„Ha pénze is annyi lett volna Zsigmondnak, mint esze, a történelem legnagyobb birodalmát alapította volna meg hosszú uralkodása alatt.” – írta Krúdy Gyula, és amint a későbbiekben látni fogjuk, Zsigmond, ahogy a legtöbb középkori magyar uralkodó, igyekezett minden lehetőséget megragadni a pénzszerzésre. A következőkben olyan módszereket mutatok be, amelyek segítségével a király az uralkodói hatalmát felhasználva újabb és újabb jövedelemforrásokra tett szert az ország kincstára, avagy saját pénztárcája feltöltésére. Ha a királynak több pénzre van szüksége, mint amennyi a rendszeres jövedelmeiből befolyik, gondolhatnánk, két dolgot tehet: elveszi attól, akinek van, vagy csinál magának.

A pénzverési jog a középkor folyamán féltve őrzött joguk volt a magyar uralkodóknak, a legritkább esetben engedélyezték az autonóm pénzverést, azaz önálló, nem királyi pénz verését. Minden uralkodó veretett legalább egy érmét, hiszen a pénzverés presztízscélokat is szolgált. Egyetlen érmetípust ismerünk például Orseolo Pétertől a 11. századból; természetesen, ahogy előre haladunk az időben, az érmetípusok száma emelkedett. A pénzverés azonban önmagában nem termelt jövedelmet, éppen ellenkezőleg: meglehetősen költséges volt. Az új pénzből jövedelmet a pénzújítás vagy kényszerbeváltás révén lehetett szerezni. A rendszertelen ütemű pénzújítást Salamon király vezethette be, a periodikus váltás I. Szent László uralkodása alatt alakulhatott ki. Így tehát idővel rendszeres bevétele keletkezett az uralkodónak, amit a 13. századi források kamarahasznának neveznek. A rendszer azon a középkori gyakorlaton alapult, hogy a pénznek nem névértéke volt, hanem annyit ért, amennyi nemesfémet tartalmazott, és a király kevesebb, azaz kisebb súlyú új pénzt adott, mint amennyi régit beszedett alattvalóitól. Hogyan lehetett ezt a rendszeres bevételt növelni? A legegyszerűbb módja a pénzrontás volt: a veretek súlyát és nemesfémtartalmát is csökkenteni lehetett, miközben az átváltásnál ezt nem vették figyelembe, így jelentős plusz bevételt lehetett elérni. A gyakorlatban ezt úgy kell elképzelnünk, hogy az uralkodó meghatározott súlyú ezüstöt szedett be kamarahasznaként, cserébe pedig meghatározott számú dénárt adott, pénzrontás esetén a dénárok száma megegyezett, csakhogy az érmék nemesfémtartalma messze elmaradt a korábbi pénzekétől. Egy másik lehetőséget alkalmazott I. Károly: beszüntette a kötelező pénzváltást 1336-ban, a kamarahasznát függetlenítette a pénzváltástól, mértékét 3 garasban állapította meg, és minden évben kivetette, azaz adóvá tette. Ezzel párhuzamosan azonban előírta a királyi pénz használatát a királyi és földesúri adózásban, a vámszedésben, a kereskedelemben és minden olyan tevékenységnél, ahol pénzforgalom adódott, azaz a pénzváltást mégiscsak fenntartotta, sőt, kötelezően előírta. Az ötlet, mondhatni, zseniális volt, már-már úgy tűnhetett, a király könnyít alattvalói sorsán, miközben valójában plusz nyereségre tett szert. A turpisság hamar kiderült, így, minden bizonnyal a nyomásnak engedve, 1338-tól az uralkodó a közepes és kisdénárokat „örökkön tartónak” (perpetuo duraturus) rendelte. Ez természetesen azt jelentette, hogy abban az évben a pénzváltást mindenképpen le kellett bonyolítani, hiszen az adók, vámok fizetésénél a továbbiakban is érvényben volt a korábbi szabály, miszerint csak az uralkodó pénzével lehet azokat kifizetni, a későbbiekre azonban ez alól, legalábbis az ország alattvalói, mentesültek. Ha arra gondolunk, hogy 12. század végén az országban járt harmadik keresztes hadjárat résztvevőit a magyar pénzváltók jelentősen megkárosították, az átváltáskor az idegenek állítólag pénzük értékének 60–80%-át is elveszítették, nem kételkedhetünk abban, hogy a pénzváltás jó üzlet volt, még akkor is, ha ennél bizonyosan szerényebb nyereséget jelentett.

