Az előadás kísérlet egy társadalom- és
gazdaságszervezési modell megvitatására, amely képes lenne a
globális világgazdaság fejlődésével és válságával kapcsolatos
kihívásokra választ és megoldást adni. Gondolkodásomat különösen
inspirálta Thomas Piketty A tőke a 21. században című nagy hatású
könyve. A kérdést Piketty a könyv A tőke szabályozása („szociális
állam”) a 21. században fejezetben fejti ki. Mint írja: „Ami valóban
foglalkoztat, hogy megpróbáljak a magam szerény eszközeivel részt
venni abban a vitában, amelynek célja annak a legmegfelelőbb
intézményi, közpolitikai és társadalomszerveződési működési módnak a
kialakítása, amelynek révén igazságos társadalmi rendet hozhatunk
létre.” (Piketty, 2015, 43.)
Piketty elemzésében az 1970-es évek fontos
trendfordulót jelentenek. Mint megjegyzi az utóbbi negyven-ötven
évben „elképesztő változásokat élünk át” (Piketty, 2015, 26.). A
könyvben pontosan az 1970-es évektől bekövetkezett változások
történelmi és stratégiai értékelése az, amit leginkább hiányolok. Az
1970-es évek környékétől nemcsak a vagyon és a jövedelmek változása
alakulásában történt fordulat, hanem olyan minőségi folyamatok
indultak el, amelyek alapvető változásokat hoznak mind a
kapitalizmus, de talán nem túlzás, hogy az emberiség egész fejlődése
szempontjából.
Sokakkal együtt úgy gondolom, hogy „nagy
átalakulásról” (Polányi Károly terminológiája), mégpedig globális
átalakulásról (Leszek Balczerovicz, Anthony Giddens, Peter F.
Drucker és sokan mások) kell beszélni. Ez a társadalmi-gazdasági
formáció valamennyi elemét érinti. Vagyis, a vizsgálatnak ki kell
terjednie a techno-struktúrákra, a társadalmi és gazdasági
szerkezetek alakulására, a társadalmi viszonyok és az intézmények
fejlődésére, azok egymással szemben kialakuló viszonylataira, a
hatalmi struktúráikra, valamint az emberre hiedelmeivel, tudásával,
kultúrájával, magatartási és erkölcsi normáival együtt.
A 21. század társadalmáról és kapitalizmusáról
1. Információs és kommunikációs forradalom – tudásalapú társadalom •
Ma a számítástechnika, az információs és kommunikációs technikák
korát éljük. Ez utóbbiak elterjedését és meghatározóvá válását a
gazdasági struktúrákban az elmúlt harminc-negyven évre tehetjük.
Újabban mind több szó esik az ún. negyedik ipari
forradalomról (a 2016-os davosi fórumnak főtémája volt), amely az
információs és kommunikációs forradalom új szakaszát jelenti. A
negyedik ipari forradalom az alkalmazás forradalma. Az informatika
már nem egyszerű kiszolgálótevékenység, hanem minden iparágra és
tevékenységre kiterjed, olyanokra is, mint a mezőgazdaság, ami
hagyományosan messze áll az informatikától.
Megnő az innováció sebessége, a vívmányok
születésének és terjedésének üteme, ami teljesen új helyzetet teremt
termelésben, értékesítésben, vállalatirányításban. A háromdimenziós
nyomtatástól a biotechnológián át a nanotechnológiáig, a mesterséges
intelligenciától a robotokig új rendszerek és eljárások alakítják át
a mindennapi életet. Fontos része a folyamatnak a kiberfizikai
rendszerek (CPS) elterjedése, például a gépek közötti kommunikáció
(machine-to-machine, M2M), ami hatalmas megtakarításokat tesz
lehetővé. Az új vívmányok és alkalmazások nélkül nincsen
versenyképesség sem a nagy vállalatok, sem a kkv-k szférájában.
Az elmúlt évtizedek technikai forradalmának egyik
meghatározó jellemzője, hogy szorosan együtt jár és kölcsönhatásban
van a tudomány forradalmával. A tudásalapú társadalom a mostani
történelmi fordulat alapvető összetevője. A tudásalapú társadalomban
a tudomány új forradalmi szerepe érinti a társadalomtudományokat is.
A társadalmi és gazdasági folyamatok, különösen az utóbbi
évtizedekben oly mértékben váltak bonyolulttá, hogy azok alapos
tudományos elemzést igényelnek, s gyakran olyan módszerek
alkalmazásával, amelyekre csak a magasan kvalifikált szakértők
képesek. Nemcsak a vállalatok irányítása helyeződik tudományos
alapokra (tudományos termelésszervezési és vállalatirányítási
módszerek – menedzsment és marketing), hanem a közgazdálkodás és a
kormányzás kapcsán is világossá válik: a politika voluntarizmusa, a
felelőtlen és félművelt politikusok egy-egy országnak súlyos károkat
okozhatnak. A professzionális és demokratikus kormányzás
összeegyeztetésének dilemmájára még nem sikerült megoldást találni.
