Üvegplafon. A társadalmi nem (gender) kutatói így nevezik a még vállalható feladatoknak azt az absztrakt határát, amely transzparens döntési plafonként jelzi a magasabb vezetői szintekkel járó növekvő terhelést. A kifejezés igen szemléletes, hiszen arra utal, hogy ezen átlátva felmérhető, hogy mennyivel nő bármilyen vezetői feladat vállalásával a munkamennyiség, s ez miként veheti el a családtól az időt. Stabil támogatás, rendszeres családi és munkahelyi segítség nélkül a kihívásra adható egyedüli válasz a nem, s ennek következményei csak ritkán vagy nagyon későn enyhülnek. Sok igen tehetséges kutatónő tudományos pályája akad el, s nem tudjuk meg soha, mire lettek volna képesek. Mások, akik rendkívül teherbíróak, kitartóak és talán szerencsések is abban az értelemben, hogy környezetük, mindenekelőtt partnerük, elfogadja és segíti őket, beteljesítik céljaikat, bár pályájuk gyakran lelassul. Később lesz tudományos fokozatuk, s talán soha nem derül ki, hogy legalább olyan alkalmasak lennének vezetőnek, mint férfi kollégáik. Mégis, a mai harmincasok, negyvenesek generációjában egyre több olyan sikeres nővel találkozunk a kutatásban és fejlesztésben, akik áttörik ezt a plafont. Sikeresek, elismertek, a munka öröme tartja őket a pályán, s közben jó családanyák, s a munka-magánélet egyensúly bajnokai. Kérdés, hogy milyen további áttörhetetlen plafon vár még a legjobbakra. Áttörik-e majd a tudományos hierarchiában legmagasabbnak számító plafont, az akadémikusit, s ha igen, többeknek sikerül-e, mint az akadémikusnők mai generációjából. Igen, ha jó irányban sikerül elmozdítanunk Akadémiánkon a keresési, jelölési és választási gyakorlatot, s jelentős mértékben tudunk változtatni a sok évtized alatt kialakult szemléleten. Az előbbi könnyebb, az utóbbi, a megszokásokhoz is kötött természete miatt jóval nehezebb.

Nemzetközileg ismert és elismert agykutató, Somogyi Péter akadémikustársunk emeli figyelmünk fókuszába a nők háttérbe szorulását. Végre! Egyrészt azért, mert nyíltan beszélünk, vitatkozunk arról a kérdésről, hogy miért oly alacsony a nők száma az Akadémia tagjai között. Másrészt azért, mert a 2016. évi akadémikusválasztás adatainak ismeretében úgy tűnhet, hogy a minden jelölési évben papírra vetett irányelvek a gyakorlatban nem működnek, nem hoznak áttörést. Somogyi Péter változtatásra tett javaslata időszerű, bár ő maga is jól tudja, hogy egy ilyen változás hosszú folyamat, s akkor lesz valódi előrelépés, ha az akadémikusnők szemérmes hallgatásán, vagy saját érdemeiket a vitákban csorbulni érző tiltakozásán túl, a férfiak is megszólalnak. A kérdést együtt kellene megoldanunk, így jó, ha férfi akadémikustársaink (is) felteszik a kérdést arról, hogy mik lehetnek a tudományos előmenetel legmagasabb szintje előtti elakadás okai. Ezeket az okokat és a lehetséges megoldásokat kereste akadémiai elnökként Vizi E. Szilveszter és Pálinkás József is. Hiszem, hiszen bizonyítani nem tudom, hogy aktív szerepvállalásuk miatt is nőtt a megválasztott akadémikus hölgyek száma 2007 és 2013 között, a legjelentősebben 2007-ben.

