A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÖNYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

Az Óperenciás tengeren túl:

magyar identitás a diaszpórában


Aki olvassa az észak-amerikai magyarokkal kapcsolatos szakirodalmat, némi óvatossággal veheti kézbe Bába Szilvia könyvét. Jó esetben arra gondolhat, hogy talán a Puskás Julianna, Albert Tezla vagy a Vázsonyi Endre‒Dégh Linda házaspár által írt alapvető munkák sora gyarapodott. Rossz esetben viszont ez a könyv a finoman szólva vegyes fogadtatású művek újabb darabja lehet. Ilyen volt például a Papp Z. Attila szerkesztette Beszédből világ: elemzések, adatok amerikai magyarokról (Papp Z. A., 2008), amiről Papp László (2009) egyebek mellett azt írta kritikájában, hogy „Éppen a közölt valótlanságok és nem igazolt állítások miatt, tudomásom szerint, a kiadó a könyvet levette honlapjáról, és a terjesztést leállította.” De óvatosságra int a Burdosház Amerikából ‒ Balogh Balázs néprajzkutató nyomában c. 50 perces film is (Dunatáj Alapítvány, 2015), amiről Kürti László bírálatában többek közt megállapította, hogy „antropológus számára kimondottan kínos” alkotás (Kürti, 2016).

Szerencsénkre Bába Szilvia könyve a megbízható, alapvető munkák közé tartozik. A szerző a Pécsi Tudományegyetem Interdiszciplináris Doktori Iskolája Politikatudományi Programjában megvédett PhD-disszertációját tette közzé. A könyvben jól hasznosította korábbi tapasztalatait: 2002 és 2011 között a Magyar Kultúra Alapítvány tengeren túli programjának felelőse volt, számos külföldi tanulmányúton végzett terepmunkát (Ausztrália, Új-Zéland, USA, Kanada), és közreműködött több projektben, például „ReConnect Hungary” – Magyar Birthright Program, Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ.

A szerző egyik érdeme, hogy a magyar diaszpórát szinte teljes földrajzi kiterjedésében vizsgálja: egy könyvben olvashatunk az észak-amerikai, dél-amerikai, ausztráliai (s új-zélandi) magyarokról; ha az izraeli diaszpórát is módjában állt volna tanulmányozni, akkor e tekintetben szinte hiánytalan munkát tett volna le az asztalra. Feldolgozott adatainak egy része 150 kitöltött kérdőívből származik (ebből 107 magyar, 43 angol nyelvű), más adatok strukturált mélyinterjúkból származnak, ezeket magyar intézmények tisztségviselőivel és a diaszpóra régi, tapasztalt tagjaival készítette (ötven ilyen interjú hangfelvételei húsz órát tesznek ki). Természetesen a vonatkozó történeti, szociológiai stb. szakmunkákat szinte kivétel nélkül hasznosította az elemzésekben, átkutatott számos évkönyvet, jubileumi kiadványt, újságot és – ami ritka az ilyen munkákban ‒ jól hasznosította a vonatkozó szépirodalmi alkotások egy részét, főleg Oravecz Imre Kaliforniai fürj című regényét (2012). Dicséretes az is, hogy a magyar diaszpórákban élők történetét, identitásának alakulását bő másfél évszázadon át, 1849-től 2015-ig tanulmányozza.

A könyv elején Bába Szilvia gondosan körüljárja, meghatározza elemzéseinek kulcsfogalmait – migráció, kivándorlás, emigráció, diaszpóra, identitás, etnicitás, asszimiláció (25‒33.). Amit hiányolhatunk innen, az az integráció definiálása, és az erőszak szerepének szisztematikus tárgyalása, bemutatása a folyamatokban. Bába többször is említi az erőszakos asszimilációt (60., 71., 72.), de ezzel nem kompatibilis az, amit a 73. oldalon olvasunk: „A kivándorló integrálódik, a második és a további generáció asszimilálódik.”

