A rózsa: egy növény a hagyományok

és jelentések kereszteződésében

Géczi János 2015-ben és 2016-ban megjelent rózsa-monográfiái (A rózsa és jelképei. Fejezetek a 17–18. századból; A rózsa jegye alatt) egy jelentős kulturális hagyomány múltbéli elemeit, jelentésmintázatait tárják fel, a modern Európa kialakulása szempontjából különösen fontos 17–18. századra fókuszálva. A szavak és a dolgok című munkájában Michel Foucault a klasszikus kornak nevezte ezt az időszakot, melynek episztéméje megteremtette azokat a kereteket és alapokat, azt a tudást, ahogyan ma a szubjektumot, az embert és az őt körülvevő természetet látjuk. Világképeknek nevezzük azokat a modelleket, amelyek bölcseleti, tudományos, szépirodalmi prezentációkban vagy akár művészeti formákban kifejezik az adott korra jellemzőnek tekinthető tudáskészletet, s ezen modellek legmegfoghatóbb elemei a szimbólumjelek, köztük a rózsa.

A rózsa azon civilizációs élőlények közé tartozik, ami az európai (mediterrán és kis-ázsiai gyökerekkel rendelkező) kultúra kialakulásának kezdete óta jelen van az emberi környezetben, s mint ilyen, különösen alkalmas rá, hogy az egymásba fonódó hagyományokat, a szakralizáció és profanizáció ellentétes előjelű, gyakran egyszerre jelentkező mozgásait kimutathassa a szerző. Korábbi könyveiben Géczi János az antikvitás, a keresztény középkor és a reneszánsz homogén rózsaképeit tárgyalta, mostani művei e hagyományok széttöredezését, a korábbi jelentések változatos felhasználását mutatják ki. A középkorból a reneszánszba való átmenet során a Máriát és Krisztust (is) jelképező növény teológiai, etikai jelentései fokozatosan medicinális elemekkel és a továbbélő humorálpatológia diskurzusaival dúsultak fel. Így válhatott egyre inkább érvényes magyarázó paradigmává a rózsaképek befogadásában a természettudományos megközelítés, miközben a díszkertek megjelenésével a reprezentáció kontextusa is belépett a jelentésmezőbe – valahol itt kezdődik Géczi János 17–18. századról szóló rózsatörténete, mely fejezetekre osztva tárgyalja a kérdés különböző aspektusait. A következő bekezdésekben ennek a monográfiának a gondolatmenetét ismertetem, ezt követi a másik, terjedelmében kisebb könyv (A rózsa jegye alatt) bemutatása, mely 18–20. századi irodalmi példák segítségével mutatja be a növény előfordulási helyeit és kulturális hagyományokhoz való kapcsolódási módjait, transzformációit.

A rózsa használatában a civilizációba bekerülő növények mindhárom szerepköre (élelmiszer, medicinális-higiéniai, szakrális-kultikus) kimutatható, egyszerre hat az öt érzékszervünkre, és idézi meg az isteni és emberi világot – univerzális növény tehát, ami nagyon sokféle interpretációt tesz lehetővé. Illata például a paradicsomot idézi fel, de ugyanakkor a levegő frissítésére is szolgál, az organikus szemléletben a lélekre és a testre egyaránt hat. A földi és a szakrális szféra egysége azonban a tárgyalt időszakra már nem volt magától értetődő, a rózsa képe egyre komplexebb jelképrendszerré vált. A barokk díszkertek és az ezekhez kapcsolódó florilegiumok (a kertek állományát bemutató, illusztrált könyvek) jelzik az első fontos változást az újkori Európában, a botanikai szemlélet előtérbe kerülését. A festészetben az emblémák elterjedése az absztrakció egy másik szintjét mutatta meg: szöveg és kép együttese, a valós elemek feltüntetése, az olvasás aktusa értelmezendő tárggyá tette a rózsát. Olyan művek születtek, mint például Cesare Ripa Iconologiája, ami a szimbólumnyelvhez vezető kulcs, egyfajta lexikon vagy szótár volt. A hasonló könyvek egyszerre reflektálhattak a kultúra nyelvén az élettudományok formalizáló, taxonómiai szándékaira, a múltbéli hagyománytól való eltávolodásra, esetleg a kulturális örökség eszméjének korai jelentkezéseként, a hagyomány számbavételét indikálhatták.

További fontos szempont az utolsó nagy kulturális hasadás kontinensünkön, hiszen a reformáció nemcsak Európát szakította ketté. A festészetben ezt például a protestáns, polgári zsánerképek, csendéletek vagy portrék felbukkanása mutatta meg, mely Északnyugat- és Közép-Európára volt jellemző, míg Dél-Európát a katolicizmus és az ugyanilyen festményeket megrendelő arisztokrata háttér dominálta. Ugyanez a dualitás az allegorikus

szerelemábrázolások és a misztikus Mária-utalások képi jeleiben is felfedezhető, utóbbi jelentésmintázat a populáris kultúra kegyeleti-áhítati műfajaiba (szentképek, búcsújárás, rózsafüzér) a korban kezdett átszűrődni.