A tudásalapú társadalom a humán- vagy tudástőke
felértékelődését jelenti. Ez alapvető átalakulást jelent mind a
kutatásban, mind az oktatásban. Ma már nem elsősorban információkat
kell oktatni, hanem a rendszerek ismeretét, azt, hogyan találjuk meg
az információt, illetve, hogy meg tudjuk állapítani, az információ
helyes-e?
Mintegy kétszáz év után, nagyjából az 1970-es
évek környékére, az ún. ipari kapitalizmus véget ért, s az ún.
szolgáltató vagy posztindusztriális társadalom kialakulásának
vagyunk tanúi. A posztindusztriális társadalom a mezőgazdaságot
marginalizálta (a GDP-ben a mezőgazdaság aránya néhány százalékra
csökkent), az ipar a nemzeti kibocsátás mintegy 25–30%-ára
redukálódott, miközben a szolgáltatások aránya a GDP 66–75%-ára
kúszott. A tudásalapú és szolgáltató társadalmakban megnő az
immateriális vagyon és tőkék jelentősége. A Google tőkéje nem a
hardware, hanem a software, a szellemi termék. A vállalatok
versenyképessége nem elsősorban a gépi technológiákon, hanem a
tudástőkéjén múlik.
2. A szénhidrogén-alapú gazdaság válsága és vége
• Az ipari kapitalizmus különböző szakaszai különféle
energiaforradalmakhoz kapcsolódtak – gőzgép (szén), robbanómotorok
(olaj) vagy elektromosság –, de megmaradtak a szénhidrogén gazdaság
keretében. Az információs forradalomhoz kétségtelenül az elektromos
energia képezi az átkötést, de mint másodlagos energiának termelése
ez ideig a hagyományos fűtőanyagokra épült.
Az energiaforrásokkal kapcsolatban általában
három fő követelményt fogalmaznak meg. Legyenek olcsók, álljanak
bőségesen és biztonságosan rendelkezésre, s legyenek tiszták (ne
szennyezzék a környezetet). A szénhidrogének sohasem feleltek meg
maradéktalanul ezeknek a követelményeknek, de azokat vagy
negligálták, vagy elfogadható kompromisszumokra volt lehetőség. Az
atomenergiához kezdetben nagy remények fűződtek, de egyik
követelményt sem teljesítette.
Az 1970-es évek energiaválsága demonstrálta, hogy
a három követelmény teljesítése teljes mértékben lehetetlenné válik,
és a kompromisszumos lehetőségek egyre inkább kimerülnek. Véget ért
a relatíve olcsó olaj és földgáz korszaka, a globális felmelegedés
egyre veszélyesebb méreteket ölt, s az ellátásbiztonsági problémák
kiéleződtek. A szénhidrogén-gazdaság mindinkább „eltört”, s
leváltása egyre inkább az emberiség túlélésének a kérdéseként merül
fel.
Az elektronikai forradalom kezdetben nem váltotta
ki új energiaforrások bevonását. Sőt gyakorlatilag további
évtizedekre inkább konzerválta a szénhidrogének szerepét az
energiafogyasztásban (például a számítástechnika vagy az informatika
hatása az olajkitermelés és -felhasználás lehetőségeire és
hatékonyságára).
A negyedik ipari forradalom, ha nem is
közvetlenül, de új energiaforradalommal járhat együtt. Az
energiaforradalom különböző alternatívái (Energy [R]evolution
scenarios) kapcsán a „100%-os fenntartható energia” kínálat felé
történő átmenetről beszélnek. Az véget vetne a CO2-kibocsátásnak,
meghaladottá tenné a nukleáris energiát, és gazdaságtalanná tenné az
olajkutatásokat a sarkköri és mélytengeri régiókban. A szakértők
megosztottak, egyesek fantazmagóriáról beszélnek, mások szerint
(Greenpeace) a gyors átmenetet a tiszta energiákra elsősorban a nagy
energiaügynökségek becsülik alá. Az autóiparban egyre inkább
felismeréssé válik, hogy a versenyképesség alapvető kérdése az
alternatív hajtástechnológiák (elektromos vagy hidrogén) minél
szélesebb alkalmazása. A folyamatot a Volkswagen emissziós botránya
csak katalizálta.
