Az Óperenciás tengeren túl:
magyar identitás a diaszpórában
Aki olvassa az észak-amerikai magyarokkal kapcsolatos
szakirodalmat, némi óvatossággal veheti kézbe Bába Szilvia
könyvét. Jó esetben arra gondolhat, hogy talán a Puskás
Julianna, Albert Tezla vagy a Vázsonyi Endre‒Dégh Linda házaspár
által írt alapvető munkák sora gyarapodott. Rossz esetben
viszont ez a könyv a finoman szólva vegyes fogadtatású művek
újabb darabja lehet. Ilyen volt például a Papp Z. Attila
szerkesztette Beszédből világ: elemzések, adatok amerikai
magyarokról (Papp Z. A., 2008), amiről Papp László (2009)
egyebek mellett azt írta kritikájában, hogy „Éppen a közölt
valótlanságok és nem igazolt állítások miatt, tudomásom szerint,
a kiadó a könyvet levette honlapjáról, és a terjesztést
leállította.” De óvatosságra int a Burdosház Amerikából ‒ Balogh
Balázs néprajzkutató nyomában c. 50 perces film is (Dunatáj
Alapítvány, 2015), amiről Kürti László bírálatában többek közt
megállapította, hogy „antropológus számára kimondottan kínos”
alkotás (Kürti, 2016).
Szerencsénkre Bába Szilvia könyve a
megbízható, alapvető munkák közé tartozik. A szerző a Pécsi
Tudományegyetem Interdiszciplináris Doktori Iskolája
Politikatudományi Programjában megvédett PhD-disszertációját
tette közzé. A könyvben jól hasznosította korábbi
tapasztalatait: 2002 és 2011 között a Magyar Kultúra Alapítvány
tengeren túli programjának felelőse volt, számos külföldi
tanulmányúton végzett terepmunkát (Ausztrália, Új-Zéland, USA,
Kanada), és közreműködött több projektben, például „ReConnect
Hungary” – Magyar Birthright Program, Magyar Emigrációs és
Diaszpóra Központ.
A szerző egyik érdeme, hogy a magyar
diaszpórát szinte teljes földrajzi kiterjedésében vizsgálja: egy
könyvben olvashatunk az észak-amerikai, dél-amerikai,
ausztráliai (s új-zélandi) magyarokról; ha az izraeli diaszpórát
is módjában állt volna tanulmányozni, akkor e tekintetben szinte
hiánytalan munkát tett volna le az asztalra. Feldolgozott
adatainak egy része 150 kitöltött kérdőívből származik (ebből
107 magyar, 43 angol nyelvű), más adatok strukturált
mélyinterjúkból származnak, ezeket magyar intézmények
tisztségviselőivel és a diaszpóra régi, tapasztalt tagjaival
készítette (ötven ilyen interjú hangfelvételei húsz órát tesznek
ki). Természetesen a vonatkozó történeti, szociológiai stb.
szakmunkákat szinte kivétel nélkül hasznosította az
elemzésekben, átkutatott számos évkönyvet, jubileumi kiadványt,
újságot és – ami ritka az ilyen munkákban ‒ jól hasznosította a
vonatkozó szépirodalmi alkotások egy részét, főleg Oravecz Imre
Kaliforniai fürj című regényét (2012). Dicséretes az is, hogy a
magyar diaszpórákban élők történetét, identitásának alakulását
bő másfél évszázadon át, 1849-től 2015-ig tanulmányozza.
A könyv elején Bába Szilvia gondosan
körüljárja, meghatározza elemzéseinek kulcsfogalmait – migráció,
kivándorlás, emigráció, diaszpóra, identitás, etnicitás,
asszimiláció (25‒33.). Amit hiányolhatunk innen, az az
integráció definiálása, és az erőszak szerepének szisztematikus
tárgyalása, bemutatása a folyamatokban. Bába többször is említi
az erőszakos asszimilációt (60., 71., 72.), de ezzel nem
kompatibilis az, amit a 73. oldalon olvasunk: „A kivándorló
integrálódik, a második és a további generáció asszimilálódik.”
