Elnök Úr, tisztelt Közgyűlés!

Bevezetésként köszönetemet szeretném kifejezni azért, hogy a közgyűlések történetében először szerepelhet etológiai-humánetológiai témájú előadás, valamint azért is, hogy tegnap a Közgyűlés levelező tagnak megválasztotta a második etológust, tanítványomat, Miklósi Ádám professzort. Valamint Nagy Andrást külső tagnak, aki szintén a tanítványom volt hosszú ideig egy másik tudományterületen.

Az állatok viselkedésének tanulmányozása a pszichológiában indult meg az 1800-as évek vége felé, főként azért, mert úgy gondolták, hogy néhány laboratóriumban tartható állat, mint a galamb vagy patkány, alkalmas modellje lehet emberi viselkedésformák tanulmányozásának, és leginkább a tanulási folyamatokra voltak kíváncsiak. Az effajta kutatás teoretikus háttere az volt, hogy az alapvető tanulási folyamatok minden gerinces állatban azonosak. A tanulódobozokba zárt és jutalmazott vagy büntetett állatok valóban sok mindent megtanultak, és az állati viselkedésről az az általános vélemény alakult ki, hogy az állat voltaképpen nem más, mint egy reflexmasina, amely képes külső ingerekre megfelelő válaszokat adni, és jelentős a tanulási képessége is.

Gondolkodásra utaló viselkedési jegyeket nem ismertek fel, és a 19. században határozottan az volt az állatokkal foglalkozó kutatók véleménye, hogy gondolkodásra képtelenek, ez a tulajdonság csak az ember adottsága, mint ezt annak idején, 1633-as filozófiai fejtegetéseiben René Descartes is kifejtette.
A 20. század harmincas éveiben kezdtek biológusok, Niko (Nikolaas) Tinbergen és Konrad Lorenz azzal foglalkozni, hogy a különböző fajok egyedei hogyan viselkednek természetes környezetükben. Ezekben a vizsgálatokban a teljes viselkedés leírása volt a cél, ami körülbelül kétezer órányi egyedi megfigyeléssel ismerhető meg. Hamarosan kiderült, hogy a viselkedési mintázatok az anatómiai jegyekhez hasonlóan jellegzetes és állandó, nagyrészt genetikai meghatározottságú tulajdonságai egy-egy fajnak. Az öröklött viselkedési elemek funkcionálisan összefüggenek, de teljes megértésük csak az adott faj evolúciós története felderítésével érhető el. Kimutatták, hogy a legtöbb öröklött viselkedési formát a környezet jegyei, kulcsingerek váltják ki. Mesterséges környezetben ezek jó része hiányzik, az állat természetes viselkedése nem mutatkozik meg. Ezekkel a felfedezésekkel az állati viselkedés tanulmányozása elvált az állatpszichológiától, és mint etológia a biológiai tudományok része lett. Tinbergen, Lorenz és a méhek kommunikációját felderítő Karl von Frisch munkáját 1973-ban Nobel-díjjal ismerték el, és azóta szerves részévé váltak a biológiai stúdiumoknak.

Az is kiderült, hogy az állatpszichológusok által sokat tanulmányozott tanulási folyamatok is fajspecifikusak, és az adott faj ökológiai fülkéjében zajló folyamatokhoz kötöttek. Saját vizsgálataink a paradicsomhallal – ami egy kistermetű, levegőt légző, alacsony állóvizekben élő ázsiai faj, az első Európában tartott díszhalak egyike – felderítették, hogy az alapvető tanulási folyamatokat is kulcsingerek váltják ki. Topál Józseffel sikerült egereken is hasonló eredménnyel megismételni a kísérleteket (Topál – Csányi, 1994), és az eredmények megjelentek az etológiai tankönyvekben.

Miután biológiai szempontból az ember is az állatfajok egyike, humánetológia néven hamar megszületett az etológia humán területe. Az emberi viselkedésben is alkalmazhatóak az etológiai módszerek, de leginkább az a kutatási irány terjed el, amely a szociológia, pszichológia, antropológia kutatási adatainak evolúciós értelmezését tekinti feladatának. Ezt a területet is Lorenz indította el, de alapvető munkát végzett Ireneus Eibl-Eibesfeldt kultúrantropológus, Lorenz egyik tanítványa is. A legutóbbi időkből Steve Mithen neve említhető zseniális paleontológiai-humánetológiai kutatásaiért.

