Kultúrafelfogások

A címe alapján – Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014 – összefoglalást ígérő munka két szempontból is szintézis. Egyrészt a szerző hasznosítja benne a hosszú évtizedek alatt felhalmozott kutatói és oktatói tapasztalatait. Szívének leginkább kedves Ady Endre és József Attila, a szocialista és kommunista gondolkodók közül pedig Kunfi Zsigmond, Mónus Illés és Lukács György, akiknek munkássága ebben a könyvében is hangsúlyosan szerepel. Másrészt a könyv egyéni, újszerű megközelítésben – az értékvitákra építve – ad átfogó képet a kultúráról. A kultúrafelfogás fogalomhasználata lényegében felmenti a szerzőt a kultúra teljességet ígérő bemutatásától, ugyanakkor e fogalom kiemelésével hódolhat Agárdi Péter talán legfőbb tudományos és oktatói szenvedélyének: az eltérő nézetek ütköztető bemutatásának. Törekszik a tárgyilagos semlegességre, ugyanakkor vállaltan részrehajló, ami e könyv esetében nem ellentmondás: értékpreferenciái kiderülnek a könyvből, a szerző azonban óvakodik attól, hogy pálcát törjön a tőle eltérő eszméket vallók fölött. Nem véletlen a cím első szava, a nemzeti. Ez Agárdinál alapvetően a befogadói attitűdöt, az értékek békés egymás mellett élésének óhaját jelenti, s távol áll minden nemzeti elfogultságtól.

A könyv írója meggyőződéses, türelmes, szelíd és optimista tudós és tanár, aki hisz abban, hogy az eltérő nézetek békésen megférnek egymás mellett, s akár éles viták árán is úgy tudnak hatni egymásra, hogy abból a nagyobb közösségnek, a nemzetnek származik haszna.

„E tanulmány szerzőjének – olvassuk a recenzeált könyv közepén – […] az a véleménye, hogy a közösségi ihlet és szociális elkötelezettség művészileg is termékenyítő lehet” (149.) S – tehetjük hozzá az opus ismeretében – az Agárdi által fentebb kiemelt két vezérfonál követése gyümölcsözőnek bizonyult.

Agárdi, ahogy maga is kifejti, nem nagy időtávot átfogó művelődéstörténetet vagy eszmetörténetet szándékozott írni, hanem új megközelítésből kívánta áttekinteni több mint másfél évszázad magyar kultúráját. Ezt szolgálja a címbe emelt két fogalom: az értékvita és a kultúrafelfogás. A tág jelentéstartományú kultúrából a szerző munkájában a szépirodalomra és az oktatásra összpontosít. A könyvben többször – mindenekelőtt Bartók Bélával együtt – emlegetett Kodály Zoltán utálta a magyar fülnek idegen kultúra szót, a könyv egyik főszereplője, Babits Mihály pedig a szó megfordításával mondott erről az emberi jelenségről játékos értékítéletet: a kultúra – a rút luk. Agárdi Péter nem idegenkedik e szótól. Nem csupán a kultúra megnyilvánulási formái érdeklik, hanem működési mechanizmusai is.

A felfogások és a viták szerinte leginkább személyek által közelíthetők meg, így a kultúrairányítók, kultúrabefolyásolók ideológiai tevékenysége, szakmai-politikusi teljesítménye is helyet kap a könyvben. Ebben a munkában a szerzői célkitűzésekből következően csak a markáns nézetű kultuszminiszterek, művelődéspolitikusok és gondolkodók kaphattak helyet. Időrendi sorrendben Eötvös József, Beöthy Zsolt, Szekfű Gyula, Klebelsberg Kuno, Kornis Gyula, Hóman Bálint, Imre Sándor, Prohászka Lajos, Szabó Dezső, Németh László, Karácsony Sándor, Lukács György, Bibó István, Révai József, Aczél György és Vitányi Iván.

A könyv szerkezete alapvetően nem kronologikus, hanem tematikus: a különféle kultúrafelfogásokra épül, amelyek közül a szerző nagy egységeket alkot, s ezeket helyezi időrendbe. Kísérletet tesz ugyanakkor a nagy fordulatok időrendi elkülönítésére is egy-egy rövid fejezettel, amelyek a rendszerváltozás és a kultúraváltás fogalomkörre épülnek.

Négy kultúrafelfogás alkotja a munka gerincét. Egyenként szükséges kitérni rájuk.

A konzervatív, keresztény-nemzeti kultúrafelfogás című fejezetet A polgári liberális, modern, urbánus kultúrafelfogás követi, majd A radikális népi-nemzeti vagy populista kultúrafelfogás és A balolali, illetve szocialista kultúrafelfogás következik, s végül, inkább csak jelezve, mintegy ötödikként A posztmodern és a digitális kultúraváltás című fejezet zárja a sort. A négy kiemelten vizsgált kultúrafelfogás tárgyalásának egyenkénti terjedelme harminc oldal körüli, kivéve az utolsót, amely csaknem duplája az előbbieknek, ami leginkább bizonyítéka a szerzői kitüntetett értékfelfogásnak.

