A magyar filozófiatörténet három alakjáról
lesz szó a következőkben: Bessenyei Györgyről, Szontagh
Gusztávról és Litkei Tóth Péterről. Noha valóban mindhárman a
hazai filozófia múltjának számontartásra érdemes személyiségei,
első pillantásra korántsem aggálymentes együtt emlegetni őket.
Bessenyei nevét minden érettségizett ismeri: a felvilágosodás
„testőrírója”, a magyar gondolkodástörténet kiemelkedő
szereplője és a magyar irodalomtörténet korszaknyitó alakja.
Szontaghról már inkább csupán a magyar bölcselet múltja iránt
érdeklődők szűkebb köre hallott: a reformkor és a
neoabszolutizmus kora sokféle szellemi területre kalandozó
nyugalmazott gránátos tisztje, az Akadémia egyik első filozófus
tagja csak az utóbbi időben lett újra intenzívebb kutatások
tárgya. Litkei Tóth végül bízvást teljesen ismeretlennek
minősíthető: róla, a 19. század református lelkészéről és
bölcselőjéről még a korszak kutatói is legfeljebb a
„közgondolkodás” kifejezőjeként hajlamosak megemlékezni.
Hármójuk filozófusszerepének utánagondoló
esszénkben a következő gondolatmenetet követjük. Először,
bevezetésként, a vállalkozás legitimációját kíséreljük meg: a
kontextusokat villantjuk föl, amelyekben hőseink
„filozófusszerepének” problémája egyáltalán fölvethető.
Másodszor, terjedelmesebben, végigtekintünk a három alakon,
külön igyekezvén tárgyalni filozófiájukat és a filozófus
szerepéről vallott fölfogásukat. Harmadszor, pár kurta mondat
erejéig, összefoglaljuk következtetéseinket, megmagyarázandó
esszénk blikkfangosnak szánt címét is.
A filozófus és szerepe
Kísérletünk a magyar filozófia múltjára irányuló vizsgálódások
intézménytörténeti változatához csatlakozik: amikor az említett
gondolkodók szerepfölfogására kérdez rá, a filozófiai élet
intézményes szerepének alakulása érdekli. Érvelése, egy csaknem
másfél évtizede keletkezett tanulmányhoz kapcsolódva (Perecz,
2004), az intézménynek nem a szűkebb, hanem a tágabb fogalmát
használja. Az intézmények szűkebb értelemben, mint ismeretes,
institúciók: közösségi célra alakult szervezetek. A magyar
filozófia intézményei ebben a szűkebb értelemben, például, az
egyetemi filozófiai tanszékek, a Magyar Tudományos Akadémia
filozófiai intézményei, a filozófiai társaságok vagy a
filozófiai folyóiratok. Az intézmények tágabb értelemben,
ellenben, mindazok a közegek, amelyekben a filozófiai élet
megnyilvánul. A filozófiai élet viszonyrendszer: a művet alkotó
filozófus, a megalkotott filozófiai mű és a filozófiai művek
iránt érdeklődő közönség kölcsönös kapcsolata. Működő filozófiai
élet a közönség filozófiai művek iránti szükségletét – és a
művek e szükségletre való tekintettel történő létrejöttét –
föltételezi. A tágabb értelemben fölfogott filozófiai
intézmények ezt a filozófiai életet létrehozó és működtető
formák. Jelen vizsgálódás tehát, a filozófusszerepet előtérbe
állítva, az intézmény e tágabb fogalmával operál. Azoknak a
társadalmi elvárásoknak a természete érdekli, amelyek a magyar
kultúrában a filozófus szerepét alakítják; azoknak az
intézményes státuszpozícióknak az alkatára kíváncsi, amelyeket a
magyar kultúra alakít ki a filozófusszerepet illetően. Ez az
egyik bevezető megjegyzésünk.
A másik, hogy vizsgálódásunk, törekvését
tekintve, korántsem leíró jellegű: szándéka szerint inkább
kritikai beállítottságú. Horizontja a magyar kultúra
nemfilozofikus, sőt kifejezetten antifilozofikusnak mondható
jellege. Amikor a magyar kultúrát antifilozofikusnak minősítjük,
természetesen nem egyszerűen a kiemelkedő filozófusok vagy a
jelentős filozófiai teljesítmények hiányáról beszélünk: a magyar
kultúra szerkezetének természetére gondolunk. Ez, a magyar
kultúra afilozofikus-antifilozofikus alkata nyilvánvalóan nem
valamiféle természeti adottság: a magyar kultúrtörténet hosszú
folyamatainak eredménye. A magyar kultúra önértelmezésének
meggyökeresedett toposzai hatnak a mélyén, amelyek nyomán a
nemzeti kultúra egyes területeinek értékviszonyára vonatkozó
elképzelések is megszilárdulnak. A magyar kultúra „irodalmias”
karakterének kialakulása az irodalomra kánonmeghatározó szerepet
is oszt. Hogy a nemzeti kultúra meghatározó áramává a „nagy és
erős” irodalmi hagyomány válik, egyben azt is eredményezi, hogy
a filozófiai hagyomány „kicsinek és gyöngének” fog minősülni.
