levegő. A politikai
fordulattal nincs szükség rá többé: a tekintélyes tudós sorra
veszíti el pozícióit. A szélsőségektől alkatilag is idegenkedő
konzervatív személyiséget híres könyvének néhány mondata alapján
szélsőjobboldali németbarátság gyanújába keverik: az egyetemen
kényszernyugdíjazzák, az akadémián tanácskozó taggá minősítik
vissza. Nemzetközi karrierre vonatkozó tervei megfeneklenek,
kényszerű tétlenség lesz a sorsa. Anyagi nehézségek közepette,
társadalmi-baráti kapcsolatait elveszítve, testi-lelki betegségektől
gyötörve éri a halál.
Életében, eltekintve most tanulmányainak
különlenyomataitól és pedagógiai-pedagógiatörténeti kompendiumaitól,
négy fontos önálló műve lát napvilágot. Az 1928-as Vallás és kultúra
a nietzscheánus vallásfilozófus Leopold Ziegler bölcseletének
értelmezését és bírálatát nyújtja. Az 1936-os, majd 1941-ben újra
kiadott A vándor és a bujdosó, a német és a magyar nemzetkaraktert
ellentétbe állítva egymással, leghíresebb műve, a korszak
meghatározó filozófiai sikerkönyve lesz. Az 1944-es impresszummal
megjelent, de csak 1945 tavaszán napvilágot látott A mai élet
erkölcse, a polgári morál válságának genezisét nyomozva, átfogó
krizeológiai panorámát rajzol. Az 1946-os Történet és kultúra, a
történetfilozófiai és a kultúrfilozófiai szemlélet kapcsolatát
vizsgálva, Hegeltől az egzisztencialistákig húz nagyvonalú ívet.
Nos, a négy mű közül kettő, A vándor és a bujdosó meg A mai élet
erkölcse újra mapvilágot látott 1989– 90-et követően, mindkettő
reprint kiadásban, az előbbi 1990-ben és 2003-ban, az utóbbi
1991-ben: ezeket nem közli újra a mostani gyűjtemény. A másik kettőt
viszont, a rövidebb írásokkal – tanulmányokkal, esszékkel,
recenziókkal és néhány, mindeddig kiadatlan kézirattal – együtt,
beválogatja az előttünk fekvő kötet szerkesztője.
Dr. Orosz Gábor szerkesztő fogós feladatra
vállalkozik tehát. Jóformán a teljes életművet közzétéve, azaz igen
kiterjedt szöveganyagot újraközölve megfelelő tagolási rendet
kellett találnia a kötet számára. Az írások keletkezésének időrendje
kézenfekvő megoldást kínálna, ám inkább kritikai kiadásba való: a
jelen gyűjteményt, amelyik a mai olvasók számára inkább csupán az
első birtokbavétel lehetőségét kínálja, alighanem fölöslegesen
elnehezítené. A végül is követett szerkesztői megoldás így vegyesen
alkalmaz tematikus és műfaji szempontokat. A közzétett írásokat négy
ciklusba rendezi: először a kultúrfilozófiai-kultúrpedagógiai
esszéket közli, majd a történetfilozófia címe alá sorol egyetlen
önálló kötetet – az említett Történet és kultúrát –, aztán a
portrékat hozza, végül a recenziókat adja, hogy a függelékben
néhány, egyébként besorolhatatlan írást tegyen közzé.
A megoldáshoz a következő megjegyzések fűzhetők.
A kultúrfilozófia és kultúrpedagógia együttes szerepeltetése
mellett, először is, valóban számos érv fölhozható. Prohászka,
ismeretesen, legalább annyira pedagógus, mint filozófus, intézményes
tekintetben talán akár inkább pedagógusnak minősíthető. Az egyetemen
egyebek mellett pedagógia szakot végez, tanulmányai során fontos
gondolati impulzusokat kap pedagógiaprofesszoraitól, egyetemistaként
pedagógiai pályadíjat nyer. Pályafutását a Pedagógiai Intézet
fizetés nélküli segédjeként kezdi, a filozófia mellett pedagógiából
habilitál, az egyetemi ranglétrát pedagógiatudomány művelőjeként
járja végig: a Pedagógiai Tanszék helyettes tanára, rendkívüli
tanára, majd nyilvános rendes tanára lesz. Társadalmi
megbízatásainak legfontosabbja a Pedagógiai Társaság elnöki
tisztsége. Életművének súlypontját diszciplinárisan a pedagógia
képezi, terjedelmileg neveléselméleti és neveléstörténeti jegyzetek
teszik ki. Mindez igaz. |
|
Ám mindennek ellenére mégsem „pedagógus”.
