Galavics Géza akadémikusnak,
tisztelettel

Az alábbi írás a történeti Magyarország egyik legkülönlegesebb Szent Márton-kultuszhelyére, a pozsonyi koronázótemplomba kalauzolja el olvasóit. Buda elestét (1541) követően Pozsony a török hódítás miatt megfogyatkozó Magyar Királyság fő- és koronázóvárosává, országgyűlési székhelyévé, belpolitikai, igazgatási és szellemi központjává is vált. E sokféle szerepkör megmutatkozott még a társaskáptalani templomból 1563-tól koronázódómmá váló Szent Márton-templom sírkövein is. Pozsony első plébániatemploma egy időre a magyar történelem egyik legfontosabb temetkezőhelyévé vált. Az alábbiakban ezt a különleges folyamatot követjük nyomon.

Pozsony új helyzetben 1526 után

A mohácsi csatavesztés (1526. augusztus 29.), majd az oszmán-törökök folyamatos hódítása gyökeresen átformálta mind a Magyar Királyság, mind Pozsony városának korábbi életét. Egyrészt a történeti magyar állam területének a főváros, Buda 1541. évi elfoglalása után tartósan három részre (királyság, hódoltság és Erdély) szakadt. Másrészt Nagy Szulejmán szultán (1520–1566) 1529. évi Bécs elleni hadjárata idején a török hadak már a nyugat-magyarországi szabad királyi várost is elérték, környékét pedig elpusztították. Végül Esztergom 1543. augusztusi elfoglalásával a török frontvonal már csak mintegy 150 kilométernyire feküdt Pozsonytól.

A mohácsi csata Pozsony számára még egy további szempontból hozott igazi sorsfordulót. II. Lajos magyar–cseh király (1516– 1526) halálát követően egyik utódját, Habsburg Ferdinándot 1526. december 16-án a magyar politikai elit egyik igen meghatározó csoportja a pozsonyi ferences kolostorban választotta uralkodóvá. Míg ellenfele, Szapolyai János erdélyi vajda esetében ez a koronázását megelőző napon, 1526. november 10-én Székesfehérvárott történt, az osztrák főherceg királyválasztásának helyszíne Pozsony lett. Miután Ferdinándot – János király (1526–1540) fegyveres visszaszorítása után – magyar hívei 1527. november 3-án Székesfehérvárott, ugyancsak teljesen törvényes körülmények között uralkodóvá koronázták, Magyarország életében hosszú időre új korszak kezdődött.

Ezt több dolog is érzékletesen jelezte. Egyfelől a korábbi másfél évszázados magyar–török konfliktus alapjaiban alakult át. Az oszmánok számára ugyanis ezután már nemcsak Magyarország, hanem az új Habsburg-uralkodó rezidenciavárosa (Bécs) vált a legfontosabb meghódítandó célponttá. Másfelől Ferdinánd pozsonyi megválasztásával, majd legitim koronázásával a Magyar Királyság a születőben lévő közép-európai Habsburg Monarchia részévé vált. Mégpedig igen hosszú időre! Noha ezt 1526 táján még senki sem tudhatta, a közös együttélés végül a 20. század elejéig, az Osztrák–Magyar Monarchia bukásáig tartott.

Magyarország új fővárosa

A Magyarországot ért negatív fejlemények (a török hódítás, a három részre darabolódás, az új államigazgatási keretek) Pozsony fejlődésének paradox módon nemhogy ártottak, hanem több szempontból kifejezetten kedveztek. A szabad királyi város ugyanis a fogyatkozó területű Magyar Királyság egyik fővárosa lett. Ez a döntő változás hamarosan plébániatemplomát is új szerepbe hozta.
A török hódítás nélkül mindez nem következett volna be. A késő középkorban Pozsony ugyanis csupán egy volt az ország fontosabb szabad királyi városai közül. Az osztrák és a morva határhoz közeli fekvése, valamint nagyobb harmincadhelye gazdasági jelentőségét emelte, amit polgárságának német–osztrák rokoni kapcsolatrendszere erősített. Regionális szinten a pozsonyi társaskáptalan kulturális szerepe is számottevő volt, miközben a város felett magasodó egykori királyi vár magát a várost is kiemelte a régióból.

