Földek és emberek

„A földhasználatról és a földtulajdonról elemzést írni nagy kihívás.” Így kezdi könyvét Kovách Imre, annak ellenére, hogy ő már az 1980-as évek eleje óta tanulmányozza ezt a kérdéskört. Akkoriban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek kisgazdaságait, az ún. háztáji gazdaságokat vizsgálta az ország több térségében. Később a rendszerváltás után vidéken is meginduló radikális gazdasági és társadalmi átrendeződést igyekezett nyomon követni. A Központi Statisztikai Hivatallal együttműködve három adatfelvételt (1992, 1995, 1999) szerveztek a legnagyobb egyéni termelőkre koncentrálva, de a szövetkezetek szétbomlásáról és utódszervezeteikről is gyűjtött adatokat a munkatársaival. Kovách Imre foglalkozott az egykori szocialista országokban végbemenő földprivatizációval csakúgy, mint az uniós agrárcsatlakozás hatalmi és érdekérvényesítési összefüggéseinek feltárásával.

Legújabb könyvében Kovách Imre a földhasználat terén napjainkra kialakult helyzetet egy hosszabb távú folyamat részeként elemzi. Külön fejezetet szentel a történeti kontextus bemutatásának, hangsúlyozva, hogy a huszadik század folyamán a mezőgazdasági földtulajdon és földhasználat szerkezetét négyszer rendezte át a nagypolitika. Az 1920-as Nagyatádi-féle földreform volt a legkisebb hatású, a feudális eredetű nagy- és középbirtok így csak huszonöt évvel később, az 1945-ös földosztással szűnt meg, Európában az utolsók között. A kisparaszti mezőgazdaságnak az 1961-ben lezáruló erőszakos kollektivizálás vetett véget, a negyedik nagy strukturális átalakulást az 1991-es kárpótlási törvény indította el.

A rendszerváltás egyik fő célja a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása, a magántulajdon dominanciájának visszaállítása volt. A mezőgazdaságban ez a folyamat a kárpótlási törvények, a privatizáció és a termelőszövetkezeti átalakulás révén ment végbe. Az ezredfordulóra a mezőgazdasági területek több mint 80%-a magántulajdonba került, a tartósan állami tulajdonú területek aránya 10% körül mozgott. A gazdasági társaságok és a szövetkezetek aránya 10% alatt maradt. Úgy tűnt, hogy egy évtized alatt sikerült megvalósítani a rendszerváltó pártok által kitűzött célt, azaz áttérni a szocialista nagyüzemi rendszerről a kisbirtokon alapuló kapitalista mezőgazdaságra. Ha azonban a fenti adatok mögé tekintünk, akkor már jóval problematikusabb az elébünk táruló kép.

Egyrészt rendkívül szétaprózott tulajdonosi struktúra jött létre. Jól mutatja ezt, hogy az 1990-es évtized során az átlagos birtokméret egy hektár körül mozgott. Másrészt pedig nagymértékben elvált egymástól a földtulajdon és a földhasználat. A kárpótlás révén földtulajdonossá válók igen jelentős része eleve nem szándékozott gazdálkodással foglalkozni. Ők tehát többnyire bérbe adták földjeiket vagy a nagyobb méretű egyéni gazdaságoknak, vagy a gazdasági szervezeteknek. Ez utóbbiak viszont kezdettől rákényszerültek a földbérletre, mivel nem szerezhettek földtulajdont.

Ebből a kaotikus helyzetből kiindulva Kovách Imre arra keresi a választ, hogy a földkárpótlás óta eltelt bő két évtized alatt milyen irányban fejlődött a magyarországi földhasználat? A fő tendencia egy szóval jellemezhető: koncentráció. Ez önmagában nem meglepő, különösen nem a kezdeti, életképtelen méretű gazdaságok százezreinek ismeretében. A birtokkoncentráció mértéke azonban kétségkívül mellbevágó. A 2010-ben lefolytatott Általános Mezőgazdasági Összeírás szerint ekkorra a magyarországi mezőgazdasági terület háromnegyede 13 830 szervezet és egyéni gazdaság, azaz az összes termelőegység alig több mint 2,5 százalékának a használatába került. Ezen a gazdálkodói körön belül is van egy szűk „elitcsoport”: 1752 egyéni gazdaság és különböző jogállású szervezet művelte a föld 44%-át, azaz 2 032 474 hektárt. Kovách Imre kézirata lezárásáig gyűjtötte a legfrissebb adatokat, s megállapította, hogy az állami tulajdonú földek folyamatban lévő értékesítésének eddig megismert részei sem a koncentráció csökkenéséről tanúskodnak.

A helyzet lényegi sajátosságát ragadja meg Kovách a duális földhasználat-koncentráció fogalmának bevezetésével. Ezzel fontos segítséget ad a koncentráció megítéléséhez és méréséhez egyaránt. Rávilágít arra, hogy a kérdés nem egyszerűsíthető le a kisüzem–nagyüzem szembeállítására. A dualitás hangsúlyozása azért fontos, mert a birtokkoncentráció a mezőgazdaság mindkét üzemformájában végbement. E folyamatban Kovách több szakaszt különít el. Eszerint az egyéni gazdaságokban az 1990-es évek második felétől az uniós csatlakozásig és egy újabb ciklusban az utóbbi öt-hat évben ment végbe

jelentős birtokkoncentráció. A gazdasági szervezetekben viszont később indult meg a folyamat: először az ezredfordulótól és az uniós csatlakozást követő első évekig tartó periódusban, majd 2010 után is nőtt a koncentráció. Hangsúlyozza a szerző azt is, hogy a földhasználat-koncentráció minden szakaszában erős és döntő volt a politikai beavatkozás.