Hogy a nemzeti kultúra középpontjába a „nemzeti költő” kerül,
egyben azt is jelenti, hogy valamiféle „nemzeti filozófus” éppen
nem kerülhet efféle szerepbe. Jelen esszé törekvése, hogy a
filozófusszerep alakulását ennek a problémának a horizontja
előtt vegye szemügyre. Irányát hallgatólagosan az a kérdés
határozza meg, hogy a magyar kultúra e szerkezeti adottságának
kialakulásához mennyiben járulhatnak hozzá a filozófusszerepek
kialakulásának zavarai és a kialakult filozófusszerepek
esetleges hiányai.
Három alak
Három szereplőnk tehát: Bessenyei György (1746–1811), Szontagh
Gusztáv (1793–1858) és Litkei Tóth Péter (1813–1878). A szóba
kerülő periódus, ez a legelső, ami szembe tűnik, figyelemre
méltóan hosszú: az életutakat tekintve közel másfél, az
életműveket nézve meg jó évszázadot fog át. Amikor Bessenyei
meghal, Litkei Tóth még meg sem születik; Bessenyei irodalmi
föllépése – a nevezetes 1774-es esztendő – pedig több mint száz
évvel előzi meg Litkei Tóth halálát. Egyszerűsítve, lehet
mondani, a három szereplő munkássága három nagy történeti
korszakot fog át: a felvilágosodás korától a reformkoron
keresztül a neoabszolutizmus koráig, illetve a kiegyezés koráig
ível.
A három alak bevezetőnkben említett,
egymástól eltérő kanonikus rangja pedig, másodjára ezt kell
megemlítenünk, az egymásról eltérő historiográfiai státusban is
megmutatkozik. Bessenyei gazdag értelmezéstörténettel
dicsekedhet. A számos régebbi és újabb földolgozásban,
színvonalas és kevésbé színvonalas monográfiában, valamint
alapos kritikai kiadásban is megmutatkozó recepció azonban
sokáig – főként Bíró Ferenc kiemelkedő kötetének (Bíró, 1976)
megjelenéséig – kifejezetten egyoldalú: az egyetemes igénnyel
föllépő literátorból csak és kizárólag az írót veszi észre, a
filozófust ellenben szisztematikusan háttérbe szorítja. Szontagh
éppen megélénkülő kutatások tárgya. A vele foglalkozó, régen
kiformálódott és hosszas megszakításokkal, de máig ívelő
kutatási hagyomány – bár a „Szontagh-kutatások” sosem voltak
összehasonlíthatók a Bessenyei-kutatások
kiterjedtségével-intézményesültségével – Szontaghot a maga
koncipiálta „egyezményes filozófiai iskola” alakjaként, a magyar
Hegel-vita antihegeliánusaként, a hegeliánus Erdélyi János
antihegeliánus vitapartnereként, a „nemzeti filozófia”
elkötelezettjeként értelmezi (Vajda, 1937; Perecz, 2008,
92–114.). E vonulattal szemben egy újabb, immár számos
kontribúcióban megmutatkozó, és az életmű mindeddig kiadatlan
kéziratainak gondozására-megjelentetésére is vállalkozó kutatás
a megszülető modern nemzet mély filozófiai reflexióját nyújtó,
eredeti politikafilozófust igyekszik fölmutatni a személyében
(Mester 2006b). Litkei Tóth bölcseletére, végül, lehet mondani,
gyakorlatilag nem irányulnak szisztematikus kutatások: az alakja
felé forduló, szórványos érdeklődés hol az utópista
szocializmust (Pándi, 1972, I/435; I/437–438.), hol a
„közgondolkodás” megnyilvánulását (Szegedy-Maszák, 1984), hol a
modernitás kihívására fogalmazott választ (Mester, 2006a) fedezi
föl az írásaiban.
•
(Bessenyei) Bessenyei „filozófiája” nem
annyira önazonos, egységes és koherens nézetrendszer, mint
inkább valamiféle folyamatosan változó, szüntelenül alakuló
képződmény: többé-kevésbé változatlan kérdésekre fogalmazott,
mindegyre változó válaszkísérleteinek folyamatos egymásutánja.
Mindenesetre: komoly ellentmondásoktól terhelt bölcselet. A
gondolkodó Bessenyei képét megrajzoló, előbb említett monográfia
(Bíró, 1976) ábrázolásában ez az ellentmondásokkal terhelt
bölcselet a maga életproblémáinak megoldására folyamatosan új és
új válaszkísérleteket fogalmazó gondolkodó filozófiája.
Ellentmondásai nem valamiféle fogyatékosságok: a
válaszkísérletek antinomikus jellegének következményei inkább.
