Kunz Jenő, eredetileg Kuncz Jenő (Temesvár, 1844.
október 29. – Budapest, 1926. szeptember 25.) – Kuncz Ignác
(1841–1903) jogtudós öccse, Kuncz Ödön (1884–1965) jogász,
közgazdász és Kuncz Aladár (1885–1931) író, lapszerkesztő nagybátyja
– a pesti piarista gimnázium elvégzése után jogi tanulmányokat a
pesti Királyi Magyar Tudományegyetem jogi fakultásán folytatott, és
ugyanott szerzett jogász doktori oklevelet (Moór, 1934). Tanulmányai
befejezése után a kincstári jogügyi igazgatóságnál dolgozott, majd
ezt követően bírósági szolgálatba lépett. 1871 és 1895 között
Budapesten jelentős hírnévnek örvendő ügyvédi irodát működtetett.
Közel három évtizeden keresztül volt Spanyolország tiszteletbeli
budapesti konzulja, s e működéséért az Izabella-rend csillagos
középkeresztjével tüntették ki. E mellett számos korabeli
nagyvállalat jogtanácsosaként, illetve igazgatósági tagjaként
tevékenykedett. Említésre érdemes, hogy többek között a
Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút igazgató-elnöke, a Magyar Országos
Központi Takarékpénztár és a kőbányai Első Magyar Részvény-serfőzde
elnöke (1895– 1926) volt. Tagja volt továbbá az Ügyvédvizsgáló
Bizottságnak és több mint fél évszázadon át a székesfőváros
törvényhatósági bizottságának.
Moór Gyula – a két világháború közötti korszak
emblematikus jogtudósa – szerint Kunz a dualizmus kori Magyarország
„egyik legkitűnőbb jogásza” és „hírneves ügyvédje” volt, aki
előszeretettel publikált társadalomelméleti és jogbölcseleti tárgyú
műveket. Utóbbi teljesítményére tekintettel a hazai tudós testület
1903. május 8-án levelező tagjainak sorába választotta (Finkey,
1908, 439–442.; Moór, 1934; Szabó, 1955, 335–336.; Szabadfalvi,
2011, 139–144.). Moór jellemzése szerint Kunz kiváló szellemi
képességekkel megáldott személyiség volt, aki mérnök édesapjától
szigorúan egzakt gondolkodást örökölt: „Kunz Jenő egész életében
megvetette a retorikát, olyan vérbeli jogász volt, akinek szellemi
alkata nem az érzelmi elemek meleg színeiből, hanem a hideg
logikából, a világos és szabatos gondolkozásból merítette
legjellegzetesebb vonásait.” (Moór, 1934, 2.)
Kunz fontos láncszemet képez a hazai
jogpozitivizmus és az elmúlt századfordulót követő évtized végén
megjelenő neokantiánus jogfilozófiai gondolkodás között. Számos
kisebb jelentőségű írásán kívül három társadalom- és jogbölcseleti
tárgyú, monografikus jellegű munkája érdemel említést. Élete fő
művének tekintett A munka című 1901-ben közzétett
társadalombölcseleti tárgyú monográfiájában önálló elméleti rendszer
kifejtésére tett kísérletet. Művében bemutatja a társadalmi hatalom
szerkezetét és működését, a társadalomban érvényesülő versenyt, a
társadalmi „összeműködést”, a különböző társadalmi szervezetek
működését és szabályaik érvényesülését, különös tekintettel a jogi
normára (Kunz, 1901). A mű zárófejezete kifejezetten a jog mint
viselkedési szabály kérdésével foglalkozik, mely az emberi
munkavégzés „egyik nagy terméke”, és a „társadalom nélkülözhetetlen
munkaeszközeként” funkcionál. A jog ebben az értelmezésben a
társadalomban meghatározó tiszta „hatalmi szervezetek” és a magas
erkölcsi fejlettséget feltételező „szabad szervezetek” közötti
kompromisszum eredményeként alkotott viselkedési normaként jelenik
meg, mely az önkényes hatalmat korlátozza és az anarchiával
fenyegető szabadságot szabályozza. A jog mint a „külsőleg helyes” és
egyben „szabályszerű” viselkedés intézménye egyaránt kényszerítő
erővel lép fel a társadalom „meghódolt tagjai” és azok uraival
szemben. A joguralom ekképp való interpretálása a századforduló
táján gyakori jelenség volt. E megállapításon túl Somló Bódog mint
egykori recenzens a könyv érdemeként emeli ki, hogy a szerző szerint
a jog úgy keletkezésében, mint érvényesülésében az erkölcsre
„szorul”.