Jelentősebb nyugat-magyarországi pozíciója ellenére Pozsony az 1520-as évek végéig egyáltalán nem volt hivatott országos vagy központi szerepkörre. A késő középkori magyar középhatalom fővárosával, Budával egyáltalán nem versenyezhetett. A mohácsi csata utáni évtizedben azonban minden gyökeresen megváltozott. Ennek döntő következményét 1536 januárjában az éppen Pozsonyban tartott országgyűlés 49. törvénycikkében rögzítette: „az ország igazgatásának székhelye pedig (addig, amíg Isten segítségével az vissza nem foglaltatik) Pozsony legyen.” (CJH, 1899, 34–35.)

E határozat értelmében az ekkor már a török szultán vazallusává kényszerült János király birtokában lévő Buda helyére jelentős részben Pozsony lépett. A középkori főváros egykori sokrétű feladatait viszont csak részben vehette át. Másként fogalmazva, az egykori magyar fővárosnak csak egyik utóda lett, annak számos funkcióját ugyanis az 1526 utáni másfél évtizedben Bécs örökölte meg, amelyet I. Ferdinánd fokozatosan uralkodói rezidenciájává alakított, és ahol udvarát 1521-től már osztrák főhercegként is tartotta. Majd itt szervezte meg monarchiája új központi kormányszerveit (1527: Udvari Kamara, 1556: Udvari Haditanács stb.), amelyek a Magyar Királyság irányításában is fontos szerephez jutottak, s ez esetben is évszázadokra!

Buda rezidenciavárosi és központi igazgatási szerepkörein a 16. század közepétől Pozsony és Bécs egyszerre osztoztak. Ez a magyar állam több mint félezer esztendős addigi történetében teljesen új időszakot nyitott. Az egyre fogyatkozó területű történeti Magyarországnak ettől kezdve különleges módon két fővárosa lett. Egyrészt a királyság új fővárosának, pontosabban „belpolitikai fővárosának” nevezhető Pozsony. Azaz az 1536. évi törvénycikknek megfelelően az igazgatás, ám azon belül „csak” a belpolitikai élet, az országgyűlések, az országos bíráskodás és a helyi pénzügyigazgatás legfőbb székhelye. Másrészt a „második fővárosnak” tartható Bécs, azaz a közös Habsburg-udvar helyszínéül szolgáló rezidenciaváros, egyúttal a központi kormányszervek és a közössé váló kül-, had- és pénzügyek központi igazgatásának új centruma. Mindezek mellett V. Károly lemondását (1556) követően, a császári trón I. Ferdinánd általi elnyerésétől egészen 1806-ig Bécs egyúttal a Német-római Birodalom fővárosa is lett. Mindeközben a Habsburg Monarchia legfőbb hatalmi központja és politikai elitjének legfontosabb kommunikációs-integrációs csomópontja is volt.

E változások jelentőségét növelte, hogy ezek nem ideiglenes, hanem igen hosszú távú fejlemények voltak. A Magyar Királyság két fővárosból történő irányítása kisebb-nagyobb változásokkal ugyanis a 18. század második feléig, több elemében pedig egészen 1848-ig, sőt 1918-ig fennmaradt – még ha az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó bő fél évszázadában Pozsony szerepét végleg Buda (1873-tól pedig Budapest) vette át.

Az 1526 utáni évtizedekben lezajlott változások tehát Magyarország és Közép-Európa újkori históriája, sőt még a 20. századi szlovák állam fejlődése szempontjából is döntő jelentőségűek voltak. Ha nincs a török hódítás és Pozsony szerepének tekintélyes növekedése, ma Szlovákia fővárosát valószínűleg egészen másként hívják.

Az országgyűlések helyszíne –
a pénzügyigazgatás központja

Pozsony fővárossá válásában az egyik, ha nem a legfontosabb mérföldkövet az jelentette, hogy az 1550-es évek közepére a Magyar Királyság országgyűléseinek csaknem kizárólagos helyszínévé vált. Sőt, a fontosabb diétákon a teljes magyar elit mellett a Habsburg Monarchia vezetőinek és udvartartásának egy jelentős része is hosszú hetekre meglátogatta a várost.

A késő középkori szabad királyi városból így lett hosszú időre Magyarország fővárosa és belügyi igazgatásának központja. Ám a Pozsonyban működő országos és rendi intézmények egyúttal a magyar állam Habsburg Monarchián belüli szuverenitását is jelképezték. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis a magyar államiság nem szűnt meg Mohács után, noha szuverenitásunk a monarchián belül több területen (kül-, had- és pénzügyek) korlátozva volt.

