A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KILENCVEN ÉVVEL EZELŐTT HUNYT EL KUNZ JENŐ,

    AZ MTA LEVELEZŐ TAGJA

X

Szabadfalvi József

az MTA doktora, egyetemi tanár,
Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék
szabadfalvi.jozsef(kukac)law.unideb.hu

 

Kunz Jenő, eredetileg Kuncz Jenő (Temesvár, 1844. október 29. – Budapest, 1926. szeptember 25.) – Kuncz Ignác (1841–1903) jogtudós öccse, Kuncz Ödön (1884–1965) jogász, közgazdász és Kuncz Aladár (1885–1931) író, lapszerkesztő nagybátyja – a pesti piarista gimnázium elvégzése után jogi tanulmányokat a pesti Királyi Magyar Tudományegyetem jogi fakultásán folytatott, és ugyanott szerzett jogász doktori oklevelet (Moór, 1934). Tanulmányai befejezése után a kincstári jogügyi igazgatóságnál dolgozott, majd ezt követően bírósági szolgálatba lépett. 1871 és 1895 között Budapesten jelentős hírnévnek örvendő ügyvédi irodát működtetett. Közel három évtizeden keresztül volt Spanyolország tiszteletbeli budapesti konzulja, s e működéséért az Izabella-rend csillagos középkeresztjével tüntették ki. E mellett számos korabeli nagyvállalat jogtanácsosaként, illetve igazgatósági tagjaként tevékenykedett. Említésre érdemes, hogy többek között a Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút igazgató-elnöke, a Magyar Országos Központi Takarékpénztár és a kőbányai Első Magyar Részvény-serfőzde elnöke (1895– 1926) volt. Tagja volt továbbá az Ügyvédvizsgáló Bizottságnak és több mint fél évszázadon át a székesfőváros törvényhatósági bizottságának.

Moór Gyula – a két világháború közötti korszak emblematikus jogtudósa – szerint Kunz a dualizmus kori Magyarország „egyik legkitűnőbb jogásza” és „hírneves ügyvédje” volt, aki előszeretettel publikált társadalomelméleti és jogbölcseleti tárgyú műveket. Utóbbi teljesítményére tekintettel a hazai tudós testület 1903. május 8-án levelező tagjainak sorába választotta (Finkey, 1908, 439–442.; Moór, 1934; Szabó, 1955, 335–336.; Szabadfalvi, 2011, 139–144.). Moór jellemzése szerint Kunz kiváló szellemi képességekkel megáldott személyiség volt, aki mérnök édesapjától szigorúan egzakt gondolkodást örökölt: „Kunz Jenő egész életében megvetette a retorikát, olyan vérbeli jogász volt, akinek szellemi alkata nem az érzelmi elemek meleg színeiből, hanem a hideg logikából, a világos és szabatos gondolkozásból merítette legjellegzetesebb vonásait.” (Moór, 1934, 2.)

Kunz fontos láncszemet képez a hazai jogpozitivizmus és az elmúlt századfordulót követő évtized végén megjelenő neokantiánus jogfilozófiai gondolkodás között. Számos kisebb jelentőségű írásán kívül három társadalom- és jogbölcseleti tárgyú, monografikus jellegű munkája érdemel említést. Élete fő művének tekintett A munka című 1901-ben közzétett társadalombölcseleti tárgyú monográfiájában önálló elméleti rendszer kifejtésére tett kísérletet. Művében bemutatja a társadalmi hatalom szerkezetét és működését, a társadalomban érvényesülő versenyt, a társadalmi „összeműködést”, a különböző társadalmi szervezetek működését és szabályaik érvényesülését, különös tekintettel a jogi normára (Kunz, 1901). A mű zárófejezete kifejezetten a jog mint viselkedési szabály kérdésével foglalkozik, mely az emberi munkavégzés „egyik nagy terméke”, és a „társadalom nélkülözhetetlen munkaeszközeként” funkcionál. A jog ebben az értelmezésben a társadalomban meghatározó tiszta „hatalmi szervezetek” és a magas erkölcsi fejlettséget feltételező „szabad szervezetek” közötti kompromisszum eredményeként alkotott viselkedési normaként jelenik meg, mely az önkényes hatalmat korlátozza és az anarchiával fenyegető szabadságot szabályozza. A jog mint a „külsőleg helyes” és egyben „szabályszerű” viselkedés intézménye egyaránt kényszerítő erővel lép fel a társadalom „meghódolt tagjai” és azok uraival szemben. A joguralom ekképp való interpretálása a századforduló táján gyakori jelenség volt. E megállapításon túl Somló Bódog mint egykori recenzens a könyv érdemeként emeli ki, hogy a szerző szerint a jog úgy keletkezésében, mint érvényesülésében az erkölcsre „szorul”.