A kifejezetten jogbölcseleti tárgyú műveiben a
jogfilozófia két megkerülhetetlen kérdésével, a jog fogalmi
definiálásával (jogi alaptan) és a helyes jog (jogi értéktan)
meghatározásával foglalkozik. Az 1908-ban megjelent A jog című
kismonográfiájában teszi beható elemzés tárgyává a „legelső jogászi
alapfogalmat”. (Kunz, 1908) A jog „mivoltának” megismerésére –
Pulszky Ágost fő műve (Pulszky, 1885) és Somló Bódog „jogi alaptana”
(Somló, 1917) közötti időszak három évtizedében – tett próbálkozások
közül az egyik legjelentősebb vállalkozás fűződik Kunz nevéhez a
hazai jogirodalomban. A feledés homályába merült értekezésben a
szerző Ernst Rudolf Bierling, Karl Bergbohm, Rudolf von Jhering,
Rudolf Stammler írásaira hivatkozva veszi górcső alá a jog fogalmi
definiálásának problémáját. A névsorból kitűnik, hogy alapvetően a
német fogalmi jogtudomány (Begriffsjurisprudenz) klasszikusaira
támaszkodik, de letagadhatatlan a stammleri jogfogalom hatása,
illetve találkozhatunk például a neohegeliánus Joseph Kohler
gondolataira való utalással is. Kunz megfogalmazása szerint a
legközvetlenebb tapasztalat szerint a jog „kötelező és kényszerítő…
cselekvési, viselkedési parancs.” (Kunz, 1908, 7.) A jog kapcsán
megfogalmazódó első benyomás nagyon általános definícióhoz vezet,
hiszen ez a meghatározás más cselekvési parancsokra is ráillik, így
az etikai, a vallási normákra, a babona, a közvélemény, a szokás, a
közerkölcs előírásaira, a hatalmaskodó vagy éppen a fegyveres
útonálló parancsára. A neokantiánus vizsgálódásban előszeretettel
használt módon hasonlítja össze a jogi és – a már említett – egyéb
normatípusokat, azzal a céllal, hogy végső soron a jogról minél
hitelesebb, pontosabb fogalmat alkothasson. A jogot minden mástól
megkülönböztető tulajdonságainak feltárásában legrészletesebben az
„autonóm ethikai paranccsal” mint az „önmagában helyesről való
meggyőződéssel”, majd a cselekvő felett álló autoritás diktálta
dogmaszerű paranccsal, a „heteronom ethikai paranccsal”, továbbá a
jog számára elsőrendű kihívást jelentő igazságossággal hasonlítja
össze.
Kunz a jogot egyrészt a hatalom, másrészt az
erkölcs dimenziójában próbálja meghatározni. Kiindulópontként
megállapítja, hogy „a jogi parancs alapja és irányítója a jogalkotó
saját ethikai parancsa.” (Kunz, 1908, 40.) Ezt nevezi a jog „belső
kellékének”, melyben megfogalmazódik a parancs belső volta, az az
„összhangzása a jogalkotó hatalom lelkületét átható autonóm vagy
heteronom ethikai paranccsal.” (Kunz, 1908, 44.) A jogi parancs
megkülönböztető sajátosságai közül a parancs „külső” kellékeként
említi az „erőhatalmi kényszert”, vagy másképpen fizikai kényszert,
mely „megfenyegetés mechanikus kényszerrel, vagy ily úton
végrehajtandó büntetésekkel, illetve a mechanikai kényszer tényleges
foganatba vétele.” (Kunz, 1908, 44.). E két konstitutív elem
együttese adja a jog valódi énjét, melyben a tisztán morális és
kényszerhatalmi szempontok egyaránt jelen vannak. Mindazonáltal a
jogi pozitivizmus álláspontját elfogadva a jogot a kényszerítő
hatalomtól származtatja – hiszen „nincs jog önmagában,
kényszer-hatalommal rendelkező emberi akarat és cselekvés nélkül”
(Kunz, 1908, 42.) –, és élesen |
|
szembehelyezkedik mindenfajta természetjogi és
észjogi felfogással. A jogban rejlő hatalmi elemet hangsúlyozza,