Somogyi Péter akadémikustársunk közgyűlési felszólalásában, most pedig vitaindító írásában is, kérdez, elemez, javasol. Például arra vonatkozóan, hogy milyen technikákkal lehetne a jelen helyzeten változtatni. Jó cél vezeti, hiszen komolyan gondolja, hogy több nő érdemes az akadémiai tagságra. Bár sokan vagyunk, akik ennek megoldását többféle módon képzeljük el, azt mindenképpen el kellene érnünk, hogy a 21. század Magyar Tudományos Akadémiáján többé ne lehessen „nőmentes” levelezőtag-választás. Somogyi Péter írásában a célravezető megoldást keresi, s igen szimpatikus lehetőségeket vet fel, ám a jelenlegi helyzet történeti előzményeivel nem foglalkozik. Helyette igyekszik kitapintani azokat a rejtett hálózatainkban élő attitűdöket, preferenciákat, elfogultságokat, múlt századból hozott szerepfelfogásokat, amelyek szubjektív falakként tornyosulnak a nyílt válaszok és a titkos szavazatok között, s jelen vannak a vélt vagy valós akadémikusi lobbikban. Valóban, lobbik voltak, vannak és lesznek. Magam veszélyesnek akkor tartom, ha eredményeként a meritum másodlagos szemponttá válik, és ezzel az annak képviseletére és megőrzésére hivatott intézménynek árt, annak jövőjét és megítélését veszélyezteti.

A tudomány és tudományos közélet számos területét különböző szerepekben megélve sok tapasztalatom van az Akadémia belső világáról, Köztestületéről és kutatóhelyeiről egyaránt. A saját perspektíva azonban mindig torzít, így ettől, amennyire csak tudok, igyekszem elszakadni. Ezért hazai és nemzetközi adatokra támaszkodva sorolok fel néhány olyan lehetséges tényezőt, amelyet együtt kellene figyelembe vennünk ahhoz, hogy valódi változást érjünk el. Meggyőződésem, hogy a kiválóság, az érdem megítélési megbízhatóságának javulnia kell, nemtől függetlenül. Ehhez azonban be kell látnunk, hogy a jelentős elmozdulás tekintetében (1) késésben vagyunk, s ennek okait nemzetközi kitekintésben és történelmi távlatban érdemes megvizsgálni, (2) nem a pozitív diszkrimináció a megoldás, (3) a legmagasabb szinteken szélesre nyílt karrierolló zárható, de ehhez a szemléletnek is meg kell változnia.

Késésben vagyunk

Késésben vagyunk mint ország. Miért? Mert Európa történelmileg szerencsésebb országai más utat jártak be a tudományos munka feltételeinek megteremtésében (is), mint mi. Mi két és fél évtizede kezdhettünk bele azokba a változtatásokba, amelyeknek célja volt, sajnos nem azonnal, a professzionális kutatáshoz szükséges jobb tárgyi és személyi feltételek megteremtése. Később indultunk el azon az úton, mint azok az országok, amelyeknek akadémiáira ma csodálattal tekintünk. Somogyi Péter a meritumot és a nők teljesítményének érzékenyebb értékelését egyszerre kezelni képes akadémiák közül kettőt említ, a Royal Society-t és a Leopoldinát. Példaértékű, ahol ma mindkettő tart. A változás azonban sehol sem egyik pillanatról a másikra következett be. Sokkal előbb indultak el, s a mi lassan leküzdhető szemléleti béklyóink már nem, vagy alig jellemzik őket, tagjaik között a nők száma statisztikailag szignifikánsan magasabb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt. A nők tudományra való biológiai alkalmatlanságáról értekezni pedig egyik országban sem szalonképes.

Ám mielőtt azt gondolnánk, hogy az akadémikusnők alacsony száma magyar jelenség, jó, ha tudjuk, hogy a nők előmeneteli mutatói igen rosszak az EU posztszocialista tagországaiban a kutatás, fejlesztés és innováció intézményrendszerében. Ezeknek a mutatóknak (diploma, PhD, projektvezetés, bizottsági tagság, közép- és magasabb szintű vezetői megbízás stb.) a nemek szerinti eltérése tekintetében sereghajtók vagyunk, jóllehet maga a mintázat valamennyi országban hasonló. A 2016 elején megjelent SHE Figures 2015 (gesztor szervezet a Helsinki Group on Gender in Research and Innovation) adatai szerint azonban mégis van elmozdulás. 2012-höz képest Magyarországon nőtt a PhD-fokozatot szerzett, ill. a kutatásban foglalkoztatott nők aránya (a természettudományi területeken is). Ez előbb-utóbb az akadémikusi jelölés feltételének tekintett MTA doktora cím megszerzésében is meg fog jelenni, bár még itt igen nagy a különbség. Az viszont kifejezetten aggasztó, hogy a magasabb vezetői pozíciókban alig találunk nőket, s minél magasabb szintről van szó, annál inkább találkozunk azzal, hogy egyetlen nő beválasztásával, kinevezésével a nők száma 100%-kal javulhat. De térjünk vissza az akadémikus hölgyekhez, s nézzük a késés, lassulás néhány további okát!

