A kutyaetológia kulisszatitkai

Magyarországon az etológia szóról Csányi Vilmos kutyákkal folytatott magatartáskísérletei jutnak a laikusok eszébe. Bár a kutyák a legtöbb ember szívéhez közel álló, barátságos és szeretetreméltó teremtmények, viselkedésük kutatásáról már jóval kevesebbet tudunk. Vajon mi zajlik a zárt laborajtók mögött? Milyen nehézségekbe ütköznek a kutatók a kísérletek előtt, közben és után? Számukra ezek az állatok csak kísérleti alanyok vagy családtagok? Megkülönböztethetünk-e Szcientokutyát, Popkutyát és Reálkutyát a kutatásokban? És van-e jelentőségük a természettudomány más területein messziről került anekdotáknak a kognitív etológiában? A szerző a tudományszociológia eszközeit felhasználva ezekre a kérdésekre keresi a választ, és belépve az ajtókon az olvasót is körbevezeti a színfalak mögött.

A tudományszociológia kezdete az 1940-es évekre tehető, ám ekkor még a fő kutatási területe a tudomány intézményes kereteinek megismerése volt. A hatvanas-hetvenes évektől a később edinburgh-i iskola néven ismertté vált csoport azonban egy új irányzat felé indult, és – összekapcsolva a tudományszociológiát, tudásszociológiát és tudományfilozófiát – a tudományos kutatást mint társadalmi tevékenységet kezdték el vizsgálni. Néhány szociológus azonban úgy gondolta, hogy a tudományt nem lehet hagyományos módszerekkel, például kérdőívekkel megismerni, és a laborokba beköltözve testközelből tanulmányozták a természettudósok mindennapjait. Az első esettanulmány 1979-ben jelent meg Bruno Latour és Steve Woolgar Laboratory Life című publikációjában, két évvel később követte Karin Knorr-Cetina könyve: The Manufacture of Knowledge. Ebbe a sorozatba illik bele A kutyaetológia kulisszatitkai című is.

Bár fizikai, biológiai és kémiai laborokban korábban már készültek a mostanihoz hasonló elemzések, ezt a tudományágat még nem vették ilyen módon górcső alá. Mund Katalin szociológus a doktori disszertációja témájaként 2005 telétől három éven keresztül figyelte az ELTE Etológia Tanszék kognitív kutyaetológus kutatóit, ahol nem csak a mindennapi munkájukat követte figyelemmel, de többször részt is vett az általuk szervezett nyári „kutyás táborban”. Néhány évvel a sikeres védést követően azzal a céllal tért vissza az intézménybe, hogy megtudja, hogyan fejlődött azóta a tanszék. E több évnyi munka eredménye olvasható most a kötetben, amely kapcsán leginkább azt a kérdést boncolgatta, hogy vajon miként művelhető e tudományág, milyen egyéni és csoportstratégiák alakultak ki a tanszéken belül.

Az ilyen jellegű tudományszociológiai vizsgálat azonban nem egyszerű. Ahogy a szerző is hangsúlyozza, egyszerre kell a tudós csoport tagjává is válni, hiszen a napi rutint akadályozva, feszélyezettséget keltve hamis eredményekhez – mintadiskurzusokhoz és díszelőadásokhoz – vezethet a megfigyelés. Ugyanakkor a csapat szerves tagjaként már nehéz objektíven látni a kutatói közösséget. Éppen ezért a szerző szándéka szerint a laborban etológusként, a csapat tagjaként viselkedett, de mellette folyamatosan jegyzetelt, diktafonozott és interjúkat készített, amelyeket otthon kiegészített és letisztázott. Az adatok kiértékelésénél viszont objektíven, mint kívülálló tekintett a kapott információkra. Ez az alapvetően külső szemléletmód végigköveti a könyvet, mégis a szubjektív látásmód, a személyes hangvétel is előkerül az erre alkalmas pillanatokban.

A könyv első fejezetében megismerhetjük egy új tudományterület, a kognitív etológia megjelenését, majd az ELTE Etológia Tanszékének megalakulását, az akkori és jelenlegi politikai-ideológiai kontextusban. A második részben felvázolja a csoport szerkezetét, és annak hazai, illetve nemzetközi beágyazottságát a tudományos közegbe. A következő fejezetben megtudjuk, hogyan dolgoznak az etológusok, milyen hipotéziseket állítanak fel vizsgálataik során, miként építik fel kísérleteiket és a kapott adatokat hogyan interpretálják belőlük. A negyedik fejezetben a publikációk sajátosságait elemezte a szerző, megvizsgálva a tudomány és a laikus közönség kommunikációját és a vizualitás szerepét az etológusok munkájában.

