Változások a természet
és a társadalom kapcsolatában
A természet és a társadalom kapcsolata az elmúlt évszázadokban
először a nyugat-európai országokban, majd később szinte minden
országban alapvetően megváltozott. Míg a tradicionális
társadalmakban a természet és a társadalom egymással
elválasztatlanul összetartozott, addig a modern társadalmak
egyik jellegzetes vonása a természet és a társadalom
szétválasztása. Az elmúlt évtizedekben a Föld ökológiai
állapotában bekövetkezett változások és ezeknek a változásoknak
a társadalmak jövőjét fenyegető következményei a
természettudósok és a társadalomtudósok egy részét egyaránt arra
késztették, hogy megvizsgálják a természet és a társadalom
viszonyát, és az ebben a viszonyban történt változásokat. Az
ökológia válsággal foglalkozó tudósok egy része arra a
következtetésre jutott, hogy ha a Föld ökológiai állapotában
bekövetkezett változások okait kutatjuk, akkor azok egy pontosan
nem meghatározható része a természet és a társadalom
kapcsolatában történt változásokra vezethető vissza (Vida, 2001;
Latour, 1999; Meadows et al., 2005; Brezsnyánszky – Szarka,
2008; Némedi, 2008; Rockström et al., 2009, Tóth, 2016). Az
Amerikai Szociológia Társaság kezdeményezésére 2010-ben alakult
meg egy tizenegy tagból álló bizottság, amely négy éven
keresztül azt vizsgálta, hogy milyen szerepet töltenek be a
társadalomtudományok – és ezek között kiemelten a szociológia –
az éghajlatváltozással foglalkozó kutatásokban és mindabban,
ahogy az egész emberiség gondolkozik ma az éghajlatváltozásról.
A négyéves munka eredményeként készült el a Climate Change and
Society, Sociologial Perspectives című könyv, amely a társaság
kiadásában jelent meg 2015-ben. A kötet szerkesztői – Riley E.
Dunlap (a bizottság elnöke) és Robert J. Brulle (a bizottság
alelnöke) – a bevezető fejezetben azt hangsúlyozzák, hogy annak
ellenére, hogy a klímaváltozás egy része egyértelműen emberi
tevékenységhez kapcsolódik, mégis a társadalomtudományok, és
ezek között a szociológia, marginális szerepet töltenek be mind
az éghajlatváltozás okainak elemzésében, mind a lehetséges
megoldások kidolgozásában. A közel ötszáz oldal terjedelmű könyv
célja, hogy a társadalomtudományok, és különösen a szociológia,
a jelenleginél nagyobb szerepet töltsön be a klímakutatásokban
és a klímaváltozásra adható társadalmi változások kidolgozásában
(Dunlap – Brulle, 2015). Az ökológiai válságok okait kutatva az
egyik legtekintélyesebb kortárs filozófus, szociológus, Bruno
Latour is a természet és a társadalom szétválasztását találta az
egyik olyan feltételnek, amely a modern társadalmakat
megkülönbözteti minden más társadalomtól, és ez volt az egyik
olyan „társadalmi innováció”, amely a „modernek alkotmányának”
egyik sarkalatos pontjává vált. „Teljes mértékben el kell
választani egyfelől a természeti világot… és a társadalmi
világot…” – írja Sohasem voltunk modernek című könyvében
(Latour, 1999, 59.). A modern társadalmak számára az új
„alkotmány” alkalmazása rendkívüli gazdasági és politikai
sikerek eléréséhez vezetett. Azóta ennek az „alkotmánynak” ezt a
pontját a Föld legtöbb országában átvették és alkalmazzák. A
természet és a társadalom szétválasztásának azonban az lett az
egyik következménye, hogy ezek a társadalmak egyre nagyobb
mértékben megsértik a természet törvényeit.
A természet és a társadalom kapcsolatával
foglalkozó számos kutató jutott arra a következtetésre, hogy ez
a „törvénysértés” hozzájárul a rendkívüli időjárási események
kialakulásához, amelyek különböző mértékben, de ma már minden
országban veszélyeztetik a társadalmak működési rendjét. Ezek
közül a veszélyek közül az egyik – s hangsúlyozottan csak az
egyik – az éghajlat változása.