Pozsony fővárosi szerepkörét meghatározóan erősítette az is, hogy az 1530-as évektől hosszú időn át itt működött az ország egyetlen helyi szakhivatala, a Magyar Kamara. Noha az intézményt az Udvari és a Cseh Kamara mintájára I. Ferdinánd 1528 tavaszán még Budán állította fel, annak Szapolyai János kezére kerülése (1529) után a hivatal hamarosan Pozsonyban folytatta működését. Sőt a magyarországi pénzügyigazgatás meghatározó szervének modern intézménnyé válása is itt ment végbe. A kormányszerv a 16. századtól közel két és fél évszázadon át abban a Mihály utcai épületben működött, amely a reformkorban a magyar parlament alsóházául szolgált.

Jóllehet a kamarának köszönhetően Pozsony a pénzügyigazgatás egyik legfontosabb központja lett, az ország pénzügyeinek irányításán más intézményekkel is osztoznia kellett. Elsőként a bécsi Udvari Kamarával, amely a Magyar Kamara felettes és ellenőrző hatósága volt. Ám ez nem jelentett különlegességet, hiszen ez igaz volt a Habsburg Monarchia minden helyi pénzügyigazgatási szervére. A pozsonyi kormányszervnek így javaslatai révén a döntéselőkészítésben mindig megkerülhetetlen, a végrehajtásban pedig nélkülözhetetlen szerepe maradt.

Végül Pozsony jórészt megőrizte regionális gazdasági szerepét is, úgy a korban virágzó marha- és gabona-, mint a borkereskedelem területén; noha a kalmárkodásba bekapcsolódó nemesek, hivatalnokok és katonák a városi polgárságnak egyre komolyabb konkurenciát jelentettek. Miközben tehát Pozsony szinte teljességgel képes volt átvenni az egykori főváros (Buda) belpolitikai szerepét, a pénzügyigazgatás és a kereskedelem területén ez csak részben sikerült.

Királyi rezidencia és koronázóváros

Mindezen szerepkörökhöz a 16. század közepén még két újabb csatlakozott, melyek szintén döntően befolyásolták a Szent Márton-templom sorsát. Mivel az 1540-es évektől Ferdinánd király már csaknem minden országgyűlésen részt vett, számára Pozsonyban megfelelő méretű és minőségű szállást kellett biztosítani. Ez nem volt könnyű feladat. A bécsi udvar és a magyar rendek ennek helyszínét végül nem a városban, hanem a felette magasodó várban találták meg.

A pozsonyi várat a 15. század elején reprezentatív igénnyel Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) építette ki, ám rezidenciaként nem használta. Állandó uralkodói palotaként természetesen Ferdinánd és utódai sem éltek vele, hiszen udvarukat a bécsi Hofburgban, majd II. Rudolf császár a század végétől a prágai várban rendezte be. Ennek ellenére a pozsonyi vár mégis alkalmi uralkodói rezidenciává vált. Másfél évszázadra olyan ideiglenes királyi palotává, mint amilyen az 1867. évi kiegyezést követően a budai várpalota lett.

Ezt számottevően elősegítette, hogy a magyar rendek egyik legfőbb követelése ez idő tájt az volt, hogy az uralkodó állandóan lakjon Magyarországon. Az osztrák–német, cseh–morva és magyar–horvát területekből összekovácsolódó Habsburg Monarchiában ez ugyan megvalósíthatatlan volt, a rendeknek azt mégis sikerült elérniük, hogy az országgyűlések idején a magyar királyok a 16. századtól a 18. századig szinte kivétel nélkül a pozsonyi várban lakjanak.

Magyarországi tartózkodásaik idején tehát a várat mint magyar királyi rezidenciát használták szállásul, udvartartásuk helyszínéül és döntéshozataluk számára egyaránt. Ennek érdekében a vár többszöri jelentősebb átépítésére és modernizálására is sor került, amely során többek között újjáépített lovagteremmel, várkápolnával, reneszánsz falképekkel és aranyozott stukkómennyezetekkel gazdagodott – mégpedig elsősorban a kor jeles itáliai építészei és festői munkája révén.

Így ettől kezdve szinte a teljes kora újkorban a középkori budai királyi palota funkcionális és építészeti szerepét a két magyar főváros, Bécs és Pozsony rezidenciái együtt örökítették tovább. Míg az előbbi a Habsburg-uralkodók udvarának és központi kormányzatának tényleges helyszíne lett, addig az utóbbi magyarországi tartózkodásaik idején vált alkalmi, azok között pedig virtuális magyar rezidenciává. Sőt, a pozsonyi királyi palota különleges épített jele volt a Magyar Királyság Habsburg Monarchián belüli szuverenitásának. Ezt erősítette az is, hogy 1608-tól Koronatornyában őrizték a magyar államiság legfőbb jelvényét és szimbólumát, a II. Rudolf prágai kincstárából hazahozott Szent Koronát.

