A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 SZEREPKERESÉS, SZEREPALAKÍTÁS, SZEREPJÁTÉK

    A FILOZÓFUSSZEREP ALAKULÁSA A MAGYAR FILOZÓFIAI KULTÚRÁBAN

X

Perecz László

az MTA doktora, egyetemi tanár, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem
szerkesztő, Magyar Tudomány
pereczl(kukac)hotmail.com

 

A magyar filozófiatörténet három alakjáról lesz szó a következőkben: Bessenyei Györgyről, Szontagh Gusztávról és Litkei Tóth Péterről. Noha valóban mindhárman a hazai filozófia múltjának számontartásra érdemes személyiségei, első pillantásra korántsem aggálymentes együtt emlegetni őket. Bessenyei nevét minden érettségizett ismeri: a felvilágosodás „testőrírója”, a magyar gondolkodástörténet kiemelkedő szereplője és a magyar irodalomtörténet korszaknyitó alakja. Szontaghról már inkább csupán a magyar bölcselet múltja iránt érdeklődők szűkebb köre hallott: a reformkor és a neoabszolutizmus kora sokféle szellemi területre kalandozó nyugalmazott gránátos tisztje, az Akadémia egyik első filozófus tagja csak az utóbbi időben lett újra intenzívebb kutatások tárgya. Litkei Tóth végül bízvást teljesen ismeretlennek minősíthető: róla, a 19. század református lelkészéről és bölcselőjéről még a korszak kutatói is legfeljebb a „közgondolkodás” kifejezőjeként hajlamosak megemlékezni.

Hármójuk filozófusszerepének utánagondoló esszénkben a következő gondolatmenetet követjük. Először, bevezetésként, a vállalkozás legitimációját kíséreljük meg: a kontextusokat villantjuk föl, amelyekben hőseink „filozófusszerepének” problémája egyáltalán fölvethető. Másodszor, terjedelmesebben, végigtekintünk a három alakon, külön igyekezvén tárgyalni filozófiájukat és a filozófus szerepéről vallott fölfogásukat. Harmadszor, pár kurta mondat erejéig, összefoglaljuk következtetéseinket, megmagyarázandó esszénk blikkfangosnak szánt címét is.


A filozófus és szerepe


Kísérletünk a magyar filozófia múltjára irányuló vizsgálódások intézménytörténeti változatához csatlakozik: amikor az említett gondolkodók szerepfölfogására kérdez rá, a filozófiai élet intézményes szerepének alakulása érdekli. Érvelése, egy csaknem másfél évtizede keletkezett tanulmányhoz kapcsolódva (Perecz, 2004), az intézménynek nem a szűkebb, hanem a tágabb fogalmát használja. Az intézmények szűkebb értelemben, mint ismeretes, institúciók: közösségi célra alakult szervezetek. A magyar filozófia intézményei ebben a szűkebb értelemben, például, az egyetemi filozófiai tanszékek, a Magyar Tudományos Akadémia filozófiai intézményei, a filozófiai társaságok vagy a filozófiai folyóiratok. Az intézmények tágabb értelemben, ellenben, mindazok a közegek, amelyekben a filozófiai élet megnyilvánul. A filozófiai élet viszonyrendszer: a művet alkotó filozófus, a megalkotott filozófiai mű és a filozófiai művek iránt érdeklődő közönség kölcsönös kapcsolata. Működő filozófiai élet a közönség filozófiai művek iránti szükségletét – és a művek e szükségletre való tekintettel történő létrejöttét – föltételezi. A tágabb értelemben fölfogott filozófiai intézmények ezt a filozófiai életet létrehozó és működtető formák. Jelen vizsgálódás tehát, a filozófusszerepet előtérbe állítva, az intézmény e tágabb fogalmával operál. Azoknak a társadalmi elvárásoknak a természete érdekli, amelyek a magyar kultúrában a filozófus szerepét alakítják; azoknak az intézményes státuszpozícióknak az alkatára kíváncsi, amelyeket a magyar kultúra alakít ki a filozófusszerepet illetően. Ez az egyik bevezető megjegyzésünk.