A könyv három nagy fejezete közül az első a diaszpóra történetével, a kivándorlási hullámokkal foglalkozik (35‒54.). Az első hullámban, a világosi fegyverletétel és a kiegyezés között „megközelítőleg 3–4 ezer magyar menekült el hazájából” (37.), a hetedikben (a rendszerváltástól napjainkig) a célországok módosultak a jó száz évvel ezelőtti kivándorlási hullámhoz képest: „a tengerentúl helyett az Európai Uniót választják, ám a külföldi munkavállalás okai hasonlóak: az elhúzódó gazdasági válság és visszaesés, a fiatalok nehéz munkába állása, a munkahelyek bizonytalansága” (53.).

A következő nagyobb fejezet a magyar etnikai identitás alakulásáról szól (55‒97.). Itt szó esik egyebek közt Magyarország és az Egyesült Államok kulturális különbségeiről (Amerikában kisebb a tekintélytisztelet, amit a magyarok hamar megszoknak); arról, hogy egy korábbi são paulói magyar konzul beszámolója szerint a brazil hatóságok nagyra értékelték, hogy a magyarok taníttattak iskolájukban először portugál nyelvet; s arról is, hogy az USA-ban vagy Kanadában született nemzedék „már szégyellte szülei idegenségét, lenézett mivoltát és hiányos nyelvtudását” (68.). A korábbi, erősen asszimiláló „olvasztótégely”-politikát az USA-ban az 1970-es években felváltotta az ethnic revival, a multikulturalizmus, ami a magyaroknak is kedvezett, pontosabban: kedvezhetett volna, ha addigra az amerikai acélipari válság nem kezdte volna erősen sorvasztani a régi magyar negyedeket Chicago környékén, Pittsburghben és másutt. Fontos, amit Bába 39. számú interjúalanyától idéz: „Két ország között úgy jövök és megyek, hogy ott van az otthonom, de itt van a hazám, ezt mondom Magyarországon. Ez vagyok én. Magyar vagyok, amikor ott vagyok, amerikai vagyok, amikor itt vagyok” (88.). Sokatmondó a 7. számú interjúalany véleménye is: „A Kárpát-medencében nyelvében él a nemzet. De ugyanezeket nem lehet állítani egy amerikaira. Teljesen más életvitel. Ötödgenerációs, nem beszél magyarul, és magyar érzésű. […] Nem függ össze a nemzeti öntudat a nyelvtudással” (89.). Más adatok, így a „ReConnect Hungary” képzés résztvevői által írt esszék is megerősítik a szerző azon kutatási eredményét, hogy „a magyar nyelv nem elsődleges az identitás megjelölésében, magyar nyelvtudás nélkül is van magyar identitás” (97.).

A könyv legnagyobb fejezetének címe A magyar etnikai identitás megnyilvánulási színterei (99‒240.). Itt részletesen olvashatunk a magyar kolóniákról; városnegyedekről, ahol sok magyar élt, templomokat, iskolákat, biztosítótársaságokat stb. építve maguknak. Ezek a kolóniák jellemzően az 1900‒1920-as években jöttek létre, a két világháború között volt a virágkoruk, de a II. világháború után bevándorlók közül már kevesen költöztek a magyar negyedekbe. Érdekes, amit a 111. oldalon ír a szerző: „Az erdélyi és a délvidéki magyaroknál később és napjainkban is erős regionális és etnikai identitás figyelhető meg. Ők jellemzően egymást segítve, egymás közelében telepednek le Ausztráliában és Kanadában egyaránt. Például a délszláv háború alatt Horvátországból és Szerbiából Ausztráliába menekült magyarok is blokkokban telepedtek le, kisebb kolóniát alkotva.”