amikor a jog mögött „egy kényszer-erőt szolgáltató uralmi köteléket”
lát. Ez által sikerül a jogot a konvencionális szabályoktól, továbbá
a vallási és különösen az erkölcsi parancsoktól elhatárolnia. A jog
és erkölcs között fennálló legalapvetőbb különbséget a jog
hatalmi-kényszerítő jellegéből vezeti le. Kunz aprólékos elemzése
szerint a jog sokkal nehézkesebb, tehetetlenebb, „tompábblátású”,
korlátoltabb téren érvényesülő és durvább eszközökkel dolgozó
szabály, mint az erkölcs. Könyve utolsó oldalán fogalmazza meg a jog
„főerényét”: „Mind amellett nagyszerű társadalmi intézmény a jog,
melyet a kultúrának szellemi és erkölcsi erői évezredes munka árán
nagy tökélyre vittek. A jog nem orvosolhatja a társadalom minden
baját; erre még az ethikai parancs sem képes… Mindenesetre főerénye
a jognak, hogy hasonló a chirurgus késéhez, mely ha ügyes kéz
vezeti, akkor is segít, mikor a többi társadalmi gyógyszerek
hatálytalanok maradtak.” (Kunz, 1908, 74.)
Akadémiai székfoglaló értekezését a korabeli
jogbölcseleti irodalmat foglalkoztató másik alapkérdés elemzésének,
a jog helyességének szenteli. Az igazságos jog című 1904-ben
megjelent terjedelmes írásában (Kunz, 1904) a századfordulón
Stammler által exponált problémát veszi vizsgálat alá, amit később A
jog című könyvében még több vonatkozásban egészített ki.
Kiindulópontként megállapítja, hogy a modern megközelítések
szakítanak a természet- és észjogi előzményekkel. Álláspontja
szerint a jog „természetét” a tételes jog vizsgálatával lehet elérni
– ennyiben igazolt lehet Kunz jogkoncepcióját a „modern tételes
jogbölcsészeti iskolához” sorolni –, azonban „a tételes jog
megbírálható, a joggal szemben bizonyos követelések támaszthatók,
»értéke vagy értéktelensége« felett ítélkezhetünk.” Ez a nézet
feltételezi, hogy „vannak felsőbb rendű szabályok, melyek a jog
minősége fölött való bíráskodást irányítják, a jogot igazságossá
vagy nem igazságossá teszik, tehát a jognak mintegy jogát képezik.”
(Kunz, 1904, 8–9.) A jog számára – szemben a 20. század elején
többek (például: Somló, Moór) által favorizált erkölcsi helyesség
gondolatával – az igazságosság klasszikusnak nevezhető mércéjét
fogalmazza meg: „Mikor… igazságosnak mondjuk a jogot, azt állítjuk
róla, hogy felfogásunk szerint helyes, vagyis olyan aminőnek lennie
kell; hogy az lényének, hivatásának megfelelő, vagyis hogy helyes:
miként az igaz, az értelmi felfogásnak helyes eredményét; a szép, az
aesthetikailag helyest; a jó, mint a cselekvés jelzője, az
ethikailag helyest fejezi ki.” (Kunz, 1908, 39.) Éppen ezért
szabatosabbnak tartja, ha nem helyes jogról, hanem igazságos jogról
beszélünk.1
Példák gazdag sorával mutatja be, hogy a
jogalkotás során mely alkotóelemek – de nevezhetjük a joggal szemben
támasztott követelményeknek is – elégítik ki az igazságos jog
összetett fogalmának kritériumait. A jogalkotás három tényezőjeként
említi a „logikai [ismereti] követelményeket”, az „emberi kedély
érzelmi követeléseit” és az „állam és a társadalom
érdekköveteléseit” vagy más néven „közköveteléseket” (Kunz, 1908,
12.). Az igazságosság lényege ezen jogi alkotóelemek hibátlanságában
és az egymás közötti helyes hierarchiában áll. A hibátlanság annyit
jelent, hogy a jogban benne foglalt ismereti elemek logikailag
helyesek, és ne tévesek legyenek, továbbá a benne rejlő érzelmi
elvárások az általános emberi együttérzésnek, a humanizmusnak
megfeleljenek, végül a benne kifejezésre jutó közérdek valóban a
társadalom igazi érdekének követelményeit fejezze ki. Az
alárendelődés tekintetében az igazságosság feltétele, hogy az
alkotóelemek egymással szemben helyes viszonyban álljanak. Kunz
szerint az ismereti elemeknek az érzelmi elemek és a közérdek alá,
az érzelmi elemeknek pedig a közérdek alá kell rendelődniük. Mindez
azt jelenti, hogy az ismereti és érzelmi elemek csak akkor
érvényesülhetnek a jogban, ha a harmadik alkotóelem, a közérdek
megengedi, vagyis az előbbieket magába fogadja. A jog
igazságosságának végső mértéke a közérdek, melyet egyenlőnek tekint
a jó összeműködés, vagyis a társadalmi munka érdekeivel, minthogy
szerinte a „munka az emberi létnek legközvetlenebb föltételét
képezi.” (Kunz, 1908, 40.) Az igazságos jognak így elsősorban a
társadalmi munka érdekeit kell szolgálnia, s csupán ennek hiányában
az „általános emberi együttérzés helyes érzelmeit”, és csak legvégül
– ha mindezt kielégítette – „a jogilag feldolgozandó eset helyes
logikai követelményeit”. (Kunz, 1908, 44.)
Összességében megállapítható, hogy Stammlerhez
hasonlóan Kunz is „objektívnek” gondolt kritériumokkal próbálta meg
beazonosítani a jog helyességének (igazságosság) mércéjét. Rá is
igaz – bár ennek explicit kifejtését nem adta –, hogy a helyes
(ideális, igazságos) jog értelmét egy ideális társadalmi rend
megvalósításában látta. Ezért nevezhetjük e téren Kunz Jenőt –
lényegében Somló Bódogot megelőzően – Stammler tanai legelső hazai
közvetítőjének, illetve nézetei alkotó magyar interpretálójának.2
Kulcsszavak: Kunz Jenő, MTA, jogbölcselet, neokantiánus,
igazságos jog
IRODALOM
Finkey Ferenc (1908): A tételes jog
alapelvei és vezéreszméi: Bevezetés és a jogbölcsészet
kifejlődésének története. Grill Károly Könyvkiadóvállalata,
Budapest, 439–442.
Kunz Jenő (1901): A munka. Tanulmány.
Kilián, Budapest
Kunz Jenő (1904): Az igazságos jog. (Székfoglaló értekezés). Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest
Kunz Jenő (1908): A jog. Athenaeum,
Budapest
Moór Gyula (1934): Kunz Jenő l. tag
emlékezete. (A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött
tartott emlékbeszédek XXII. köt. 4. sz.) Magyar Tudományos Akadémia,
Budapest
Pulszky Ágost (1885): A jog és
állambölcsészet alaptanai. Eggenberger-féle Könyvkereskedés,
Budapest
Somló Bódog (1917): Juristische
Grundlehre. Verlag von Felix Meiner, Leipzig
Szabadfalvi József (2011): A magyar
jogbölcseleti gondolkodás kezdetei: Werbőczy Istvántól Somló
Bódogig. Gondolat, Budapest, 139–144.
Szabó Imre (1955): A burzsoá állam- és
jogbölcselet Magyarországon. Akadémiai, Budapest, 335–336.
LÁBJEGYZETEK
1 Érdemes utalni egy
lábjegyzetben olvasható megjegyzésre, melyben Stammler két évvel
korábban, 1902-ben megjelent Die Lehre von dem richtigen Recht (A
helyes jog tana) című vaskos monográfiája fogalomhasználatát
kommentálja: „Ő ugyan rendszerint a »helyes jogról« beszél, de
nyilván azt a jogot érti, melyet igazságosnak is nevezhetünk.”
(Kunz, 1904, 9.)
<
2 Említésre érdemes,
hogy Moór tudomása szerint élete végén Pénz című értekezésének
kéziratán munkálkodott, melyet időközben bekövetkezett halála miatt
már nem tudott befejezni (Moór, 1934, 3.).
<
|
|