Mivel nemzetközi szinten az elmúlt
évtizedekben a klímaváltozás váltotta ki a legnagyobb
társadalmi, gazdasági és politikai érdeklődést, ezért az e a
téren végzett kutatások eredményeként rendkívüli mennyiségű
tudományos ismeret halmozódott fel a természet és a társadalom
kapcsolatáról. Így a klímaváltozással foglalkozó kutatások
eredményei nemcsak a klímaváltozás megértéséhez és a lehetséges
társadalmi válaszok kidolgozásához, hanem a Föld ökológiai
rendszerében történt más változások megértéséhez és azok
megoldásához is közelebb vihetnek minket. Ezért a mai tudományos
ülésünk kérdésére: „Mi lenne, ha megállna a klímaváltozás?” –
amely arra utal, hogy lehet, hogy a klímaváltozás mégsem egy
olyan fontos kérdés – azt válaszolhatjuk, hogy ebben az esetben
a klímaváltozással foglalkozó kutatások társadalmi szempontból
fontos eredményének egy része elveszne. (Ez igaz lehet más
szempontból fontos eredményekre is, de e tanulmányomban a
szociológiai szempontokkal foglalkozom.) A legnagyobb veszteség
véleményem szerint az lenne, hogy az ökológiai tudatosság –
amelynek kialakulásához és megerősödéséhez a klímaváltozás
jelentősen hozzájárult – meggyengülne. Többek között a
klímaváltozással kapcsolatos széles körű kutatásoknak
köszönhetően erősödött meg az a felismerés, hogy a jelenlegi
társadalmi, gazdasági és politikai feltételek között sem a
klímaváltozásra, sem más ökológiai kérdésre nem lehet érdemi
választ adni. Így a klímakutatások és mindazok a társadalmi
változások, amelyeket az ezen a téren elért kutatási eredmények
indítottak el, hozzájárulnak egy paradigmatikusan új, ökológiai
alapokon nyugvó társadalom kialakulásához. Ha kiderülne, hogy a
klímaváltozás mégsem olyan fontos kérdés, akkor az ökológiai
válság megoldásáért küzdő társadalmi csoportok meggyengülnének,
és a válság tovább súlyosbodna. Ha az eddigi tudományos
eredmények fölöslegesnek vagy tévedésnek bizonyulnának, akkor a
tudomány és az ezen a téren elkötelezett nagyszámú vezető
politikus legitimitása is jelentősen csökkenne. Egy ilyen
„tévedés” után más környezeti kérdések kerülnének előtérbe,
amelyek az alapvető társadalmi, gazdasági és politikai kérdések
megoldatlansága miatt szintén megoldatlanok maradnának. Ezért a
klímaváltozás jelentőségének csökkenése lassítaná az érdemi
társadalmi változások elérését.
A tudományos ülésszak másik kérdésére, „És ha
nem?” – azaz ha a klímaváltozás továbbra is fontos kérdés
maradna az egész emberiség számára – az előzőekben felsorolt
szempontok alapján lehet válaszolni: az eddig elért eredmények
nem vesznének el, és továbbra is megmaradna az az esély, hogy az
éghajlatváltozással komolyan foglalkozva megvalósulnak azok a
társadalmi változások, amelyek hozzájárulnak a Föld ökológiai
állapotának javulásához. (Ez természetesen bármely más ökológiai
kérdés kapcsán megvalósítható, de valószínűleg nagyobb
erőfeszítések árán, mint a klímaváltozás esetén.) Az „És ha
nem?” kérdésre adott választ azzal egészítem ki, hogy a
klímaváltozással foglalkozó kutatások egyik legfontosabb
eredményének azt tartom, hogy az egyre feszítőbb és évtizedek
óta megoldatlan kérdések a tudományos kutatókat arra késztetik,
hogy felismerve a különböző tudományterületeken uralkodó
paradigmák korlátait, „másképp tekintsenek a világra” (Kuhn,
1984). Ha a klímaváltozás folytatódik, akkor ez továbbra is arra
ösztönzi a kutatókat, hogy új paradigmák keretei között jussanak
közelebb a válság „végső okainak” megértéséhez (Kuhn, 1984).
Egy ilyen – a különböző területeken
felhalmozott tapasztalatok és tudás szintetizálására is
lehetőséget adó – paradigma a holisztikus szemléletmód. A
továbbiakban bemutatom a holisztikus szemléletmód jellegzetes
vonásait, és azt, hogy ennek segítségével hogyan és miért
juthatunk közelebb a „végső okok” megértéséhez és az ökológiai
válság megoldásához.