A bevételeket növelni lehetett egy új, korábban nem szedett adó vagy vám bevezetésével is. Ez utóbbiak közé tartoztak a külkereskedelmet sújtó vámok. II. András az országba behozott árukat vámoltatta meg, mégpedig az áru értékének harmincadrészét kellett megfizetniük mind a külföldieknek, mind az ország lakosainak, ha idegen országokból cikkeket hoztak be a Magyar Királyságba. Ezt a harmincadnak nevezett vámot II. András, úgy tűnhet, felesége, Gertrúd jövedelmeinek gyarapítása érdekében hozta létre, hiszen a harmincadot a királyné jövedelméhez sorolta. Ezen kívül nem ismerünk az Árpád-korból egyetlen olyan adót, illetve vámot, amelynek bevezetését a királynéi bevételek növelése érdekében vezettek volna be. Sajnálatos módon azonban ebből nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket a II. András és Gertrúd közötti viszonyra vonatkozóan, ugyanis politikai okok álltak a háttérben, nem pedig a férj és a feleség kapcsolata. A harmincad ugyanis olyan vám, amely esetében, más vámoktól eltérően, nem találjuk meg a királykettejét és az ispán harmadát, azaz a befolyt vámon az uralkodó nem osztozott a megyésispánnal kétharmad-egyharmad arányban. Mégpedig azért, mert nem királyi, hanem királynéi jövedelemként jött létre. Mindez pedig tökéletesen illeszkedik II. András új berendezkedéspolitikájához, az ispáni hatalom csorbításához. A beszedett harmincaddal pedig a király úgy rendelkezett, mintha a sajátja lett volna, azaz valójában nem is a királyné, hanem a király kincstárát töltötte meg, ráadásul anélkül, hogy arra a királyi tanácsnak bármi befolyása lett volna, azaz politikai kontroll nélküli jövedelemre tett szert olyan egyszerűen, hogy azt királynéi jövedelemnek tűntette fel. A bevételt a későbbiekben nemcsak újabb és újabb harmincadszedő helyek felállításával lehetett növelni, így biztosítva, hogy senki se kerülhesse el annak fizetését, hanem a 14. század második felétől a fizetési kötelezettséget kiterjesztették az országból kivitt árukra is. A harmincad mértékét is változtatni lehetett, és ez is megtörtént, a 15. század közepétől már az áru értékének 5%-át, azaz huszadot kellett fizetni. Erdélyben ennek megfelelően neve megváltozott huszadra, az ország többi részén azonban a megszokott harmincad név maradt fenn. Megjelent ezek mellett a 15. század második felében a negyvened. Azt, hogy a negyvenedet, mely a huszadnak pont a fele volt, hasonlóképpen külkereskedelmi vámnak kell tekinteni, több forrás is alátámasztja, de nem a harmincad csökkentésével állunk szemben, hanem egy új vámtípus bevezetésével. Erre utal legalábbis, hogy a negyvened csak olyan helyeken mutatható ki, ahol korábban harmincadot nem szedtek, és a harmincadszedés is tovább folyt. Sajnos a negyvened azon jövedelemforrások közé tartozik, mint a rejtélyes ruga penez: tudjuk, hogy létezett, a pontos tartalmát azonban már nem árulják el a források.

A jövedelemgyarapítás egy újabb módszere az adó vagy vám nevének megváltoztatása, amivel az addig kiadott felmentéseket lehetett egy tollvonással semmissé tenni. Ennek legismertebb példája Mátyás király 1467. évi rendelkezése: Mátyás eltörölte a kamarahaszna adót, és helyette bevezette a királyi kincstár adóját (tributum fisci regalis), a harmincadvám helyett pedig bevezette a koronavámot (vectigal coronae). A királyi kincstár adója esetében megváltoztatta az adószedés módját is, ezzel megtöbbszörözte a befolyt összeget. Koronavámszedő helyekként Mátyás a korábbi harmincadhelyeket jelölte ki, és hogy minél gyorsabban hozzájuthasson a jövedelem legalább egy részéhez, az ezeken a helyeken élőktől meghatározott összeget szedett be, függetlenül attól, hogy milyen mértékben és értékben folytatnak külkereskedelmet.