Pozsony másik újabb szerepköre ugyancsak összefüggött a magyar szuverenitással és a Szent Koronával. A királyi rezidencia kiépítését az országgyűlések mellett döntően elősegítette az is, hogy Habsburg Miksa főherceg 1563. szeptember 8-án tartott ceremóniájától Pozsony hosszú időre a Magyar Királyság új, Esztergomot és Székesfehérvárt követően immár harmadik koronázóvárosává vált.

Noha a történeti köztudat csaknem elfeledte, hogy a 17. században három király- és királyné-koronázást (1622: II. Ferdinánd második felesége, Gonzaga Eleonóra Anna; 1625: III. Ferdinánd; 1681: I. Lipót harmadik felesége, Eleonóra Magdolna) Sopronban tartottak, ennek ellenére Pozsony vezető szerepe e téren sem kérdőjeleződött meg. A 16. század második felének három uralkodókoronázását (1563: I. Miksa és felesége, Mária királyné, illetve 1572: I. Rudolf) itt rendezték meg, ám a három fenti kivételével az összes 17. századi szertartást is. Sőt, ez a hagyomány egészen 1830-ig, V. Ferdinánd király (1835–1848) koronázásáig kitartott. A 18. században is csupán I. Ferencet és második feleségét (Bourbon Mária Teréziát) koronázták Budán, 1792. június elején.

Így a törökök által 1543-ban elfoglalt régi koronázóváros, Székesfehérvár helyett az egész kora újkorban Pozsony vált a magyar uralkodókoronázások legfontosabb helyszínévé. A város plébániatemploma – amelyet az 1730-as évektől Georg Raphael Donner Szent Márton és a koldus című nevezetes szobra ékesít – pedig a magyar történelem harmadik koronázótemploma lett. Minderről már 1561 márciusában döntés született.

Miután ekkor tárgyalások kezdődtek a korosodó I. Ferdinánd fia (Miksa főherceg) magyar királlyá koronázásának előkészítéséről, annak helyszínéül a Bécsben összegyűlt magyar tanácsosok egyhangúlag Pozsonyt és a Szent Márton-templomot nevezték meg. Mint javaslatukban írták: „mivel a törökök Székesfehérvárt [1543-ban] elfoglalták, a legfenségesebb cseh király, a mi legkegyelmesebb urunk [Miksa főherceg] koronázása a régi és az ősi szokás szerint ezen esemény számára kijelölt helyén nem történhet meg, ezért az látszik szükségesnek, hogy azt Pozsonyban a Szent Márton társaskáptalani templomban tartsák meg.” (Pálffy, 2008, 500.) Ferdinánd és tanácsadói vita nélkül fogadták el a magyarok javaslatát.

A Magyar Királyság új fővárosának sokrétű országos feladatköreit így szimbolikusan szólva a koronázóvárosi funkció „koronázta meg”. A szertartás lebonyolítását pedig az új fővárosban a régi, azaz a székesfehérvári ceremóniát – mind helyszíneiben, mind elemeiben, mind jellegében – utánozva többségében sikeresen örökítették tovább. Számottevőbb különbségek csupán a Habsburg-udvartartás nagyszámú részvételéből adódtak: a másolatban vitt német felségjelvények, a bécsi udvari előkelőségek, a császári testőrség, a zenei repertoárt gazdagító Hofkapelle és a koronázási lakoma étkeit készítő bécsi udvari konyha megjelenésének köszönhetően.

Az új szertartáselemek ellenére a magyar politikai elit szívós kitartásának köszönhetően a pozsonyi koronázási ceremóniák mindvégig kiválóan mutatták Magyarország még közép-európai tekintetben is meghatározó egykori politikai jelentőségét, régi hagyományait, szuverenitását és rendiségének meghatározó erejét. Erről érzékletesen tanúskodott a Magyar Korona országai koronázási zászlainak felvonultatása éppúgy, mint a szertartásokon kiemelkedő pozíciókat betöltő magyar főpapok és arisztokraták politikai, hatalmi és művészeti reprezentációja.