A könyvben számos olyan megállapítás található, amelyekkel nem feltétlenül érthet egyet az olvasó. Ha meggyőző érvek szólnak a szerzői állítás mellett, akkor is helye van az eltérő vélemény(ek)nek. Nem értem például, hogyan kerül Bartók Béla és Bibó István a polgári liberális kultúrafelfogás csoportmeghatározó képviselői közé. Ha már feltétlenül skatulyázni akarunk, Bibó talán jobban illene a „radikális népi-nemzetiek” vagy a szocialista kultúrafelfogás képviselői közé, Bartókot pedig képtelen lennék valamelyik kultúrafelfogás-rekeszbe beszuszakolni. A szerző könyve vége felé hosszan sorolja, hogy szerinte kik nem sorolhatók egyik csoportjába sem. Ez a jelenünkig terjedő hosszú lista ugyancsak kételyeket ébreszt (211.).

Aki belegondol a rendszerezési feladat bonyolultságába, megérti – ha nem is mindig ért egyet vele – Agárdi Péter csoportosítását. Csak néhány felvetődő probléma. Ha van „baloldali” értékfelfogás, miért nem szerepel a fejezetcímekben „jobboldali”. Ha a polgári liberális, urbánus kultúrafelfogás „modern”, nem tekinthető modernnek (korszerűnek?) a „radikális népi-nemzeti vagy populista kultúrafelfogás” vagy a „baloldali, illetve szocialista kultúrafelfogás”? Ez utóbbi fejezetcím azért is vitatható, mert a fejezetben együtt szerepelnek a szocialisták-szociáldemokraták és a kommunisták által vallott nézetek, ideológiák. Így elmosódik a lényegi különbség az egyik csoportosulás demokratikus, illetve a másik dikatatúrapárti beállítottsága mögött, s ez a marxi indíttatású munkásmozgalom XX. század eleji kettéválása után szerintem már nem hagyható figyelmen kívül. Ennek lett a következménye ugyanis a kommunisták és a szociáldemokraták végzetes szembekerülése, egymás elleni, olykor vérre menő harca.

Vajon nem a liberálisok és a konzervatívok (a XIX. században főleg), vagy még inkább a szociáldemokraták és a liberálisok között fedezhető fel lényegi rokonság? Ahogy Agárdi maga is idézi Eduard Bernsteint. A német szociáldemokrácia nagy alakja a liberálisok ellen kikelő szociáldemokratákat imígyen oktatta ki: „Ajánlatos lenne bizonyos mértéket tartani a »liberalizmus« elleni hadüzenetekben.” A liberalizmusnak mint világtörténeti mozgalomnak „a szocializmus nemcsak időrendben, hanem szellemi tartalmánál fogva is törvényes örököse, ami egyébként a gyakorlatban is megmutatkozik minden olyan elvi kérdésben, melyben a szociáldemokráciának állást kell foglalnia.” (212.) Agárdi Péter érzékeli, érti a hasonlóságokat, jelzi is az egymásra hatás bonyolult módozatait, ugyanakkor a rendszerezési kényszer olykor óhatatlanul leegyszerűsítésekhez vezet. Különösen szembetűnő ez a lekerekítettség a „négy modern magyar kultúrafelfogást” több oldalas táblázatban összehasonlító Függelékben. (Megjegyzendő: a szerző itt már mind a négy kultúrafelfogást modernnek nevezi. [224.].) Rendszerező szempontjai sokrétűek. A négy kultúrafelfogást a következő kritériumok alapján hasonlítja össze: helyzetük a magyar kultúrában és politikában; ideológiai alapjaik, értékelveik és távlati orientációjuk; célcsoportjaik és társadalmi bázisuk; a „nemzeti kultúra” értelmezése és a globalizációhoz való viszony; az államról és a kultúrpolitikáról vallott nézeteik. A táblázatból még egyértelműbben kiviláglik, mint a főszövegből, hogy a szerző nem igazán tud mit kezdeni azzal a ritka (fél)demokratikus időszakkal, amikor természetszerűen léteztek együtt az eltérő – a szélsőjobboldalt kizáró – kultúrafelfogások. A táblázatban valamennyi kultúrafelfogás ismertetésekor a két világháború közötti időszakot az 1948 utáni államszocializmus időszaka követi: a közbülső évek hiányoznak. S az is elgondolkoztató, hogy a táblázatban csak a konzervatív-keresztény kultúrafelfogásnál szerepel az „olykor burkolt-nyílt antiszemitizmus” (226.).

Nem hagyhatok említés nélkül néhány apróságot, ami nem is annyira a szerzőt, inkább a kiadót érintő megjegyzés. A szép kiállítású könyvben gazdag irodalomjegyzék utal a szerző forrásaira. Ebben Takács József könyvéből – Modern magyar politikai eszmetörténet – kimaradt a „magyar” szó. A névmutató már-már használhatatlan: gyakoriak benne a nevek mellett az olyan oldalszámok, amelyek vagy nincsenek a könyvben, vagy nem szerepel rajtuk a névmutatóba felvett személynév. (Agárdi Péter: Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014. Budapest: Napvilág Kiadó, 2015, 274 p.)

Standeisky Éva
az MTA doktora