A humánetológa egyik legizgalmasabb kérdése az, hogy hogyan alakult ki az együttműködő, nyelvet beszélő, közösségekben élő Homo sapiens a ma élő főemlősök életmódját folytató ősökből. A csimpánzoktól 6,5 millió éve vált el a homo vonal, és a 4,5 millió éve élt Aridipithecus ramidusról tudjuk, hogy már nemcsak a csimpánzokra jellemző, ágak közötti életmódot folytatott, hanem élete jó részét a talajon töltötte.

Nagyon sokféle anatómiai különbséget találunk a Homo sapiens és az őt megelőző ősök között. A nagyobb agyméret, a felegyenesedés, a manipulációkra alkalmas kéz, a csoportagresszió-mértéket jellemző testsúlykülönbségek a hímek és nőstények között, valamint a hímszemfogak méretének lecsökkenése ilyenek (Brace, 1973). Ezek a Homo erectus megjelenésétől kezdve gyorsulnak fel, de nem adnak kielégítő magyarázatot az emberi közösségek kialakulására, abban valószínűleg a párkapcsolat, monogámia, valamint a felismert apaság játszott fontos szerepet (Csányi, 1999, 2015).

Összehasonlító etológiai vizsgálatok alapján feltételezzük, hogy a csimpánzokkal közös ős hozzájuk hasonló életmódon élt, amit az jellemez, hogy a harminc-negyven főből álló csapat elfoglal egy nagy, megélhetéséhez elegendő, területet, és azt a hímek hatásosan védelmezik idegen csoportbéli fajtársaikkal szemben. Igen magas a belső agresszió szintje is. A csimpánzok egyedül alszanak, egyedül táplálkoznak, és csak a rövidebb napközbeni pihenési periódusban gyűlnek össze némi szociális kommunikációra. Intenzív a versengés az erőforrásokért, a táplálékért, alvóhelyekért, nőstényekért. Együttműködés főként a terület védelme során alakul ki vagy ritkábban a hímek közös, alkalmi vadászata során.

Az emberré válás legfontosabbnak tűnő eseménye az, hogy megváltozik a környezeti tényezők szerepe az ősök életében. A csimpánzoknak és más főemlősöknek is a táplálékforrások, ragadozók, tehát a biológiai környezet az ökológiai fülkéjük legfontosabb elemei. Az emberős számára fokozatosan, ahogyan a közösségek kialakulása megindult, egyre inkább a fajtársak jelentik a legjelentősebb környezeti tényezőt. Sokféle genetikai változás történt, hogy az új ökológiai fülkéhez adaptálódjék.

Az evolúciókutatásban óvatosan kell értelmezni az ok és okozati viszonyokat. Különböző fajok változásait a legegyszerűbben úgy érthetjük meg, ha feltételezzük, hogy a tulajdonságok sokdimenziós terében léteznek stabil élhető foltok, és ha egy-egy faj ilyenekre eljut, sok ezer generáción keresztül élhet biztonságosan. Az előbb foglalkoztam a csimpánzéletmóddal. Ez is stabil. Az emberré válás során az archaikus közösségeket az alacsony belső agresszió (a csoportok közötti nem változott), a csoport tagjainak szoros fizikai közelsége, a hosszabb-rövidebb idejű táborozás, az együttműködés, a közös vadászat és a szexuális viselkedés jelentős változása, valamint a kölykök gondozási idejének jelentős megnövekedése jellemzi. Ez is stabil életmódnak bizonyult, noha ebből az együttesből még hiányzik a nyelv!

Az állatok, még a legfejlettebbek is, igen korlátozott kommunikációs képességekkel rendelkeznek. Még a csimpánzok sem használnak több mint tizenöt–húsz genetikailag meghatározott, többnyire érzelmi állapotot jelző jelet. Az állatok is gondolkodnak, de gondolkodásuk valószínűleg túlnyomórész képi alapú, és a fajtársak közötti átadásra alkalmatlan. Az állat, bármilyen fejlett legyen is, az elméje börtönében él. Apró kivételektől eltekintve csak és kizárólag a saját tapasztalatait hasznosíthatja egész élete során. Ebből az is következik, hogy az emberi közösségek, amelyek evolúciója millió években mérhető, legfontosabb funkcióikat nyelv nélkül valamiféle „szociális megértés” révén, amelyben szerepe lehetett gesztusoknak, mimikának is, voltak képesek teljesíteni (Donald, 1991).