A másik, hogy vizsgálódásunk, törekvését tekintve, korántsem leíró jellegű: szándéka szerint inkább kritikai beállítottságú. Horizontja a magyar kultúra nemfilozofikus, sőt kifejezetten antifilozofikusnak mondható jellege. Amikor a magyar kultúrát antifilozofikusnak minősítjük, természetesen nem egyszerűen a kiemelkedő filozófusok vagy a jelentős filozófiai teljesítmények hiányáról beszélünk: a magyar kultúra szerkezetének természetére gondolunk. Ez, a magyar kultúra afilozofikus-antifilozofikus alkata nyilvánvalóan nem valamiféle természeti adottság: a magyar kultúrtörténet hosszú folyamatainak eredménye. A magyar kultúra önértelmezésének meggyökeresedett toposzai hatnak a mélyén, amelyek nyomán a nemzeti kultúra egyes területeinek értékviszonyára vonatkozó elképzelések is megszilárdulnak. A magyar kultúra „irodalmias” karakterének kialakulása az irodalomra kánonmeghatározó szerepet is oszt. Hogy a nemzeti kultúra meghatározó áramává a „nagy és erős” irodalmi hagyomány válik, egyben azt is eredményezi, hogy a filozófiai hagyomány „kicsinek és gyöngének” fog minősülni. Hogy a nemzeti kultúra középpontjába a „nemzeti költő” kerül, egyben azt is jelenti, hogy valamiféle „nemzeti filozófus” éppen nem kerülhet efféle szerepbe. Jelen esszé törekvése, hogy a filozófusszerep alakulását ennek a problémának a horizontja előtt vegye szemügyre. Irányát hallgatólagosan az a kérdés határozza meg, hogy a magyar kultúra e szerkezeti adottságának kialakulásához mennyiben járulhatnak hozzá a filozófusszerepek kialakulásának zavarai és a kialakult filozófusszerepek esetleges hiányai.


Három alak


Három szereplőnk tehát: Bessenyei György (1746–1811), Szontagh Gusztáv (1793–1858) és Litkei Tóth Péter (1813–1878). A szóba kerülő periódus, ez a legelső, ami szembe tűnik, figyelemre méltóan hosszú: az életutakat tekintve közel másfél, az életműveket nézve meg jó évszázadot fog át. Amikor Bessenyei meghal, Litkei Tóth még meg sem születik; Bessenyei irodalmi föllépése – a nevezetes 1774-es esztendő – pedig több mint száz évvel előzi meg Litkei Tóth halálát. Egyszerűsítve, lehet mondani, a három szereplő munkássága három nagy történeti korszakot fog át: a felvilágosodás korától a reformkoron keresztül a neoabszolutizmus koráig, illetve a kiegyezés koráig ível.

A három alak bevezetőnkben említett, egymástól eltérő kanonikus rangja pedig, másodjára ezt kell megemlítenünk, az egymásról eltérő historiográfiai státusban is megmutatkozik. Bessenyei gazdag értelmezéstörténettel dicsekedhet. A számos régebbi és újabb földolgozásban, színvonalas és kevésbé színvonalas monográfiában, valamint alapos kritikai kiadásban is megmutatkozó recepció azonban sokáig – főként Bíró Ferenc kiemelkedő kötetének (Bíró, 1976) megjelenéséig – kifejezetten egyoldalú: az egyetemes igénnyel föllépő literátorból csak és kizárólag az írót veszi észre, a filozófust ellenben szisztematikusan háttérbe szorítja. Szontagh éppen megélénkülő kutatások tárgya. A vele foglalkozó, régen kiformálódott és hosszas megszakításokkal, de máig ívelő kutatási hagyomány – bár a „Szontagh-kutatások” sosem voltak összehasonlíthatók a Bessenyei-kutatások kiterjedtségével-intézményesültségével – Szontaghot a maga koncipiálta „egyezményes filozófiai iskola” alakjaként, a magyar Hegel-vita antihegeliánusaként, a hegeliánus Erdélyi János antihegeliánus vitapartnereként, a „nemzeti filozófia” elkötelezettjeként értelmezi (Vajda, 1937; Perecz, 2008, 92–114.). E vonulattal szemben egy újabb, immár számos kontribúcióban megmutatkozó, és az életmű mindeddig kiadatlan kéziratainak gondozására-megjelentetésére is vállalkozó kutatás a megszülető modern nemzet mély filozófiai reflexióját nyújtó, eredeti politikafilozófust igyekszik fölmutatni a személyében (Mester 2006b). Litkei Tóth bölcseletére, végül, lehet mondani, gyakorlatilag nem irányulnak szisztematikus kutatások: az alakja felé forduló, szórványos érdeklődés hol az utópista szocializmust (Pándi, 1972, I/435; I/437–438.), hol a „közgondolkodás” megnyilvánulását (Szegedy-Maszák, 1984), hol a modernitás kihívására fogalmazott választ (Mester, 2006a) fedezi föl az írásaiban.