A holisztikus szemléletmód
A holo görög eredetű szó, jelentése: teljes, egész. A
holisztikus szemléletmód az egyes embert és magát a világot is
egységes egésznek tekinti. Jellegzetes vonásai: inter- és
transzdiszciplináris megközelítés, a természet és a társadalom
harmóniája és a végtelen tér- és időszemlélet.
Az interdiszciplináris megközelítés
A klímaváltozás sok más – önálló diszciplínák határai között nem
kutatható – kérdéshez hasonlóan számos kutatót arra ösztönöz,
hogy a saját megszokott és biztonságot nyújtó diszciplínájának
határait átlépve, más területek kutatóival együttműködve keresse
a válaszokat a felmerülő új kérdésekre. Ilyen
interdiszciplináris kutatás volt többek között Magyarországon a
VAHAVA (Változás-Hatás-Válaszadás), az ENSZ által
kezdeményezett, A Föld nemzetközi éve elnevezésű kutatási
program, és ilyen széles körű tudományos együttműködés keretei
között készülnek az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate
Change, Éghajlat-változási Kormányközi Testület) jelentései és a
„nemnövekedés elméletének” eredményei. A határátlépésekkel
kapcsolatban felmerülő szociológiai és filozófiai kérdésekkel
foglalkozik többek között Pierre Bourdieu tudományszociológiai
munkássága és Thomas Kuhn elmélete a tudományos forradalmak
szerkezetéről. Az interdiszciplináris megközelítés végső célja
nemcsak az, hogy a különböző szakterületeken szerzett ismeretek
egységes közös tudássá váljanak, hanem egy új nézőpont
megtalálása is. Bourdieu az interdiszciplináris kutatások
legfontosabb céljának éppen ennek az új nézőpontnak – az
„abszolút nézőpontnak” vagy a „középpontnak” – a megtalálását
tarja. A tudományos kutatók e tevékenységük közben „ennek a
nézőpont nélküli nézőpontnak a létrehozásán fáradoznak, amely a
tudomány nézőpontja” (Bourdieu, 2005, 163.). Ez olyan nézőpont,
ahol „minden részleges nézőpont összeadódik és kibékül, egy
abszolút nézőpont, ahonnét nézve a világ színpadnak tűnik,
egyesített és egységre törekvő színpadnak.” (Bourdieu, 2005,
163.)
Az eddigi tapasztalatok szerint a
klímaváltozás jelentősen hozzájárult az egyes diszciplínák
közötti határok átjárhatóvá válásához és „a tudomány
nézőpontjának” létrehozásához. Ilyen interdiszciplináris
dokumentum volt tizenhárom tudományos akadémia közös
állásfoglalása, amelyet 2008-ban a G8-országok vezetőinek
találkozójára készítettek el. Erre az összejövetelre a G8-ak
vezetői meghívták további öt nagy kibocsátással rendelkező
ország (Brazília, Dél-Afrikai Köztársaság, India, Kína és
Mexikó) vezetőit is, mivel a találkozónak az éghajlatváltozás
volt az egyik napirendi pontja. Az állásfoglalásban a tudományos
akadémiák vezetői tájékoztatták a politikai vezetőket az
éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos eredményekről, a
várható kockázatokról, és a kockázatok csökkentése érdekében
érdemi lépések megtételét sürgették. Ebben az állásfoglalásban
olvashatók a következő mondatok: „A szén-dioxid-koncentráció
emelkedésével ezek a hatások [az éghajlatváltozás hatásai] egyre
súlyosabbakká és kiterjedtebbekké válnak mind földrajzi, mind
ágazati értelemben. Az éghajlat stabilizálásához a
kibocsátásokat fokozatosan a természetes nyelők nettó
kapacitásának szintjéig kellene lecsökkenteni, ami kevesebb mint
fele a mai kibocsátásnak. Haladéktalan nagyléptékű
kibocsátásmérséklésre van tehát szükség.” (Tudományos akadémiák
közös állásfoglalása, 2008, 18.)
