Polyáni Tuzson János botanikus
(Szászcsanád, 1870 – Budapest, 1943)

emlékére
 

A titokzatos magyar szerző, Anonymus 1210 táján írt munkájában szerepel a Dentumoger helynév, amit Dontövi Magyarországnak szoktak szabadon lefordítani, illetve értelmezni. Ez a Don torkolatvidékét jelentheti. Anonymus (azaz a P. nevű szerző, akit magisternek neveznek) természetesen még olvashatta, s valószínűleg olvasta is a török hódoltság elején eltűnt Ősmagyar Krónikánkat. Munkájának helyes címalakja Gesta hungarum (Süpek, 1992). Tuzson János, aki Tudományos Akadémiánknak már 1909-től jeles tagja volt, természetesen nem ezt a titokzatosnak tűnő területet akarta megtalálni vagy felderíteni, hanem a növénytani jelenségeket akarta helyben tanulmányozni még 1912-ben lefolytatott kutatóútja során, amely Európa és Ázsia határán, az Ural hegységtől délre, a Meotisz-tótól keletre zajlott le (Tuzson, 1913). Visszatérve kutatóútjáról, amit néhány helybeli társával vitt végbe (Litwinow Szentpétervárról, R. Sztankovits és a herszoni Pacsoszki), idehaza előadást tartott a Természettudományi Társulatban, majd még ugyanabban az évben a kutatóútjáról szóló előadását a fent említett társulat folyóiratában, a Természettudományi Közlönyben tették közzé. 1912-ben lett a Pázmány Péter Egyetem Növényrendszertani Intézetének a vezetője. Egyébként Tuzson János a kolozsvári egyetemen szerzett bölcsészdoktori diplomát, majd a Selmecbányai Erdészeti Akadémia növénytani tanára lett, ezután a budapesti Műegyetem magántanára volt, de már 1907-től szerkesztette a Növénytani Közleményeket is. Ezeket azért volt szükséges jeleznünk, mivel az oroszországi tanulmányútja során tett növénytani és talajtani megfigyeléseket, valamint a saját kutatói útvonalát az említett, 1913-ban megjelent előadásának térképén is rögzítette a folyóirat 691. oldalán. Számunkra most a legfontosabb közülük a füves steppe, a feketeföldi puszták, a nomádok élőhelyei. Kutatói útvonala a Don déli partvidékét is átszegte. Idehaza létrehozta és vezette is 1940-ig a Növénytani és Növényföldrajzi Intézetet.

Van egyébként egy olyan fénykép is a szövegek között, amelyen kazak jurtát és annak lakóit láthatjuk, ezt többen is utánközölték, általában hivatkozás nélkül. Tehát az általuk bejárt területen, a Volgától jóval nyugatabbra, akkor még kazakok is éltek a steppe európai részén.

Tuzson János természetesen nem ismerhette a krónikás, Viterbói Gottfried munkáját, mivel az 1872-ben jelent meg a Georg Heinrich Pertz által szerkesztett Monumenta Germaniae Historica című sorozat XXII. kötetében, amely Magyarországon csak 1877-től volt elérhető. Viterbói Gottfried (1872) Memoria Seculorum seu Liber Memorialis című munkája azért fontos számunkra, mivel annak a 102. oldalán azt írja, hogy a magyarok ősi országa a Meotisznál volt, Európa és Ázsia határán. Éppen ezen a vidéken járt tanulmányúton Tuzson János is.

Viterbói Gottfried történész munkáját a 12. század derekán–végén írta, abban az itáliai városban, Rómától légvonalban kb. 60 km-re északkeletre, ahol akkoriban a pápák székhelye volt, még nem a mai római Lateránban. Személye erről a városról kapta előnevét. Művében csak egy kis bekezdés szól őseinkről. Forrását nem említi meg. Mi magunk Lev Nyikolajevics Gumiljov leningrádi történész – Anna Ahmatova fia – kíséretében, 1957-ben a kazárok és „mellékesen” őseink nyomait kutattuk a Don folyó torkolatvidékén, főleg attól keletre és délkeletre, de hasztalan.

Problematikánkkal összefüggésben lásd még Csáji László Koppány etnológus 2007-ben megjelent A sztyeppei civilizáció és a magyarság című könyvét, illetve annak a 37. oldalon közölt térképét, ahol a szerző őseinket a Kr. u. IV. sz. harmadik harmadától az V. sz. második harmadáig helyezte volt el. Azonban később, 2012-ben Fodor István régész a magyarság don–kubáni őshazáját, illetve annak 880-ig tartott létét helyezte a Meotisztól keletre (Fodor, 2012). Valamivel korábban, Róna-Tas András etnográfus és turkológus cikkében (2012) az ősmagyarokat az 5. sz. és 680 közé helyezte ugyanezen a területen. A térkép cikke 5. oldalán található.

Ettől a területtől nyugatra volt valahol az Etelköznek nevezett, a kutatók által vitatott határú ősmagyar szállásterület és a vele egynek vett, vagy mások által elkülönített Levedia nevű szállásterület. Mindkettő tehát még a déli steppevidéken. Csakúgy, mint az általuk korábban lakottak, ezek a

nagy steppevidékek nyújthattak csupán megfelelő  életlehetőséget marhacsordáik, méneseik, juhnyájaik s velük együtt természetesen őseink számára. Később, a Kárpát-medencében már csupán jóval kisebb steppefoltokat találtak. Ilyen volt például a Hortobágy a lecsapolási munkálatok előtt (de annak nagy részén 1938 után már nem lehetett régészeti kutatásokat végezni, mivel katonai tüzérségi gyakorlóterületté vált), ahol a legeltetett állatok itatása is biztosítva volt.