A kognitív etológia – leegyszerűsítve az állati elme, a gondolkodási folyamataik, tanulásuk és információfeldolgozásuk tudományának – felemelkedése közel sem volt nehézségektől mentes. Ez a diszciplína több szempontból is érdekes területnek számít, hiszen egyrészt hasonlít a pszichológiára a társadalomtudományok közül, másrészt biológiai aspektusai és kísérleti módszereinek szigorú szabályai miatt a természettudományos kutatásokra is emlékeztet. Ám éppen emiatt több kritika is éri a kognitív etológiát, például az, hogy az állatoknak nincs is elméjük vagy az adatok gyűjtése nem eléggé szigorú. Ezen túl a kutyaetológia még inkább a perifériára szorult, hiszen az állatfajok kiválasztásánál több szempontot is figyelembe kell venni (például legyen könnyen elérhető, de egyszerre nehezen hozzáférhető). A kutya több szempontból is megtestesíti az ellentétpárokat, hiszen egyszerre része mindennapi életünknek, de az otthonokban nehezen tanulmányozható. Azonban a sok ”csodakutya”-történet miatt a kutatók sokáig ódzkodtak a vizsgálatuktól. Az ELTE Etológia Tanszék pedig még nagyobb nehézségekkel szembesült idehaza a folyamatos pénzhiány és a számukra kedvezőtlen politikai légkör miatt. A rendszerváltás után sem vált a tanszék helyzete sokkal könnyebbé, az aktuális politikai viszonyok sokszor inkább akadályozták az etológia megerősödését Magyarországon. Mindezek mellé jött az a nyomás, miszerint a kutatások valamilyen gazdasági haszonnal járó eredményt mutassanak fel. Mivel ehhez a történeti rekonstrukcióhoz csak kevés levéltári adat állt Mund rendelkezésére, az információkat leginkább a munkatársak

visszaemlékezéseiből sikerült kinyerni, ami különösen emberközelivé teszi a műnek ezt a fejezetét. A politikai nehézségeken túl ideológiai problémák is felmerülnek a kutatásokkal kapcsolatban. Különösen érdekes az az eset, amikor a kutatók azt találták az egyik vizsgálatban, hogy a „fajtatiszta” kutyák jobban értik az emberi mutatást, mint „keverék” társaik. Ez az eredmény ugyanis önmagában azt jelezné, hogy különbség van a rasszok között, például valamelyik butább a másiknál. Pedig nyilvánvalóan erről szó sincs, ez esetben a kutyák önállóságában kell keresni a különbséget.

Belső működését tekintve a csoportban nagyon kellemes légkör uralkodik, ami a tanszéktől való távozás nehézsége miatt problémát is jelent. A jó hangulathoz több tényező is hozzájárul, amelyek közül talán a kutyák mindennapi jelenléte tűnik az egyik legkülönösebbnek. A könyvből kiderül, hogy a négylábú kedvencek nemcsak a kísérletek ideje alatt tartózkodnak az épületben, hanem mivel a legtöbb kutató egyben kutyatulajdonos is, behozva őket az épületbe a kutyák a munka szerves résztvevőivé válnak. A külső intézményekkel is szoros kapcsolatot ápol az Etológia Tanszék (például kutyaiskolákkal), ám a Biológiai Intézeten belüli más tanszékek megítélése is befolyásolja stratégiájukat. Egy külön alfejezetben a szerző a többi tanszék vezetőivel folytatott interjú során az alábbi kérdésekre kereste a választ: 1. Hol helyezkedik el az etológia a biológián belül? Egy elképzelt hard science és soft science intervallumon elhelyezhető-e ez a diszciplína? 2. Van-e valamilyen együttműködés vagy kapcsolat a tanszékek között? 3. Mi a tanszékek létszáma közötti különbségek oka?

Finanszírozás szempontjából a magyar, de főleg EU-s pályázatok jelentik számukra a legnagyobb pénzforrást, így az EURODOG címmel beadott pályázaton keresztül ezt a forrásszerzési stratégiát is bemutatja a szerző. A megfelelő források felkutatásához a gyakori médiaszereplések is hozzájárulnak, ám az is világossá válik, hogy ezek a közreműködések nem csak előnyökkel bírhatnak.