Az elmúlt több mint száz évben energiaforradalom
nem volt. Mégis feltételezhető, van reális esély olyan fordulatra
(hidrogéngazdaság és napenergia), ami esetleg a három követelményt
(olcsóság, bőség és tisztaság) teljesíti, s ami a 21. század
gazdaságát és kapitalizmusát gyökeresen átalakíthatja, s távlatai
nélkül aligha tudunk bármit is mondani a jövő kapitalizmusáról.
3. Globalizáció, globális és regionális
integráció • A globalizáció hosszú és komplex történelmi folyamat.
Nem bocsátkozom vitába történelmi ívével kapcsolatosan, vagyis, hogy
már a Római Birodalom is globális formáció volt-e, vagy csak Amerika
felfedezésétől kelteztethető? Ami véleményem szerint új, az a
globális integráció, s ami a háború utáni évtizedek jelensége.
Hangsúlyozni kell, hogy az integráció önmagában sem új jelenség,
hiszen a nemzetté integrálódás és a nemzeti államok kialakulása
közötti összefüggést aligha lehet tagadni. A globális integrációval
az általános globalizációs folyamat új szakaszát jelezzük, bármilyen
jelzőt is használunk rá (David Held: „contemporary globalisation”).
Korunk globalizációja regionális integrációkkal strukturálódik, a
globális és regionális integráció egymásra rétegződik, egymással
szoros összefüggésben és kölcsönhatásban van, bizonyos
vonatkozásokban egymást ellentételezi.
Magyarország nemzeti termékében – a második
világháború után – a külkereskedelem 20% körül volt. Ez az 1970-es
évekre 40%-ra emelkedett, igaz, a marxi alapon számított bruttó
társadalmi termékben kifejezve. Miután a GDP ennél lényegesen
magasabb volt (a szolgáltatásokat mint improduktív tevékenységeket
nem vették számba), ez az arány a jelzettnél jelentősen kisebb volt.
A rendszerváltás a gazdaság teljes nyitásával járt együtt. Kinyílt a
gazdaság mind intézményi és gazdaságpolitikai, mind szerkezeti
vonatkozásban. A korábbi zárt, bürokratikus és protekcionista
intézményi és szabályozási rendszert nyílt integrációs rendszerek
váltották fel. A magyar külkereskedelem a GDP-nek mintegy 80%-át
teszi ki, több mint 90%-a szabadkereskedelmi keretekben (EU belső
piac és szabadkereskedelmi megállapodások), s teljes mértékben
kitett a globális piaci versenyhatásoknak.
4. Az aranypénzrendszer vége, s a monetarizmus
uralomra jutása • Az arany demonetizálásával az 1970-es évek
pénztörténeti szempontból is fordulópontot, törést képviselnek. Az
arany detronizációja, ami gyakorlatilag az 1930-as években
kezdődött, éppen az 1970-es évekre fejeződött be, amely időszaktól a
globális integráció jelenségét datáljuk. Az arany az 1970-es évektől
kikerült a nemzetközi pénzügyi rendszerből, s helyét végérvényesen
az állami hitelpénzek foglalták el. Az aranyár-mechanizmus helyébe a
monetarizmus lépett. A monetarizmus az elméleti rendszer mellett
intézményi és szabályozási struktúra. Nem más, mint a spontán
aranypiaci mechanizmus helyett az állam szigorú pénzügypolitikája, a
független központi bankkal, a pénzmennyiség szabályozásával, s a
pénzpiaci beavatkozással. Az 1960-as és 1970-es években a
monetarizmus megszületését követően „a korai 1980-as évek rövid
monetarista virágkora után, az árstabilitás pénzellenőrzésen
keresztüli biztosításának kísérletét feladták. Az inflációs
célkövetés az új aranystandard, ami mint »monetáris pillér«
nagyrészt még az Európai Központ Bank politikáját is irányítja.”
(The Economist, 2007, 86.) A monetarizmus a modern piacgazdaság
szerkezetének szerves része, normális működésének alapvető
feltétele.
A pénzügyi rendszerben bekövetkezett változások
mind a pénztőke természetét, szerkezetét és gazdasági jelentőségét
egyaránt befolyásolták. Az aranyalaptól elszakadó hitelpénzek
világában a pénztőke jellege is megváltozik, immateriálissá,
virtuálissá válik. A pénzteremtés nem kizárólag a központi bank
monopóliuma, a folyamatnak a kereskedelmi bankok, befektetési alapok
vagy a TNC-ék (transnational corporations) egyaránt aktív
résztvevői. Ez kibővíti a fiktív pénztőkék teremtését (derivatívák),
s amint a legutóbbi pénzügyi válság bizonyítja, súlyos fenyegetést
jelent az egész tőkés rendszer stabilitására. Annak elemzése nélkül
nehéz releváns előrejelzést adni akár a gazdasági növekedés vagy az
inflációs folyamatok jövőbeli alakulásáról.