 

 

(Bessenyei) Bessenyei „filozófiája” nem annyira önazonos, egységes és koherens nézetrendszer, mint inkább valamiféle folyamatosan változó, szüntelenül alakuló képződmény: többé-kevésbé változatlan kérdésekre fogalmazott, mindegyre változó válaszkísérleteinek folyamatos egymásutánja. Mindenesetre: komoly ellentmondásoktól terhelt bölcselet. A gondolkodó Bessenyei képét megrajzoló, előbb említett monográfia (Bíró, 1976) ábrázolásában ez az ellentmondásokkal terhelt bölcselet a maga életproblémáinak megoldására folyamatosan új és új válaszkísérleteket fogalmazó gondolkodó filozófiája. Ellentmondásai nem valamiféle fogyatékosságok: a válaszkísérletek antinomikus jellegének következményei inkább. Megalkotója olyan gondolkodó, akinek alapvető meggyőződése az ember megszüntethetetlenül testi mivolta, a materialista emberkép morális indokú korrekciójának lehetőségét keresve jut egyrészt különféle ellentétes, egymással antinomikus viszonyban álló metafizikai belátásokra, fogalmazza meg másrészt az emberi természet humanizálásának nagyszabású koncepcióját.

Ami a filozófusszerepet illeti, Bessenyei nyilvánvalóan a magyar kultúra intézményes szerepeinek elkülönülése és megszilárdulása előtti alak: valószínűleg hasztalan próbálkozás lenne elkülöníteni benne az „írót” és a „filozófust”. A filozófuslét problémáit – a filozófus szerepét, a filozófiai tudás természetét, a filozófia befogadásának kérdéseit – ugyanakkor többször, többféle műfajban is reflexió tárgyává teszi. Erre vonatkozó megfontolásai szerint, összegezve azt mondhatjuk, a filozófus afféle magányos különc, aki a tartalmi konszenzualitást fájdalmasan nélkülöző és a szélesebb kulturális befogadást illetően számottevő hátrányokkal sújtott tudásterületen működik (Perecz, 2016).

A filozófus szerepe szerint egyrészt nem valamiféle közösségi ember, inkább magának való alak. Életidegen, a mindennapokban nehezen eligazodó, gyakorlati ügyekben járatlan, furcsa figura. Afféle magányos különc, akit a környezete nem annyira tisztel, mint inkább fölényesen megmosolyog. Egyik legjellemzőbb megfogalmazásban: „Légyen akár szomorú, akár vig, egy Filosofus mint mondják valamely kedvetlen setét, és szüntelen gondolkozó magánosságba szokot mozogni, ki tsak ollyanokkal szeret társalkodni, mint maga, a’ mitsodás. Rest állat ki mondhatatlanúl, és tsak olvasásba, irásba, gondolkodásba fáradhatatlan; de külömben, ha lehetne egész nap nem-lépne hármat. Mindég tanúl, de még is azt állittya, hogy semmit nem ért, sem meg nem foghat magába – él itt e világba, és nem tudja hogy, taszigáltatik másoktól ide ’s tova, nem érti mi végre; szenved, búsúl, örül nem tudja mi okon, mert magán egyikkel sem segit – minden jó is, rosz is, igaz is nem is, szép is rút is e’ világba, úgy a’ mint az az emberek idő szerint veszik, s’ tészik.” (Bessenyei, 1990, 677–678.) A beállítás a filozófiai gondolkodásnak a hétköznapi tudattól elkülönülő és a hétköznapi tudat számára érthetetlen-értelmetlen természetére reflektál. Az európai kultúra első bölcselőjének – a csillagokat fürkészve gödörbe zuhanó, ezért gúnyosan kinevetett Thalésznek – alakja, az égi ismeretek fölényes birtoklásának és a földön való eligazodás képessége fájó hiányának ellentmondását megjelenítve, tudjuk, a filozófiai gondolkodás őstörténetének szimbolikus kifejezője. Amikor a filozófusszerepről gondolkodik, különösen, amikor színpadra állítja a filozófus alakját, az elképzelései mögött, legáltalánosabban, ez a régi, az antikvitásra visszanyúló, az európai filozófia képét alapvetően befolyásoló fölfogás munkál.