A könyv három nagy fejezete közül az első a
diaszpóra történetével, a kivándorlási hullámokkal foglalkozik
(35‒54.). Az első hullámban, a világosi fegyverletétel és a
kiegyezés között „megközelítőleg 3–4 ezer magyar menekült el
hazájából” (37.), a hetedikben (a rendszerváltástól napjainkig)
a célországok módosultak a jó száz évvel ezelőtti kivándorlási
hullámhoz képest: „a tengerentúl helyett az Európai Uniót
választják, ám a külföldi munkavállalás okai hasonlóak: az
elhúzódó gazdasági válság és visszaesés, a fiatalok nehéz
munkába állása, a munkahelyek bizonytalansága” (53.).
A következő nagyobb fejezet a magyar etnikai
identitás alakulásáról szól (55‒97.). Itt szó esik egyebek közt
Magyarország és az Egyesült Államok kulturális különbségeiről
(Amerikában kisebb a tekintélytisztelet, amit a magyarok hamar
megszoknak); arról, hogy egy korábbi são paulói magyar konzul
beszámolója szerint a brazil hatóságok nagyra értékelték, hogy a
magyarok taníttattak iskolájukban először portugál nyelvet; s
arról is, hogy az USA-ban vagy Kanadában született nemzedék „már
szégyellte szülei idegenségét, lenézett mivoltát és hiányos
nyelvtudását” (68.). A korábbi, erősen asszimiláló
„olvasztótégely”-politikát az USA-ban az 1970-es években
felváltotta az ethnic revival, a multikulturalizmus, ami a
magyaroknak is kedvezett, pontosabban: kedvezhetett volna, ha
addigra az amerikai acélipari válság nem kezdte volna erősen
sorvasztani a régi magyar negyedeket Chicago környékén,
Pittsburghben és másutt. Fontos, amit Bába 39. számú
interjúalanyától idéz: „Két ország között úgy jövök és megyek,
hogy ott van az otthonom, de itt van a hazám, ezt mondom
Magyarországon. Ez vagyok én. Magyar vagyok, amikor ott vagyok,
amerikai vagyok, amikor itt vagyok” (88.). Sokatmondó a 7. számú
interjúalany véleménye is: „A Kárpát-medencében nyelvében él a
nemzet. De ugyanezeket nem lehet állítani egy amerikaira.
Teljesen más életvitel. Ötödgenerációs, nem beszél magyarul, és
magyar érzésű. […] Nem függ össze a nemzeti öntudat a
nyelvtudással” (89.). Más adatok, így a „ReConnect Hungary”
képzés résztvevői által írt esszék is megerősítik a szerző azon
kutatási eredményét, hogy „a magyar nyelv nem elsődleges az
identitás megjelölésében, magyar nyelvtudás nélkül is van magyar
identitás” (97.).
A könyv legnagyobb fejezetének címe A magyar
etnikai identitás megnyilvánulási színterei (99‒240.). Itt
részletesen olvashatunk a magyar kolóniákról; városnegyedekről,
ahol sok magyar élt, templomokat, iskolákat,
biztosítótársaságokat stb. építve maguknak. Ezek a kolóniák
jellemzően az 1900‒1920-as években jöttek létre, a két
világháború között volt a virágkoruk, de a II. világháború után
bevándorlók közül már kevesen költöztek a magyar negyedekbe.
Érdekes, amit a 111. oldalon ír a szerző: „Az erdélyi és a
délvidéki magyaroknál később és napjainkban is erős regionális
és etnikai identitás figyelhető meg. Ők jellemzően egymást
segítve, egymás közelében telepednek le Ausztráliában és
Kanadában egyaránt. Például a délszláv háború alatt
Horvátországból és Szerbiából Ausztráliába menekült magyarok is
blokkokban telepedtek le, kisebb kolóniát alkotva.”