Megalkotója olyan gondolkodó, akinek alapvető meggyőződése az
ember megszüntethetetlenül testi mivolta, a materialista
emberkép morális indokú korrekciójának lehetőségét keresve jut
egyrészt különféle ellentétes, egymással antinomikus viszonyban
álló metafizikai belátásokra, fogalmazza meg másrészt az emberi
természet humanizálásának nagyszabású koncepcióját.
Ami a filozófusszerepet illeti, Bessenyei
nyilvánvalóan a magyar kultúra intézményes szerepeinek
elkülönülése és megszilárdulása előtti alak: valószínűleg
hasztalan próbálkozás lenne elkülöníteni benne az „írót” és a
„filozófust”. A filozófuslét problémáit – a filozófus szerepét,
a filozófiai tudás természetét, a filozófia befogadásának
kérdéseit – ugyanakkor többször, többféle műfajban is reflexió
tárgyává teszi. Erre vonatkozó megfontolásai szerint, összegezve
azt mondhatjuk, a filozófus afféle magányos különc, aki a
tartalmi konszenzualitást fájdalmasan nélkülöző és a szélesebb
kulturális befogadást illetően számottevő hátrányokkal sújtott
tudásterületen működik (Perecz, 2016).
A filozófus szerepe szerint egyrészt nem
valamiféle közösségi ember, inkább magának való alak.
Életidegen, a mindennapokban nehezen eligazodó, gyakorlati
ügyekben járatlan, furcsa figura. Afféle magányos különc, akit a
környezete nem annyira tisztel, mint inkább fölényesen
megmosolyog. Egyik legjellemzőbb megfogalmazásban: „Légyen akár
szomorú, akár vig, egy Filosofus mint mondják valamely kedvetlen
setét, és szüntelen gondolkozó magánosságba szokot mozogni, ki
tsak ollyanokkal szeret társalkodni, mint maga, a’ mitsodás.
Rest állat ki mondhatatlanúl, és tsak olvasásba, irásba,
gondolkodásba fáradhatatlan; de külömben, ha lehetne egész nap
nem-lépne hármat. Mindég tanúl, de még is azt állittya, hogy
semmit nem ért, sem meg nem foghat magába – él itt e világba, és
nem tudja hogy, taszigáltatik másoktól ide ’s tova, nem érti mi
végre; szenved, búsúl, örül nem tudja mi okon, mert magán
egyikkel sem segit – minden jó is, rosz is, igaz is nem is, szép
is rút is e’ világba, úgy a’ mint az az emberek idő szerint
veszik, s’ tészik.” (Bessenyei, 1990, 677–678.) A beállítás a
filozófiai gondolkodásnak a hétköznapi tudattól elkülönülő és a
hétköznapi tudat számára érthetetlen-értelmetlen természetére
reflektál. Az európai kultúra első bölcselőjének – a csillagokat
fürkészve gödörbe zuhanó, ezért gúnyosan kinevetett Thalésznek –
alakja, az égi ismeretek fölényes birtoklásának és a földön való
eligazodás képessége fájó hiányának ellentmondását megjelenítve,
tudjuk, a filozófiai gondolkodás őstörténetének szimbolikus
kifejezője. Amikor a filozófusszerepről gondolkodik, különösen,
amikor színpadra állítja a filozófus alakját, az elképzelései
mögött, legáltalánosabban, ez a régi, az antikvitásra
visszanyúló, az európai filozófia képét alapvetően befolyásoló
fölfogás munkál.
Ha a filozófus magányos különc, a filozófia,
másrészt, olyan tudásterület, amelyből szükségképp hiányzik az
egyetértés. Művelői nem tudnak megegyezni egymással,
tudásanyagát illetően nincs közöttük konszenzus: alapvető
kérdéseiben is, ki ezt állítja, ki azt. Következőleg hiányzik
belőle a tudás fölhalmozódásának folyamata: szerves építkezés
helyett folytonos újrakezdés jellemzi tehát. Korai, kéziratban
maradt művének, a társadalomszervező elveket megszemélyesítő
alakok közötti beszélgetést dramatizálva megjelenítő szövegének
filozófusa például teljes tanácstalanságának ad hangot. „Most
meg kell ezekből a’ tudósokból határoznom, hogy a’ természetnek
‚s mozgó világnak élő valósága lágyság é vagy kemény eszköz?
Edgyik azt mondja, lágy; a’ másik, hogy sem kemény, sem lágy, a’
lágyságot lehet keménységgé tenni, a’ keménységet lágysággá
változtatni, nézzük a’ vasat, melly tüzbe foly ‚s hidegen tör,
ront.” (Bessenyei 1992, 195.) A filozófiai tudás természetére
vonatkozó ilyen megjegyzései, úgy tűnik, nem egyszerűen számba
veszik a filozófiai fölfogások inkommenzurábilitását és a
filozófiai tudásfölhalmozódás diszkontinuus voltát. Az afféle
fejtegetések során a hangja mintha inkább kritikai volna: a
helyzetet nem a filozófiai tudás természetével összefüggő
adottságként kezeli, hanem valamiféle fogyatékosságnak látja.