Elsősorban az Egyesült Államokban számos magyar egyesület működött s működik, ezek egykori jelentőségét az is megmutatja, hogy a Verhovay Segélyegyletnek 1944-ben több mint 52 000 tagja, 364 fiókegyesülete és 7 millió dollárt

 

 

meghaladó vagyona volt. A különféle magyar szervezetek áttekintésének egyik tanulsága, hogy a két világháború között azok az elsőgenerációs bevándorlók, akik a különböző intézményekben tisztségviselők voltak, felismerték, hogy az Amerikában született generáció magyar etnikai tudatának fenntartásához elengedhetetlen a szervezeti életben a magyar mellé az angol használatának bevezetése.

Ebből a fejezetből megtudhatjuk egyebek mellett, hogy (1) a két világháború között a legtöbb magyar sportegyesületet Latin-Amerikában alapították (1934-ben brazíliai magyar futballbajnokságot is rendeztek), (2) az USA-ba 1945 után bevándorlók lenézték az „öregamerikásokat”, de az 1947-ben bevándorlók is szemben álltak a negyvenötösökkel, (3) az 56-os menekültek jelentős része szinte azonnal beolvadt, (4) az 1990 óta bevándorolt fiatalokra nem jellemző, hogy magyar szervezetekbe tömörülnek, döntően az interneten és szórakozóhelyeken találkoznak („a technika megöli a közösségeket” ‒ mondja egy interjúalany, 130.), és (5) az országos szervezetek akkor lehetnének valóban hatékonyak, ha megszűnne a széthúzás, megosztottság.

Az egyházak szerepének történetei a templomépítésektől (az első magyar református templomot 1892-ben építették Pittsburghben), a felekezeti különbségeken át (a római katolikus papok az asszimilációra törekedtek) a mai leépülésekig terjednek (sok-sok nagy múltú, értékes magyar templomot zárnak be, adnak el vagy dózerolnak le immár évtizedek óta). Bába Szilvia érzékletesen és tényszerűen beszámol olyan istentiszteletekről és misékről is, amelyeken részt vett Észak-Amerikában – esetenként vele együtt nyolcan voltak a résztvevők. Egyik interjúalanya elmondja, hogy „Az 1960-as években még több száz magyar katolikus pap volt az USA-ban, napjainkban már csak egy tucat” (153.). S kiderül az is, hogy Ausztráliában „a hatalmas távolságok miatt, a vidéki szórványban élőknek a református lelkész skype-on is kiszolgáltatja az úrvacsorát” (155.).

A magyar iskolákról és a magyar nyelv használatáról (158‒206.) szóló fejezet sok hasznos adatot, elemzést tartalmaz. Régebben előfordult (ma már, remélem, nem), hogy „Több katolikus pap a vasárnapi szentmisén kiprédikálta – név nélkül – azokat, akik nem magyar iskolába járatták gyermekeiket” (159.). Többször fölvetődött s fölvetődik a kérdés, hogy használhatóak-e az amerikai magyar gyermekek tanítására a magyarországi tankönyvek? A pedagógiailag megfontolt válasz nyilván a „nem”. Jó, hogy a szerző a rövid életű hétvégi iskoláktól kezdve igyekszik áttekinteni mindent, az egyetemi szintű magyarságtudományi programokig. Helyes, hogy Bába Szilvia idézi (185.) Nagy Károlyt (1934‒ 2011), aki 1984-ben a New York-i Püski Kiadónál megjelent könyvében ezt írta: „A kétnyelvűség nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is különbözik az egynyelvűségtől […] Külföldön nem magyart, hanem tulajdonképpen kétnyelvűséget kell tanítanunk. Olyan gyakorlati folyamatokat, amelyek állandó közlekedést képesek fenntartani a két nyelv között.” Sokan beszámolnak a család és a külvilág nyelvi konfliktusairól, egy montreali férfi például így: „nem egyszer előfordult, hogy a fiam azt mondja, apu, ezt nem értem, hogy az iskolában angolnak néznek, kanadainak, itthon pedig magyarnak, nem értem. Mi vagyok én? Nem tudom, mi vagyok!” (193‒ 194.) Mások esetleg az elmagyarosított spanyol szavakról ejtenek szót, például „a jelzőlámpa gyakran csak szemafor, a számítógép computadora” (197.). Ehhez a recenzens hozzáfűzi, hogy a szemafor szót ’közlekedési lámpa’ jelentésben használják a szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai, horvátországi és szlovéniai magyarok is, például így: Déván visszaszámlálós szemaforok működnek, csakúgy, mint jópár romániai városban (URL1).