Itt érdemes megemlítenem a tudatról szóló cambridge-i nyilatkozatot. 2012. július 7-én a cambridge-i Francis Crick Emlékkonferencián számos, a tudattal foglalkozó neves agykutató közös nyilatkozatot tett arról, hogy az ember és az állatok között a tudat megnyilvánulásában nem minőségi, csupán fokozati különbségek vannak.2

The Cambridge Declaration on Consciousness

The absence of a neocortex does not appear to preclude an organism from experiencing affective states. Convergent evidence indicates that non-human animals have the neuroanatomical, neurochemical, and neurophysiological substrates of conscious states along with the capacity to exhibit intentional behaviors. Consequently, the weight of evidence indicates that humans are not unique in possessing the neurological substrates that generate consciousness. Nonhuman animals, including all mammals and birds, and many other creatures, including octopuses, also possess these neurological substrates.

Ezzel René Descartes-nak az állatokra mint biológiai gépekre vonatkozó nézeteinek cáfolatát véglegesnek tekinthetjük

Ez természetesen a nyelv kialakulása előtt élt emberősökre is vonatkoztatható, ha megtagadnánk a fejlettebb állatoktól a gondolkodás lehetőségét, nehezen magyarázhatnánk az ember kialakulását.

Arról nagy viták vannak, hogy mikor és miért jelent meg a beszélt nyelv, és milyen összefüggésben áll a közösség formálásához szükséges egyéb tulajdonságokkal. Vannak, akik azt gondolják, hogy a nyelv fokozatosan, évmilliók alatt jelent meg, mert ezzel is növekedett az emberősök adaptációs képessége.

Mások azt gondolják, hogy a nyelv mindössze néhány tízezer éves, hirtelen jelent meg, és ennek legfőbb bizonyítékaként a komplex barlangrajzok, eszközök sokaságának megjelenését, a temetés, vallási szertartások hirtelen felbukkanását tekintik.

Az állati létből kifejlődő emberősök közösségének legfontosabb bizonyítéka az, hogy nyelv nélkül is lehet szociális megértéshez jutni. Ehhez a kérdéshez járult hozzá majd húszéves munkánk az Eötvös Loránd  Tudományegyetem Etológiai Tanszékén, amelynek során a kutyát használtuk mint modellt az ember nyelv előtti kommunikációjának vizsgálatára (Csányi – Miklósi, 1998).

A kutya ugyanúgy, mint az ember, farkas életéből belépett egy új ökológiai fülkébe, az emberi közösségbe, és itt tartózkodását olyan genetikai változások tették lehetővé, amelyek éppen az emberrel kapcsolatos szociális megértést célozták. A kutyának ugyanaz a problémája, mint a nyelv előtti embernek: társai (ember) viselkedéséből kell megértenie, hogy milyen helyzet van éppen, mi következik, neki mi lehet a feladata, mikor végzi jól vagy rosszul a dolgát. Tudjuk, hogy a farkasból kifejlődött kutya a háziasítás 50–70 ezer éve alatt mintegy huszonhét gén mutációja segítségével remekül megtanulta ezt a feladatot.

A mellékelt táblázaton felsoroltam azokat a szociális viselkedési formákat, amelyek bizonyos analógiákat mutatnak az emberi viselkedésformákkal, és egyben jelzik, hogy melyek lehetnek azok a tulajdonságok, amelyeket az ember is ki kellett fejlesszen közösségi életéhez a nyelv kialakulása előtt.

Az időkorlátok miatt csupán az első három tulajdonságról mutatok egy-egy kísérleti ábrát. A kutyáknál jól kimutatható a referenciális kommunikáció megjelenése. Tárgyakra, személyekre történő mutatás megértése és adott esetben használata. Egy kísérletsorozatban a kísérletvezető kezével mutatja egy apró jutalomfalat lelőhelyét. Ezt a kutyák több mint 90%-os valószínűséggel megértik mindössze néhány próba után, a farkasok nem, és az irodalmi adatok szerint a csimpánzok sem. Ez a különbség nem azt jelenti, hogy a farkas vagy a csimpánz elmebeli képességei alacsonyabbak lennének, hanem azt, hogy a referenciális mutatás számukra értelmezhetetlen. Normális farkas vagy csimpánz a saját életében nem találkozik olyan társsal, aki élelmet ajánlana fel számára, tehát az emberi mutatást sem képesek értelmezni. A kutyák ebben kiválóak.
A következő ábra a kiegészítő együttműködésről szól. Csoportban együtt vadászó állatoknál is előfordul valamiféle együttműködés, de ezek analízise azt mutatja, hogy ez parallel kooperáció, az egyedek csupán eltűrik, hogy társuk ugyanazt a prédát hajtsa vagy kapja el. Nincsen kiegészítő, feladatmegosztó kooperáció közöttük.