Ha a filozófus magányos különc, a filozófia, másrészt, olyan tudásterület, amelyből szükségképp hiányzik az egyetértés. Művelői nem tudnak megegyezni egymással, tudásanyagát illetően nincs közöttük konszenzus: alapvető kérdéseiben is, ki ezt állítja, ki azt. Következőleg hiányzik belőle a tudás fölhalmozódásának folyamata: szerves építkezés helyett folytonos újrakezdés jellemzi tehát. Korai, kéziratban maradt művének, a társadalomszervező elveket megszemélyesítő alakok közötti beszélgetést dramatizálva megjelenítő szövegének filozófusa például teljes tanácstalanságának ad hangot. „Most meg kell ezekből a’ tudósokból határoznom, hogy a’ természetnek ‚s mozgó világnak élő valósága lágyság é vagy kemény eszköz? Edgyik azt mondja, lágy; a’ másik, hogy sem kemény, sem lágy, a’ lágyságot lehet keménységgé tenni, a’ keménységet lágysággá változtatni, nézzük a’ vasat, melly tüzbe foly ‚s hidegen tör, ront.” (Bessenyei 1992, 195.) A filozófiai tudás természetére vonatkozó ilyen megjegyzései, úgy tűnik, nem egyszerűen számba veszik a filozófiai fölfogások inkommenzurábilitását és a filozófiai tudásfölhalmozódás diszkontinuus voltát. Az afféle fejtegetések során a hangja mintha inkább kritikai volna: a helyzetet nem a filozófiai tudás természetével összefüggő adottságként kezeli, hanem valamiféle fogyatékosságnak látja. Aki bölcseleti munkát végez, filozófiai elméletet alkot, így, fölfogása szerint, nem fordulhat bizalommal az elődeihez, nem tud megbízhatóan a régi filozófusok tanításaira támaszkodni. Tudvalévően, persze, maga is ismeri a filozófiatörténeti hagyomány fontos szerzőit, használja a meghatározó szövegeit, sőt, szenvedélyes tudásvággyal veszi birtokba a maga számára fontosnak ítélt műveket. Tökéletesen tisztában van hát vele, hogy a filozófia történeti diszciplína: éppen a saját hagyományában létezik. Csak éppen ezt a történetet a mára vonatkoztatva megszakítottnak érzékeli, a hagyományt a mai bölcseleti munkálkodás számára kevéssé orientálónak látja.

Ha a filozófus egyrészt magányos különc, aki másrészt alapvető konszenzualitást nélkülöző tudásterületen munkálkodik, nos, akkor, harmadrészt, ez az általa művelt tudásterület túl absztrakt ahhoz, hogy a szélesebb közönség megértse, vagy egyáltalán, érdeklődjék iránta. A filozófia elvont problémái távol állnak az egyébként is szűk olvasóközönségtől, a filozófiai szövegek absztrakciós szintje nem teszi lehetővé, hogy sokan érdeklődjenek irántuk, pláne, képesek legyenek megérteni őket. Bölcseleti esszégyűjteményének egyik szövegében például így fogalmaz: „[a]zt gondolnád, hogy az írók emberi nemzetek iránt úgy teszik meg kötelességeket, ha mindég a legmélyebb bölcsességgel írnak és tanítanak. Tudod-é, hogy a legmélyebb dolgok legkedvetlenebbek szoktak lenni és legkevésbé hallgattatnak. Soha emberek oly dolgokban közönségesen nem hajolnak, melyek által nem gyönyörködtethetnek, azért is valamely bölcs csak csupán elmének, és nem szívnek beszél, nem fog kedves lenni.” (Bessenyei, 1987, 457–458.) Ebben a helyzetben a filozófusnak mintegy engedményt kell tennie: a száraz, fogalmi filozófiát életteli, érzéki filozófiára kell cserélnie. „Kéntelenek vagyunk a legkedvetlenebb igazságot, játékos ábrázatba és nyájas formába öltöztetni, mert különben az emberek hátat vetnek neki. Micsoda vigasztalás, haszon légyen pedig benne, ha ő egy országban öt-hat embertül ismértetik? Egy ékesen szóló, egy hatalmas poéta többet végbeviszen az embereken, mint százezer Seneca.” (Bessenyei, 1987, 459.) A követelmény határozott választ ad tehát a „tudományos” versus „irodalmias” filozófia dilemmájára: tájainkon eszerint a filozófusnak „tudományos” filozófia helyett szükségképp „irodalmias” filozófiát kell művelnie.

 


(Szontagh) Szontagh filozófiájának megítélése tekintetében, céloztunk rá, a kutatási hagyományban egymástól határozottan eltérő, sőt, egymással markánsan ellentétes álláspontok találhatók. Hogy tehát miként is értékelhető életművének kiterjedt, számos cikket és több könyvet magába foglaló filozófiai összetevője, arra nézve két éles nézet vitatkozik. Az egyik a hagyományban rögzült fölfogást követve intézményesen egy iskolához, irányzati tekintetben egy állásponthoz, személyesen pedig egy vitapartnerhez sorolja Szontaghot. Az iskola az „egyezményes iskola”: ez a voltaképp inkább csak magának Szontaghnak a hagyományteremtő konstrukciója nyomán létező, laza – teljesen azonos hagyományokra támaszkodó, hasonló problémákat vizsgáló és koherens fogalomrendszert alkalmazó, mesterek és tanítványok között átívelő kontinuitást teremtő filozófiai iskolának tehát csak megszorításokkal nevezhető – csoportosulás. Az irányzat az „antihegelianizmus”: Szontagh bölcseleti álláspontjának lényege eszerint a magyar Hegel-vitában – korabeli szóhasználat alapján: a „hegeli pörben” – elfoglalt, a hegeliánusokat bíráló pozíció. A vitapartner pedig Erdélyi János: Szontagh így

 