Menedékhely és szellemi központ

A fentieken túl Pozsony fejlődését és plébániatemplomának temetkezési szokásait még egy további tényező befolyásolta. A város egyike lett a Kárpát-medence azon településeinek, amelyek a törökök által Magyarországon elfoglalt területekről érkezők menedékhelyeivé váltak. Az ide menekülők között egyházi és világi intézményeket és tisztségviselőket, nemeseket, polgárokat és kereskedőket egyaránt találunk.

Ám a város e téren még szélesebb körben osztozott más településekkel, mint ez a fővárosi funkciók esetében történt. Bécs mellett ugyanis a korban Nagyszombat, Sopron, Kassa, Debrecen, Nagyvárad és Kolozsvár is sokak számára kiemelt menedékhelynek számított. Mindez elsősorban Pozsony sokrétű igazgatási szerepkörével, viszonylag kis alapterületével és többségében német anyanyelvű polgári lakosságával állt összefüggésben.

Miközben az állami és rendi intézmények döntő része az 1530-as évektől Budát elhagyva Pozsonyban lelt menedékre, ugyanez az egyházi intézmények, a kereskedő polgárság és a nemesség esetében kisebb mértékben volt csak igaz. Noha Várday Pál érsektől (1526–1549) kezdve az esztergomi érsekek és királyi helytartók mind rendelkeztek a városban palotával, sőt idejük jelentős részét itt töltötték, egyházmegyei és kulturális központjuknak mégsem a Duna-parti várost választották. A még többnyire Pozsonyban székelő Várday érseket követően, Oláh Miklóstól kezdve ugyanis tudatosan arra törekedtek, hogy a belpolitikai, illetve az egyházigazgatási-kulturális centrum másutt legyen: nevezetesen Nagyszombat városában, amely 1543 után az esztergomi káptalannak nyújtott menedéket.

Így az 1550-es évek közepétől Nagyszombat egyszerre lett a magyarországi katolikus egyház és az esztergomi egyházmegye új központja. A szabad királyi város a magyar katolicizmus új centrumává és a katolikus újjáéledés bölcsőjévé vált, ahol 1635-ben Pázmány Péter érsek egyetemet, az Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjét alapította.

Pozsony a 16. század második felében így „csupán” a város nyugati részén külön utcát elfoglaló társaskáptalan székhelye maradt. Az egyházi intézmény világi funkciója, nevezetesen országos hiteleshelyi (modern szóval élve: közjegyzői) szerepe a fővárosban rendszeresen megforduló magyar politikai elitnek köszönhetően viszont felértékelődött.

Végül Pozsony egyházi arculatát a török előrenyomulás és Erdély elszakadása miatt egyházmegyéiket elvesztett (csanádi, pécsi, váci, szerémi, erdélyi és váradi) püspökök itt tartózkodása, valamint néhány szerzetes- és apácakolostor lakóinak ide települése is erősítette. Az utóbbiak közül az 1540-es években az óbudai klarisszák letelepedése emelkedett ki. Az előbbiek ugyanakkor gyakran jelentősebb középkori egyházi kincstárak (Esztergom, Veszprém, Eger stb.) maradványait mentették át Pozsonyba. Elegendő szimbolikus példaként az egykori budai királyi rezidencia várkápolnájából a pozsonyi dómba került és ott évszázadokon át őrzött Alamizsnás Szent János-ereklyére gondolnunk.

E menekült főpapok a város szellemi életének gazdagításában hosszú időn át döntő szerepet játszottak, miként a Magyar Kamara művelt hivatalnokai is. Sőt, a 16. század folyamán a főpap-királyi helytartók és kamaraelnökök, elsősorban Radéczy István és Fejérkövy István udvara a magyarországi késő reneszánsz kultúra, tudomány és szellemi élet egyik központja lett. Olyan késő humanista szellemi műhely, amelyben politizáló vagy menekült püspökök (például a törvénykiadó és könyvgyűjtő Mossóczy Zakariás), országos hivatalnokok (például a történetíró Istvánffy Miklós nádori helytartó) éppúgy megfordultak, mint gazdag arisztokraták (például a könyvgyűjtő Batthyány Boldizsár). De találunk tagjaik között kincstári hivatalnokokat éppúgy, mint művelt pozsonyi polgárokat (például a versíró orvost, Georg Purkirchert) vagy a magyar származású neves bécsi udvari orvost és történetírót, Zsámboky Jánost. Soraikat a pozsonyi káptalan irodalmár és könyvgyűjtő prépostjai (például a 16. század végén Monoszlóy András) és kanonokjai egészítették ki.