Történelmi örökségként hozzuk magunkkal az előző rendszer felsőoktatásában és tudományos előmeneteli rendszerében kialakult hátrányokat. Akadémikus asszonyaink többsége olyan korosztályhoz tartozik, amelyben az egyetemi diploma, majd a tudományos fokozat(ok) megszerzésekor egyes diszciplínákban igen alacsony volt a nők aránya, így számuk is sokáig alacsony volt a jelölhetők között. Megszokottá vált tehát, hogy a jelölhetők halmaza kicsi, közülük pedig keveset jelölnek. Talán ezért is élik meg a hölgyek az akadémikusi jelölést oly váratlan eseményként, a bejutást egyfajta csodaként, s a kiemelkedő teljesítmény ellenére sikertelen megválasztást csendes beletörődéssel, visszavonulással.

Késésben vagyunk egyénileg is. A családalapítással lelassul a tudományos pálya, a kutatás legaktívabb szakasza egybeesik a biológiai szempontból optimális gyermekvállalási időszakkal. Kitolódik a fokozatszerzés, azaz az önálló kutatás jogosítványának, a pályázatvezetés feltételének, a PhD megszerzésének időpontja, s ezzel az életkorhoz kötött pályázatok elnyerésének esélye is csökken. Ezt ellensúlyozandó, 2009-ben, akadémiai vezetőként szorgalmaztam a nettó kutatói pálya alapján történő összehasonlítás bevezetését, azaz a pályázati korhatár gyermekenként két évvel történő meghosszabbítását. Ez ma is működik, s más intézmények is alkalmazzák. Számos további olyan pályasegítő, karriertámogató technika ismert, amelyet az üzleti világ már régen felismert és alkalmaz támogatandó a tehetséges nőknek a magasabb vezetői pozícióig való eljutását. A K+F világában is a pályát kell segíteni, s nem csak a nők esetében, azzal, hogy intézményeinkben a kutatást segítő szolgáltatások (pályázati, jogi stb.) javulnak. A nők tudományos pályájának segítése nem lehet kizárólag a család feladata, az a kutatóhelynek is feladata és egyben érdeke is, s ebben számos lehetőség van (Csépe, 2008). A pályát kell támogatni, s nem kvótát meghatározni. A kutatónő ugyanis a tudományos előmeneteli úton önmagát képviseli és nem általában a nőket. Ezért meggyőződésem, hogy míg a tudomány nem

gondolkodhat kvótákban az akadémikusi jelölésnél, a tudományos munkát érintő döntésekben meghatározó szervezetekben, bizottságokban, azaz a képviseleti rendszerekben törekednie kell a nemek jelenleginél sokkal jobb arányára.

Nem a pozitív diszkrimináció a megoldás

Nehéz egyetérteni azzal, hogy a kérdés megoldása a pozitív diszkrimináció lenne. A pozitív diszkrimináció akkor is megkülönböztetés, ha pozitív, s egy adott csoport számára kívánatos célt szolgál. A pozitív diszkrimináció a teljesítmény szempontjából nem releváns kritérium alapján részesíti a nőt előnyben, hátrányba hozva ezzel az azonos vagy hasonló teljesítményű férfit. Nem ez a megoldás, hanem sok minden más. Lehet szavazási fékeket alkalmazni, s a titkos igenek és nemek rendszerét felülvizsgálni, a szubjektivitást is előhívó nem szavazatokat megszüntetni. Itt csak emlékeztetnék arra, hogy a tudományos osztályok korábbi, mára szerencsére megszűnt (kivéve az eljárási hiba vagy etikai vétség vélelmét) gyakorlatában az MTA doktori címre benyújtott pályázatok védés utáni jóváhagyásában hány szubjektív elem jelent meg. Egyes osztályok a doktori értekezés nyilvános vitájának lefolytatására és értékelésére bizalmat szavazva kijelölt bizottság által alkalmasnak tartott jelölt megfelelő védési eredményét szavazták le. A szubjektív megítélésnek itt egyik lehetséges összetevője a titkos nem szavazatok alkalmazása, jóllehet nem oka volt a kialakult helyzetnek.