 

azért méltó egyáltalán figyelemre, mert a legjelentősebb hazai hegeliánus, Erdélyi vitatkozik vele. A másik, meghatározóan Mester Béla kutatásai nyomán körvonalazódó beállítás mindhárom tétellel vitába száll (Mester, 2006b). Szontaghot eszerint nem az „egyezményes iskolához” tartozó gondolkodóként kell értékelnünk, hanem sajátos egyéni nézeteit kell megvizsgálnunk; álláspontjának lényege nem „antihegelianizmusa”, hanem a német idealizmus alakjaihoz fűződő, differenciált kritikai viszonya – antihegelianizmusa úgymond alapvetően kantiánus fogalomrendszerbe illeszkedik; személye pedig nem csupán Erdélyivel folytatott vitája nyomán érdekes, hanem sajátos teljesítménye nyomán méltó figyelemre. Mindösszesen: Szontagh filozófiája eszerint nem valamiféle derivátum, hanem a születő modern nemzet eredeti bölcseleti reflexiója.

Ami Szontagh szerepfölfogását illeti, az alighanem két összetevőre épül: kritikusi tevékenységére és akadémiai tagságára. A kritikusi tevékenység a kultúraszervező dinamikát hozza be a fölfogásába, az akadémiai tagság a szabadabb filozófiaművelés lehetőségét teremti meg a számára. Egyrészt tehát, ismeretesen, Szontagh a maga korának jellegzetes, az egymástól elkülönült kulturális szerepek megszilárdulása előtti szereplője, aki sokféle területre kalandozik, és sokféle mindent kipróbál, mielőtt véglegesen a filozófia mellett döntene, és filozófusként határozná meg önmagát. Eredetileg katonatiszt, nyugdíjas kapitányként kezd irodalmi munkásságba. Mezőgazdasági szakíró – a dohány- és dinnyetermesztésről írott könyvei népszerű, több kiadás megérő szakmunkáknak számítanak –, szépirodalmi kísérletekkel jelentkezik, egyike lesz a legelső irodalmi kritikusoknak. Mint irodalmi kritikus a literatúra fogalmának tág fölfogását tartja szem előtt: a kultúra valamennyi írásos megnyilvánulását a literatúra összetevőjének tekintve egyként szemléz szépirodalmi és értekező-prózai műveket. A kultúra írásos vetületének tekintett literatúra és a megszülető nemzet összekapcsolásában – a „nemzeti kultúra” megteremtésében – kiemelkedő szerepet szán a folyóiratoknak. Kritikusi ars poeticáját megfogalmazó tanulmánya, a Tudományos Gyűjteménybe Tuskó Simplicius álnéven írott esszéje koncentrált összefoglalását nyújtja a kritikai folyóiratok nemzeti kultúraszervező szerepéről vallott fölfogásának. „Tulajdon nemzeti literatúra – állítja – csak tulajdon művészi értelem, tehát tulajdon kritika által leszen lehetséges” (Szontagh, 1985, 283.). A folyóirat-kritika és az írásos nemzeti kultúra egymást föltételező voltát a kulturális kánonképzés szükségletével igyekszik bizonyítani. „Végtére literatúra kritika nélkül még azért se lehet – fejtegeti végül – mivel annak meghatározása s megállapítása rostálást kíván. Nem minden munka tartozhatik tudniillik egy nemzet literatúrájához, csak a fennmaradó, azaz a klasszikus. Melyik legyen az? – pedig csak ítélet, bírálás, tehát kritika által lehet meghatározni.” (Szontagh, 1985, 284.) Ez, az írásos kultúra dinamikus, a kritikai tevékenységre építő fölfogása lesz az egyik, ami beépül filozófusi szerepfölfogásába.