A kifejezetten jogbölcseleti tárgyú műveiben a jogfilozófia két megkerülhetetlen kérdésével, a jog fogalmi definiálásával (jogi alaptan) és a helyes jog (jogi értéktan) meghatározásával foglalkozik. Az 1908-ban megjelent A jog című kismonográfiájában teszi beható elemzés tárgyává a „legelső jogászi alapfogalmat”. (Kunz, 1908) A jog „mivoltának” megismerésére – Pulszky Ágost fő műve (Pulszky, 1885) és Somló Bódog „jogi alaptana” (Somló, 1917) közötti időszak három évtizedében – tett próbálkozások közül az egyik legjelentősebb vállalkozás fűződik Kunz nevéhez a hazai jogirodalomban. A feledés homályába merült értekezésben a szerző Ernst Rudolf Bierling, Karl Bergbohm, Rudolf von Jhering, Rudolf Stammler írásaira hivatkozva veszi górcső alá a jog fogalmi definiálásának problémáját. A névsorból kitűnik, hogy alapvetően a német fogalmi jogtudomány (Begriffsjurisprudenz) klasszikusaira támaszkodik, de letagadhatatlan a stammleri jogfogalom hatása, illetve találkozhatunk például a neohegeliánus Joseph Kohler gondolataira való utalással is. Kunz megfogalmazása szerint a legközvetlenebb tapasztalat szerint a jog „kötelező és kényszerítő… cselekvési, viselkedési parancs.” (Kunz, 1908, 7.) A jog kapcsán megfogalmazódó első benyomás nagyon általános definícióhoz vezet, hiszen ez a meghatározás más cselekvési parancsokra is ráillik, így az etikai, a vallási normákra, a babona, a közvélemény, a szokás, a közerkölcs előírásaira, a hatalmaskodó vagy éppen a fegyveres útonálló parancsára. A neokantiánus vizsgálódásban előszeretettel használt módon hasonlítja össze a jogi és – a már említett – egyéb normatípusokat, azzal a céllal, hogy végső soron a jogról minél hitelesebb, pontosabb fogalmat alkothasson. A jogot minden mástól megkülönböztető tulajdonságainak feltárásában legrészletesebben az „autonóm ethikai paranccsal” mint az „önmagában helyesről való meggyőződéssel”, majd a cselekvő felett álló autoritás diktálta dogmaszerű paranccsal, a „heteronom ethikai paranccsal”, továbbá a jog számára elsőrendű kihívást jelentő igazságossággal hasonlítja össze.

Kunz a jogot egyrészt a hatalom, másrészt az erkölcs dimenziójában próbálja meghatározni. Kiindulópontként megállapítja, hogy „a jogi parancs alapja és irányítója a jogalkotó saját ethikai parancsa.” (Kunz, 1908, 40.) Ezt nevezi a jog „belső kellékének”, melyben megfogalmazódik a parancs belső volta, az az „összhangzása a jogalkotó hatalom lelkületét átható autonóm vagy heteronom ethikai paranccsal.” (Kunz, 1908, 44.) A jogi parancs megkülönböztető sajátosságai közül a parancs „külső” kellékeként említi az „erőhatalmi kényszert”, vagy másképpen fizikai kényszert, mely „megfenyegetés mechanikus kényszerrel, vagy ily úton végrehajtandó büntetésekkel, illetve a mechanikai kényszer tényleges foganatba vétele.” (Kunz, 1908, 44.). E két konstitutív elem együttese adja a jog valódi énjét, melyben a tisztán morális és kényszerhatalmi szempontok egyaránt jelen vannak. Mindazonáltal a jogi pozitivizmus álláspontját elfogadva a jogot a kényszerítő hatalomtól származtatja – hiszen „nincs jog önmagában, kényszer-hatalommal rendelkező emberi akarat és cselekvés nélkül” (Kunz, 1908, 42.) –, és élesen