A végbement földhasználati koncentráció, Kovách Imre kifejezésével élve „földhasználati sűrűsödés” értelmezéséhez kétféle viszonyítási szempontot is ad a szerző. Egyrészt összeveti a két világháború közötti birtokszerkezettel, s arra a megállapításra jut, hogy a jelenlegi struktúra még annál is koncentráltabb, mint amikor Magyarországot a latifundiumok országaként ismerték. Az 500 hektáron felüli földek aránya eléri és egyes összetevőit tekintve meg is haladja a második világháború előtti nagybirtokok termőterületen belüli részesedését. Ráadásul az uradalmak földjeit akkor együttesen számolták, míg a jelenkori földstatisztikák a különálló, de egy gazdasági komplexumhoz tartozó földeket nem, vagy csak részben tudják együttesen kimutatni. Másrészt pedig elvégzett egy összehasonlítást a jelenlegi európai birtokviszonyokkal, s kiderült, hogy a hazai koncentráció európai viszonylatban is kiugrónak számít.

Kovách Imre kutatása azonban itt nem zárult le. A statisztikák és a mezőgazdasági összeírások adatainak bizonytalanságait ellensúlyozandó, új adatbázist hozott létre az egységes területalapú támogatások publikált adatai alapján. Ezzel a módszerrel a mezőgazdasági összeírásokhoz hasonlítva közel négyszázezer hektárral több föld művelőjét sikerült azonosítani. A létrehozott adatbázis alkalmasnak bizonyult a birtokrekonstrukciós eljárás alkalmazására is. A birtokrekonstrukció az összes támogatott terület 17%-ának földjeit vonta össze. Az eljárás érvényességét az interjúk és a helyi, közvetlen ellenőrzések igazolták. A rekonstrukció szerint a valódi birtokkoncentráció még annál is súlyosabb, mint ami a statisztikai adatokból leszűrhető.

Kovách Imre és munkatársainak helyi adatgyűjtése (interjúk, kérdőíves felmérés) lehetővé teszi, hogy az olvasó a számsorok mögé tekinthessen. Kovách bemutatja az agrártermelés régi–új szereplőit, sőt a regionális – a járások és mikrotérségek szintjén érzékelhető – sajátosságokra is kitér. A földhasználat átalakulásának összefüggésrendszeréből mégis az a leginkább elgondolkodtató, amit a nagyarányú vidéki szegénység és a földhasználat-szerkezet közötti kapcsolatról ír. A kárpótlás, a privatizáció, a szövetkezetek átalakulásnak módja és a szövetkezetek foglalkoztatási kötelezettségének megszüntetése miatt a mezőgazdaság lett a legnagyobb létszámkibocsátó. Az 1990-es évek első felében, nagyon rövid idő alatt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak létszáma közel 650 ezer fővel csökkent. A szegényebbeknek nem volt rá esélyük, hogy a visszakapott kevéske földön sikeres gazdálkodásba kezdjenek, és legalább a jövedelmüket kiegészítsék. A tőkehiány már a kezdeteknél gátat szabott a szegények földhasználatának, s valójában elmaradt a kisüzemi termelés gazdasági- és hitelfeltételeinek megteremtése. A vagyonrész és a kárpótlási jegyek jóval a névérték alatti tömeges eladása az egyik oldalon, ugyanakkor a földfelvásárlásokhoz vezető felhalmozásuk a másik oldalon az első nagy lépés volt a földhasználat-szerkezet jelenlegi koncentrációjának irányába – állapítja meg Kovách Imre. Részletesen bemutatja a birtokkoncentráció további szakaszait is, de ebbe a rövid recenzióba csak a végkövetkeztetések összefoglalása fér bele.
„A kisföldtulajdonosok gyorsütemű kiszorulása a mezőgazdasági termelésből az ezredfordulót követő évek egyik legnagyobb arányú tulajdonvesztése volt. A mezőgazdaság kistermelésének szociális funkciója megszűnőben van, helyét a kapitalizált nagyüzem és a piaci termelés logikája szerint vezetett családi gazdaságok veszik át. A földhasználat-koncentrációval összekapcsolt mezőgazdasági modernizáció szociális ára nagy társadalmi csoportok végleges tulajdonvesztése és elszegényedése volt.”

Ez a három mondat, úgy vélem, világossá teszi, milyen morális súlya van e témának, s azt is, hogy mit üzen Kovách Imre könyve. Remélem, hogy ez a kötet nemcsak a szűkebb szakmához jut el, hanem a vidék jelene és jövője iránt felelősséget érzők is felfigyelnek rá! (Kovách Imre: Földek és emberek. Földhasználók és földhasználati módok Magyaror-szágon. Debrecen: DUPress, 2016, 177 p.)

Varga Zsuzsanna

történész, ELTE Új- és Jelenkori
Magyar Történeti Tanszék