A másik akadémiai tagsága: az, hogy az Akadémia – a Magyar Tudós Társaság – egyik legelső, ráadásul saját tanszék/katedra nélküli tagja lesz. Az Akadémia ugyanis új nyilvános teret intézményesít a korszak filozófiai életének szerkezetében. Míg mind az egyetemi tanszékek, mint a középiskolai katedrák közvetlen ellenőrzés alatt működnek – az előbbiek fölött a birodalmi, az utóbbiak fölött egyházi/felekezeti kontroll érvényesül –, addig az akadémiai keretek a filozófia szabadabb művelésére teremtenek lehetőséget. Az Akadémia új nyilvánossága jelentős szerepet játszik egyrészt a filozófia „nemzetivé” alakításában, másrészt a filozófia iránt érdeklődő szélesebb – az iskolafilozófia szűk körén immár túlnövő – közönség kinevelésében. Egyfelől, rendszeresen kiírt pályakérdéseivel ösztönözni igyekszik a filozófia magyar nyelvének megteremtését, illetve a hazai filozófia múltjának föltárását. Másfelől, közreműködése nyomán a megszülető filozófiai művek önálló kötetek helyett mindinkább folyóiratok hasábjain látnak napvilágot. A német eredetű családból származó, a magyar nyelvet tudatos döntés nyomán választó, a „nemzeti filozófia” programját megfogalmazó, ugyanakkor folyóirat-kritikusként is működő Szontaghot nyilvánvalóan több motívum is ennek az akadémiai filozófiának az elkötelezettjévé teszi. Amikor filozófiáról beszél, úgy tűnik, nem elsősorban „filozófiai rendszerre” gondol, mint inkább a „filozófiai életet” tartja szem előtt. Legelső és talán leghíresebb önálló bölcseleti kötetének – első „propylaeumának” – záró bekezdésében, a filozófiát dinamikusan alakítandó nyilvános térnek tekintve, így fogalmaz művének reménybeli befogadásáról. „Általjában, nem a critica, sőt nem a megtámadás az, mitől tartok, hanem a részvétlenség; nagyobb csapás munkámat nem érhetné, mintha az hallgatással fogadtatnék. Szavam gyöngébb, hogysem magam e fontos, itt szóba hozott tárgyakat eldönthessem; szükség tehát, hogy nálam belátóbb férfiak által figyelemre méltatva szóba vétessenek: részemről meg leszek elégedve, ha tisztes körökben szavazatot engednek. Küzdve fejlik ki életben és literaturában minden igaz és jó, s a síri csend a halálnak biztos jele. A philosophia különösen, minden időben, a legellenkezőbb elvek’ csatapiaca volt. Mint tettleges criticus pedig általjában nem tartozom azok közé, kik magoknak mindenhez szívesen szabadságot vesznek, másoktól pedig ugyan azt megtagadják.” (Szontagh, 1839, 290–291.) A gondolatmenet világosan mutatja mind a kritikai tevékenység, mind az akadémiai filozófiaművelés egyértelmű hatását.

 


(Litkei Tóth) Litkei Tóth „filozófiájának” problémája a legnehezebben megközelíthető. Az ő esetében már nevének többféle írásmódja is elbizonytalanítja az olvasót. Módosabb iparoscsalád gyermekeként, mint Tót Péter születik Fényeslitkén. A neve előtti Litkei nem nemesi előnév tehát, hanem a szülőhelyre utaló megjelölés; maga következetesen pontos i-vel használja – a „Litkeit” csak később, halála után kezdik „Litkeyként” emlegetni. Jellegzetes parasztértelmiségi, aki számára a fölemelkedésnek egyetlen útja kínálkozik: ha a papi hivatást választja. A volt pataki diák, bár valószínűleg inkább független értelmiségi szerepre vágyik – folyóiratoknál próbál írásokat megjelentetni, színészi karriert tervez –, így református lelkész lesz a nyírségi faluban, Bujban. Lelkészi kötelmei mellett igyekszik írni: naplót vezet, cikkeket publikál, néhány előadást önálló füzetként ad ki. Megjelent munkái azonban összességükben sem tesznek ki jelentősebb korpuszt; egyetlen, halála után megjelentt – egyben egyetlen ismert művének számító – kötete reformkori naplója. Bölcseleti műveltségének súlypontját a német idealizmus képezi, filozófiatörténeti tájékozottságának forrásául – mint életművének kutatója érvel mellette (Mester, 2006a, 146–148.) – pataki professzorának, Nyíri Istvánnak a kompendiumai szolgálnak. Többször is a korabeli cenzurális viszonyok korlátaiba ütköző, szabadelvű keresztény bölcseleti nézetei, utaltunk rá, többféle értelmezésre is módot adnak. Lehet úgy tekinteni rájuk, mint baloldali hegeliánus, radikális protoszocialista-protokommunista gondolatokra, ezért a magyar szocialista–kommunista hagyomány előtörténetéhez sorolni őket. Lehet mondani, hogy nem haladják meg a korabeli értelmiségi közgondolkodás átlagát, ezért csak művelődéstörténeti kordokumentumként érdemes számon tartani azokat. És lehet interpretálni őket a modernitás kihívására adott protestáns bölcseleti válaszkísérletként, a modernitást saját keresztyén gyökereivel szembesítő elméletként.

A filozófus szerepéről vallott nézeteiről a költő Tompa Mihályhoz fűző barátságának dokumentumaiból nyerhetünk képet. Tompával már a forradalom előtt kapcsolatban van, a barátságukat aztán előbb a forradalom alatt együtt vállalt tábori lelkészi szolgálat mélyíti el, majd rokoni viszonyba is kerülnek: Litkei Tóth legkisebb lányának Tompa lesz a keresztapja. Barátságuk két fontosabb dokumentuma ismert. Egyrészt Litkei Tóth terjedelmes, négy részletben közölt, levélformában fogalmazott és Tompának címzett tanulmánya, másrészt hosszan tartó, több évtizedes, a forradalom előtt induló és egészen Tompa haláláig folytatódó levélváltásuk.