Mi vakvezető kutyákon vizsgáltuk ezt a kérdést. Azt találtuk, hogy az utcán közlekedő vak–kutya párosok mozgásában gyakori döntéshelyzet alakul ki. El kell indulni, megállni, megfordulni, lelépni, fellépni, irányt változtatni. A vak ember tudja, hogy hova kíván menni, de nem látja a közlekedési helyzetet, járműveket, akadályokat stb. A kutya észleléseire kell támaszkodnia. Egy tízperces séta alatt több mint száz döntés is adódhat, és sokféle különböző látóképességű ember és kutya párosok

viselkedésének vizsgálatából az derült ki, hogy az esetek átlag ötven százalékában a vak ember dönt, a másik ötven százalékban a kutya. A döntést domináns pozíciónak tekintjük. Teljesen vak ember esetében a kutya dominanciája akár a 80 százalékot is elérheti. Lényeges megfigyelés, hogy a döntő személy állandóan változik, az hol a kutya, hol a vak, vagyis a kutya nemcsak dönteni képes, hanem arra is, hogy a döntés jogát az embernek visszaadja. Valószínűleg a legtöbb állatot meg lehetne arra tanítani, hogy mindig ő döntsön, vagy arra, hogy soha ne döntsön, de csak az ember és a kutya képes arra, hogy a dominanciát ilyen rugalmasan kezelje.

A harmadik ábrán az imitáció képességét demonstráljuk. Egy labdaadogató szerkezet apró karjának a lenyomása után egy labda pattan ki a dobozból. Három csoportban vizsgáltuk a kutyák viselkedését. A kontroll nem kapott segítséget, de kértek tőle labdát, a demonstrációs csoport tagjainak a gazda megmutatta, hogy a doboz hogyan működik, és a középső csoportban csupán megérintette a dobozt. Jól látható, hogy a demonstráció igen sikeres, a másik két csoport, amelyek tagjaitól csak kérik a labdát, ugyancsak lemarad a keresésben (Kubinyi et al., 2003). Ugyancsak gyorsan megtanulják a kutyák a csináld amit én feladatot, amelyben egy emberi tevékenységet kell utánozniuk akkor is, ha életükben először látták. Ezt a csimpánzok és delfinek is képesek megtanulni, de csak igen lassan. Kutyáknak sokszor három nap elegendő a feladat megtanulására.

A referenciális kommunikáció, a kiegészítő együttműködés és az imitáció tulajdonságai alapvetőek minden közösség működésében, és az itt bemutatottaknál jóval nagyobb számú kutyakísérleteink szerint ezek már a nyelvi képesség kialakulása előtt megjelenhettek.

Érdemes összehasonlítani a kutya–ember analógiákat a humán viselkedési komplexszel (Csányi, 1999), mert ez mutatja, hogy a nagyon változatos különbségek egyik kisebb, de összefüggő alcsoportját alkotják az általunk kimutatott analógiák.

A humán viselkedési komplexum

I. Szociális viselkedésformák

• szociális vonzódás, zárt csoport;

• csoportindividualitás, csoporthűség, csökkent és szabályozott belső agresszió, rangsor: szabálykövető dominancia, idegengyűlölet, táplálékmegosztás, kiegészítő együttműködés. Elmeteória, referenciális kommunikáció;

• többfunkciójú szexualitás, párkapcsolat, szülői gondoskodás.

II. Viselkedésszinkronizáció

• Az emóciók szinkronizációja: empátia, hipnózis, megváltoztatott tudatállapot;
• mímelés;

• viselkedési szinkronizáció: szociális tanulás: másolás, imitáció, mintakövetés, tanítás elfogadása, fegyelmezés, szabálykövetés;

• érzelmi és viselkedési szinkronizáció: ritmus, ének, zene, tánc, rítus.