A 13. századtól rendszeresen találkozunk különböző célokból kivetett rendkívüli adóval. Így például a 13. században azon években, amikor nem volt pénzújítás, így a király nem számolhatott a kamarahasznával, kivetette a kamarahaszna collecta-ját, így segítve elő, hogy jövedelme ezen években se csappanjon meg. A királyi család fontosabb eseményeinek költségeire is kivethettek az uralkodók rendkívüli adót: IV. Béla ifjabb fia, Béla herceg házassága alkalmával hétdénáros collecta szedését írta elő, mely később Szlavóniában rendszeresen szedett adóvá, a szlavóniai kamarahasznává alakult át. A leggyakoribb oka azonban a rendkívüli adóknak a hadjáratok költségeinek fedezése. Erre már a 13. századból ismerünk példát. Zsigmond király 1387-ben hetedadó néven egyszeri rendkívüli és általános jövedelemadót vetett ki a lázadó Horvátiak ellen indítandó sereg felállítására, mely a jobbágyságot, a mezővárosokat és a városi polgárságot egyaránt terhelte. A hetedadó, ahogy neve tükrözi, az adóalanyokat jövedelmük hetedrészének átadására kötelezte. Sopron számára ez akkora teher volt, hogy csak részletekben tudta kifizetni, az utolsó részletet, 1700 aranyforintot, csak 1390-ben, akkor tehát, amikor az adó eredeti kivetésének célja okafogyottá vált. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy mentesülhettek volna alóla, és valójában Zsigmondnak sem jelentett soha problémát a befolyt adók elköltése.

Ha a királynak halaszthatatlanul pénzre volt szüksége, kincstára pedig kongott az ürességtől, a legegyszerűbb volt valamit értékesíteni, avagy zálogba adni, esetleg kölcsönt venni fel valakinek a kezességével zálogtárgy nélkül. Persze, ez utóbbi esetet kivéve, úgy tűnhet, hogy az uralkodói hatalom a pénzszerzés e módja során nem érvényesült, és valóban, számos esetben a zálog értéke és a kölcsönösszeg közti különbség inkább a király szorult helyzetét, mintsem hatalmát mutatja. Mégis, ismerünk ellenpéldákat. 1217-ben a szentföldi hadjáratára induló II. András király útba ejtette Veszprémet, s a püspökség kincstárából magához vette „a boldog emlékű Gizella királyné koronáját”, amelyet aztán Palesztinában – költségei fedezésére – pénzzé tett. A korona többet nem is került vissza, a király pedig földadománnyal kárpótolta az egyházat. Amikor Zsigmond 1416-ban Angliában járt, több ékszert, arany és ezüst tárgyat kapott

ajándékba, így például egy nyakéket gyémántfüggővel, aranykannákat, a Szent György-rend térdszalagját. Mindezeket a flandriai Brugge-ben elzálogosíttatta Eberhart Windecke közvetítésével, aki kezességet vállalt az uralkodóért. Windecke hiába várt Brugge-ben, az uralkodó nem küldte a pénzt, így Konstanzba sietett Zsigmondhoz. Átadom a szót Windeckének: „Ott pedig oly sokszor és sürgetően kérleltem az uralkodót adóssága megfizetésére, hogy az hirtelen haragra gerjedt, és megfenyegetett, hogy megbecsteleníti az anyámat”. Zsigmondról köztudomású, hogy nem szívesen szalasztott el egyetlen alkalmat sem, ha kifejezésre juttathatta rajongását a nők iránt, ez alkalommal azonban más, személyiségéhez szintén közel álló megoldást választott: egy újabb kölcsönből származó összeggel törlesztette adósságát. A zálogosítások közül azonban sokkal jelentősebbek voltak a várakat, városokat, vagy akár nagyobb összefüggő területeket érintőek, s míg az előbbiekkel az előkelők is éltek, az utóbbiakat csak uralkodók tehették meg. Ezek közül talán legismertebb a szepesi városok esete. Zsigmond 1412-ben 37 ezer cseh garasért cserébe tizenhárom szepesi várost, valamint Gnézda, Podolin és Lubló várát is zálogba adta Ulászló lengyel királynak, és azok lengyel kézen is maradtak 1772-ig.