Az előbbi, a Protestans Egyházi és Iskolai Lapban közölt levél-tanulmány Litkei első nyomtatásban megjelent bölcseleti írása. A keresztyénséget érő modernizációs kihívást a hegeli történetfilozófia fogalomkészletében értelmező tanulmány műfaja szerint levél: a gondolkodónak a költőhöz intézett, erős retorizáltsággal fogalmazott levele. A levél retorikájában kiemelkedően fontosnak látszik a levélíró és a címzett szerepe: a filozófus és a költő. Mindjárt a legelső mondata értéksorrendet látszik fölállítani. „Fontos és érdekes dolgokról írok hozzád, barátom! – magunk sorsáról: azonban csak készülj előre redőzni szemöldökeidet, mert most nem a’ baráthoz, nem a’ költőhöz, hanem – örülj a hallatlan megtiszteltetésnek! – főleg a’ philosophhoz akarok szólani benned.” (Tót, 1847, 1003.) A filozófus a költő fölött áll tehát: a költő-címzett megtiszteltetésnek kell érezze, hogy a filozófus-levélíró a benne, a költőben is rejtőző filozófushoz intézi szavait. A hierarchiát később megerősíteni látszik, hogy a levélíró magára érdemi, levelének címzettjére ellenben alárendelt szerepet oszt. A gondolatok csatamezején, úgymond, a filozófus harcol, a költő csak az ő dicsőséges harci tetteit hivatott megénekelni. Legjellegzetesebb megfogalmazásban: „[a]zonban a› csatát most nem kezdem meg, el vagyok fáradva, pihennem kell. Te pedig, barátom! míg én nyugszom, új erőt gyűjtendő, ülj fel Pegazusodra, és csak készítsd előre a ›diadaléneket!” (Tót, 1847. 1211.) Elöl a harcoló filozófus, mögötte a filozófus harcainak diadalénekét megverselő költő: így néz ki a Litkei Tóth levelében foglalt hierarchia.

Az utóbbi, a Litkei Tóth–Tompa-levélváltás csak részben maradt fönn: kizárólag néhány, Tompa által írott darabját ismerjük. Ami olvasható belőle, az így is rendkívül érdekes dokumentumnak látszik. Az egyébként inkább csupán jókívánságokat megfogalmazó és hétköznapi élettényeket fölidéző levelek, szempontunkból ez a leginkább figyelemre méltó, úgy tűnik, elfogadják és maguk is megerősítik a levél-tanulmányban megképzett hierarchiát: a filozófus és a költő alá-fölérendeltségi viszonyát. A Buji leveleket megköszönő levelét Tompa például a következőképp zárja: „Hanem, édes Péterem! nem fecsegek többet; irj te nekem valami okosat; ha tőlem vársz: titánilag csalatkozol; szokatlan itt a gondolkodás is.” (Tompa, 1964, I/82.) Az „okosságot” és a „gondolkodást” a filozófushoz rendelő érvelés itt inkább csupán játékosan értendő: Tompa ugyanis gyógykezeléséről küldi levelét, a maga „okosságának” hiányát és a „gondolkodás” „szokatlanságát” így szanatóriumi körülmények között emlegeti. Mintegy két évtizeddel későbbi levelében ellenben komolyan, sőt rezignált hangon fogalmazva utal a szembeállításra: „Te azt mondod: philosophálsz! Jaj, de én szegény versiró ember voltam csupán; lelkem képzelettel, nyugtalansággal, álmakkal tele s ezek most kinoznak iszonyuan mint egy uj Prometeuszt.” (Tompa, 1964, II/122.) A „filozofáló” és a „versíró” ember efféle szembeállítása itt is érvényes marad tehát: a „filozofáló” emberhez képest „csupán” „versíró” embernek lenni eszerint valamiféle alacsonyabb rendű státuszt jelentene.


Filozófusnak lenni?


Szerepkeresés, szerepalakítás, szerepjáték? A három példa három különböző pozíciót látszik megképezni.