Aki bölcseleti munkát végez, filozófiai elméletet alkot, így,
fölfogása szerint, nem fordulhat bizalommal az elődeihez, nem
tud megbízhatóan a régi filozófusok tanításaira támaszkodni.
Tudvalévően, persze, maga is ismeri a filozófiatörténeti
hagyomány fontos szerzőit, használja a meghatározó szövegeit,
sőt, szenvedélyes tudásvággyal veszi birtokba a maga számára
fontosnak ítélt műveket. Tökéletesen tisztában van hát vele,
hogy a filozófia történeti diszciplína: éppen a saját
hagyományában létezik. Csak éppen ezt a történetet a mára
vonatkoztatva megszakítottnak érzékeli, a hagyományt a mai
bölcseleti munkálkodás számára kevéssé orientálónak látja.
Ha a filozófus egyrészt magányos különc, aki
másrészt alapvető konszenzualitást nélkülöző tudásterületen
munkálkodik, nos, akkor, harmadrészt, ez az általa művelt
tudásterület túl absztrakt ahhoz, hogy a szélesebb közönség
megértse, vagy egyáltalán, érdeklődjék iránta. A filozófia
elvont problémái távol állnak az egyébként is szűk
olvasóközönségtől, a filozófiai szövegek absztrakciós szintje
nem teszi lehetővé, hogy sokan érdeklődjenek irántuk, pláne,
képesek legyenek megérteni őket. Bölcseleti esszégyűjteményének
egyik szövegében például így fogalmaz: „[a]zt gondolnád, hogy az
írók emberi nemzetek iránt úgy teszik meg kötelességeket, ha
mindég a legmélyebb bölcsességgel írnak és tanítanak. Tudod-é,
hogy a legmélyebb dolgok legkedvetlenebbek szoktak lenni és
legkevésbé hallgattatnak. Soha emberek oly dolgokban
közönségesen nem hajolnak, melyek által nem gyönyörködtethetnek,
azért is valamely bölcs csak csupán elmének, és nem szívnek
beszél, nem fog kedves lenni.” (Bessenyei, 1987, 457–458.) Ebben
a helyzetben a filozófusnak mintegy engedményt kell tennie: a
száraz, fogalmi filozófiát életteli, érzéki filozófiára kell
cserélnie. „Kéntelenek vagyunk a legkedvetlenebb igazságot,
játékos ábrázatba és nyájas formába öltöztetni, mert különben az
emberek hátat vetnek neki. Micsoda vigasztalás, haszon légyen
pedig benne, ha ő egy országban öt-hat embertül ismértetik? Egy
ékesen szóló, egy hatalmas poéta többet végbeviszen az
embereken, mint százezer Seneca.” (Bessenyei, 1987, 459.) A
követelmény határozott választ ad tehát a „tudományos” versus
„irodalmias” filozófia dilemmájára: tájainkon eszerint a
filozófusnak „tudományos” filozófia helyett szükségképp
„irodalmias” filozófiát kell művelnie.
•
(Szontagh) Szontagh filozófiájának megítélése tekintetében,
céloztunk rá, a kutatási hagyományban egymástól határozottan
eltérő, sőt, egymással markánsan ellentétes álláspontok
találhatók. Hogy tehát miként is értékelhető életművének
kiterjedt, számos cikket és több könyvet magába foglaló
filozófiai összetevője, arra nézve két éles nézet vitatkozik. Az
egyik a hagyományban rögzült fölfogást követve intézményesen egy
iskolához, irányzati tekintetben egy állásponthoz, személyesen
pedig egy vitapartnerhez sorolja Szontaghot. Az iskola az
„egyezményes iskola”: ez a voltaképp inkább csak magának
Szontaghnak a hagyományteremtő konstrukciója nyomán létező, laza
– teljesen azonos hagyományokra támaszkodó, hasonló problémákat
vizsgáló és koherens fogalomrendszert alkalmazó, mesterek és
tanítványok között átívelő kontinuitást teremtő filozófiai
iskolának tehát csak megszorításokkal nevezhető – csoportosulás.
Az irányzat az „antihegelianizmus”: Szontagh bölcseleti
álláspontjának lényege eszerint a magyar Hegel-vitában –
korabeli szóhasználat alapján: a „hegeli pörben” – elfoglalt, a
hegeliánusokat bíráló pozíció. A vitapartner pedig Erdélyi
János: Szontagh így |
|
azért méltó egyáltalán figyelemre, mert a
legjelentősebb hazai hegeliánus, Erdélyi vitatkozik vele. A
másik, meghatározóan Mester Béla kutatásai nyomán körvonalazódó
beállítás mindhárom tétellel vitába száll (Mester, 2006b).