A Magyar Királyság
egyik legfőbb temetkezőhelye

Miközben a 15. század végi Nyugat-Magyarország nyugodt polgárvárosából 1526 után néhány évtized alatt évszázadokra nyüzsgő és népes, mozgalmas és sokszínű életű főváros vált, plébániatemploma sem csupán koronázódómmá lépett elő. Hamarosan a Magyar Királyság egyik legfontosabb temetkezőhelye is lett.

Bár ez elsőre evidenciának is tűnhetne, valójában nem minden fővárosban volt még Közép-Európában sem ekként. Példának okáért Bécsben vagy Prágában, ahol egyidejűleg több előkelő templom létezett, számos alternatíva kínálkozott a városban élő különböző társadalmi csoportoknak a temetkezésre. Az osztrák fővárosban a 16. század közepétől ugyanakkor jelentősen befolyásolta a nemesség temetkezési gyakorlatát az is, hogy az előkelőbb famíliák – az udvarhoz való hűségüket kifejezendő – igyekeztek a Hofburghoz legközelebb fekvő templomokban (mindenekelőtt az Augustinerkirchében és a Michaelerkirchében) sírhelyet szerezni. Bár természetesen a bécsi Stephansdomban is találunk osztrák–német főúri síremlékeket, Bécs legnagyobb temploma mégsem volt korszakunkban a császárvárosi-udvari politikai elit legkedveltebb temetkezési helye.

Pozsony esetében más volt a helyzet. Mivel az új magyar királyi főváros Bécshez, Budához vagy Prágához képest jóval kisebb területű volt, a Szent Márton-templommal a többi kisebb szentegyház nem versenyezhetett. Így a társaskáptalani templom jelentősége néhány évtized alatt hihetetlenül megnövekedett. A fő- és koronázóváros templomába temetkezni ezért sokaknak presztízskérdés lett. Elsősorban azon egyházi és világi politikusoknak, akiknek kevésbé voltak hagyományos vidéki családi sírhelyeik, vagy akik szerették volna kifejezni szoros kötődésüket a fővároshoz és a királyság itt összegyűlő politikai elitjéhez.

Mindezek következtében az új magyar főváros országos funkciói a város főtemplomában való temetkezéseken is örök nyomot hagytak. A Szent Márton-templom a 16. század végére a Magyar Királyság politikai elitjének és kormányzatának egyik legmeghatározóbb, központi temetkezőhelyévé vált.

Az 1550-es évektől – a század néhány esztergomi érsekét (Oláh Miklóst, Verancsics Antalt és Kutassy Jánost, akik a nagyszombati Szent Miklós templomba temetkeztek) kivéve – az egyházi főrendek majd minden vezetőjét, azaz a főpap királyi helytartókat (Újlaky Ferenc, Radéczy István, Fejérkövy István, Pethe Márton) itt helyeztek örök nyugalomra. Újlaky Ferenc győri, majd egri püspök és királyi helytartó (1555†) napjainkig fennmaradt monumentális fali síremléke méltó jele e hagyománynak (1. kép). E főpap-politikusok ugyanis politikai székhelyüket és palotáikat többnyire Pozsonyban tartották, amely gyakorta a magyar parlament akkori felsőházának színhelyeként is szolgált.

1. kép • Újlaky Ferenc győri, majd egri püspök

és királyi helytartó (1555†) fali síremléke

E hagyományt a 17. századi esztergomi érsekek is folytatták. Noha Pázmány Péter (1637†) vallási-kulturális székvárosában, Nagyszombatban alapított 1635-ben egyetemet, mégis a pozsonyi koronázótemplomban temettette el magát. Ebben követték utódai, Lippay György (1666†) és Széchényi György esztergomi érsek (1695†) is. S jóllehet a kor szokásainak megfelelően elődeikhez képest ők díszes sírkövet már nem kaptak, mindhárman a dóm kriptájában nyertek végső nyugalomra – amint a legújabb szlovák régészeti feltárások is bizonyították. Ám az említett menekült püspökök közül is sokan nyugszanak itt, ahogy a pozsonyi prépostok és kanonokok többsége is. Monoszlóy András veszprémi (1601†) és Zongor Zsigmond váci püspök (1658†) síremléke napjainkig fennmaradt.

Magyarország egyházi elitje mellett a koronázótemplom hamarosan a világi elit számára is kiemelt „célponttá” vált. Különösen az arisztokráciába újonnan bekerülő, úgynevezett homo novus famíliák számára. Közülük kiemelkedett a városhoz és várához Pozsony vármegyei örökös ispáni és várkapitányi címének köszönhetően amúgy is igen szorosan kötődő Pálffy Miklós főkapitány, a 16. század végének egyik legsikeresebb politikusa és hadvezére.