Bessenyei példája mintha szerepkeresésről árulkodna. Az ő rendkívül kiterjedt, számos szellemi területre kiterjedő és sokféle gyakorlati törekvést magában foglaló munkássága egyazon nagyszabású program megvalósítási kísérletének tűnik. A maga programját követve pedig, a nemzeti kultúra szerkezetének határozott kiformálódása előtti alakként, keresi csupán a szerepeit. Noha a „filozófusnak lenni” problémáját többször is alapos reflexió tárgyává teszi, a filozófia művelése az ő számára elsősorban nem valamiféle társadalmi szerep betöltését jelenti: a bölcselkedést egyszerűen inkább tevékenysége újabb területének látja. A második eset, a Szontaghé, úgy tűnik, a szerepalakítás példája. Ő immár határozottan filozófusként határozza meg önmagát; korábbi, számos területre kalandozó munkásságát inkább a maga filozófusszerepe egyfajta előkészítésének fogja föl. Az akadémiai tudományosság új intézményét fölhasználva tudatosan alakítja ki önmagát mint filozófust. A filozófusszerepének alakítása során pedig következetesen fölhasználja korábbi szerepét, az irodalmi kritikusét: a filozófusba mintegy beépíti a kritikust. Litkei Tóth, végül, inkább talán csupán szerepjátékot játszik. Filozófiai munkáit szabad értelmiségi velleitásainak és lelkészi szolgálata kötelmeinek ellentmondásában alkotja meg. Filozófusszere-pének egyértelmű megformálására ilyenformán nemigen nyílik módja. A filozófusnak lenni kérdése az ő számára inkább csak játékos szereplehetőség. Önmagát mint filozófust csupán a baráti költővel folytatott párbeszédben játssza el, hol játékosabban, hol komolyabban: nyilvános levélben megszólítva és magánlevélben megkeresve a költőbarátot.

Filozófusnak lenni? Bessenyei számára szerepkeresés, Szontagh számára szerepalakítás, Litkei Tóth számára szerepjáték.
 



Kulcsszavak: Bessenyei György, filozófusszerep, Litkei Tóth Péter, magyar filozófia, magyar kultúra, Szontagh Gusztáv
 


 

IRODALOM

Bessenyei György (1987 [1779]) A Holmi. In: Bessenyei György: Válogatott művei (Magyar remekírók). Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 287–465.

Bessenyei György (1990 [1778]): Galant levelek. In: Bessenyei György: Színművek (Bessenyei György összes művei: Kritikai kiadás). Budapest: Akadémiai, 663–694.

Bessenyei György (1992 [1776–1778]): Túdós társaság. In: Bessenyei György: Társadalombölcseleti írások, 1771–1778 (Bessenyei György összes művei: Kritikai kiadás). Bp.: Akadémiai–Argumentum, 191–223.

Bíró Ferenc (1976): A fiatal Bessenyei és íróbarátai (Irodalomtörténeti Könyvtár 31). Budapest: Akadémiai Kiadó

Lukács Ödön (1879): Litkei Péter buji református lelkész s egyházkerületi képviselő emlékezete. Debreczen: Erdélyi István nyomdája

Mester Béla (2006a): Egy magyar protestáns gondolkodó a modernitásról. In: Mester Béla: Magyar philosophia: A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig (A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai IX.). Kolozsvár–Szeged: Pro Philosophia, 144–163.

Mester Béla (2006b): Szontagh Gusztáv „magyar filozófiája”. In: Mester Béla: Magyar philosophia: A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig (A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai IX.). Kolozsvár–Szeged: Pro Philosophia, 71–143.

Pándi Pál (1972): „Kísértetjárás” Magyarországon: Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. I–II. Budapest: Magvető Kiadó

Perecz László (2004): A magyar filozófiai intézményrendszer kialakulása. In: Mester Béla–Perecz László (szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez: Magyarország és a modernitás (Recepció és kreativitás). Budapest: Áron Kiadó, 40–74.

Perecz László (2008): Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia” (Eszmetörténeti Könyvtár 7). Budapest: Argumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely

Perecz László (2016): Filozófusból író: Bessenyei György szerepfölfogásáról. In: Mester Béla (szerk.): Régiók, határok, identitások: (Kelet-)Közép-Európa mint hívószó a (magyar) filozófiatörténetben. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet–Gondolat kiadó, 137–150.

Szegedy-Maszák Mihály (1984): Hit és kétely összeütközése a XIX. század közepének magyar közgondolkodásában: A naplóíró Tóth Péter. In: Tóth Péter: Napló (1836–1842) (Magyar Hírmondó). Budapest: Magvető Kiadó, 515–572.

Szontagh Gusztáv (1839): Propylaeumok a’ magyar philosophiához. Buda: A Magyar Kir. Egyetem betűivel

Szontagh Gusztáv [Tuskó Simplicius] (1985 [1827]): A literatúrai kritikás folyóírásokról. In: Juhász István (szerk.): Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) I. Budapest: Magvető Kiadó, 275–289.

Tompa Mihály (1964): Levelezése I–II. (A magyar irodalomtörténetírás forrásai) Budapest: Akadémiai Kiadó

Tót Péter (1847–1848): Buji levelek: Tompa Mihályhoz. Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 39, 1013–1017; 45, 1205–1211; 48, 1302–1307; 16, 494–501.

Vajda György Mihály (1937): Az egyezményesek: Fejezet a magyar filozófia történetéből (Dolgozatok a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Philosophiai Seminariumából 21). Budapest: Grafika ny.