 

 

szembehelyezkedik mindenfajta természetjogi és észjogi felfogással. A jogban rejlő hatalmi elemet hangsúlyozza, amikor a jog mögött „egy kényszer-erőt szolgáltató uralmi köteléket” lát. Ez által sikerül a jogot a konvencionális szabályoktól, továbbá a vallási és különösen az erkölcsi parancsoktól elhatárolnia. A jog és erkölcs között fennálló legalapvetőbb különbséget a jog hatalmi-kényszerítő jellegéből vezeti le. Kunz aprólékos elemzése szerint a jog sokkal nehézkesebb, tehetetlenebb, „tompábblátású”, korlátoltabb téren érvényesülő és durvább eszközökkel dolgozó szabály, mint az erkölcs. Könyve utolsó oldalán fogalmazza meg a jog „főerényét”: „Mind amellett nagyszerű társadalmi intézmény a jog, melyet a kultúrának szellemi és erkölcsi erői évezredes munka árán nagy tökélyre vittek. A jog nem orvosolhatja a társadalom minden baját; erre még az ethikai parancs sem képes… Mindenesetre főerénye a jognak, hogy hasonló a chirurgus késéhez, mely ha ügyes kéz vezeti, akkor is segít, mikor a többi társadalmi gyógyszerek hatálytalanok maradtak.” (Kunz, 1908, 74.)

Akadémiai székfoglaló értekezését a korabeli jogbölcseleti irodalmat foglalkoztató másik alapkérdés elemzésének, a jog helyességének szenteli. Az igazságos jog című 1904-ben megjelent terjedelmes írásában (Kunz, 1904) a századfordulón Stammler által exponált problémát veszi vizsgálat alá, amit később A jog című könyvében még több vonatkozásban egészített ki. Kiindulópontként megállapítja, hogy a modern megközelítések szakítanak a természet- és észjogi előzményekkel. Álláspontja szerint a jog „természetét” a tételes jog vizsgálatával lehet elérni – ennyiben igazolt lehet Kunz jogkoncepcióját a „modern tételes jogbölcsészeti iskolához” sorolni –, azonban „a tételes jog megbírálható, a joggal szemben bizonyos követelések támaszthatók, »értéke vagy értéktelensége« felett ítélkezhetünk.” Ez a nézet feltételezi, hogy „vannak felsőbb rendű szabályok, melyek a jog minősége fölött való bíráskodást irányítják, a jogot igazságossá vagy nem igazságossá teszik, tehát a jognak mintegy jogát képezik.” (Kunz, 1904, 8–9.) A jog számára – szemben a 20. század elején többek (például: Somló, Moór) által favorizált erkölcsi helyesség gondolatával – az igazságosság klasszikusnak nevezhető mércéjét fogalmazza meg: „Mikor… igazságosnak mondjuk a jogot, azt állítjuk róla, hogy felfogásunk szerint helyes, vagyis olyan aminőnek lennie kell; hogy az lényének, hivatásának megfelelő, vagyis hogy helyes: miként az igaz, az értelmi felfogásnak helyes eredményét; a szép, az aesthetikailag helyest; a jó, mint a cselekvés jelzője, az ethikailag helyest fejezi ki.” (Kunz, 1908, 39.) Éppen ezért szabatosabbnak tartja, ha nem helyes jogról, hanem igazságos jogról beszélünk.1