Az akadémikusok jelölésében és tudományos teljesítményének véleményezésében a transzparenciának kell érvényesülnie. Ez nem merülhet ki abban, hogy az ajánlás megjelenik a Magyar Tudományban. A jelölt teljesítményére vonatkozó szakmai vélemények nyílt vállalhatóságát, az intézményi és más szempontokat előtérbe helyező alkuk visszaszorítását kell biztosítani. Ne feledjük, egymással versengő egyetemeink, s akadémiai intézeteink egyaránt komolyan veszik azt az indikátort, hogy hány akadémikusuk van. Egy, a nőket is esélyhez juttató jelölési rendszernek a kialakítása elsőként az osztályokon kíván szemléletváltást, a döntési helyzetben lévők részéről pedig világos, az összes tényezőt figyelembe vevő konkrét koncepciót igényel.

A kialakult helyzet javításáért legtöbbet a sok tekintetben eltérő hagyományokat követő tudományos osztályok tehetnek. Bár az előzetes felmérések, egyeztetések, s az esélyek mérlegelése alapján történt egyezségek rendszere más és más, a vezérszempont diszciplináris. Így aztán az a többéves tendencia figyelhető meg, hogy az egy diszciplínához tartozó, jóllehet erősen differenciált osztályok igen sok jelöltet juttatnak túl a bűvös 50%+1 szavazaton, míg mások évek óta nem szavaznak meg egynél több jelöltet. Az okok feltárása az osztályok feladata és kompetenciája. Bár ennek tárgyalására itt nem térek ki, fontosnak tartom megemlíteni azt a problematikus gyakorlatot, amely a sok diszciplínát tömörítő osztályokat jellemzi. Itt a kis szakmák jelöltjeinek bejutási esélye igen alacsony, s az áttörésre sokszor csak az erősebb képviseletű diszciplínák között kialakuló egyet nem értés esetén kerül sor. A nő–férfi arány fel sem merül, gyakran a kiváló teljesítményű hölgyek csak a saját diszciplínájukban ismertek. Ennek egyik oka lehet a vezetői pozícióban lévő, a tudományos közéletben aktívan részt vevő nők alacsony száma. Ezért a „figyelembe veendő nő–férfi arány” szempont többnyire formális, s sokak számára bőven elegendő (s szerencsés esetben nem megjegyzésekkel kísért), ha a kérdése az akadémikusjelölés irányelvei között szerepel, és meg is marad azon a szinten. A lehetséges „befutók” személye már a jelölésben megjelenik, s az osztályok elegendő szavazatot kapott tagjelöltjei közül javasoltak elnökségi listáján a szavazó akadémikusok már nem változtatnak.

Mit tehet az Akadémia? Azt, hogy minden lehetséges demokratikus eszközzel elejét veszi annak, hogy a jelölési/választási rendszerben a kiválóság lejjebb sorolódjék, mint az ismertség, kedveltség, s számos más nem releváns szempont. Az utóbbiak gyakran előfordulnak, s nem csak a társadalmi nem, az egyén szubjektív megítélésében, hanem az egyes diszciplínák viszonyában is, bár ennek megfogalmazására csak bizalmas beszélgetésekben kerül sor. Minden, ami az MTA tagjainak 7%-át kitevő nők számára azt üzeni, hogy nem a meritum bejutásuk alapja, visszatetsző. Nem pozitív diszkriminációt szeretnénk, hanem annak a kiválóságnak az elfogulatlan, objektívebb megítélését, amelynek a sok közül csak egy indikátora a tudománymetriai adatok alapján készült táblázat. Nem ismerek olyan akadémikusnőt, aki kvótát szeretne, mert úgy véljük, hogy az Akadémia tagjaként nem a nőket képviseljük, hanem önmagunkat. Talán ez az egyik oka annak, hogy az akadémikus hölgyek mindig is vonakodnak a témához hozzászólni, hiszen a tudományos meritum megítélését látják veszélyben.