Kultúrfilozófus, aki a pedagógiát sajátképpen filozófiai
tudományként fogja föl. Kultúrfilozófiai fölfogásának kulcsa az
objektív szellem fogalma. A hegeli filozófiától örökölt és a
kortársi szellemtörténeti diskurzusban – főként a freyeri és a
sprangeri filozófiában – újra elővett fogalom az ő számára egyszerre
kínál teoretikus magasságban megmaradó kultúrfilozófiai és
gyakorlatilag operacionalizálható pedagógiai kategóriát. Az objektív
szellem elemzésének kategoriális distinkciói nyomán kidolgozott
kultúrfilozófiai fogalomrendszere alkalmasnak mutatkozik rá, hogy
segítségével új kontextusba helyezze a pedagógia hagyományos
problémáit. A „kultúrfilozófiai” és a „kultúrpedagógiai” esszék
közös ciklusba sorolása ilyenformán helyes eljárásnak látszik.
A „történetfilozófiai” ciklus elkülönítése és
redukciója ellenben, másodszor vet föl aggályokat. Prohászka
gondolkodásában „kultúrfilozófia” és „történetfilozófia” alighanem
szorosan összetartozó, egymásról csak szemlélet szerint
elkülöníthető bölcseleti területek. Hogy csupán egyetlen példát
hozzunk: a kötetben nem szereplő főmű, a német vándort és a magyar
bujdosót szembeállító híres karakterológia egyszerre látszik
történetfilozófiai és kultúrfilozófiai műnek. Annak gondolatmenete,
ugye, a görög szellemet „kifejezőnek”, a római-latint „szervezőnek”,
a középkorit „zarándoknak”, a spanyolt „quijotistának”, a franciát
„stilizátornak”, az angolt „telepesnek”, a németet pedig „vándornak”
minősíti. Az alkalmanként a klasszikus német filozófiából meg a
kortársi német kultúrtudományból származó terminusokat fölhasználó
tipológia, láthatóan, egyszerre érvényesít történetfilozófiai és
kultúrfilozófiai szempontokat: egyrészt tehát – hegeliánus
szellemfejlődési dialektikát fölhasználó – történetfilozófiára épül,
másrészt – az egyes kultúrterületek elkülönítéséhez kapcsolódó –
kultúrfilozófiára támaszkodik. Az ábrázolás, úgy látszik, előbb, a
modernitás kora előtt a történetfilozófia, utóbb, a modernitás
korától pedig a kultúrfilozófia fogalomkészletét használja föl az
egyes „népközösségek” „szellemének” meghatározásához. Hogy pedig a
„történetfilozófia” címszava alatt egyetlen mű, a mondott Történet
és kultúra szerepeljen csupán, az legalábbis különös.
A harmadik, a portrékat közlő egység ellenben
remek, szerepeltetése nyugodtan mondható telitalálatnak. Igen,
Prohászka valóban kiemelkedő portretista, pontos és érzékeny
rajzolója a neki kedves alakoknak. Figyelemre méltó, hogy kiket vesz
föl az arcképcsarnokába. A filozófiatörténetből Pascalt és Hegelt, a
kortársak közül Pauler Ákost, Fináczy Ernőt és Schneller Istvánt.