Előfordult, hogy a királyok már-már feszegették lehetőségeik határait, amikor új jövedelemforrás után néztek. Mint korábban említettem, a 13. századtól az uralkodók előszeretettel éltek rendkívüli adókkal, azokat az egyházak népeire is kirótták, II. András azonban még ennél is tovább ment, és nem csak az egyházak népeit, hanem az egyházi személyeket is megadóztatta. Az uralkodó a beregi egyezményben ígéretet tett ugyan arra, hogy a pápa megkérdezése nélkül nem vet ki adót az egyháziakra, mégis, a pápa válaszát meg nem várva adót rótt ki rájuk, amiért a boszniai püspök és társai az országot egyházi tilalom alá vették, és nem akarták feloldozni a királyt addig, míg ígéretet nem tesz, hogy visszaadja, amit az adóból kapott, vagy a pápa ítélete alá veti magát. A király szerint azonban ily esküt megtartani annyi, mint lemondani a királyi méltóságról. Azt kérte a pápától hát, hogy semmit se legyen köteles visszaadni, és ezután mérsékelt adót szedhessen az egyháziaktól, különösen azért, mert országa védelmére gyakran súlyos költségeket fordít.

Az egyházak esetében a királyi pénzszerzés egy újabb módszere volt, amikor nem adót vetett ki az uralkodó, hanem az egyházak jövedelmének bizonyos százalékára tartott igényt. Az egyházi tized huszada és százada a királyt illető jövedelem volt. Az egyháznak fizetett tizedet Szent István rendelte el törvényében, majd Kálmán a királyi adókból és vámokból (tributum et vectigalium) is a tized megadását határozta el. A huszad kivetésének kezdetét nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy a 12. század elején már II. Béla a váci püspökség királyi huszadát a dömösi Szent Margit egyháznak adományozta. Mind a huszad, mind a század az egyházi tized meghatározott része volt, azaz nem a tizeden felül kivetett jövedelem.

Zsigmond 1397. évi törvényében rendelkezett arról, hogy az egyházak jövedelemének a felét az ország védelmének költségeire az egyházak kötelesek átadni az uralkodónak. A törvény már egy ideje, bizonyíthatóan 1393 óta élő gyakorlatot rögzített. Beszedése Zsigmond uralkodása alatt végig kimutatható, szinte minden évben kivetett adóvá (taxa) vált. Rendkívüliségét már csak az jelezte, hogy beszedésének időről időre változó jogcímét mindig szükségesnek látták megemlíteni. A hadiadót az egyházi középréteg fizette, mivel a főpapság bandériumokat állított ki, így katonaállítási kötelezettségük következtében nem is lehettek a hadakozás okán szedett adók alanyai. A főpapság jövedelmeihez teljesen más úton juthatott hozzá a király. Ha egy egyházmegyét az uralkodó „üresedésben” tartott, azaz élén nem állt érsek vagy püspök, a főpapot illető jövedelem „a királyi kincstárba, illetve a király által megbízott kormányzó kezébe vándorolt”. Ez utóbbi esetben ugyan a kincstár jövedelme nem gyarapodott, mégis lehetőséget teremtett arra, hogy plusz kiadások nélkül oldjon meg az uralkodó jelentős problémákat. Így például az 1430-as években a Tallóci család tagjai a rájuk bízott püspökségek jövedelmeit a déli határvidék védelmére fordították. Ez jelentős könnyebbség volt az uralkodói kincstár számára, ha arra gondolunk, hogy a déli végvárrendszer költsége hozzávetőlegesen 300 000 aranyforint volt, míg az ország átlagos évi jövedelme a rendkívüli adóval is éppen csak hogy elérte a 400 000 forintot.

I. Károly nem elégedett meg a magyarországi egyházi tizedből származó jövedelemmel, hanem elérte, hogy a pápai tizedekből, melyet az egyházfő a hitetlenek ellen indított háború címén vetett ki a papi tizedre, is rész illesse meg a Magyar Királysággal szomszédos hitetlenek ellen folytatott harc címén. Az 1332 és 1337, valamint az 1338 és 1342 között Magyarországról beszedett pápai tizedek egyharmada a magyar kincstárba jutott.

Köztudott, hogy a nemesség a középkorban adómentességgel rendelkezett, ezért azt hihetnénk, hogy egyetlen uralkodónak sem volt akkora hatalma, hogy a nemességet adózásra bírja. Zsigmond a bázeli zsinat határozatai értelmében a husziták elleni harc költségeire a világiak vagyonának ötvened részére tartott igényt adóként. A Német Birodalomban ennek behajtásához valóban nem volt elég hatalma, a Magyar Királyságban azonban, úgy tűnik, képes volt átvinni akaratát. Mindenkitől éves jövedelmének ötvened részét követelte, a vagyonnak – a készpénznek, a kincsnek, kölcsönadott összegeknek – az ezredrészét, míg a biztos jövedelem nélküliek hat dénár fejadót fizettek. Az adó alól csak a személyes használatra szolgáló lovak, fegyverek, ruhák mentesültek. A rendelkezés, amelyet ma vagyondézsmának neveznénk, a leghatalmasabb előkelőktől a vagyontalan parasztokig mindenkire vonatkozott. Az országlakosok, ismerve Zsigmond kreativitását a jövedelemforrások felkutatásában, biztosítékot csikartak ki Zsigmondtól, hogy csak egyszeri alkalommal él ezzel a durva eszközzel. Zsigmond erre természetesen ígéretet tett, amit sikerült is betartania, bár ehhez nyilván segítséget kapott az ötletért amúgy sem lelkesedő alattvalóitól. Tény mindenesetre, hogy az ügyre vonatkozó forrásaink a nemesek vagyonadójának szedőit is emlegetik, nem kételkedhetünk abban, hogy Zsigmond véghezvitte akaratát, így a hatalom akár a nemesség adóztatását is lehetővé tette a középkorban.
 