Szűkösségi korlátokról
Az ipari társadalmakban többnyire három fő termelési tényezőt
különböztettek meg: a földet, a tőkét és a munkaerőt. A közgazdászok
legfőbb gondja e „szűkös források” hatékony allokációja volt. Az
1970-es évek elején ezeknek az aggodalmaknak a kulminációja vezetett
a „növekedés korlátai” elméletéhez (Meadows et al., 1972). A
növekedés korlátai eredeti feltételezései nem a várt módon
igazolódtak, s az elmúlt évtizedekben sok tekintetben új helyzet
állt elő.
1. Az agrártechnológia látványos fejlődése
alapján a föld mint termelési tényező szűkössége relativizálódott. A
világnépesség jelentős növekedése ellenére is, ami egyre kevésbé
valószínű, a jelenlegi ismereteink szerint a világ élelmiszerrel
való ellátásának hosszabb távon sincsen fizikai akadálya. Az éhezés
eddig is ellátási és elosztási probléma volt, s feltehetően az is
marad.
2. A megújuló vagy alternatív energiaforrások
alapján ez történhet az energia vonatkozásában is. A fizikai
törvények ismeretében nem kizárt, hogy az energia akár közel „szabad
forrássá” válik, aminek természetesen az egész emberiség fejlődése
szempontjából beláthatatlan következményei lennének. A megújuló
energia a gazdasági fejlődés egyik alapvető szűkösségi korlátját
törné át, s teljesen új környezeti helyzetet eredményezne. Marad
persze még számos kritikus nyersanyagforrás (lítium stb.), de a
technikai fejlődés azt mutatja, hogy ezek helyzete is gyorsan
megváltozhat.
3. A tudásalapú társadalom alapján a szűkösség
kérdése is új összefüggésbe helyeződik. A hagyományos tényezőt
jelentő szűkösséggel szemben „…nem ez a helyzet, ha a tudásról
beszélünk. Az információ és a tudás új termelési tényezők.
Korlátlanok, megújíthatók, végtelenül felcserélhetőek és
újrahasznosítható források” (Kahane, 2006, 24.). Még határozottabb
fogalmazásban: „A tényleges, vezérlő forrás, az abszolúte
meghatározó »termelési tényező« ma nem a tőke, se nem a föld és a
munkaerő. A tudás az.” (Drucker, 1994, 6.) A tudás korlátlan, de nem
áll automatikusan rendelkezésre. Függvénye az oktatás és a
szakképzés színvonalának és struktúrájának, s természetesen a
gazdagabb országok ilyen szempontból előnyösebb helyzetben vannak.
4. Az aranypénzrendszerek eltűnése következtében
a pénztőke tekintetében is jelentős szűkösségi korlátok hárultak el.
A hitelpénzekkel a központi bank potenciálisan korlátlan
pénzkibocsátási lehetőséghez jutott. Ezt egyedül az inflációs
veszélyek korlátozzák. A hivatalos kamatlábak a fejlett országokban
az elmúlt évtizedben 2–4% körül voltak, olykor alig haladták meg az
inflációs rátákat (reálkamatok), sőt az utóbbi években a központi
bankok az alapkamat szintjét 0% közelében tartják. Az egyszerű
pénztőkével szemben más a helyzet a minőségi pénzügyi
szolgáltatásokkal, amelyek általában fejlesztési, technológiai és
piacszerzési ismeretekkel és szaktanácsadással kapcsolódnak össze.
Az elmúlt évek növekedési válsága egyértelműen bizonyította, hogy a
növekedés korlátja nem a pénztőke, hanem a jövedelmező befektetések
hiánya volt.
A szűkösség tehát új módon merül fel, bár
korántsem arról van szó, hogy a kérdést hatályon kívül lehetne
helyezni. Más kérdés, hogy az energia és nyersanyagforrások
rendelkezésre állása és az ellátási biztonság jelentőségének
mérséklődése békésebb világ ígéretét jelenti-e. Egyelőre úgy tűnik,
hogy a gazdasági forrásokért folytatott háborúk helyébe a
civilizációk külső és belső harca (Samuel P. Huntington) léphet. Az
sem garantált, hogy ez a harc kevésbé lesz véres és pusztító hatású. |
|
III. „Szociális (vagy jóléti) állam
(vagy piacgazdaság)”
Piketty a „szociális államot” csak felületesen írja le, s maga is
elismeri, hogy javaslatai vitathatóak. Az elméleti keretek nem
tisztázottak, különösen a „szociális” vagy a „jóléti állam”
vonatkozásában, de nem derül ki az sem, mi a véleménye a Lisszaboni
Szerződés elkötelezettségéről a „versenyképes szociális
piacgazdaság” modellje iránt.