Példák gazdag sorával mutatja be, hogy a jogalkotás során mely alkotóelemek – de nevezhetjük a joggal szemben támasztott követelményeknek is – elégítik ki az igazságos jog összetett fogalmának kritériumait. A jogalkotás három tényezőjeként említi a „logikai [ismereti] követelményeket”, az „emberi kedély érzelmi követeléseit” és az „állam és a társadalom érdekköveteléseit” vagy más néven „közköveteléseket” (Kunz, 1908, 12.). Az igazságosság lényege ezen jogi alkotóelemek hibátlanságában és az egymás közötti helyes hierarchiában áll. A hibátlanság annyit jelent, hogy a jogban benne foglalt ismereti elemek logikailag helyesek, és ne tévesek legyenek, továbbá a benne rejlő érzelmi elvárások az általános emberi együttérzésnek, a humanizmusnak megfeleljenek, végül a benne kifejezésre jutó közérdek valóban a társadalom igazi érdekének követelményeit fejezze ki. Az alárendelődés tekintetében az igazságosság feltétele, hogy az alkotóelemek egymással szemben helyes viszonyban álljanak. Kunz szerint az ismereti elemeknek az érzelmi elemek és a közérdek alá, az érzelmi elemeknek pedig a közérdek alá kell rendelődniük. Mindez azt jelenti, hogy az ismereti és érzelmi elemek csak akkor érvényesülhetnek a jogban, ha a harmadik alkotóelem, a közérdek megengedi, vagyis az előbbieket magába fogadja. A jog igazságosságának végső mértéke a közérdek, melyet egyenlőnek tekint a jó összeműködés, vagyis a társadalmi munka érdekeivel, minthogy szerinte a „munka az emberi létnek legközvetlenebb föltételét képezi.” (Kunz, 1908, 40.) Az igazságos jognak így elsősorban a társadalmi munka érdekeit kell szolgálnia, s csupán ennek hiányában az „általános emberi együttérzés helyes érzelmeit”, és csak legvégül – ha mindezt kielégítette – „a jogilag feldolgozandó eset helyes logikai követelményeit”. (Kunz, 1908, 44.)

Összességében megállapítható, hogy Stammlerhez hasonlóan Kunz is „objektívnek” gondolt kritériumokkal próbálta meg beazonosítani a jog helyességének (igazságosság) mércéjét. Rá is igaz – bár ennek explicit kifejtését nem adta –, hogy a helyes (ideális, igazságos) jog értelmét egy ideális társadalmi rend megvalósításában látta. Ezért nevezhetjük e téren Kunz Jenőt – lényegében Somló Bódogot megelőzően – Stammler tanai legelső hazai közvetítőjének, illetve nézetei alkotó magyar interpretálójának.2
 



Kulcsszavak: Kunz Jenő, MTA, jogbölcselet, neokantiánus, igazságos jog
 


 

IRODALOM

Finkey Ferenc (1908): A tételes jog alapelvei és vezéreszméi: Bevezetés és a jogbölcsészet kifejlődésének története. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 439–442.

Kunz Jenő (1901): A munka. Tanulmány. Kilián, Budapest
Kunz Jenő (1904): Az igazságos jog. (Székfoglaló értekezés). Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Kunz Jenő (1908): A jog. Athenaeum, Budapest

Moór Gyula (1934): Kunz Jenő l. tag emlékezete. (A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek XXII. köt. 4. sz.) Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Pulszky Ágost (1885): A jog és állambölcsészet alaptanai. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest

Somló Bódog (1917): Juristische Grundlehre. Verlag von Felix Meiner, Leipzig

Szabadfalvi József (2011): A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei: Werbőczy Istvántól Somló Bódogig. Gondolat, Budapest, 139–144.

Szabó Imre (1955): A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Akadémiai, Budapest, 335–336.
 


 

LÁBJEGYZETEK

1 Érdemes utalni egy lábjegyzetben olvasható megjegyzésre, melyben Stammler két évvel korábban, 1902-ben megjelent Die Lehre von dem richtigen Recht (A helyes jog tana) című vaskos monográfiája fogalomhasználatát kommentálja: „Ő ugyan rendszerint a »helyes jogról« beszél, de nyilván azt a jogot érti, melyet igazságosnak is nevezhetünk.” (Kunz, 1904, 9.) <

2 Említésre érdemes, hogy Moór tudomása szerint élete végén Pénz című értekezésének kéziratán munkálkodott, melyet időközben bekövetkezett halála miatt már nem tudott befejezni (Moór, 1934, 3.). <