Szontaghot eszerint nem az „egyezményes iskolához” tartozó
gondolkodóként kell értékelnünk, hanem sajátos egyéni nézeteit
kell megvizsgálnunk; álláspontjának lényege nem
„antihegelianizmusa”, hanem a német idealizmus alakjaihoz
fűződő, differenciált kritikai viszonya – antihegelianizmusa
úgymond alapvetően kantiánus fogalomrendszerbe illeszkedik;
személye pedig nem csupán Erdélyivel folytatott vitája nyomán
érdekes, hanem sajátos teljesítménye nyomán méltó figyelemre.
Mindösszesen: Szontagh filozófiája eszerint nem valamiféle
derivátum, hanem a születő modern nemzet eredeti bölcseleti
reflexiója.
Ami Szontagh szerepfölfogását illeti, az
alighanem két összetevőre épül: kritikusi tevékenységére és
akadémiai tagságára. A kritikusi tevékenység a kultúraszervező
dinamikát hozza be a fölfogásába, az akadémiai tagság a
szabadabb filozófiaművelés lehetőségét teremti meg a számára.
Egyrészt tehát, ismeretesen, Szontagh a maga korának
jellegzetes, az egymástól elkülönült kulturális szerepek
megszilárdulása előtti szereplője, aki sokféle területre
kalandozik, és sokféle mindent kipróbál, mielőtt véglegesen a
filozófia mellett döntene, és filozófusként határozná meg
önmagát. Eredetileg katonatiszt, nyugdíjas kapitányként kezd
irodalmi munkásságba. Mezőgazdasági szakíró – a dohány- és
dinnyetermesztésről írott könyvei népszerű, több kiadás megérő
szakmunkáknak számítanak –, szépirodalmi kísérletekkel
jelentkezik, egyike lesz a legelső irodalmi kritikusoknak. Mint
irodalmi kritikus a literatúra fogalmának tág fölfogását tartja
szem előtt: a kultúra valamennyi írásos megnyilvánulását a
literatúra összetevőjének tekintve egyként szemléz szépirodalmi
és értekező-prózai műveket. A kultúra írásos vetületének
tekintett literatúra és a megszülető nemzet összekapcsolásában –
a „nemzeti kultúra” megteremtésében – kiemelkedő szerepet szán a
folyóiratoknak. Kritikusi ars poeticáját megfogalmazó
tanulmánya, a Tudományos Gyűjteménybe Tuskó Simplicius álnéven
írott esszéje koncentrált összefoglalását nyújtja a kritikai
folyóiratok nemzeti kultúraszervező szerepéről vallott
fölfogásának. „Tulajdon nemzeti literatúra – állítja – csak
tulajdon művészi értelem, tehát tulajdon kritika által leszen
lehetséges” (Szontagh, 1985, 283.). A folyóirat-kritika és az
írásos nemzeti kultúra egymást föltételező voltát a kulturális
kánonképzés szükségletével igyekszik bizonyítani. „Végtére
literatúra kritika nélkül még azért se lehet – fejtegeti végül –
mivel annak meghatározása s megállapítása rostálást kíván. Nem
minden munka tartozhatik tudniillik egy nemzet literatúrájához,
csak a fennmaradó, azaz a klasszikus. Melyik legyen az? – pedig
csak ítélet, bírálás, tehát kritika által lehet meghatározni.”
(Szontagh, 1985, 284.) Ez, az írásos kultúra dinamikus, a
kritikai tevékenységre építő fölfogása lesz az egyik, ami beépül
filozófusi szerepfölfogásába.
A másik akadémiai tagsága: az, hogy az
Akadémia – a Magyar Tudós Társaság – egyik legelső, ráadásul
saját tanszék/katedra nélküli tagja lesz. Az Akadémia ugyanis új
nyilvános teret intézményesít a korszak filozófiai életének
szerkezetében. Míg mind az egyetemi tanszékek, mint a
középiskolai katedrák közvetlen ellenőrzés alatt működnek – az
előbbiek fölött a birodalmi, az utóbbiak fölött
egyházi/felekezeti kontroll érvényesül –, addig az akadémiai
keretek a filozófia szabadabb művelésére teremtenek lehetőséget.
Az Akadémia új nyilvánossága jelentős szerepet játszik egyrészt
a filozófia „nemzetivé” alakításában, másrészt a filozófia iránt
érdeklődő szélesebb – az iskolafilozófia szűk körén immár
túlnövő – közönség kinevelésében. Egyfelől, rendszeresen kiírt
pályakérdéseivel ösztönözni igyekszik a filozófia magyar
nyelvének megteremtését, illetve a hazai filozófia múltjának
föltárását. Másfelől, közreműködése nyomán a megszülető
filozófiai művek önálló kötetek helyett mindinkább folyóiratok
hasábjain látnak napvilágot. A német eredetű családból származó,
a magyar nyelvet tudatos döntés nyomán választó, a „nemzeti
filozófia” programját megfogalmazó, ugyanakkor
folyóirat-kritikusként is működő Szontaghot nyilvánvalóan több
motívum is ennek az akadémiai filozófiának az elkötelezettjévé
teszi. Amikor filozófiáról beszél, úgy tűnik, nem elsősorban
„filozófiai rendszerre” gondol, mint inkább a „filozófiai
életet” tartja szem előtt. Legelső és talán leghíresebb önálló
bölcseleti kötetének – első „propylaeumának” – záró
bekezdésében, a filozófiát dinamikusan alakítandó nyilvános
térnek tekintve, így fogalmaz művének reménybeli befogadásáról.