III. Konstrukcióképesség

• a kommunikáció képessége több modalitásban, mímelés, nyelvhasználat;

• absztrakciós képesség, virtuális realitások,

• tárgyak használata és készítése, logikai szervezés: gépek, technológiák;

• szociális konstrukciók, személyes és csoportakciók, kiegészítő kooperáció.

Az emberi evolúció legfontosabb eseménye a nyelvet beszélő közösségek megjelenése. Röviden a közösségek kialakításának képessége velünk született szociálisrendszer-szervező képesség, amelynek működése vezetett az emberi kultúrák kialakulásához. Nyilvánvaló, hogy a közösség fennmaradását a nyelv megjelenése, akárhogyan is történt, elképesztő erővel segítette. A gondolatait kommunikálni képes Homo sapiens közösségei az evolúció folyamatában minőségileg új, nagyhatású és elsöprő sikerű formációt képviseltek.

Az emberi közösségek alapja velünkszületett szociális rendszerszervező képesség, amely négy alapvető tulajdonságon nyugszik:

1. Szeretünk közös akciókban részt venni,

2. gyorsan alakítunk ki és tartunk fenn közös hiedelmeket,

3. könnyen hozunk létre szociális konstrukciókat,

4. közösségeinkhez hűségesek vagyunk.

Rendszerelméleti szempontból ez a négy tulajdonság roppant érdekes együttest alkot. Az első három tulajdonság egy zárt, pozitív visszacsatolási mechanizmusnak felel meg, és ez hozza létre a közösség kultúráját, amelyhez hasonló sem található az állatvilágban. A hűség tulajdonsága akkor jelenik meg, ha ez a visszacsatolási mechanizmus működik, és egyértelműen azt jelenti, hogy a hűséges közösségi tag hajlandó a saját érdekét a közösség érdeke mögé sorolni.

Az archaikus közösségekre ez a definíció pontosan illik. Modern időkben a populáció elképesztő növekedésével olyan csoportok, szervezetek jöttek létre, amelyek nem képesek teljesen megfelelni a négy kritériumnak, mégis működőképesek hosszabb-rövidebb ideig. Ritkán jelenik meg bennük a hűség komponens. Ha megvizsgáljuk, hogy a különböző szerveződésekben hogyan érvényesülnek ezek a kritériumok, könnyen eligazodhatunk.

Vegyük például a párkapcsolatot, a legkisebb lehetséges közösséget. Jó párkapcsolat csak akkor alakulhat ki, ha vannak közös akciók és közös hiedelmek, és olyan a szociális konstrukció, hogy a pár mindkét tagja úgy érezheti, alkotója a kapcsolat-nak. Ha ezek működnek, megjelenik a hűség.

Bár a kutatók többsége a nyelv evolúcióját lassú, folyamatos változásnak gondolja, vannak, akik egy hirtelen kedvező mutáció fellépésével magyarázzák a nyelv megjelenését. Idén jelent meg Robert Berwick és Noam Chomsky jelentős tanulmánya, amely a nyelv elsődleges funkciójának nem a kommunikációt, hanem a gondolkodás elősegítését tekinti. Könyvük címe, a Miért csak mi kérdése arra hívja fel a figyelmet, hogy nincsenek olyan állatok, amelyek az emberi nyelvhez hasonló, csak primitívebb vagy gyengébb változatokkal kommunikálnának (Berwick – Chomsky, 2016). Szerintük az emberi agy fejlődése során olyan gondolkodási mechanizmusok alakultak ki, amelyek alkalmasak hierarchikus gondolati struktúrák gyors generálására, amelyeket azután a test motoros rendszerei viselkedéssé alakítanak, és ez az alapja a szociális megértésnek. Amikor egy kisebb embercsoportban olyan mutációk jelentek meg, amelyek a hierarchikus gondolati struktúrákat lineáris nyelvi konstrukcióvá alakíthatták, villámgyorsan kialakult a gondolati struktúrák megosztásának képessége. A beszélt nyelvvel nemcsak érzelmeket, de gondolatokat is képesek vagyunk társainkkal közölni. Talán azzal lehet ezt egy biológusnak kiegészítenie, hogy a nyelv előtti világban létező és működő gondolati struktúrák elemei a nyelv megjelenésével csupán egy-egy jelet kaptak – a szavakat, amelyek a közösségtől származtak, és egy-egy komplexebb gondolat társaknak történő átadása ezek után gyorsan megvalósulhatott a szavak lineáris sorba fejtésével, ahogyan ezt minden nyelv beszélői teszik. Feltételezéseink szerint az emberi közösségek kialakulása hosszú, évmilliós folyamat volt, ez lényegében a nyelv nélküli gondolkodás bonyolódásának periódusa, és a nyelv véletlen megjelenése csupán a már meglévő gondolati konstrukciós képességet alakította kommunikációs eszközzé, létrehozva ezzel egy szociális megismerő rendszert.

