Két partiumi monográfia
A Partiumi Kiadó (a Partiumi Keresztény Egyetem kiadója) két könyvéről

Horváth Gizella: Túlélőkészlet az esztétikához

A kötet megszokott címe az lenne: Bevezetés az esztétikába. A nagy esztétikai kérdések sorakoznak benne: ki a művész, mi a művészet, hol vannak a művészet határai, hogyan ragadható meg a műalkotás, miként értelmezzük (vannak-e egyáltalán az értelmezésnek objektív kritériumai, vagy mindig mindent belemagyarázunk és túlértelmezünk)? Baumgarten, az „esztétika keresztapja” latin nyelven írt Aesthetica című művében (1750–1758) a filozófia részeként határozta meg az esztétikát mint „az érzéki megismerés tudományát”. A megismerés, a megértés csak látszólag egyszerű folyamat. Valamikor még közvetlen kapcsolat volt az alkotó és a befogadó között, ez az időszak volt az ősi esztétikai szinkretizmus, amely a legutóbbi időkig a népművészetet (folklórt) is jellemezte. Ám idővel az alkotó és befogadó személye, szerepe, tudása szétvált; de manapság mintha ismét mindenki lehetne „művész”; ki képes eligazodni a művészeti dzsungelben? A maga módján mindenki alkot, így akár művésznek is tekinthető, de a hivatásos művész formanyelve messze eltávolodott az alkalmi, naiv művészétől, sőt: a befogadók többségétől. A szakadékot a sznobok parvenü magatartása igyekszik áthidalni. Valamint megjelent a giccs: formájában vonzó, közérthető; tartalmában viszont álságos, esetleg hazug. Másik oldalról az avantgárd (neoavantgárd, posztmodern) formakísérletei bizonytalaníthatják el az embert. A műalkotás megközelítéséhez, (lehetséges) megértéséhez az esztétika, az esztétikai nevelés igyekszik hozzájárulni. De mivel a művészet sokszintű (szép és rút, magas és populáris, például a zenében nehezen definiálhatóan: komoly- és könnyűzene), valamint sokféle „csatornán”, formában, műfajban közlekedő, egyetlen esztétikai rendszerrel megközelíthetetlen. Horváth Gizella esztétikát és művészetfilozófiát tanít a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, s az esztétikai megközelítések sokféleségéből állított össze – saját szavaival – „túlélőkészletet”. Túlélőkészletébe – egyfajta kommunikációs láncba szervezve – a következők tartoznak: az esztétikai tapasztalat, az ízlés, az esztétikai tulajdonságok (értékkategóriák), a művészetfogalom és megközelítései, a művész, a műalkotás, az előadás, az értelmezés, a kritika és a művészeti ágak. Az esztétikai mezőn belül az érzelmek dinamikája (pozitív-negatív érzelmek) a fő kérdés. Az esztétikai értékkategóriák közül elsőnek mindig a szépet emeljük ki, esetleg az „élvezetet” hangoztatjuk, ám további fontos kategóriák: a fenséges, a tragikum, a komikum, a folyamat eredménye pedig a katarzis (a megrendülés, megtisztulás). Fontos kiegészítés, hogy ezek a lélektani hatások nemcsak kanonizált műalkotások esetében, hanem az emberi élet minden eseményében kiváltódnak, kiválthatók. Vagyis létezik mindennapi, nem művészi katarzis is. Nincs okunk megkérdőjelezni azt, hogy egy borzalmas tömegfilm nem ugyanazt a hatást váltja ki rajongójában, mint amikor valaki kifinomult érzékkel egy művészfilmet néz.

A művészet eredetileg mesterségbeli tudást, hozzáértést jelentett. A művészeti ágak csak később specifikálódtak. A művészetelmélet az utánzáselmélettel (mimézis) kezdődött, majd következtek a különféle formalista megközelítések. A mit helyett a hogyan? A formális, strukturális vonások a következők: arány, szimmetria, metrum, szórend, szín, alakzat, kompozíció, amelyek szignifikáns formában (esztétikai emóció, percepció) öltenek testet. Talán más megközelítésekkel univerzálisnak vagy prototipikusnak is mondhatnánk.

Hogy mennyire felhasználható az esztétikai tapasztalat az irodalmi mű megértéséhez, szolgáljon egy szép példa: „az irodalmi formákra jellemző a jelentés és a szemantikai sűrűség/vastagság mintáinak összenövése, amit különböző módokon lehet elérni: metafora, irónia, a témák sokszoros összekötése, szempont alkalmazása, érzelmi jelentés.” (137.) A retorikában, irodalomelméletben használt fogalmak átvihetők minden műalkotásra, ezt Arthur C. Danto így fogalmazza meg: a művek a metaforákhoz hasonlatosak, „retorikai struktúrájuk van, nem kell szó szerint olvasni őket, és azért használjuk, hogy megváltozassuk az emberek attitűdjét bizonyos dolgok iránt”. (149.) Látható itt az esztétikai nevelés értelme, vagyis az, hogy az embert jobbá tegye.