„Általjában, nem a critica, sőt nem a megtámadás az, mitől
tartok, hanem a részvétlenség; nagyobb csapás munkámat nem
érhetné, mintha az hallgatással fogadtatnék. Szavam gyöngébb,
hogysem magam e fontos, itt szóba hozott tárgyakat eldönthessem;
szükség tehát, hogy nálam belátóbb férfiak által figyelemre
méltatva szóba vétessenek: részemről meg leszek elégedve, ha
tisztes körökben szavazatot engednek. Küzdve fejlik ki életben
és literaturában minden igaz és jó, s a síri csend a halálnak
biztos jele. A philosophia különösen, minden időben, a
legellenkezőbb elvek’ csatapiaca volt. Mint tettleges criticus
pedig általjában nem tartozom azok közé, kik magoknak mindenhez
szívesen szabadságot vesznek, másoktól pedig ugyan azt
megtagadják.” (Szontagh, 1839, 290–291.) A gondolatmenet
világosan mutatja mind a kritikai tevékenység, mind az akadémiai
filozófiaművelés egyértelmű hatását.
•
(Litkei Tóth) Litkei Tóth „filozófiájának” problémája a
legnehezebben megközelíthető. Az ő esetében már nevének többféle
írásmódja is elbizonytalanítja az olvasót. Módosabb iparoscsalád
gyermekeként, mint Tót Péter születik Fényeslitkén. A neve
előtti Litkei nem nemesi előnév tehát, hanem a szülőhelyre utaló
megjelölés; maga következetesen pontos i-vel használja – a
„Litkeit” csak később, halála után kezdik „Litkeyként”
emlegetni. Jellegzetes parasztértelmiségi, aki számára a
fölemelkedésnek egyetlen útja kínálkozik: ha a papi hivatást
választja. A volt pataki diák, bár valószínűleg inkább független
értelmiségi szerepre vágyik – folyóiratoknál próbál írásokat
megjelentetni, színészi karriert tervez –, így református
lelkész lesz a nyírségi faluban, Bujban. Lelkészi kötelmei
mellett igyekszik írni: naplót vezet, cikkeket publikál, néhány
előadást önálló füzetként ad ki. Megjelent munkái azonban
összességükben sem tesznek ki jelentősebb korpuszt; egyetlen,
halála után megjelentt – egyben egyetlen ismert művének számító
– kötete reformkori naplója. Bölcseleti műveltségének
súlypontját a német idealizmus képezi, filozófiatörténeti
tájékozottságának forrásául – mint életművének kutatója érvel
mellette (Mester, 2006a, 146–148.) – pataki professzorának,
Nyíri Istvánnak a kompendiumai szolgálnak. Többször is a
korabeli cenzurális viszonyok korlátaiba ütköző, szabadelvű
keresztény bölcseleti nézetei, utaltunk rá, többféle
értelmezésre is módot adnak. Lehet úgy tekinteni rájuk, mint
baloldali hegeliánus, radikális protoszocialista-protokommunista
gondolatokra, ezért a magyar szocialista–kommunista hagyomány
előtörténetéhez sorolni őket. Lehet mondani, hogy nem haladják
meg a korabeli értelmiségi közgondolkodás átlagát, ezért csak
művelődéstörténeti kordokumentumként érdemes számon tartani
azokat. És lehet interpretálni őket a modernitás kihívására
adott protestáns bölcseleti válaszkísérletként, a modernitást
saját keresztyén gyökereivel szembesítő elméletként.
A filozófus szerepéről vallott nézeteiről a
költő Tompa Mihályhoz fűző barátságának dokumentumaiból
nyerhetünk képet. Tompával már a forradalom előtt kapcsolatban
van, a barátságukat aztán előbb a forradalom alatt együtt
vállalt tábori lelkészi szolgálat mélyíti el, majd rokoni
viszonyba is kerülnek: Litkei Tóth legkisebb lányának Tompa lesz
a keresztapja. Barátságuk két fontosabb dokumentuma ismert.
Egyrészt Litkei Tóth terjedelmes, négy részletben közölt,
levélformában fogalmazott és Tompának címzett tanulmánya,
másrészt hosszan tartó, több évtizedes, a forradalom előtt
induló és egészen Tompa haláláig folytatódó levélváltásuk.