A pozsonyi dómban ma már csak töredékében látható páncélos síremléke (2. kép) hosszú időre követendő mintává vált a magyar arisztokrácia legjelesebb családjai számára: mind magában a koronázótemplomban, mind országszerte – miként ezt a dóm külső falán napjainkban is szépen mutatja Draskovics II. János horvát–szlavón bán és tárnokmester (1613†) sírköve. Ám a magyar világi elit első emberei, a nádorok közül ide temetkezett még Draskovics III. János (1648†), Pálffy Pál (1653†) és Pálffy János (1751†) is.

2. kép • Pálffy Miklós komáromi, érsekújvári

és esztergomi főkapitány és pozsonyi kapitány (1600†) síremlékének főalakja

Egyházi és világi főrendeken kívül a hazai pénzügyigazgatás számos vezetője, azaz a Magyar Kamara több befolyásos tanácsosa (például az Armbruster, Ernnleutner és Partinger családokból) vagy éppen elnöke (mint például a 17. században Lippay Gáspár, 1652†) is itt nyert végső békére. Ám kamarai tanácsos korában itt helyezette örök nyugalomra fiatalon elhunyt első feleségét, Erdődy Annát (1577†) a későbbi neves nádor és Bocskai István fejedelem tanácsosa, Illésházy István is. A gyönyörű sírkődombormű (3. kép) napjainkban a dóm nemrég megnyitott kriptájában szolgál különleges imádkozó helyül.

3. kép • Illésházy István pozsonyi alispán

és kamarai tanácsos felesége, Erdődy Anna (1577†) síremlékének középső domborműve

Az említett főméltóságokon és vezető kincstári hivatalnokokon kívül az 1526 utáni századokban számos helyi állami tisztségviselőt (például pozsonyi hajó- és postamestert, harmincadost stb.) kísértek ide utolsó evilági útjukon. Salamon Streitberger pozsonyi főharmincad-ellenőr (1598†) és családja kőepitáfiuma szép példáját adja e síremlékek egykori sorozatának (4. kép). Ám nagy megtiszteltetés volt az is, ha az alkalmi királyi rezidencia, a pozsonyi vár szolgálói temetkezhettek ide.

Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a városi polgárok közül csak az elit legkiemelkedőbb tagjai (a Gruebmiller, Kögl, Lausser, Maurach, Pfister stb. famíliákból) jutottak be előkelőbb síremlékekkel ebbe az országosan is igen reprezentatív csoportba: főként polgármesterek, városbírák és szenátorok. Wolfgang Kögl pozsonyi tanácsos és családja 16. századi kőepitáfiuma szép példája ennek (5. kép).

5. kép • Wolfgang Kögl pozsonyi tanácsos

és családja egykori kőepitáfiuma a 16. sz. végéről

Pozsony koronázóvárosi és a szellemi központ-szerepének is maradt nyoma sírköveken. Az 1563 őszi koronázódiéta alatt elhunyt stájer főnemes, Wolfgang Freiherr von Saurau udvari tanácsos (1557–1563) is itt nyert örök nyughelyre. De ugyancsak itt temették el a flandriai származású, Padovában végzett európai hírű filológust és orvost, a nagyszombati tanárt és Arisztotelész-szakértőt, Nicasius Ellebodiust (1577†) (6. kép). Azt a jeles humanista tudóst, aki a török hadak dúlta Magyarországról oly pozitív véleménnyel volt, hogy 1573-ban a következőket írta Itáliába: „Ha Isten békét ad ennek az országnak, akkor ez a legalkalmasabb hely tudományos tervek megvalósítására.” (Klaniczay, 1971, 29.)

6. kép • Nicasius Ellebodius Arisztotelész-szakértő, filológus, orvos, humanista és esztergomi kanonok (1577†) síremléke

Mindezek ismeretében összegezve kijelenthető: a pozsonyi Szent Márton-templom síremlékanyaga még megfogyatkozott és töredékes állapotában is igen plasztikus tükörképét adja a Magyar Királyság kora újkori fővárosa meghatározó szerepköreinek, jelentőségének és társadalmi összetételének egyaránt. Egyfajta 16–17. századi magyar(országi) panteonnak is tekinthető tehát. Ezért kiemelten fontos, hogy szlovák kollégáinkkal együttműködve e közös örökséget a jövőben is gondosan megőrizzük.
 