A jóléti állam keletkezésének hosszú története
van. Az 1940-es évektől a jóléti állam a nemzeti és a szovjet
szocializmus alternatívájaként fogalmazódik meg. A jóléti állam
bizonyos szolgáltatásokat, főként közszolgáltatásokat, a társadalmi
jólét bizonyos szintjének biztosítását igyekszik garantálni a
társadalom számára. A cél érdekében a nemzeti jövedelem
újraelosztására törekszik, s időnként és helyenként ez drasztikus
mértékű lehet. A jóléti állam a kapitalizmust nem akarja felszámolni
(„élhető kapitalizmus”), éppenséggel olyan reformokat hajt végre,
amelyekkel kiküszöböli durva torzulásait, s azzal stabilizálja. A
jóléti állam gyökerei a keresztény tanításokhoz és a
munkásmozgalomhoz egyaránt visszanyúlnak. A jóléti állam mellett
különböző politikai irányzatok (szociáldemokrácia, konzervatívok és
liberálisok) kötelezték el magukat, ezért a különböző
kormányváltások ellenére a legtöbb országban nagyfokú folytonosságát
mutatott.
A Lisszaboni Szerződésben az EU a „versenyképes
szociális piacgazdaság” mellett tör lándzsát. Az Európa 2020 terv
számos szociális célt tűz ki, de ezek nem mindig állnak össze
koherens programmá. A célok többnyire ajánlások, és megvalósításuk a
tagállamokon múlik.
A szociális piacgazdaság modellje különösen az
1950-es és 1960-as években volt sikeres, s Németországban
hozzájárult a „gazdasági csodához”. A modellt más országokban
(például Hollandia) is alkalmazták. Az 1970-es évektől a szociális
piacgazdaság modellje is válságba került.
A jóléti állam és a szociális piacgazdaság széles
területeken fednek át. Egyaránt elkötelezik magukat a szociális
jogok és védelem, a szociális béke és igazságosság mellett. Sok
területen a különbségek közöttük leginkább a hangsúlyokban vannak,
mint Csaba László megjegyzi: „a két, gyakran szinonimaként használt
kifejezés elemzési-normatív szempontból nemcsak nem fedi egymást,
hanem egymás ellentétei” (Csaba, 2014, 97.). A jóléti állam számára
a prioritást az állami szabályozás, míg a szociális piacgazdaságnak
a piaci mechanizmusok jelentik. Az állam az egyik esetben a piac
szabályozására és korrekciójára törekszik, míg a másik esetben a
beavatkozás a piac normális működését biztosítja. A szociális
piacgazdaság a jólétet az egyén kezdeményezésétől, erőfeszítésétől
az egyéni sokszínűség kibontakoztatásától, végső soron
teljesítményétől várja, míg a jóléti állam az állami paternalizmust
helyezi előtérbe. A szociális partnerség és igazságosság vagy az
újraelosztás eltérő hangsúlyt kapnak. A jóléti állam az erőteljesebb
jövedelemelosztást a szociális igazságosság nevében képviseli,
amelyben a korai munkásmozgalom és marxizmus álláspontja köszön
vissza. A tőkejövedelmek kizsákmányolásból származnak, vagyis a
progresszív jövedelem-újraelosztás vagy a vagyonok megadóztatása
végül is igazságtétel. Az „osztogató-fosztogató” jóléti állam (Liska
Tibor terminológiája) ma is nagyrészt ezt az elvet követi. A jóléti
állammal és a szociális piacgazdasággal Magyarországon is hatalmas
irodalom (Berend T. Iván, Csaba László, Farkas Beáta, Gedeon Péter,
Győrffy Dóra, Erdős Tibor, Halmai Péter, Kádár Béla, Kornai János,
Köllő János, Körösi István, Liska Tibor, Mihályi Péter, Muraközy
László, Simonovits András, Surányi-Unger Tivadar, Szabó Katalin,
Szamuely László, Szentes Tamás stb.) foglalkozik. Ezek értékelésére
nem tudunk kitérni.
Úgy gondolom, fontos lenne tisztázni, mi legyen a
„szociális állam” célja. A teljes társadalmi és gazdasági
egyenlőségre törekvő szovjet „szocializmus” modelljével kapcsolatos
mintegy százéves kísérletek, különösen Kelet-Európában, csúfos
kudarcot vallottak. (Észak-Koreában is csak összeomlásának az
időpontja kérdéses.) Ellene mentek a társadalom és a gazdaság
szerves fejlődésének, s csak véres diktatúrákkal lehetett
fenntartani őket. A modell sok millió ember életébe került, s
nyomorszinten egyenlősített.