A karrierolló zárható

A kutatók egy másik szemléletes kifejezése, a karrierolló (még tudományosabban vertikális szegregáció) azt jelzi, hogy miként alakul a férfi–nő arány a PhD megszerzését követően a fontos posztokon: pályázatvezetés, bizottsági tagság, vezetői beosztás. Általánosan igaz, hogy a szárak távolsága a magas presztízsű fokozatok, címek, s vezetői pozíciók tekintetében egyre nagyobb. A PhD megszerzését követően rohamosan tűnnek el a nők. A trendek hasonlóak a nemzetközi és a hazai felsőoktatás, kutatás és fejlesztés intézményeiben, jóllehet a mi ollónk másokénál sokkal jobban nyílik. Mindez igaz a Magyar Tudományos Akadémia kutatóközpontjaira, kutatóintézeteire, s az MTA Közgyűlését alkotó 365 akadémikusa és kétszáz nem akadémikus közgyűlési képviselője esetében.

A Közgyűlés szavazati joggal rendelkező 565 tagjának mandátuma azonban természete miatt eleve nem azonos. Az MTA tagjai saját teljesítményük, azaz az elismert meritum alapján kerülnek jelölésre és megválasztásra, s életük végéig szavazati jogú tagjai a Közgyűlésnek. A közgyűlési képviselők, nevükben is benne foglaltatik, tudományterületüket képviselik, így itt jobban lehet törekedni a nemek szerinti képviseletre is, s elejét venni annak, hogy a többségében nők által művelt tudományterületet jelentős többségben vagy kizárólag férfiak képviseljék. Az akadémikusság messze nem ilyen, így százalékban megjelölni az elérendő célt nem szerencsés. Mégis mit lehet tenni? Mindenekelőtt jobban ismerni azt a halmazt (tudomány doktora/MTA doktora címet szerzettek) amelyben nem csupán a nők és férfiak száma aránytalan. Minden jelölési évben a megválaszthatók sokszorosát jelölik az osztályok, így a megválasztás esélye igen alacsony, s ez igaz a férfiakra és a nőkre is. Egy biztos; az akadémikus nem képviseleti funkcióban tagja az akadémiának, hanem a tudományos osztály akadémikusai által elismert teljesítménye miatt, s a jelölendő neme, irányelv ide vagy oda, igencsak másodlagos szempont.

A gyakorlat, s a 2016-os választás eredménye is azt mutatja, hogy a nem szerinti megkülönböztetés ma is él az elfogultságban, s a nők tudományos kvalitásainak felismerése és elismerése ettől torzulhat is. Ebből az is következik, hogy a tagság nemek szerinti összetételének javítását a meritumnak a nemtől független megítélését és érvényesülését elősegítő, a döntési gyakorlatban is megvalósuló irányelvek, konkrét és korrekt intézkedések érhetik el. Bár ezt elhatározhatjuk, különösebb pszichológiai végzettség nélkül is tudható, hogy a szemlélet lassan változik, az irányelveknek alig van hatása, a pozitív diszkrimináció körébe tartozó konkrét intézkedések viszont, joggal, ellenérzést és ellenállást szülnek. A változásnak ezért azokon a színtereken kell bekövetkeznie, ahol az első lépésekre sor kerül. A tudományos bizottságok felméréseiben, a tudományos osztályok kereső munkájában. A jelölési, szavazási szakaszban óriási felelősségük van a változtatást célzó javaslatok kidolgozásában az osztályok vezetésének, elfogadtatásában és érvényesítésében pedig a mindenkori vezetőségnek, s a szemléletváltást segítő tevékenységükben pedig a helytelen gyakorlat kritikáját nyíltan vállaló magatartásnak.
 

A szerző a Magyar Tudományos Akadémiának, a három választott főállású vezető között első nőként, két egymást követő ciklusban, 2008 és 2014 között főtitkárhelyettese volt. Magyarország tagállami delegáltjaként 2010 és 2016 között részt vett az Európai Bizottság Kutatási és Innovációs Főigazgatósága mellett működő tanácsadó szervezet, a Helsinki Group on Gender in Research and Innovation munkájában.
 

Kulcsszavak: akadémikusnők, karrierolló, nemzetközi trendek, tudományos osztályok, kvóta, irányelvek, szemléletváltás, támogató rendszerek, jelölési gyakorlat
 

HIVATKOZÁS

Csépe Valéria (2008): „Édes teher”. Szerepválságban vannak-e a kutatónők? Magyar Tudomány. 11, 1396–1403. • WEBCÍM

EUROPEAN COMMISSION (2013): SHE FIGURES 2015. Gender in Research and Innovation. Statistics and Indicators. Research and. Innovation. KI-04-15-387-EN-C. • WEBCÍM