Elsősorban az Egyesült Államokban számos
magyar egyesület működött s működik, ezek egykori jelentőségét
az is megmutatja, hogy a Verhovay Segélyegyletnek 1944-ben több
mint 52 000 tagja, 364 fiókegyesülete és 7 millió dollárt |
|
meghaladó vagyona volt. A különféle magyar
szervezetek áttekintésének egyik tanulsága, hogy a két
világháború között azok az elsőgenerációs bevándorlók, akik a
különböző intézményekben tisztségviselők voltak, felismerték,
hogy az Amerikában született generáció magyar etnikai tudatának
fenntartásához elengedhetetlen a szervezeti életben a magyar
mellé az angol használatának bevezetése.
Ebből a fejezetből megtudhatjuk egyebek
mellett, hogy (1) a két világháború között a legtöbb magyar
sportegyesületet Latin-Amerikában alapították (1934-ben
brazíliai magyar futballbajnokságot is rendeztek), (2) az USA-ba
1945 után bevándorlók lenézték az „öregamerikásokat”, de az
1947-ben bevándorlók is szemben álltak a negyvenötösökkel, (3)
az 56-os menekültek jelentős része szinte azonnal beolvadt, (4)
az 1990 óta bevándorolt fiatalokra nem jellemző, hogy magyar
szervezetekbe tömörülnek, döntően az interneten és
szórakozóhelyeken találkoznak („a technika megöli a
közösségeket” ‒ mondja egy interjúalany, 130.), és (5) az
országos szervezetek akkor lehetnének valóban hatékonyak, ha
megszűnne a széthúzás, megosztottság.
Az egyházak szerepének történetei a
templomépítésektől (az első magyar református templomot 1892-ben
építették Pittsburghben), a felekezeti különbségeken át (a római
katolikus papok az asszimilációra törekedtek) a mai leépülésekig
terjednek (sok-sok nagy múltú, értékes magyar templomot zárnak
be, adnak el vagy dózerolnak le immár évtizedek óta). Bába
Szilvia érzékletesen és tényszerűen beszámol olyan
istentiszteletekről és misékről is, amelyeken részt vett
Észak-Amerikában – esetenként vele együtt nyolcan voltak a
résztvevők. Egyik interjúalanya elmondja, hogy „Az 1960-as
években még több száz magyar katolikus pap volt az USA-ban,
napjainkban már csak egy tucat” (153.). S kiderül az is, hogy
Ausztráliában „a hatalmas távolságok miatt, a vidéki szórványban
élőknek a református lelkész skype-on is kiszolgáltatja az
úrvacsorát” (155.).
A magyar iskolákról és a magyar nyelv
használatáról (158‒206.) szóló fejezet sok hasznos adatot,
elemzést tartalmaz. Régebben előfordult (ma már, remélem, nem),
hogy „Több katolikus pap a vasárnapi szentmisén kiprédikálta –
név nélkül – azokat, akik nem magyar iskolába járatták
gyermekeiket” (159.). Többször fölvetődött s fölvetődik a
kérdés, hogy használhatóak-e az amerikai magyar gyermekek
tanítására a magyarországi tankönyvek? A pedagógiailag
megfontolt válasz nyilván a „nem”. Jó, hogy a szerző a rövid
életű hétvégi iskoláktól kezdve igyekszik áttekinteni mindent,
az egyetemi szintű magyarságtudományi programokig. Helyes, hogy
Bába Szilvia idézi (185.) Nagy Károlyt (1934‒ 2011), aki
1984-ben a New York-i Püski Kiadónál megjelent könyvében ezt
írta: „A kétnyelvűség nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg
is különbözik az egynyelvűségtől […] Külföldön nem magyart,
hanem tulajdonképpen kétnyelvűséget kell tanítanunk. Olyan
gyakorlati folyamatokat, amelyek állandó közlekedést képesek
fenntartani a két nyelv között.” Sokan beszámolnak a család és a
külvilág nyelvi konfliktusairól, egy montreali férfi például
így: „nem egyszer előfordult, hogy a fiam azt mondja, apu, ezt
nem értem, hogy az iskolában angolnak néznek, kanadainak, itthon
pedig magyarnak, nem értem. Mi vagyok én? Nem tudom, mi vagyok!”