Az előbbi, a Protestans Egyházi és Iskolai
Lapban közölt levél-tanulmány Litkei első nyomtatásban megjelent
bölcseleti írása. A keresztyénséget érő modernizációs kihívást a
hegeli történetfilozófia fogalomkészletében értelmező tanulmány
műfaja szerint levél: a gondolkodónak a költőhöz intézett, erős
retorizáltsággal fogalmazott levele. A levél retorikájában
kiemelkedően fontosnak látszik a levélíró és a címzett szerepe:
a filozófus és a költő. Mindjárt a legelső mondata
értéksorrendet látszik fölállítani. „Fontos és érdekes dolgokról
írok hozzád, barátom! – magunk sorsáról: azonban csak készülj
előre redőzni szemöldökeidet, mert most nem a’ baráthoz, nem a’
költőhöz, hanem – örülj a hallatlan megtiszteltetésnek! – főleg
a’ philosophhoz akarok szólani benned.” (Tót, 1847, 1003.) A
filozófus a költő fölött áll tehát: a költő-címzett
megtiszteltetésnek kell érezze, hogy a filozófus-levélíró a
benne, a költőben is rejtőző filozófushoz intézi szavait. A
hierarchiát később megerősíteni látszik, hogy a levélíró magára
érdemi, levelének címzettjére ellenben alárendelt szerepet oszt.
A gondolatok csatamezején, úgymond, a filozófus harcol, a költő
csak az ő dicsőséges harci tetteit hivatott megénekelni.
Legjellegzetesebb megfogalmazásban: „[a]zonban a› csatát most
nem kezdem meg, el vagyok fáradva, pihennem kell. Te pedig,
barátom! míg én nyugszom, új erőt gyűjtendő, ülj fel
Pegazusodra, és csak készítsd előre a ›diadaléneket!” (Tót,
1847. 1211.) Elöl a harcoló filozófus, mögötte a filozófus
harcainak diadalénekét megverselő költő: így néz ki a Litkei
Tóth levelében foglalt hierarchia.
Az utóbbi, a Litkei Tóth–Tompa-levélváltás
csak részben maradt fönn: kizárólag néhány, Tompa által írott
darabját ismerjük. Ami olvasható belőle, az így is rendkívül
érdekes dokumentumnak látszik. Az egyébként inkább csupán
jókívánságokat megfogalmazó és hétköznapi élettényeket fölidéző
levelek, szempontunkból ez a leginkább figyelemre méltó, úgy
tűnik, elfogadják és maguk is megerősítik a levél-tanulmányban
megképzett hierarchiát: a filozófus és a költő
alá-fölérendeltségi viszonyát. A Buji leveleket megköszönő
levelét Tompa például a következőképp zárja: „Hanem, édes
Péterem! nem fecsegek többet; irj te nekem valami okosat; ha
tőlem vársz: titánilag csalatkozol; szokatlan itt a gondolkodás
is.” (Tompa, 1964, I/82.) Az „okosságot” és a „gondolkodást” a
filozófushoz rendelő érvelés itt inkább csupán játékosan
értendő: Tompa ugyanis gyógykezeléséről küldi levelét, a maga
„okosságának” hiányát és a „gondolkodás” „szokatlanságát” így
szanatóriumi körülmények között emlegeti. Mintegy két évtizeddel
későbbi levelében ellenben komolyan, sőt rezignált hangon
fogalmazva utal a szembeállításra: „Te azt mondod:
philosophálsz! Jaj, de én szegény versiró ember voltam csupán;
lelkem képzelettel, nyugtalansággal, álmakkal tele s ezek most
kinoznak iszonyuan mint egy uj Prometeuszt.” (Tompa, 1964,
II/122.) A „filozofáló” és a „versíró” ember efféle
szembeállítása itt is érvényes marad tehát: a „filozofáló”
emberhez képest „csupán” „versíró” embernek lenni eszerint
valamiféle alacsonyabb rendű státuszt jelentene.
Filozófusnak lenni?
Szerepkeresés, szerepalakítás, szerepjáték? A három példa három
különböző pozíciót látszik megképezni.
Bessenyei példája mintha szerepkeresésről
árulkodna. Az ő rendkívül kiterjedt, számos szellemi területre
kiterjedő és sokféle gyakorlati törekvést magában foglaló
munkássága egyazon nagyszabású program megvalósítási
kísérletének tűnik. A maga programját követve pedig, a nemzeti
kultúra szerkezetének határozott kiformálódása előtti alakként,
keresi csupán a szerepeit. Noha a „filozófusnak lenni”
problémáját többször is alapos reflexió tárgyává teszi, a
filozófia művelése az ő számára elsősorban nem valamiféle
társadalmi szerep betöltését jelenti: a bölcselkedést egyszerűen
inkább tevékenysége újabb területének látja. A második eset, a
Szontaghé, úgy tűnik, a szerepalakítás példája. Ő immár
határozottan filozófusként határozza meg önmagát; korábbi,
számos területre kalandozó munkásságát inkább a maga
filozófusszerepe egyfajta előkészítésének fogja föl. Az
akadémiai tudományosság új intézményét fölhasználva tudatosan
alakítja ki önmagát mint filozófust. A filozófusszerepének
alakítása során pedig következetesen fölhasználja korábbi
szerepét, az irodalmi kritikusét: a filozófusba mintegy beépíti
a kritikust. Litkei Tóth, végül, inkább talán csupán
szerepjátékot játszik. Filozófiai munkáit szabad értelmiségi
velleitásainak és lelkészi szolgálata kötelmeinek
ellentmondásában alkotja meg. Filozófusszere-pének egyértelmű
megformálására ilyenformán nemigen nyílik módja. A filozófusnak
lenni kérdése az ő számára inkább csak játékos szereplehetőség.