A természetes nyelők (a növényzet és az
óceánok) a Föld jelenlegi népességét figyelembe véve közelítő
becsléssel 2–2,5 t/fő CO2-ot tudnak elnyelni egy év
alatt (Le Quéré et al., 2014). A Föld jelenlegi népességét
figyelembe véve 2011-ben az egy főre jutó kibocsátás értéke
ennek közel kétszerese: 4,7 t. (Erre a különbségre utal az
idézett mondatokban az „ami kevesebb, mint fele a mai
kibocsátásnak” rész.) Mivel a 4,7 t a Föld minden lakójára
vonatkozó átlag, ezért az átlagosnál nagyobb kibocsátással
rendelkező országoknak, így |
|
a G8-országoknak is, a természetes nyelők
szintjének eléréséhez ennél sokkal nagyobb mértékű csökkentésre
lenne szükségük. A G8-országok kibocsátásának egy főre jutó
értékei (tonnában) a következők: Franciaország 5,3; Olaszország
6,5; Egyesült Királyság 7,1; Németország 8,8; Japán 9,3;
Oroszország 12,6; Kanada 14,1; Egyesült Államok 16,8. A
meghívott országok hasonló adatai a következők: India 1,7;
Brazília 2,2; Mexikó 3,9; Kína 6,6; Dél-Afrikai Köztársaság 9,2.
Magyarországon abban az évben 4,8 t volt ez az érték (UNdata,
2011).
Ez a számítási mód, amelyet az akadémiák
vezetői alkalmaztak, különösen jó módszer a természet és a
társadalom kapcsolatának vizsgálatára. Részben azért, mert
egyetlen mutatószámba foglalja össze a természetben történő
változások egy fontos részét (a természetes nyelők szintjét) és
a társadalmi változásokat (a kibocsátás szintjét), másrészt
pedig azért, mert ez a mutatószám alkalmas arra is, hogy a
természeti törvények megsértését mindenki számára egyértelművé
és érthetővé tegye. De ez a számítási mód alkalmas arra is, hogy
az ezen a téren meglévő társadalmi különbségeket bemutassa. A
hasonló célt is szolgáló „ökológiai lábnyom” számításában nagy a
bizonytalanság, amelyek egy része ezzel a mutatószámmal
kiküszöbölhető (Antal, 2017). Feltételezhetően ezért használták
a bemutatott számítási módot az állásfoglalásban. Az ökológiai
lábnyom számítása során a különböző kategóriákba sorolt
fogyasztásokat különböző számításokkal, amelyek egy része
becslésen alapul, átváltják a források előállításához szükséges
földterületek nagyságára. Ezeknek a földterületeknek az
összegzése a vizsgált társadalomi csoport ökológia lábnyoma,
amelynek mértékegysége a globális hektár. (E módszerrel a
különböző társadalmi csoportok becsült fogyasztása
összehasoníthatóvá válik.) Az így kiszámított globális hektárt
hasonlítják össze a vizsgált társadalmi csoport számára
rendelkezésre álló természetes erőforrások mértékével, amelyet
biológiai kapacitásnak neveznek, és szintén hektárban fejeznek
ki. Az ökológiai lábnyom azonban egy meglehetősen bizonytalan
mutató, amin az elmúlt évtizedekben tett erőfeszítések ellenére
sem sikerült javítani. Részben azért, mert nem sikerült
megválaszolni az összes termék, szolgáltatás és hulladék
területi egységgé konvertálásának nyitott kérdéseit, és a
természet határait mérő „biológia kapacitás” értéke
meghatározásának sincs egységes módszertana. A számításának
módját elemző egyik tanulmány ezért arra a követeztetésre
jutott, hogy az ökológiai lábnyom tudományos vizsgálatok
végzésére nem alkalmas módszer (Borucke et al., 2013).
Az interdiszciplináris megközelítések
eredményei azonban eddig nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a
természet és a társadalom kapcsolatában érdemi változások
következzenek be, ami a kutatók egy részét újabb
határátlépésekre ösztönözte.
A transzdiszciplináris megközelítés
Ebben a megközelítésben már nemcsak az egyes tudományos
diszciplínák, hanem a tudomány és a társadalom közötti
hagyományos határok átlépése is megtörténik. A tudomány mellett
a művészet, a vallás és a „népi bölcsesség” is szerepet kap a
megoldás keresésében, mert a rendkívüli időjárási események
egyre szélesebb körű társadalmi együttműködésre ösztönöznek. Ez
leggyakrabban a helyi és közösségi szintű klímastratégiák és más
ökológiai programok kidolgozása és megvalósítása során
figyelhető meg. Ilyen helyi szintű programok ma már szinte
minden európai országban működnek. Minderről részletesen írtam a
Klímaparadoxonok című könyvemben (Antal, 2015).