Nem tudunk mit kezdeni az Piketty által preferált
„igazságos társadalmi rend” céljával sem. Nyilván viszonylagos,
szubjektív, meghatározhatatlan és nagy valószínűséggel konfrontatív
modell lenne. Kérdéses, mennyiben lehetne olyan demokratikus
konszenzussal létrehozni, amely egyúttal ne ütközne a versenyző és
teljesítményorientált társadalom követelményeivel. Kérdés, mi lenne
az elosztás „igazságos” mértéke, s azt hogyan lehetne meghatározni.
Magam a „szociális állam” olyan modelljével
értenék egyet, amely a társadalom minden tagja számára a tisztes
jólét elérését, „emberléptékű életviszonyok” kialakítását tűzné
célul. Ez természetesen szintén relatív lenne, s nem szakadhatna el
a gazdasági fejlettség realitásaitól. Ezúttal is fennáll s
bizonytalanság veszélye, de olyan normákkal, mint az „alapvető
szükségletek” vagy a létminimumra vonatkozó sztenderdek, pontosítani
lehetne. Olyan célokat kellene kitűzni, mint az egyéni tehetségeket
kibontakoztató oktatás, betegség esetén társadalombiztosítás alapján
a szükséges egészségi ellátáshoz való hozzájutás, a lakhatás vagy a
szellemi és fizikai fejlődés lehetőségeinek biztosítása. Ehhez olyan
feltételek kötődnének (foglalkoztatás, képzés stb.), amelyek alapján
mindezekhez a társadalom túlnyomó többsége teljesítmény alapján
jutna. Ugyanakkor a társadalom meghatározott kisebb (a fejlettséggel
csökkenő) része számára ez csak a kohéziós újraelosztás alapján
lehetne elérhető. Hangsúlyozni szeretném: határozottan nem értek
egyet a garantált minimális jövedelemre vonatkozó ötletekkel.
A kívánatos gazdaság- és társadalomszervezési
modell részletes megvitatása és leírása túlmegy a jelenlegi írás
keretein. A jelenlegi modellek kétségtelenül válságban vannak, s új
„európai szociális modellre” lenne szükség. Különösen sok szó esik a
jóléti állam válságáról, azt túlméretezettnek, pazarlónak és
alacsony hatékonyságúnak tartják. Válsága különösen a globalizáció
kihívásaival szemben éleződött ki, s hasonló a helyzet a szociális
piacgazdaság modelljével is. Egyetértek azokkal a véleményekkel,
miszerint a szociális piacgazdaság jobban megfelel a versenyző és
teljesítményalapú társadalom és gazdaság követelményeinek. „Ehelyütt
elégséges lehet annak ismételt leszögezése, hogy minél
erőteljesebben formálta egy-egy időszak vagy döntéshozó szemléletét
a munkahelyvédelem, a termelés megőrzése és általában a jóléti
állami mentalitáshoz köthető – tévesen keynesianusnak vélt –
szempontrendszer, annál nagyobb (volt és maradt) a valószínűsége a
rendszerhibák kialakulásának. És fordítva, mennél következetesebben
ragaszkodott egy-egy kormányzat a piacgazdaság szellemében ahhoz,
hogy az egyedi érdekeken túlmutató, a közérdeket a versenyhez kötő,
szerkezetváltozást serkentő megoldásokkal éljen, annál valószínűbb,
hogy fenntartható finanszírozási pályán maradt.” (Csaba, 2014, 111.)
Az új társadalom és gazdaságszervezési modell a
megreformált és megjavított jóléti állam és szociális piacgazdaság
elveire egyaránt építhetne. Mint Csaba László megjegyzi: „a
szociális piacgazdaság nem egyszer s mindenkorra adott, merev,
kiforrott modell. A német gyakorlat és a normatíva szembeállítása,
csakúgy, mint más európai szociális modellek reformja arra utal,
hogy tere lehet és tere is van lassú, fokozatos átstrukturálásnak,
úgy, hogy közben a lényegi vonások megőrzése is lehetséges.” (Csaba,
2014, 117.) A környezet és a demokrácia válságára tekintettel az
„eko-szociális” és „demokratikus” jelzőkkel kiegészített lisszaboni
formula szerencsésebb lenne.