Hosszan lehetne tárgyalni a közösségek természetét, de én most egyetlen komponens tulajdonságaira szeretném felhívni a figyelmet, mert ez az a komponens, amelynek nincsen semmiféle előzménye az állatvilágban, és ami olyan közösségi formát hozott létre, amely az állati csoportok fejlődésében elképesztő ugrást tett az ember számára lehetővé.

Ez a tulajdonság a hiedelmek képzésének, kommunikációjának képessége.

Emlékeztetnék arra, hogy az állati elme gondolatainak börtönében él, azokat átadni nem tudja. Az ember kapcsolata a való világ dolgaival az élő és élettelen környezettel, saját csoportjával teljesen más, amint elménk az érzékszervek működése alapján felfog valamit a világból, egy tárgyat, egy élőlényt, egy jelenséget, egy személyt, az érzékek közvetítette tapasztalatot azonnal egy gondolati burokba csomagolja. A valóság tényei és a gondolati burok, valamint annak nyelvi átfordítása együttesét hiedelemnek nevezzük, definitív értelemben. A hiedelem az egyes emberek elméjében keletkezik, ott forgatható, bővíthető, összekapcsolható hasonló konstrukciókkal, és ami a legkülönösebb tulajdonsága, a nyelv segítségével lineáris nyelvi struktúrává alakítható és megosztható a társakkal. Az ember alaptulajdonsága az a késztetés, hogy folyamatosan megossza hiedelmeit másokkal. Csak utalok az amerikai Richard Lee-re aki részletesen tanulmányozta a bushmanok kultúráját, és azt találta, hogy az egyébként igen sanyarú körülmények között élő nép napi idejének a legnagyobb részét beszélgetéssel tölti. A beszélgetés a hiedelmek cseréje. A közösség működése során hatalmas hiedelemkészlethez jut, amely alapja a világképének. A legtöbb hiedelem alapja valamilyen tapasztalati tény, de nagyon bizonytalan, belső érzéseink, emocionális állapotunk is lehet hiedelmek alapja. Hosszú távon a káros vagy valótlan hiedelmek kikopnak a kultúrákból, és azok maradnak meg, amelyek a tényekkel, a valósággal funkcionális kapcsolatban vannak. Hiedelmeknek köszönhetjük a technikákat, a vallásokat, a tudományokat, az ideológiákat és a mindennapi élet megannyi közös szokását. A mai modern időkben is hiedelem kérdése, hogy például hiszünk-e az evolúcióban, a klímaváltozásban vagy abban, hogy az ember az állatok közül fejlődött ki.
Az idő rövidsége miatt Szent Ágoston elképzelését mutatom be a hiedelmekről ezerhétszáz évvel ezelőttről. (Vallomások VI. könyv, V. fejezet).

„Fontolóra vettem ugyanis, milyen tömérdek dologban hiszek, habár sohasem láttam őket, és megtörténtüknél sem lehettem jelen. Mennyi esemény akad a népek történetében, mennyi minden itt-ott, helyeken, városokban, és sohasem láttam őket. Milyen sokat hittem a jó barátaimnak, tömérdek dolgot az orvosaimnak és annyi különféle emberi szájnak. Ámde ha mindezeknek nem adnánk hitelt, a kisujjunkat sem mozdíthatnánk meg ebben a földi életünkben. És elvégre alapos szilárdsággal elhiszem, hogy miféle szülőktől származom, holott tudomásom erről sem lehetne, ha a hallomásnak nem adnék hitelt.”3 Ma sem tudnék pontosabb leírást adni. A hiedelmek képzéséhez absztrakció szükséges. Valószínűleg a közösség elképzeléséhez volt szükséges az absztrakciós képesség, aki a közösséget akarja elképzelni, ami nála több, nála hatalmasabb, előtte is volt, utána is lesz, gondoskodik róla, az képes az absztrakcióra, és ezt a képességét sok más hiedelem kialakításához – manók, szellemek, jó, rossz, ördög, Isten – is felhasználhatja.