Amikor az őseink nagyjából ezen a két fentebb említett szállásterületen élek, akkor a Kazár Birodalommal igen jó kapcsolatuk volt, de az még egy fél évtizedig sem tartott. Onnan önként távozva, készülve a honfoglalásra, magukkal hoztak egy nem jelentéktelen, önkéntesen hozzájuk csatlakozott népcsoportot, a kavarokat (vagy kabarokat), akiknek a lélekszámát ugyan (csakúgy, mint honfoglaló magyar őseinkét) nem ismerjük, de Kovar, Kazár alakban néhány helynév máig őrzi emléküket a Kárpát-medencében. Mint ismeretes, a honfoglalásra a végső lökést a szintén nomád besenyők megjelenése és fenyegetése adta meg.

Mindez nem jelenti azt, hogy Julianus Domonkos-rendi barát és Gerardus nevű társa valószínűleg 1235-ben, az ifjabb Béla magyar király költségén megkezdett útja felesleges vagy akár hihetetlen. Jelentését útjáról rendtársa (?) Riccardus (var. Richardus) készítette el, és ezt Cseles Márton jezsuita szerzetes fedezte fel a vatikáni levéltárban 1695-ben. Részletesen írt a kérdésről Bendefy – eredetileg Benda – László az 1936-ban megjelent könyvében, melyet az idén újra kiadtak (Bendefy, 1936). Mint ismeretes, a jelentésben az nincs benne, hogy Julianus, akinek társa útközben elhunyt, átkelt volna a Volgán. Útjáról Marczali Henrik történész készített és közölt rekonstruktív térképet 1911-ben, amelyet aztán Bendefy is átvett. Az a magyar asszony, akivel Julianus a Volgánál találkozott, elmondta neki, hogy magyarok élnek még az egykori Volgai Bolgárország területén (lásd még Mesterházy Károly tanulmányában [1973]). A volgai bolgárok csak a 8. század második felében, mások szerint már az 5. században húzódhattak fel északra a steppéről. Ők maguk Ázsia területéről jöttek Európába. Székvárosuk Bolgari lett. Ezt a találkozási területet nevezik Magna Hungáriának, de ez nem jelenti azt, hogy ott lett volna a magyar őshaza vagy egyik ősmagyar szállásterületünk. Itt jegyezzük meg, hogy Volgai Bolgárországot a kazárok a 7. század végén meghódították, és népét adófizetőjükké tették. Valamivel később, 699-ben, még a magyar honfoglalás előtt az egykori volgai bolgárok nagyobb része elvándorolt részben a Duna torkolatvidékére, részben – kettészakadva – pedig a Kárpát-medence déli, Maros-menti, illetve annak északkeleti vidékeire. A volgai bolgárok utódai a ma is élő csuvasok (Gyóni, 2011).

Csupán egy olyan (kis?) temetőről van tudomásunk, a Cseljabinszk közeli Szinyeglazovo (Kékszemű) tó partjáról, ahol az egyik sírban ló combcsontját is megtalálták, és feltételezik, hogy a Déli-Urálon túlon ez lenne az egyik vagy az egyetlen olyan ismert emlék, amely őseink ottani létét bizonyítaná a 9. században (Erdélyi, 2008). Újabban ásatások történtek szintén a hegységtől keletre, az Ujelgi-tó (jelentése: lefolyásos tó) partján, ahol évek óta egy nagyobb, 9–10. századi temető feltárása van folyamatban a cseljabinszki Szergej Gennájevics Botalov vezetése alatt, a munkálatokban magyar szakemberek is részt vesznek. Tehát az ősmagyarok egy része ott maradhatott Ázsiában?
 

Kulcsszavak: kazárok, Don, magyarok, Etelköz, Levedia
 

IRODALOM

Bendefy László (1936): Az ismeretlen Julianusz. Budapest: Stephaneum Nyomda R. T. (Új kiadás: Budapest: Kairosz, 2016)

Csáji László Koppány (2007): A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Budapest: Napkút Kiadó

Erdélyi István (2008): Scythia Hungarica. Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó

Erdélyi István (2016): Съкровището от Над Сент Миклош. Cофия: Издателство Тангра ТанНакРа

Fodor István (2012): A keleten maradt ősmagyarok. História. 2,

Gyóni Gábor [régész, etnológus és az ELTE-n ruszista] (2011): A történelmi Oroszország népei. Adattár. (Ruszisztikai Könyvek XXVI) Budapest: Russica Pannonicana, 131–134.

Mesterházy Károly (1973): Izmaeliták, böszörmények, volgai bolgárok. In: Bencsik János (szerk.): Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (A Hajdúsági Múzeum Kiadványai VI.) Hajdúböszörmény: Hajdúsági Múzeum, 37–44. • WEBCÍM

Róna-Tas András (2011): Az Uráltól a Kárpát-medencéig. História. 8, 2–6.

Süpek Ottó (1992): Anonymus műve és személye. Tekintet. 5, 4, 4–26.

Tuzson János (1913): Utazásom az orosz pusztákon. Természettudományi Közlöny. XLV, 586, 689–712. • WEBCÍM

Viterbói Gottfried [Gottfried von Viterbo, Godefridus Viterbiensis] (1872): Memoria Seculorum seu Liber Memorialis. In: Pertz, Georg Heinrich (Hrsg.): Monumenta Germaniae Historica. Scriptores, tomus 22. Hannover