Részletes ismertetések olvashatók a diaszpóra sajtótermékeiről, beleértve a regionális rádió- és tévéadókat is; megtudjuk, hogy a Duna Televízió adása élőben is fogható Ausztráliában, Kanadában és az USA-ban, s persze az interneten elérhetők a Kárpát-medencei magyar rádiók és televíziók műsorai is.

Ezt a fejezetet az Ünnepek és szokások című rész zárja (227–240.). Ebben értően mutatja be a szerző, mit jelent a „piknik” Amerikában, milyen közösségformáló szerepe volt még nemrég a csigatészta-készítésnek Michiganben (Huseby-Darvas Éva kutatásaira utalva, URL2), milyen is a „magyar ruha”, s miként zajlott a 40th Birmingham Ethnic Festival az ohiói Toledóban 2014 augusztusában, melyre Szegedről érkeztek a díszvendégek.

Az összegző fejezetben (241‒246.) Bába Szilvia számba veszi mindazt, amivel igazolta fő hipotézisét: magyarnyelv-tudás nélkül is létezik magyar etnikai identitás. A kettős identitás egyik aforizmatikus kinyilvánítása („Magyar vagyok, amikor ott vagyok, amerikai vagyok, amikor itt vagyok”, 242.) hasonlít arra, amit Ditzendy Orsolya (2011, 112.) dokumentált egyes horvátországi magyarok kapcsán: van, aki számára a haza „az anyaország és a Drávaszög, [ők] otthon úgy szoktak fogalmazni, hogy otthonról (Bajáról) mennek haza (Vörösmartra)”.

Az Utószóban (247‒255.), ami a terjedelmes bibliográfia és 30 oldalnyi melléklet (statisztikák, színes ábrák és fényképek) előtt olvasható, a szerző javaslatokat fogalmaz meg arról, hogy az illetékes magyar hatóságok és nonprofit szervezetek miként segíthetik a magyar diaszpóra továbbélését. Ezek mind hasznos, esetenként könnyen megvalósítható javaslatok. Felsorolásuktól eltekintek, de megemlítem, hogy ha a címzettek, főleg a magyar politikusok megfogadják, hasznosítják Bába Szilvia némely javaslatát, akkor nem csak a diaszpórának lesznek hasznára, de ő magukra is jobb fény vetülhet.(Bába Szilvia: Az Óperenciás tengeren túl: magyar identitás a diaszpórában. Budapest: Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2015. 306 oldal.)

Kontra Miklós

egyetemi tanár, DSc, Károli Gáspár Református Egyetem
 


 

IRODALOM

Ditzendy Orsolya (2011): Horvátországi magyar egyetemisták identitása (A Drávaszögben, illetve Magyarországon készített interjúk alapján). Aracs. 11, 1, 105–118.

Kürti László (2016): Review Article: “Documenting Immigrants, Boarding Houses and Ethnographers” Burdosház Amerikából – Balogh Balázs néprajzkutató nyomában Hungarian Cultural Studies. e-journal of the American Hungarian Educators Association. 9, DOI: 10.5195/ahea.2016.237 • WEBCÍM

Papp László (2009): Nyelvünk és Kultúránk. 1. 84.

Papp Z. Attila (szerk.) (2008): Beszédből világ: elemzések, adatok amerikai magyarokról. Budapest: Magyar Külügyi Intézet

Dunatáj Alapítvány (2015): Burdosház Amerikából ‒ Balogh Balázs néprajzkutató nyomában. Rendezte Dezső Zsigmond. 50 perc