A természet és a társadalom harmóniája
A holisztikus szemléletben a megbomlott harmónia
helyreállításának egyik feltétele a természet és a társadalom
megkülönböztetésének fokozatos felszámolása, „az egységes egész
világ” újrafelfedezése. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai
alapján a modern kor alkotmányának az „elválasztásra” vonatkozó
pontja megkérdőjeleződött, ezért elkerülhetetlen lett a
természet és a társadalom kapcsolatának újraértelmezése. Némedi
Dénes a Modern szociológiai paradigmák című kötetben erről a
kérdésről a következőket írta: „A modern társadalmi rend egyik
alapja az a meggyőződés, hogy a társadalmi rend racionális
berendezkedése garantálja a sikeres alkalmazkodást az objektív
természeti rendhez, s hogy kellő figyelem jut az objektív
természeti rend megismerésére – ahogy ezt a tudományról szóló
mindennapi diskurzusok állandóan hangsúlyozzák. Másfelől a
természeti törvények objektivitása alapot adhat a reménynek,
hogy lehetséges ésszerű egyetértésre jutni” (Némedi, 2008, 48.).
Később azt írja, hogy a modern társadalmi rendnek ez az alapja
megkérdőjeleződött, és a társadalomról alkotott elképzeléseinket
újra kell gondolnunk (Némedi, 2008, 49.). Korábban idézett
könyvében Bruno Latour is arról ír, hogy az ökológiai válság
megoldásának egyik fontos feltétele a természet és a társadalom
közötti harmónia helyreállítása: „A természet és a társadalom
nem két különálló pólus, hanem a társadalom-természetnek, a
kollektivitásnak egymást követő egy és ugyanazon terméke”
(Latour, 1999, 236.).
2015 júniusában jelent meg Ferenc pápa Áldott
légy c. enciklikája (Ferenc pápa, 2015), amelyben a pápa szintén
a természet és a társadalom elválaszthatatlan kapcsolatáról ír.
A holisztikus szemléletmód fontos eleme –
mivel a természet és a társadalom egységes egész – hogy a
társadalmi törvények csak olyan törvények lehetnek, amelyek nem
sértik meg a természet törvényeit.
A végtelen tér- és időszemlélet
A modern társadalmakban nem csak a természet és a társadalom
kapcsolata változott meg alapvetően. Ezen kívül alapvető
változás volt az is, hogy a korábban térben és időben végtelen
világ az érzékszerveinkkel vagy műszerekkel érzékelhető világra
szűkült le. A véges – a születéstől a halálig tartó időre
szűkített – időszemlélet gyökeresen megváltoztatta az emberek
mindennapi életét. A modern társadalom tagjai számára mind a mai
napig számos nehezen vagy egyáltalán nem megválaszolható kérdést
vet fel (például az emberi élet céljáról és értelméről vagy a
halállal kapcsolatban) és számos társadalmi konfliktusforrás
(például az egészségügyi ellátással és az eutanáziával
kapcsolatban) az, hogy történelmi léptékkel mérve rendkívül
rövid idő alatt a véges időszemlélet lett az uralkodó
időszemlélet. A szűkre szabott tér és idő fogságából való
kitörés egyik jellegzetes tünete a modern kor betegségének
tartott „rohanás”, ami számos lelki és testi betegség kiváltó
oka. A leszűkült tér- és időkorlátok tágítása az egyik
motivációja az egyre növekvő utazási vágynak és a „virtuális
világban” való kalandozásnak is. A pszichológusok egy része a
szűkre szabott tér és idő szorításából való kitörési kísérletnek
tartja a narkotikumok elterjedését is. Számos más, e zárt
világból való kitörési kísérletet ismerünk, amely mind arra
utal, hogy – Carl Gustav Jung megfogalmazásában – az ember a
végtelenre nyitott lény (Jung, 1997).
A szűkre szabott tér és idő szorításából való
kitörési kísérletek olyan társadalmi változásokhoz vezettek,
amelyek alapvetően hozzájárultak a Föld ökológiai állapotának
romlásához. A holisztikus szemléletmód visszatér „a végtelen
világba”, és ebben a megközelítésben keresi a természet és a
társadalom közötti harmónia megvalósításának lehetőségeit.
A változások lehetőségei
Végső soron arra a következtetésre jutunk, hogy az ökológiai
válság és az a tény, hogy az összes erőfeszítés ellenére az
ökológiai válság tovább mélyül, arra hívja fel a figyelmüket,
hogy a tudományos kutatásokban az uralkodó paradigmáktól elérő
új paradigmák keretei között keressük a választ a természet
változásai miatt felmerülő kérdésekre. Ennek egyik lehetséges
módja a holisztikus szemléletmód. E mellett több más, új
megközelítéssel is találkozhatunk, amelyeknek célja szintén a
természet és a társadalom kapcsolatának helyreállítása. Ma még
nem tudjuk, hogy hol születnek meg a megoldáshoz vezető
gondolatok, és azt sem tudjuk, hogy ezek a gondolatok hol kapnak
majd a célok megvalósításához szükséges társadalmi támogatást.