Kulcsszavak: hatalom, pénzváltás, adó- és vámszedés, harmincad, zálogosítás
 

IRODALOM

Balogh István (1929): Velencei diplomaták Magyarországról (1500–1526). Szeged

Döry Franciscus – Bónis G. – Bácskai V. (Ed.) (1976): Decreta Regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457. (Publicationes Archivi Nationalis Hungarici II.) Budapest

Eckhart Ferenc (1908): A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig. Arad

Engel Pál (2003): A magyar királyság jövedelmei Zsigmond korában. In: Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. (válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő) Budapest, 426–432.

Iványi Béla (1910): Bártfa szabad királyi város levéltára. 1319–1526. Budapest

Kovács László (1997): A kora Árpád-kori pénzverésről. Érmetani és régészeti tanulmányok a Kárpát-medence I. (Szent) István és II. (Vak) Béla uralkodása közötti időszakának (1000–1141) érméiről. Budapest

Krúdy Gyula (1913): Magyar király-idyllek. Budapest

Kubinyi András (1990): A Mátyás-kori államszervezet. In: Rázsó Gyula – V. Molnár László (szerk.): Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Budapest, 54–147.

Mályusz Elemér (1984): Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437. Budapest

Neumann Tibor (2012): A Szapolyai család oklevéltára I. Levelek és oklevelek (1458–1526). Budapest

C. Tóth Norbert (2012): A főpapi székek betöltésének gyakorlata Zsigmond király uralkodása alatt. Gazdaság és Társadalom. Journal of Economy and Society. Különszám

C. Tóth Norbert– Lakatos B. – Mikó G. (2014): A pozsonyi prépost és a káptalan viszálya (1421–1425). A szentszéki bíráskodás Magyarországon – a pozsonyi káptalan szervezet és működése a XV. század elején. Budapest

Vatikáni Magyar Okirattár (Monumenta Vaticana Hungariae) (1887): I/1. Pápai tized-szedők számadásai 1281–1375. Rationes collectorum pontificiorum in Hungaria. Franklin, Budapest

Weisz Boglárka (2010): Királyi adók Szlavóniában a középkor első felében (11–14. sz.). In: Font Márta – Fedeles T. – Kiss G. (szerk.): Aktualitások a magyar középkorkutatásban. In memoriam Kristó Gyula (1939–2004). Pécs, 125–140.

Weisz Boglárka (2011): Az Árpád-kori harmincadvám. In: Cabello, Juan – C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való: Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére. Nyíregyháza, 267–278.

Weisz Boglárka (2012a): II. András jövedelmei: régi és új elemek. In: Kerny Terézia – Smohay András (szerk.): II. András és Székesfehérvár. Székesfehérvár, 49–80.

Weisz Boglárka (2012b): A kamara haszna okán szedett collecta. In: Bagi Dániel – Fedeles T. – Kiss G. (szerk.): „Köztes-Európa” vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Pécs, 547–558.

Weisz Boglárka (2013): Entrate reali e politica economica nell’età di Carlo I. In: Csukovits Enikő (A cura di): L’Ungheria angioina. Roma, 205–236.

Weisz Boglárka (2014): Árpád-házi királynéi jövedelmek. Gertrúd királyné udvartartásának pénzügyi hátteréről. In: Majorossy Judit (szerk.): Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213–2013. Konferencia tanulmánykötet. (Ferenczy Múzeum Kiadványai, A. sorozat: Könyvek - Monográfiák, 2) Szentendre, 51–60.

Windecke, Eberhard (2008): Eberhard Windecke emlékiratai Zsigmond királyról és koráról. (fordította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta: Skorka Renáta) História Alapítvány, Budapest