A műértelmezés kulcskérdése: mennyire objektív, kizárható-e a szubjektivitás. A korábbi irodalomtörténeti oktatásban nagy súllyal szerepelt a szerző szándéka, a korszak aktuális kérdései, ezeket viszonylag könnyű ráhúzni a műre. Mindezt én ma sem zárnám ki az esztétikai értékelésből, hiszen a művek nem légüres térben születnek. Ám elég nagy esztétikai hiányosságunk, hogy a szöveg értelmezésének szempontjait nem tanítjuk eléggé világosan. A mai világban, amikor a többség gyorsolvasással igyekszik utolérni magát és a világon folyó robbanásszerű esztétikai termelést, amikor rohamosan csökken a szövegértés, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a szöveg belülről érthető meg, s minden állításunkat magából a szövegből kell bizonyítani (és ez csak alapos, lassú olvasással érhető el).

Az esztétikai érzék minden embernek a sajátja, valamilyen szinten használja is. Az esztétikai nevelés „túlélőkészlete” valójában az ember túlélésének lehetősége. Ehhez kínál egyfajta útikalauzt Horváth Gizella gazdag szakirodalmi anyagot felvonultató és művészi kiállítású (színes fényképes illusztrációk), valamint logikus szerkezetű, akár esztétikavizsgára is felkészítő könyve.

Magyari Sára: A nyelvi világkép
a magyar és a román nyelvben

Milyen a román élet és milyen a magyar élet? Közös abban, hogy idő és tér (egy pillantás az élet; életút), továbbá a magyarban felbukkan benne a nő princípiuma (életet ad), a románban viszont a harc (az ember élete folyamatos harc). Hogyan áll a munkához a román és a magyar ember? Sok a közös vonás: pozitív-negatív értékek kapcsolódnak hozzá (dolgos ember, Aki nem dolgozik, ne is

egyék!). A munka a magyarban több doménhez (tartomány) kapcsolódhat, árnyaltabb: tiszta munka (szubsztancia), tér/hely (munkahely), személy (Elmenne a dolog – én úgy ismerem: a munka – temetésére). És hogyan viszonyul a román és magyar ember az időhöz? Közös az idő értékként való felfogása (az idő pénz), a madárhoz való hasonlítás (röpül az idő, az idő szárnya), a gyógyítás képe (az idő mindent meggyógyít), a szubsztancia (húzza az időt). De különbözik a magyar időszörny (idő vasfoga) a román személy doménban található gyilkos időtől (az idő olyan tanár, aki sajnos megöli a tanítványát), illetve a kis állat képében megjelenő idő (az idő megszökik a résen, ha nem szorítod eléggé a kezedben).