Pascalban, legkedvesebb hősében, a modern szellem leghitelesebb
bírálóját méltatja; Hegelben, legfontosabb bölcselőjében, a létet és
gondolkodást azonosító szellemfilozófia „kozmovitális” formájának
eredeti megalkotóját értékeli. Pauler és Fináczy azután kedves
professzorai, Schneller pedig megbecsült pályatársa. A három utóbbi
alak közül kiemelkedően a legfontosabb azért Pauler. Gondolkodásának
alighanem Pauler a legerősebb ösztönzője: három meghatározó
gondolati tradícióját (a német idealizmust, a görög antikvitást és a
kereszténységet) bizonyosan Pauler közvetíti a számára. A kötetben
szereplő két Pauler-arcképe közül a terjedelmesebb, a
Pauler-emlékkönyv számára írott esszé irodalmilag talán legfinomabb
munkája: egyszerre nagyszabású történetfilozófiai tipológiaalkotási
kísérlet és érzékeny filozófusportré.
A negyedik ciklus recenziói javarészt a Filozófiai Társaság általa
szerkesztett folyóiratának, az Athenaeumnak szemlerovatából valók.
Nem nyújtják valamiféle reprezentatív képét a korszak bölcseleti
könyvtermésének: magának Prohászkának az érdeklődéséről árulkodnak.
Tömör és pontos miniesszé, a szemlézett kötet ismertetésének és az
értékelésének érzékeny egyensúlyát megteremtő kis munka mindegyik; a
hasonló műfajú írások számára máig mintaként szolgálhatna
valamennyi.
A függelék, végül, szintén helyesen, a korábbi
ciklusokba besorolhatatlan írásokat közöl. Egy korai, németül
megjelent tárgyelméleti brosúrájának magyar fordítása, a harmincas
évek közepének pedagógiai lexikonába szerzett szócikkeinek
válogatása és a semmivel szembesülő gondolkodó bevezetőnkben
idézett, kései kézirata került ide.
A szerkesztői utószó, befejezésül szóljunk erről
is, inkább a filológiai okadatolásban, semmint a filozófiai
értelmezésben érdekelt. Ami, egyfelől, méltányolható. Dr. Orosz
Gábor láthatóan azt, és csak azt tekinti feladatának, hogy a
Prohászka-életrajz adatait és a Prohászka-művek
keletkezéstörténetének adalékait összegyűjtse és közzétegye. Ilyen
mélységű és ennyire alapos összefoglalás eddig valóban nem állt
rendelkezésünkre: a majdan megszülető Prohászka-filológia csak hálás
lehet az utószóíró szorgalmának. Másfelől kérdés, a filológiai
buzgalom önmagában elegendő-e egy efféle filozófiai gyűjtemény
összeállításához. A legvisszafogottabban úgy fogalmazhatunk, hogy az
utószó nem ékeskedik különösebb értelmezői erényekkel,
megformálásában pedig, bizony, meglehetősen igénytelen munkának hat.
Prohászka a magyar értekező próza valaha volt legnagyobb alakjainak
egyike; kár, hogy életműve első nagyszabású gyűjteményének olvasója
nem jut méltóbb eligazításhoz. Időnként az a benyomásunk, mintha az
utószó kéziratát lektor sem igen látta volna; egy helyütt, hogy mást
ne mondjunk, szegény Szekfű Gyula Szegfűként szerepel benne.
Mindegy. Aki kézbe veszi a kötetet, bízvást, nem erre fog majd
figyelni.
A gondolkodók portréit közlő ciklusba a
szerkesztő a filozófia olvasásáról elmélkedő esszét is beválogatja.
Prohászka ebben a bölcselet egyszerre „múzsai” és „geometriai”
természetén töpreng el, és úgy fogalmaz, hogy „[a]ki filozofál,
megtanulja, hogy csupán eszközei, »szócsövei« vagyunk nálunk
hatalmasabb intellektuális szándékoknak”. A kis remek bízvást ars
poeticaként is fölfogható. Prohászka maga tényleg a bölcselet afféle
alázatos médiuma lehetett, a Prohászka-esszék pedig valóban
egyszerre tartanak rokonságot művészettel és tudománnyal. Az alaknak
és a műveknek ez adja a kései olvasó számára sem szűnő vonzását.
(Prohászka Lajos: Történet és kultúra: Tanulmányok, esszék,
recenziók. Szerkesztette és a jegyzeteket kiegészítette: Dr. Orosz
Gábor [Sziget sorozat], Budapest: Hamvas Intézet, 2015.)
Perecz László
filozófiatörténész
|
|