Önmagát mint filozófust csupán a baráti költővel folytatott
párbeszédben játssza el, hol játékosabban, hol komolyabban:
nyilvános levélben megszólítva és magánlevélben megkeresve a
költőbarátot.
Filozófusnak lenni? Bessenyei számára
szerepkeresés, Szontagh számára szerepalakítás, Litkei Tóth
számára szerepjáték.
Kulcsszavak: Bessenyei György, filozófusszerep, Litkei Tóth
Péter, magyar filozófia, magyar kultúra, Szontagh Gusztáv
IRODALOM
Bessenyei György (1987 [1779]) A
Holmi. In: Bessenyei György: Válogatott művei (Magyar
remekírók). Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 287–465.
Bessenyei György (1990 [1778]):
Galant levelek. In: Bessenyei György: Színművek (Bessenyei
György összes művei: Kritikai kiadás). Budapest: Akadémiai,
663–694.
Bessenyei György (1992 [1776–1778]):
Túdós társaság. In: Bessenyei György: Társadalombölcseleti
írások, 1771–1778 (Bessenyei György összes művei: Kritikai
kiadás). Bp.: Akadémiai–Argumentum, 191–223.
Bíró Ferenc (1976): A fiatal
Bessenyei és íróbarátai (Irodalomtörténeti Könyvtár 31).
Budapest: Akadémiai Kiadó
Lukács Ödön (1879): Litkei Péter
buji református lelkész s egyházkerületi képviselő emlékezete.
Debreczen: Erdélyi István nyomdája
Mester Béla (2006a): Egy magyar
protestáns gondolkodó a modernitásról. In: Mester Béla: Magyar
philosophia: A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig (A
magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai IX.).
Kolozsvár–Szeged: Pro Philosophia, 144–163.
Mester Béla (2006b): Szontagh
Gusztáv „magyar filozófiája”. In: Mester Béla: Magyar
philosophia: A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig (A
magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai IX.).
Kolozsvár–Szeged: Pro Philosophia, 71–143.
Pándi Pál (1972): „Kísértetjárás”
Magyarországon: Az utópista szocialista és kommunista eszmék
jelentkezése a reformkorban. I–II. Budapest: Magvető Kiadó
Perecz László (2004): A magyar
filozófiai intézményrendszer kialakulása. In: Mester Béla–Perecz
László (szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez:
Magyarország és a modernitás (Recepció és kreativitás).
Budapest: Áron Kiadó, 40–74.
Perecz László (2008): Nemzet,
filozófia, „nemzeti filozófia” (Eszmetörténeti Könyvtár 7).
Budapest: Argumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely
Perecz László (2016): Filozófusból
író: Bessenyei György szerepfölfogásáról. In: Mester Béla
(szerk.): Régiók, határok, identitások: (Kelet-)Közép-Európa
mint hívószó a (magyar) filozófiatörténetben. Budapest: MTA
Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet–Gondolat
kiadó, 137–150.
Szegedy-Maszák Mihály (1984): Hit és
kétely összeütközése a XIX. század közepének magyar
közgondolkodásában: A naplóíró Tóth Péter. In: Tóth Péter: Napló
(1836–1842) (Magyar Hírmondó). Budapest: Magvető Kiadó, 515–572.
Szontagh Gusztáv (1839):
Propylaeumok a’ magyar philosophiához. Buda: A Magyar Kir.
Egyetem betűivel
Szontagh Gusztáv [Tuskó Simplicius]
(1985 [1827]): A literatúrai kritikás folyóírásokról. In: Juhász
István (szerk.): Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) I. Budapest:
Magvető Kiadó, 275–289.
Tompa Mihály (1964): Levelezése
I–II. (A magyar irodalomtörténetírás forrásai) Budapest:
Akadémiai Kiadó
Tót Péter (1847–1848): Buji levelek:
Tompa Mihályhoz. Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 39,
1013–1017; 45, 1205–1211; 48, 1302–1307; 16, 494–501.
Vajda György Mihály (1937): Az
egyezményesek: Fejezet a magyar filozófia történetéből
(Dolgozatok a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem
Philosophiai Seminariumából 21). Budapest: Grafika ny. |
|