Ilyen és ehhez hasonló finom mikroelemzésekből fakadó tanulságokkal szolgál Magyari Sára kutatása és könyve: A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben. Hogy milyenek vagyunk mi és milyen a másik nép. Ezek a vélemények a nyelvben is rögzülnek (konceptualizálódnak), szavak és kifejezések jelentésében. Különösen megmutatkoznak az állandósult szókapcsolatok (frazémák) képi jelentésében. A nyelvben kódolt tapasztalat, tudás nyelvészeti közhely, de azt, hogy ezek valamiféle értékképzetek, világképek, s így befolyásolják a világunkat, csak a nyelvi relativizmus sokat vitatott, de egészében el nem utasított nézete, az ún. Sapir–Whorf-hipotézis fogalmazta meg. Legelőször például azt vesszük észre, hogy nem lehet mindent szó szerint fordítani, az egyik nyelv másként fedi le a valóságot, a szavak nem feleltethetők meg pontosan egymásnak. Az izgalmas kérdést korunk egyik vezető irányzata, a kognitív nyelvészet tovább boncolgatja. Abból indul ki, hogy a szavak jelentésében egyfajta „világ” (világlátás) van kódolva, ez összefügg megismerési-gondolkodási kategóriákkal, s ezek nyomán a nyelvtanéhoz hasonló szabályokat lehet megállapítani. A magyar nyelvtudományban Karácsony Sándor már rámutatott ezekre a jelenségekre, majd Szilágyi N. Sándor és kolozsvári iskolája jelölte ki az utat. Tőle kapta az indíttatást Magyari Sára, témavezetője pedig Péntek János volt (aki a mostani kötet lektorálását is elvállalta Balázs Lajos mellett). Az indíttatást követően Magyari Sára továbbment: nem egyszerűen nyelvi világképet akart rekonstruálni, hanem a nyelvi világképek összehasonlítására vállalkozott. A magyar–román nyelvi világkép elemzését Magyari Sára alapvető, mélyen meggyökerezett fogalmakon végzi el: ezek között tizenegy főnév és két ige található. A tizenegy főnév az emberi élet legalapvetőbb határkövei, némelyek (Freud által alaposan elemzett) ősi ellentétek: barát–ellenség, nő–férfi, élet–halál, férj–feleség (kérem, nem megmosolyogni, és politikai inkorrektséggel vádolni, hogy ellentétnek mondtam), valamint: munka, pénz, idő, valamint a két alapige: áll, csinál.
Amikor a nyelvben kódoltan, rejtetten létező világot fejtegetjük, valójában személyiségünk és kultúránk mélyére kukkantunk be. A pszichológia, a szemiotika, a kultúraelmélet stb. régóta vallja, hogy a felszíni, látható világ mögött van egy láthatatlan, ám jelentésekkel bíró világ, és amelyek jeleken, szövegeken (különösen mítoszokon), de egyes szavak jelentésén keresztül is üzeneteket hordoznak. A jelekből, szövegemlékekből rekonstruálható ez a másik, jelentéshordozó világ. Ezt ki-ki másként teszi: a pszichológusok a mitológiakutatókkal közösen gyakran beszélnek ősképekről, archetípusokról vagy kollektív tudatalattiról. Ennek kapcsán idézi Magyari Sára Gilbert Durand-t, aki három fő archetípust különböztet meg: vertikális tömb (jogar, kard), horizontális jelleg (kehely), ritmikus/ciklikus tömb (kirügyezett bot/fa vagy kör/kerék). Továbbgondolkodásra ösztönző az ennek alapján alkotott következtetése: „Úgy gondolom, hogy a diskurzusokban rögzült nyelvi képek szemantikailag ehhez a három archetípushoz köthetők, s talán nemcsak szemantikailag, hanem grammatikailag is – például az irányhármasság révén” (129.). A magyar nyelv agglutináló jellegéből fakadó térbeli irányhármasság (bennlevőség, mellettiség, felületiség) azonban a világban való tájékozódás kiindulópontja, sőt az időre is vonatkoztatható: férjhez megy, elveszik feleségül, kihordja gyermekét, elválik.

Ebből a kiindulópontból, párhuzamos korpuszokra alapozva vizsgálja meg Magyari Sára a magyar és román nyelvi világkép egy részletét. A két nyelv eredetében és típusában különbözik egymástól, ám elemzéssel kimutathatók univerzális (antropológiai) megoldások, a több évszázados együttélés pedig erős areális kapcsolatot jelentett, ami szemantikai hatásokkal járt együtt (különösen az erdélyi magyarság és a vele együtt élő románság nyelvében).

Az egyes kiválasztott fogalomköröket aprólékosan és több szempontból vizsgálta meg Magyari Sára. Minden bizonnyal példái és következtetései még árnyalhatók további nyelvjárási vagy éppen irodalmi nyelvi anyag bevonásával. A szerző összegzései azonban bizonnyal megállják a helyüket. A kiválasztott kulcsszavak segítségével rekonstruálta azokat a képzeteket, amelyeket a beszélők előhívnak (rekonstruálnak) az adott szavak használatakor. E tekintetben a két beszélőközösség között több az egyezés, mint a különbözés. Olyan finomságokra is fény derült, mint hogy a főnevek esetében a profilokban több az eltérés, az igék esetében pedig abban, hogy a magyar ige a folyamatot, a román ige a cselekvés eredményét kódolja (136.). Bizonyítható volt az általános kognitív nyelvészeti alaptétel, hogy minden, amit érzünk, tapasztalunk, a testünk által történik, ahhoz viszonyítva beszélünk róluk és annak alapján kódoljuk. Ezt nevezzük másként antropomorfizációnak. Kövecses Zoltán a metaforikus jelentés „megtestesüléséről” beszél metaforaelméleti könyvében, Magyari Sára megtestesítéséről (136.). (Horváth Gizella: Túlélőkészlet az esztétikához. Kolozsvár: Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, Nagyvárad: Partium Kiadó, 2012, 268 p.; Magyari Sára: A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben. Nagyvárad: Partium Kiadó–Erdélyi Múzeum Egyesület, 2015, Oradea: Partium; Cluj Napoca: Societatea Muzeului Ardelean, 2015, 164. p.)

Balázs Géza

nyelvész, ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék;

Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad