Kedves Olvasóink!

Idén ismét új tagokat választott soraiba a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományban – korábbi szokásunkhoz híven – most is bemutatjuk az MTA új levelező tagjait. Az Akadémia honlapján olvasaható szakmai bemutatást mi néhány személyes kérdéssel egészítettük ki, s bízunk benne, hogy a válaszok a sikeres tudós szakmai életrajzokban nem olvasható arcát is megmutatják.

KOVÁCS ZOLTÁN

fÖLDudományok Osztálya

Egerben született 1960-ban. Az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földrajztudományi Intézetének tudományos tanácsadója, a Szegedi Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. Szűkebb szakterülete a társadalomföldrajz. A városföldrajz és urbanizációkutatás nemzetközileg elismert képviselője. Kutatási eredményeivel hozzájárult a városfejlődés hazai és kelet-közép-európai törvényszerűségeinek feltárásához, számos posztszocialista városi jelenség értelmezéséhez, a hazai városföldrajzi kutatások elméleti és módszertani megújulásához. Behatóan foglalkozott hazánk térszerkezetének 1990 utáni átalakulásával, a népesség térbeli mobilitásának változásával, a kreatív gazdaság települési szokásaival, a politikai véleménynyilvánítás térbeli különbségeivel is. Eddig 337 tudományos közlemény (köztük tizenöt szakkönyv) szerzője. Oktatói tevékenysége hazai és nemzetközi szinten egyaránt kimagasló. A Magyar Földrajzi Társaság alelnöke, két cikluson át az MTA közgyűlési doktor képviselője, az MTA Földtudományok Osztálya Társadalomföldrajzi Tudományos Bizottságának elnöke.

Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

ami erre a pályára vitte?

Nagyjából tízéves lehettem, amikor megfogott a földrajz varázsa. Ez cseppet sem meglepő, hiszen melyik fiatal fiút ne érdekelnék a távoli egzotikus tájak, a felfedezőkről szóló izgalmas történetek, vagy a természet nyújtotta érdekességek. A „földi” kérdések iránti érdeklődés kialakulásában fontos szerepe volt általános iskolai tanáromnak, Kormos Tóni bácsinak, aki Egerben a tanárképző főiskola gyakorló iskolájában a földrajzórákon nemcsak a térképolvasás alapjait sulykolta belénk, de gyakran vetített képeket és mesélt úti élményeiről. Mivel akkoriban földrajzot csak tanári szakpárosításban lehetett tanulni, így érettségi után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem biológia–földrajz szakát választottam. Mindkét szak híres volt a

terepre járásról, sok időt töltöttünk tanulmányaink során, és azon kívül is utazással, hazánk és a környező országok megismerésével. Az erőteljesen természettudományos megalapozás mellett tanulmányaim során egyre inkább a társadalomföldrajz, vagyis a földrajz társadalmi kérdésekkel foglalkozó ága felé fordultam. Szakdolgozatomat is településföldrajzi témában készítettem, s talán jelzésértékű, hogy azóta is városokkal foglalkozom. A végzést követően, 1984-ben kerültem az MTA Földrajztudományi Intézetébe Budapestre, ahova volt tanárom, az intézet későbbi igazgatója, Berényi István csábított. Hogy hívására igent mondtam, s középiskolai tanári oklevéllel a zsebemben felcsaptam főállású kutatónak, máig sem bántam meg, s tulajdonképpen innentől datálható tudományos kutatói pályám kezdete.

Ki volt a mestere?

Tudományos pályafutásomra szakmai és emberi szempontból eddigi három tudós gyakorolta a legnagyobb hatást. Elsőként a már említett Berényi István, aki a pesti váltással első „főnököm” lett, s szakmailag a szociálgeográfia felé irányította figyelmemet. Ez a 80-as évek elején a korábbi ortodox gazdaságföldrajzi gondolkodással való gyökeres szakítást jelentette. Épp idejében jött, hiszen a világgazdasági paradigmaváltás egyben a telephelyekben gondolkodó klasszikus földrajzi szemléletmód halálát is jelentette. Ezt persze akkor (sajnos) nem sokan észlelték. Berényi professzortól az új elméleti-módszertani megközelítések mellett a tudományos korrektség számos fontos törvényét is megtanultam, kezdő kutatóként erre nagy szükség volt, hiszen az egyetemen ilyet akkoriban nem tanítottak. Korban a következő mesteremnek Beluszky Pált tartom. Vele a 90-es évek elejétől állok folyamatos, hol szorosabb, hol lazább munkakapcsolatban. Mindig csodáltam hihetetlen tudását, higgadtságát, amivel a legkényesebb tudományos vitákból is képes derűs eleganciával kijönni. A magyarországi településekkel kapcsolatban tőle tanultam a legtöbbet. Végül Enyedi György az, akire harmadik mesterként gondolok. Sajnos ő már nincs közöttünk. Vele az ezredfordulót követően mélyült el szakmai kapcsolatom, s az ő révén jelent meg napi munkám során a globális lépték, legyen szó személyes tudományos kapcsolatokról, nemzetközi szervezetekről vagy egyszerűen csak látásmódról. Tájékozottsága, világra nyitottsága, s nem utolsósorban zseniális humorérzéke máig példaként lebeg előttem, és segít egy-egy tudományos kihívás vagy éppen napi adminisztrációs probléma megoldásában. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindhármukkal nemcsak szakmai, de baráti kapcsolatokat is ápolhatok, ápolhattam.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

A magányos farkasok kora a globalizáció és az egyre növekvő versenyhelyzet révén a tudományban is lejárt. A geográfiában – tudományterületi sajátosságok miatt – korábban meghatározó volt a magányosan kutató, egy-egy témát felvállaló tudósok szerepe. Ugyanakkor pályám kezdetétől fogva csapatjátékra törekedtem. Erre nem a közös labor vagy orvosi műtő ösztönzött, hanem az a felismerés, hogy a közösen végzett kutatómunka szellemileg inspiráló, alkalmat nyújt utódok kinevelésére, egyben biztosítja a folytonos kontrolt, ami a tudományban sem árt. Magam is ilyen műhelybe csöppentem az egyetem elvégzése után, s a későbbiekben is sokkal jobban éreztem magamat, ha kutatóközösségben tettünk le valamit az asztalra. Ez kezdetben a „vezetett” nyugalmával töltött el, ma már sokkal inkább a „vezető” felelősségét jelenti. Csapataimban, legyen szó projektalapú kutatási vagy éppen oktatási tevékenységről, ma már tanítványaim vannak többségben, akikben maradéktalanul megbízok, és sikereikre roppant büszke vagyok.