(193‒ 194.) Mások esetleg az elmagyarosított spanyol szavakról
ejtenek szót, például „a jelzőlámpa gyakran csak szemafor, a
számítógép computadora” (197.). Ehhez a recenzens hozzáfűzi,
hogy a szemafor szót ’közlekedési lámpa’ jelentésben használják
a szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai, horvátországi és
szlovéniai magyarok is, például így: Déván visszaszámlálós
szemaforok működnek, csakúgy, mint jópár romániai városban (URL1).
Részletes ismertetések olvashatók a diaszpóra
sajtótermékeiről, beleértve a regionális rádió- és tévéadókat
is; megtudjuk, hogy a Duna Televízió adása élőben is fogható
Ausztráliában, Kanadában és az USA-ban, s persze az interneten
elérhetők a Kárpát-medencei magyar rádiók és televíziók műsorai
is.
Ezt a fejezetet az Ünnepek és szokások című
rész zárja (227–240.). Ebben értően mutatja be a szerző, mit
jelent a „piknik” Amerikában, milyen közösségformáló szerepe
volt még nemrég a csigatészta-készítésnek Michiganben
(Huseby-Darvas Éva kutatásaira utalva,
URL2), milyen is a „magyar
ruha”, s miként zajlott a 40th Birmingham Ethnic Festival az
ohiói Toledóban 2014 augusztusában, melyre Szegedről érkeztek a
díszvendégek.
Az összegző fejezetben (241‒246.) Bába
Szilvia számba veszi mindazt, amivel igazolta fő hipotézisét:
magyarnyelv-tudás nélkül is létezik magyar etnikai identitás. A
kettős identitás egyik aforizmatikus kinyilvánítása („Magyar
vagyok, amikor ott vagyok, amerikai vagyok, amikor itt vagyok”,
242.) hasonlít arra, amit Ditzendy Orsolya (2011, 112.)
dokumentált egyes horvátországi magyarok kapcsán: van, aki
számára a haza „az anyaország és a Drávaszög, [ők] otthon úgy
szoktak fogalmazni, hogy otthonról (Bajáról) mennek haza
(Vörösmartra)”.
Az Utószóban (247‒255.), ami a terjedelmes
bibliográfia és 30 oldalnyi melléklet (statisztikák, színes
ábrák és fényképek) előtt olvasható, a szerző javaslatokat
fogalmaz meg arról, hogy az illetékes magyar hatóságok és
nonprofit szervezetek miként segíthetik a magyar diaszpóra
továbbélését. Ezek mind hasznos, esetenként könnyen
megvalósítható javaslatok. Felsorolásuktól eltekintek, de
megemlítem, hogy ha a címzettek, főleg a magyar politikusok
megfogadják, hasznosítják Bába Szilvia némely javaslatát, akkor
nem csak a diaszpórának lesznek hasznára, de ő magukra is jobb
fény vetülhet.(Bába Szilvia: Az Óperenciás tengeren túl: magyar
identitás a diaszpórában. Budapest: Nemzetstratégiai
Kutatóintézet, 2015. 306 oldal.)
Kontra Miklós
egyetemi tanár, DSc, Károli Gáspár
Református Egyetem
IRODALOM
Ditzendy Orsolya (2011):
Horvátországi magyar egyetemisták identitása (A Drávaszögben,
illetve Magyarországon készített interjúk alapján). Aracs. 11,
1, 105–118.
Kürti László (2016): Review Article:
“Documenting Immigrants, Boarding Houses and
Ethnographers” Burdosház Amerikából – Balogh Balázs
néprajzkutató nyomában Hungarian Cultural Studies. e-journal of
the American Hungarian Educators Association. 9, DOI:
10.5195/ahea.2016.237 •
WEBCÍM
Papp László (2009): Nyelvünk és
Kultúránk. 1. 84.
Papp Z. Attila (szerk.) (2008):
Beszédből világ: elemzések, adatok amerikai magyarokról.
Budapest: Magyar Külügyi Intézet
Dunatáj Alapítvány (2015): Burdosház
Amerikából ‒ Balogh Balázs néprajzkutató nyomában. Rendezte
Dezső Zsigmond. 50 perc |
|