IV. Szükség van-e új „felvilágosodásra”?
A felvilágosodás a világhoz való viszonyunkban történelmi
fordulópont volt. Képviselői egyrészt összegezni próbálták a
világról rendelkezésre álló ismereteinket (enciklopédisták),
másrészt igyekeztek azokat az alapvető normákat meghatározni,
amelyek egymáshoz való viszonyainkat, társadalmi és politikai
intézményeinket, erkölcsi elveinket, értékeinket és magatartásunkat
kell hogy irányítsák.
A kérdésre, szükség van-e új felvilágosodásra, a
válasz egyértelműen igen. A globalizációról már könyvtárnyi
tanulmány született, különböző vonatkozásait sokoldalúan
tanulmányozták. Lényegét mégsem értjük pontosan, bizonytalanok
vagyunk, hogy mik lennének a helyes teendők, s nem alakult ki még a
világlátás és értékrend, amely cselekvésünket helyes irányba
orientálná. „A hatalmas és növekvő irodalom ellenére, bizonyos módon
meglepően, a globalizációnak nem csak nincs meggyőző elmélete, de
hiányzik az alapvető jellemzőinek szisztematikus elemzése is.”
(Held, 2005, 1.) Talán fogalmazhatunk úgy, hogy korunk globális
átalakulásának hiányzik még a saját „felvilágosodása”, amely
összegezné a 21. század világának lényegét és a teendőket.
A felvilágosodás nagy eszméi – a szabadság,
egyenlőség, testvériség – ma is érvényesek, de érvényességük mégis
sok tekintetben újraértékelést igényel.
A globalizáció és integráció a szabadság eszméjét
állítja programjának központjába. A politikai és jogi értelemben
elért eredmények, legalábbis a világ fejlettebb részén,
lélegzetelállítóak. Ami az elmúlt évtizedekben történt az emberi
jogok területén, mint például a nők egyenjogúsága, a másság
elismerése, tényleg figyelemre méltó. Gazdasági értelemben a helyzet
sokkal ellentmondásosabb. Az integrációs folyamatok nagyrészt piaci
liberalizáción alapulnak. A vagyon- és jövedelemkoncentrációból
viszont komoly torzulások származnak. Ilyen körülmények között a
szabadság az erősek szabadsága, míg a gyengéknek a szabadság
korlátozottsága.
A kapitalizmus visszaéléseivel szemben erőteljes
civil társadalmi mozgalom van kialakulóban (fogyasztóvédők,
környezetvédők), de a szakszervezetek is keresik a helyüket az új
kihívásokkal szemben. A 21. századi kapitalizmus torzulásaival
szembeni hatékony fellépés sikere feltételezi a demokrácia jelenlegi
válságának megoldását, s új formáinak a megtalálását. A szabadsághoz
a demokráciát is hozzá kell tenni.
Az egyenlőség a felvilágosodás és a francia
forradalom egyik meghatározó elve volt. Később a
szocialista-kommunista mozgalmak programjaik központjába állították,
s a jövő társadalmát ennek az elvnek mentén képzelték el. A
kommunisták számára az egyenlőség már társadalomátalakítási és
-építési céllá vált, s ezt megpróbálták a végletekig vinni. A
társadalom és gazdaság szerves folyamataiba önkényesen és durván
beavatkoztak, amiből a gazdaság és a társadalom leépülése
származott. Politikai rendszerét csak durva elnyomással volt képes
fenntartani, s szükségszerűen vallott kudarcot.
A tudásalapú társadalom kapcsán véleményünk
szerint az egyenlőség kérdését is új módon kell megközelíteni.
Manapság az oktatás vagy a munkavállalás kapcsán divatossá vált
esélyegyenlőségről beszélni. Csakhogy komoly fenntartások vethetők
fel az esélyegyenlőség elvének érvényességével és
érvényesíthetőségével is. Továbbra is téves úton járunk. El kellene
ismerni, hogy nem vagyunk egyenlők, s illúzió erre törekedni.
Nyíltan fel kellene vállalni különbségeinket, s a hangsúlyt az
esélyteremtésre kellene helyezni. Különbözők fizikai és szellemi
képességeink, s tehetségünk. Különbségeink adják a társadalom
sokszínűségét, a különbségeinkben hatalmas erőforrások rejlenek.
Hibás az esélyegyenlőség leegyszerűsített és egyoldalú értelmezése
akkor, amikor a tudásalapú társadalom azt követelné, hogy az
oktatási rendszer éppen a különbségeinkre helyezze a hangsúlyt. A
tehetséggondozással mindenkinek a saját tehetségét kellene
kibontakoztatnia.