A tanszéki kutatások jelentős részében az ember–kutya kommunikációt vizsgálják, felhasználva a kommunikáció alapelméletét, amelynek része az adó, a vevő és maga az üzenet is. Ezt az elméletet használják az ELTE kutatói is, ám a kísérletek alanya nem mindig a kutya. Egyes kísérletekben például azt vizsgálták, hogy az emberek (kutyatartók és nem kutyatartók) mennyire tudják a különböző élethelyzetekben felvett kutyaugatásokat (például félelem, öröm) beazonosítani. A kísérletek azzal a meglepő eredménnyel záródtak, hogy nem volt különbség a csoportok teljesítménye között, vagyis a nem kutyatartók is hasonlóan nagy arányban voltak képesek felismerni a kutyák érzelmi állapotát. Fontos kísérletek az ún. mutatásos kísérletek is, ahol két cserép közül arra mutat rá a kísérletvezető, amelyikben a jutalomfalat van. Attól függően, hogy az állat melyik cserepet választja, következtetéseket lehet levonni arra vonatkozóan, hogy a kísérleti alany mennyire követi az iránymutatást. Ilyen megfigyeléseket végeztek a farkasok és kutyák közötti különbségek feltárására is.

Egy efféle kísérlet lefolytatása azonban komoly feladat. Először a kísérlet pontos protokollját kell megtervezni, amelynek elkészítésén gyakran az egész tanszék együtt munkálkodik. Utána megfelelő kísérleti alanyokat és gazdákat kell keresni, ám ez sokszor egyáltalán nem egyszerű feladat. Ráadásul a kísérlet közben is kiderülhetnek protokollbeli hibák vagy hiányosságok. Az adatok kiértékelésénél pedig az alacsony mintaszám miatt a statisztikusokkal szemben is konfrontálódásra vagy kompromisszumokra kényszerülnek a kutatók.

A publikáció minden kutatásban alapvető szerepet tölt be, hiszen az adott kutatócsoport ezeken keresztül kommunikál a többi tudományos közösséggel. Így a cikkek felépítése és jellemzői a tudományszociológusok eszköztárának fontos részét képezik. Egy ilyen mesterséges konstrukció viszont eredeti célja ellenére sem feltétlenül adja vissza a pontos labormunkát. Ez igaz az etológusokra is, akik egy másfajta hagyomány keretein belül dolgoznak, mint amilyenben publikálnak. Bár a tudományszociológia a publikációk közül megkülönböztet többféle típust (a laikusoknak, a szűk tudományos közösségnek és a szélesebb szakmai közösségnek szóló írásokat), az etológián belül nehéz ilyen jellegű kategóriákat felállítani, mivel a szakmai írásokat a laikusok is képesek megérteni, egyszerű tudományos nyelvezetük miatt.

Míg a könyv jelentős része a szerző disszertációja éveiben felhalmozott tapasztalatokról szól, a könyv utolsó fejezetében beszámol a 2015-ben szerzett élményeiről is. Elmeséli, hogyan változott meg a tanszék szerkezete, milyen lett a megítélésük, és milyen új perspektívák felé nyitottak, illetve próbálnak nyitni a jelenlegi munkatársak.

Mund Katalin nem titkolt célja a könyvvel, hogy a kognitív kutyaetológiát népszerűsítse a kutyatartók körében. A sokszor gazdahiánnyal küzdő kutatók ugyanis minden kutyatulajdonosnak örülnek, aki szívesen részt vesz kísérletekben, kicsivel többet megtudva kedvence viselkedéséről. A könnyed hangvétel és az olvasmányos stílus ennek megfelelően – néhány helyesírási hibától eltekintve – valóban izgalmas és a laikusok számára is könnyen befogadható olvasmánnyá teszi a művet. Ugyanakkor szakmai szempontból is érdekes könyv, hiszen az etológiai kutatások minden fontosabb aspektusát felöleli, és azokat alaposan körüljárva enged bepillantást egy fiatal tudomány hazai kutatóinak munkájába. (Mund Katalin: A kutyaetológia kulisszatitkai – Egy új tudomány születése. (Univerzum Könyvek) Budapest: Metropolis Media Group Kft. & METAL, 2015, 328 p.)

Petschner Anna

PhD-hallgató, BME Tudományfilozófia
és Tudománytörténet Doktori Iskola