De ez a közös gondolkodás már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött a
Föld szinte minden országában, amelynek eredményeként ma már
számos helyen egyre jelentősebbé váló, az ökológiai válsággal
foglalkozó társadalmi jelenségeket figyelhetünk meg. Ezeknek a
társadalmi jelenségeknek egy része már a paradigmaváltás
időszakára jellemző társadalmi jelenség, ezért véleményem
szerint ma már a paradigmaváltás időszakában élünk. Ennek a
paradigmaváltásnak az eredménye lehet az, hogy megtaláljuk a
megfelelő választ az ökológiai válságra, és hogy a természet és
a társadalom között újból harmonikus legyen a kapcsolat.
Kulcsszavak: interdiszciplinaritás, transzdiszciplinaritás,
harmónia, végtelen tér- és időszemlélet
IRODALOM
Antal Z. László (2015):
Klímaparadoxonok. Budapest: L’Harmattan Kiadó
Antal Z. László (2017): Ökológiai
válság és a háztartások szén-dioxid-kibocsátásának mérése.
Statisztikai Szemle. 5, (megjelenés alatt)
Bourdieau, Pierre (2005): A tudomány
tudománya és a reflexivitás. (ford. Házas Nikoletta, Simon
Vanda) Budapest: Gondolat Kiadó
Brezsnyánszky Károly – Szarka László
(2008): Földtudományok az emberiség szolgálatában – A Föld
Bolygó Nemzetközi Éve. Magyar Tudomány. 169, 10, 1227–1237. •
WEBCÍM
Borucke, Michael – Moore, David –
Cranston, Gemma et al. (2013): Accounting for Demand and Supply
of the Biosphere’s Regenerative Capacity: The National Footprint
Accounts’ Underlying Methodology and Framework. Ecological
Indicators. 24, 518–533. DOI: 10.1016/j.ecolind.2012.08.005 •
WEBCÍM
Dunlap, Riley E. – Brulle, Robert J.
(2015): Climate Change and Society, Sociolocigal Perspectives.
New York: Oxford University Press,
Ferenc pápa (2015): Laudatio Si’
(Pápai megnyilatkozások 51) (ford. Tőzsér Endre SP). Budapest:
Szent István Társulat •
WEBCÍM
Jung, C. Gustav (1997): Gondolatok
az életről és a halálról (ford: Glavina Zsuzsa), Budapest,
Kossuth Kiadó
Kuhn, S. Thomas (1984): A tudományos
forradalmak szerkezete. (ford. Bíró Dániel) Budapest: Gondolat
Kiadó •
WEBCÍM
Latour, Bruno (1999): Sohasem
voltunk modernek. (ford. Gecser Ottó) Budapest: Osiris Kiadó
Le Quéré, Corinne – Peters, Glen
Philip – Andres, Robert J. (2014): Global Carbon Budget 2013.
Earth System Science Data. 6, 235–263. •
WEBCÍM
Meadows, Donella – Randers, Jørgen –
Meadows, Dennis (2005): A növekedés határai harminc év múltán.
(ford. Déri Andrea) Budapest: Kossuth Kiadó
Némedi Dénes (2008): Bevezetés. A
szociológia problémája. In: Némedi Dénes (szerk.): Modern
szociológiai paradigmák. Budapest: Napvilág Kiadó, 15–68.
Rockström, Johan – Steffen, Will –
Noone, Kevin et al. (2009): A Safe Operating Space for Humanity.
Nature. 461, 472–475. DOI: 10.1038/461472a
Tóth Gergely (2016): Gazdasággép - A
fenntartható fejlődés közgazdaságtanának kettős története,
Budapest: L’Harmattan Kiadó
Tudományos akadémiák közös
állásfoglalása (2008): In: Antal Z. László (szerk.): Klímabarát
települések. Elmélet és gyakorlat. Budapest: Pallas Kiadó,
17–23.
UNdata (2016): Carbon dioxide
emissions (CO2), metric tons of CO2 per
capita (CDIAC) (2011): UNdata, A word of information. •
WEBCÍM
UNdata (2011): UNdata. A word of
information. •
WEBCÍM
Vida Gábor (2001): Helyünk a
bioszférában. Budapest: Typotex |
|