Az irodalmi hagyomány a következő jelentős, elemzett terület a könyvben, ez a tradíció sajátos módon vegyítette egymással a vizualitást a textussal – ez a kapcsolat több szinten is működött. A képversek iskolai műfaja az első színtere ennek, mely a jezsuita, piarista rendek gyakorlatához köthető, a barokk mesterkedő, tudós költészetével mutat rokonságot monumentalitásában és gyakori képtorlódásaiban. Ennek ellenpontja újra csak a protestantizmus, a maga jelképellenességével, a hit személyes megélésének igényével és a profán, ünnepi rózsaképek tradíciójával. A rózsa emblematikus ereje a korban azt jelentette, hogy önmagában a verbális előfordulás is képfelidéző szerepet töltött be, de gyakran emblémák részeként funkcionált, azaz kép és szöveg együttesében bukkant fel, hasonlóan a képversekhez. A manierizmus Mária és Krisztus mellett az antik-pogány mitologikus utalásokat és isteni ábrázolásokat újra elfogadottá tette, az esztétikai funkció (rózsakoszorú) került így előtérbe. Gyöngyösi István irodalmi és Lippay János kertészeti munkásságában egyaránt felfedezhető a rózsahagyományok keveredése, többcélú felhasználása és a fentebb ismertetett műfajok előfordulása. A 17–18. század kultúrtörténeti fejezeteit a rokokó zárja: a rózsa itt már az élvezet titkos tárgyára, a leskelődés és tilalomszegés kontextusában jelzett örömszerzés pillanatnyi, eltűnő boldogságára utal, jelezve a növény profanizálódásának egyik végpontját.

A második kötet (A rózsa jegye alatt) egyfajta irodalmi arcképcsarnokot nyújt, a 18–20. századi magyar és egyetemes kultúra olyan alkotásait és alkotóit mutatva be, akik valamiképpen a rózsa képéhez, képzetéhez nyúltak újra és újra vissza. A válogatás (Goethe, Vörösmarty, Kazinczy, Babits, Saint-Exupéry, Tolnai Ottó) minden bizonnyal egyszerre tükrözi a szerző preferenciáit, kutatói horizontját, s egyben sajátos kánont is ad a téma szempontjából. Mindegyik szerző más dimenzióját ragadta meg a fellelhető jelentéseknek és jelképeknek, beillesztve azokat saját írói-költői horizontjába. A szövegeket olvasó, értelmező kutató a saját nézőpontjából fejti fel a különböző szálakat, megvalósítva ezzel a gadameri horizont-összeolvadást: a megértésben a múlt társadalmilag-kulturálisan beágyazott jeleit a jelenből visszatekintve interpretálja Géczi, a folyamatban jelen és múlt kölcsönösen meghatározza egymást. Így fedezhetjük fel Goethe Faustjában az örök asszonyihoz vezető rózsautat, Vörösmartynál a természetet szubjektivizáló, a tájat megalkotó romantikus szemléletmódot, vagy Kazinczynál az érzelmességet és a tudós antikizáló hajlamot egyszerre kiszolgáló rózsautalásokat.

A XX. századi szerzők esetében úgy tűnik, központi szerepe lesz a hagyományhoz való kapcsolódásnak, a kérdés problematikussága az előző században még nem merült fel ilyen hangsúlyosan. Babits rózsakertje az Édent és a Paradicsomot megidéző hely, antik és keresztény kontextusban is értelmezhető, ez a kettősség Saint-Exupéry-nél a keresztény–muszlim kultúra egymásra hatásában jelentkezik, hiszen a szeretetkultusz és a misztika mindkét világvallás egyik jellemzője (gondoljunk csak a szúfikra az iszlámban). A kötetet lezáró Tolnai Ottó a posztmodernt (is) megidéző alkotásmódjával a rózsakép egyik lehetséges megújítására kínál példát: a komplex metaforika és a színek központi szerepe új magánmitológiák megteremtésére nyújthat lehetőséget. Géczi a bevezetőben azt írja, hogy a ma embere nem hajlandó választani a kulturális átörökítési módok és jelképrendszerek között, egymás melletti, egymással harcoló létezésüket fogadja el – ez talán lehetőséget nyújt arra, hogy európai mivoltunk civilizációs előfeltételeit, hagyományainkat és gyökereinket újra tudatosítsuk és reflektáljunk rájuk. Ebben nyújthatnak segítséget többek között Géczi rózsa-monográfiái. (Géczi János: A rózsa és jelképei. Fejezetek a 17–18. századból. Budapest: Gondolat, 2015, 239 p.; Géczi János: A rózsa jegye alatt. Universitas Pannica sorozat 33. Budapest: Gondolat 2016, 140 p.)

Somogyvári Lajos
PhD, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Tanárképző Központ