A tanulmány az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport által elnyert Lendület kutatási projekt támogatásával készült.
Kulcsszavak: Pozsony, fő- és koronázóváros, Szent Márton-templom, síremlékek, Magyar Királyság, Habsburg Monarchia
 

IRODALOM

CJH (1899): Magyar törvénytár. (Corpus Juris Hungarici) 1526–1608. törvényczikkek. (összeáll. Márkus Dezső) Budapest

Czoch Gábor – Kocsis A. – Tóth Á. (szerk.) (2005): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony

Federmayer, Frederik (2003): Rody starého Prešporka. Genealogický rozbor obyvateľstva a topografia mesta podľa súpisu z roku 1624. Bratislava

Federmayer, Frederik (2007): Bornemiszovské hroby v Dóme sv. Martina. Genealogická štúdia k identifikácii pochovaných. Bratislava, 19, 51–76.

Fundárek, Jozef (1971): Bratislava – hlavné a korunovačné mesto starého Uhorska. Bratislava. 7, 115–181.

Galavics Géza (1986): Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Budapest

Guszarova, Tatjana (2005): A 17. századi magyar országgyű-lések résztvevői. Levéltári Közlemények, 76, 2, 93–148.

Haľko, Jozef – Komorný, Štefan (2010): Dóm. Katedrála sv. Martina v Bratislave. Bratislava

Holčík, Štefan (2005): Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563–1830. 4. kiad. Bratislava

Holčík, Štefan – Luková, J. – Francová, Z. (2015): Coronation Festivities / Krönungsfeierlichkeiten Bratislava/Preßburg 1563–1830. Bratislava

Klaniczay Tibor (1971): Nicasius Ellebodius és poétikája. Irodalomtörténeti Közlemények. 75, 1–2, 24–34.

Ludiková, Zuzana (2005): A budai egyházi kincsek sorsa Pozsonyban. In: Réthelyi Orsolya et al. (szerk.): Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara 1521–1531. Budapesti Történeti Múzeum, 2005. szeptember 30–2006. január 9. Slovenská národná galéria, 2006. február 2–április 30. Budapest, 115–121.

Ludiková, Zuzana (2009): Bratislava – hlavné mesto krajiny, politické a duchovné centrum. In: Rusina, Ivan a kol.: Dejiny slovenského výtvarného umenia. Renesancia. Umenie medzi neskorou gotiku a barokom. Bratislava, 43–48.

Luková, Jana (2010): Pohrebné štíty z Dómu sv. Martina v Bratislave. Bratislava. 22, 77–100.

Mikó Árpád (2005): Késő reneszánsz és kora barokk síremlékek a Magyar Királyság területén (1540–1690). In: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16–17. században. Budapest, 625–660.

Mikó Árpád (2012): A késő középkori székesegyházak liturgikus felszerelésének sorsa a kora újkori Magyarországon. In: Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Budapest, 202–210.

Mikó Árpád – Pálffy Géza (2002): A pozsonyi Szent Márton-templom késő reneszánsz és kora barokk síremlékei (16–17. század). Művészettörténeti Értesítő. 51, 1–2, 107–172.

Pálffy Géza (2008): A magyar királykoronázások történetének eddig ismeretlen alapforrása: a magyar tanácsosok 1561. évi javaslata a koronázások pozsonyi szertartásrendjéről. In: Krász Lilla – Oborni Teréz (szerk.): Redite ad cor. Tanulmányok Sahin-Tóth Péter emlékére. Bp., 489–503.

Pálffy Géza (2013): A Magyar Királyság új fővárosa: Pozsony a XVI. században. Fons: Forráskutatás és Történeti Segédtudományok. 20, 1, 3–76.

Pálffy Géza (2016): A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Második, szövegében változatlan kiadás utánnyomása. Budapest

Pálffy Géza – Soltész F. G. – Tóth Cs. (összeáll.) (2014): Coronatus Posonii… Bratislavské korunovačné medaily a žetóny (1563–1830) / Coronatus Posonii… A pozsonyi magyar uralkodókoronázások érmei (1563–1830). Bratislava–Budapest

S. Lauter Éva (2005): Pozsony városa új szerepben. In: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16–17. században. Budapest, 144–171.

Tózsa-Rigó Attila (2012): A pozsonyi városvezető elit politikai, rokoni és lakóhelyi hálózata. Fons: Forráskutatás és Történeti Segédtudományok. 19, 3, 279–319.