A hiedelmek segítségével gondolkodunk magunkról, társainkról, a természetről, a világról. A hiedelmek segítségével nagy összefüggő, funkcionálisan összekapcsolt rendszereket is fel lehet építeni a népesebb társadalmakban – vallásokat, matematikát, tudományokat, ideológiákat. A hiedelmek hierarchiákba rendeződnek, és nemcsak az együtt élők között hoznak létre kapcsolatokat, hanem a generációk között is. A modern társadalom egy elképesztő hiedelemkomplexum, amelyben a tények mellett a gondolati konstrukciók dominálnak. Ezért ezeket folyamatosan vizsgálni szükséges, mennyire felelnek meg az elemi tényeknek.

Modern időben a hiedelemrendszerekkel sokféle probléma adódik. A hagyományos közösségek eltűntek, lassan megszűnt a lokális közösségek szerepe, amely a különböző hiedelmeket a közösség összehangoló szabályozásával érvényesíti. A hiedelmek egyéni hiedelmekké váltak, és egyre távolabb kerülhetnek a valóságtól. Ez a modern emberiség legnagyobb problémája.

Vannak olyan rendszereink, amelyek segítenek eligazodni a hiedelemvilágban. A természettudományok olyan módszereket fejlesztettek ki, amelyek a hiedelmek gondolati burkát folyamatosan igyekeznek a megismert tényekhez igazítani. A tudomány maga is egy hiedelemrendszer. Minden tudományos hipotézis, elmélet, modell hiedelmem, de a tudomány csak akkor fogadja el a hiedelmek legális kommunikációját, ha ezek folyamatosan szembesülnek a kísérletek, megfigyelések során megismert tényekkel. Ennek az apparátusnak köszönhetjük a tudomány, a technika, és végső soron az ember fejlődését.
 

Kulcsszavak: etológia, humánetológia, evolúció, hiedelmek, kultúra nyelv
 

IRODALOM

Brace, C. Loring (1973): Sexual Dimorphism in Human Evolution. Yearbook of Physical Antropolgy. 16, 31–49.

Berwick, Robert C. – Chomsky, Noam (2016): Why Only Us? MIT Press

Csányi Vilmos (1994): Az állati agy, viselkedés és környezet: egy esettanulmány halakon. In: Csányi V.: Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. (Pszichológiai Műhely 10.) Akadémiai, Bp., 34–110.

Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet. Vince, Budapest

Csányi Vilmos (2015): Ime az ember. Libri, Budapest

Csányi Vilmos – Miklósi Ádám (1998): The Dog as a Model for Human Evolution. Magyar Tudomány. 63. 1043–1053.

Donald, Merlin (1991): Origins of the Modern Mind. Harvard University Press

Kubinyi Enikő – Topál J. – Miklósi Á. – Csányi V. (2003): The Effect of Human Demonstrator on the Acquisition of a Manipulative Task. Journal of Comparative Psychology. 117, 156–165.

Kubinyi Enikő – Topál J. – Miklósi Á. – Csányi V. (2003): Dogs (Canis familiaris) learn their owners via observation in a manipulation task. Journal of Comparative Psychology. 117, 156–165. DOI: 10.1037/0735-7036.117.2.156

Miklósi Ádám – Kubinyi E. – Topál J. – Gácsi M. – Virányi Zs. – Csányi V. (2003): A Simple Reason for a Big Difference: Wolves Do Not Look Back at Humans, But Dogs Do. Current Biology. 13, 763–766. DOI: 10.1016/S0960-9822(03)00263-X • WEBCÍM

Naderi Szima – Miklósi Á. – Dóka A. – Csányi V. (2002): Does Dog-human Attachment Affect Their Inter-specific Cooperation? Acta Biologica Hungarica. 53, 537–550. • WEBCÍM

Topál József – Csányi Vilmos (1994): The Effect of Eye-like Schema on Shuttling Activity of Wild House Mice (Mus musculus domesticus): Context Dependent Threatening Aspects of the Eyespot Patterns. Animal Learning & Behaviour. 22, 1, 96–102. DOI: 10.3758/BF03199961 • WEBCÍM