szomszédunkat, Szabó T. Attilát említem, akinek
több tudományágra is kiterjedő nagy átlátása hihetetlen
szerénységgel és segítőkészséggel párosult. Utóbb, egy-egy délutáni
szakmai beszélgetés után késő este még becsengetett, doboznyi
cédulával a hóna alatt. Szeretettel és sok köszönettel emlékezem a
budapesti ELTE tanáraira, akik tudták, hogy egyetem után vissza
fogok térni Erdélybe, és ezért esetenként különös gondossággal
foglalkoztak velem. Gerics József kőkemény latinórájáról idézek:
„magának ezt tudnia kell, mert maga a medvék közé megy majd haza”. A
történettudomány és a forráskutatások, a régészet és
művészettörténet felé egyszerre érdeklődve a településtörténész G.
Bolla Ilona kedves emlékét idézem, Marosi Ernő emlékezetes óráit, és
a régésznek is elsőrangú Tóth Sándor dörmögését a veszprémfajszi
templomrom nehezen érthető részletei fölött. László Gyula és Bóna
István előadásait az akkor születő magyarországi középkori régészet
korszerű gyakorlati ismereteivel kiegészítve a kiváló tehetségű
régész, az Esztergomot és környékét kutató Horváth István tanítványa
lehettem. A kárpát-medencei (késő)középkori régészeti emlékanyag
európai léptékű áttekintésére tudományágunk nesztora, Holl Imre
ösztönzött.
Mi volt az az eredmény munkája során,
amelyre igazán büszke?
Három dolgot említenék. Egyrészt a székelyekkel kapcsolatos korai
kutatásokat a Székelyföld egyik kis múzeumában, ahol a kezdetben
reménytelenül széteső részletekből tíz éven át tartó helyszíni
kutatás után értékelhető összkép kezdett kirajzolódni, aminek
finomítása máig tartó munkát adott. Másrészt a Székelyföld környéke,
elsősorban a szomszédos Szászföld és a belső-erdélyi vármegyék jobb
megismerése egy további átfogó téma, a középkori Erdély
bronzművessége (elsősorban harangok és keresztelőkutak) részletes
vizsgálatára ösztönzött. Ez nemzetközi műhelyösszefüggésekhez, a
középkori zarándokjelvények és a távolsági kapcsolatok
felismeréséhez és számos regionális probléma észleléséhez vezetett,
ami az 1980-as évek elszigetelt erdélyi világában meghatározó
jelentőségű volt. Végül ezek a mind szélesebb körű kutatások
alapozták meg azt a szerzői és szerkesztői munkát, amely a
Kárpát-medence középkori emlékanyagának átfogóbb értékelésére
vállalkozott az elmúlt években. Büszke vagyok rá, hogy eredményesen
közreműködhetem Magyarország központi régiója, a királyi emlékeiről
nevezetes medium regni régészeti és környezettörténeti kutatásában.
Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?
Eredendően megrögzött magányos kutató vagyok, ez azonban az elmúlt
egy-két évtizedben sokat oldódott. Be kellett látnom, hogy –
különösen az általam mindig frekventált határterületeken – egyedül
gyengék és elszigeteltek vagyunk, a medievisztika átfogó
problémáinak elemzése, új kutatási témák elindítása, összefoglaló
tanulmánykötetek szerkesztése is csak egymást értő pályatársakkal és
kollégákkal lehetséges. Mostani, középkori környezettörténeti
projektünkben régészek, történészek, biológusok és geológusok
dolgoznak együtt, élénk, de nagyon hasznos vitákkal tarkítva
munkánkat. Csak magamra támaszkodva eredményesen sem egy nagyobb
történeti korszakot kutatni, sem pedig egy kutatóintézetet
fejleszteni és fiatalítani nem lehet. Ezzel együtt nagyon igénylem
az egyéni kutatómunkát, és amikor csak lehet, írok; sok tervem és
több, formálódó könyvkéziratom van.
|