A mai oktatási rendszerek és reformok nagy része
eltérő irányban keresi a megoldást, különösen akkor, amikor a
„reformok” nagy része a költségek minimalizálására koncentrál,
holott a kor követelményeinek megfelelő oktatási rendszerek éppen
hogy költségesek lennének. Hasonló a helyzet az egészségügy
reformjával. Az elmúlt évek fejleményei azt bizonyítják, hogy azok
az országok sikeresek, amelyek képesek humántőkéjük fejlesztésére és
ésszerű kihasználására. Tény, hogy az elesettek csak szociális
támogatással tudnak megélni. Ez a társadalomnak potenciálisan kis
töredéke, s a hatékony oktatás, képzés, egészség vagy
szociálpolitika ezek számát képes minimálizálni. Az egyenlőségnek
nincs értelme esélyteremtés nélkül.
Hasonló újraértelmezésre lenne szükség a
testvériség eszméjét illetően. A mai társadalom ezt szolidaritással
valósítja meg. Az elmúlt évtizedekben a jóléti rendszerekkel ennek
kialakultak a nemzeti intézményi-politikai keretei és pénzügyi
forrásai. A szolidaritás a nemzeti államot összetartó fontos elv. Az
elmúlt 10–15 év fontos fejleménye, hogy bár korlátozottan, az EU is
fölvállalja a szolidaritás elvét. Szerződéseiben, programjaiban
megjeleníti a szolidaritást és a kohéziót, s ehhez főként az ún.
strukturális alapokon keresztül már forrásokat is rendel. A
konvergencia nélkül a szolidaritás nem építhető szilárd alapokra.
Magyarország 1990 után a termelékenység tekintetében látványosan
zárkózott fel az EU átlagához (mintegy 40%-ról több mint 70%-ra).
Ezzel elértük, sőt meghaladtuk Görögország szintjét. A jólét
vonatkozásában a felzárkózás sokkal szerényebb volt. Ez különösen
szembeötlő volt a jelenlegi görög válság kapcsán. A 30%-al
csökkentett görög nyugdíj Magyarországon álomnak számít. A havi 360
euró körüli magyar és cseh minimálbér alig több mint fele a válság
után lecsökkentett görög minimálbérnek (684 euró 2014-ben). A
féloldalas konvergencia mellett nehéz elvárni a szolidaritás
érzését. A szolidaritás nemcsak morális érték, a gazdasági és
társadalmi viszonyokban gyökerezik, azok által meghatározott. Európa
jelenlegi „szolidaritási válságát” csak átfogó politikákkal és
szisztematikus építkezéssel tudjuk megoldani. A szolidaritás igénye
globálisan is egyre inkább fölvetődik.
Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a szabadság,
egyenlőség, testvériség örökérvényű eszmék, a globalizáció
időszakában is érvényesek, de másképpen kell őket értelmezni, és
értelmüket újra meg kell találni.
Kulcsszavak: globális átalakulás, integráció, jóléti állam,
szociális piacgazdaság, „új felvilágosodás”
IRODALOM
Balcerovicz, Leszek (1996): Socialism,
Capitalism, Transformation. Oxford University Press
Csaba Iván – Tóth István György (szerk.)
(2005): A jóléti állam politikai gazdaságtana. Tárki. •
WEBCÍM
Csaba László (2014) Európai
közgazdaságtan. Budapest: Akadémiai Kiadó •
WEBCÍM
Drucker, Peter F. (1994) Post-Capitalist
Society. New York: Harper Business
The Economist (2007): What Goes Around.
The Economist. 9 June 2007. 86. •
WEBCÍM
Erhard, Ludwig (1957): Wohlstand für
Alle. Düsseldorf, Econ-Verlag •
WEBCÍM
European Comission (2000): European
Economy. (The EU Economy: 2000 Review. No. 71) •
WEBCÍM
European Commission (2003): Towards a
Knowledge-based Europe. The European Union and the Information
Society. Luxenbourg: : Office for Official Publications of the
European Communities •
WEBCÍM
F. Liska Tibor (2000): A Liska-modell
üzenete. Mozgó Világ. július •
WEBCÍM
Held, David – McGrew, Anthony et al.
(2004) Global Transformations. Cambridge Polity Press
Kahane, Yehuda (2006) Technological
Changes, the Reversal of Age Pyramids and the Future of Retirement
Systems. European Papers on the New Welfare. 4, February
Triest–Milan–Geneva: The Risk Institute
Meadows, Donella – Meadows, Dennis L. –
Randers, Jørgen – Behrens III, William W. (1972) The Limits to
Growth. New York: Universe Books •
WEBCÍM
Piketty, Thomas (2015): A tőke a 21.
században. Budapest: Kossuth Kiadó
Polányi Károly (1997): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és
politikai gyökerei. Budapest: Napvilág Kiadó
Velo, Dario – Velo, Francesco A. (2013):
Social Market Economy and European Monetary Union. Bern: Peter Lang
|
|