Két kérdéskörrel foglalkozom. Az identitás mibenlétével és azzal, hogyan alakult ki a nyelv oly fontos identitásképző szerepe a magyar nyelvközösségben. Ez utóbbihoz értelemszerűen történeti visszapillantásra lesz szükség. Mindegyik esetben azonban csupán vázlatos áttekintésre van mód. A szakirodalom mindkét témakörben nagy, itt csak a legfontosabbként használtakra utalok.

Az identitás és az újabb kor változásai

Globális folyamatok következményeként vált az identitás minden korábbinál fontosabb és időszerűbb nemzetközi problémakörré. A fő tényezőkre négy pontban összezsugorítva, jelzésszerűen utalok. 1) A társadalmi mobilitás korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett. 2) Ezzel a legszorosabban összefügg a különböző okok következtében kiterjedő belső (országokon belüli) népességmozgás, migráció (faluról a városokba áramlás, Landflucht, ingázások, a megélhetés keresésével és az iskoláztatással járó helyváltoztatások). Ismertté váltak olyan fogalmak, mint az elgyökértelenedés (Pier Paolo Pasolini filmjeinek volt témája az akkori olasz valóság realisztikus ábrázolásával), az identitásvesztés, identitásdilemma, identitáskeresés. 3) A külső migráció tömegessé válása több nyugat-európai országban új jelenségek és fogalmak fölbukkanásával járt (integrációs kísérletek és kudarcok, párhuzamos társadalmak, multikulturalizmus). A tudományos kutatók időben jelezték, hogy különböző kultúrák kontaktusa a kultúrák konfliktusával jár, e jelzések azonban nagyrészt figyelmen kívül maradtak az illetékes döntéshozók egy részénél. Ami az identitáskérdést illeti, megemlítendő ezzel összefüggésben Csepeli György, az ismert szociológus megállapítása: „A multikulturalizmus terébe került identitás töredezett, szétszórt, peremre szorított. Többé már nincs, mert nem lehet ép, koncentrált, központi”. 4) Nem egyetemes jelenség, a magyar nyelvközösség szempontjából azonban fontos tény, hogy a kisebbségek gyorsuló ütemben asszimilálódnak. Ugyanis az asszimilálódás többnyire identitásváltással jár, s ez magyar anyanyelvűek millióit érinti.

Az identitás fogalma

Az identitás jelentése: önazonosság(tudat), hovatartozás(tudat). Mint ilyen sajátos emberi attribútum, tehát a Homo sapiens sapiens jellemző lényegi jegye, amely nélkül az egyén társadalmilag versenyképtelen volna. Elvesztése személyes tragédia, patologikus eset, a környezetet is súlyosan megterhelő állapot. (Puskás Ferenc Alzheimer-kór következtében veszítette el önazonosságtudatát.)

Az identitás sajátos szerveződésű kognitív struktúra, amely az ember társadalmiasulásának, környezetébe való belenövekedésének, szakszóval szocializációjának folyamatában alakul ki. A nyelv az ember kognitív felszereltségének része, ennek következtében egész mentális tevékenységünk, így az identitás kialakulása is a nyelvvel, a nyelv közvetítésével zajlik. A kisgyermekek első egyértelmű identitásjele is nyelvi, a nevük ugyanis nyelvi jel (Kati, Jóska), amelyet a kisgyerekek még beszélni tudásuk kialakulása előtt megjegyeznek, egyértelműen magukra vonatkoztatnak. Tehát a környezet, majd a tágabb világ megismerési folyamatába ágyazottan formálódik mindenkinek az identitástudata is. Mind az egyének, mind a közösségek identitását az emberek biológiai és társadalmi adottságai határozzák meg, illetőleg módosítják is. A döntő tényező az emberek etnikai, nyelvi, kulturális hovatartozása. A biológiaiak annyiban, amennyiben nemük (nő vagy férfi) és életkoruk meghatározza a hozzájuk kapcsolódó társadalmi cselekvésformákat, elvárásokat, szokásokat, attitűdöket. Nyilvánvaló, hogy a kisgyermek és a felnőtt között minden kultúrában nagyok a különbségek. Miként az is, hogy az élethelyzetek változása mennyire befolyásolja az identitás alakulását: bővülését (például az iskolába kerülő gyereknek vagy a munkába álló felnőttnek, vagy a külföldre kerülőnek). A nagyszülői identitás nem azonos az unokákéval, a szingliidentitás a családanyaival. Az identitásnak számos típusa, fajtája van. A két legfontosabb természetesen a személyes (individuális) és a közösségi, s az utóbbinak a legismertebb változata a nemzeti identitás. Néhány további identitástípus: nyelvi, vallási (hívő, ateista), felekezeti, nemi, generációs, világnézeti, politikai (jobb-, baloldali), pozitív, negatív, átmeneti, stabil, instabil, elvesztett, újrafölfedezett, visszaszerzett, agresszív, védekező, önigazoló, közömbös, helyi, regionális, államhoz kötődő, uniós, globális. Korábban a munkás–paraszt–értelmiség alapvetően fontos (és következményekkel is járó) szociológiai kategorizálás volt. S bár a hagyományos parasztság mint társadalmi osztály megszűnt (a „parasztozás” viszont sajnos továbbra is virul), az említett szavaknak ma is van identitásszervező erejük.

Minden ember többszörös identitású, hiszen mindenki több társadalmi és biológiai alcsoportba tartozik (gyerek–felnőtt, nő–férfi, pesti–soproni, orvos–mérnök, magyar–német, hívő–ateista stb.). Ám a többszörös identitásban mindig van domináns identitás. A közösségi identitások között például a nemzet, a nyelv, az állam és a kultúra valamelyike szokott domináns lenni. Az identitás és a nyelv szoros kapcsolata több okból is szükségszerű. Két példa. Az egyik: a nyelv révén zajlik mentális tevékenységünk, így az identitás kialakulása is. A másik: kisebbségi körülmények között az identitás gyengülése az anyanyelvet megtartó belső késztetés gyengülésével, s fordítva: az anyanyelvet megtartó belső szándék gyengülése az identitás gyengülésével jár.

Identitástípusok a magyarság történetében

Négyféléről beszélhetünk: nyelviről és nomád etnikai identitásról a honfoglalás előtt, keresztény és nyelvi-kulturális identitásról a honfoglalás után. Időbeli sorrendben az első közösségi identitás a magyarság történetében nyelvi volt. De nem egészen a mai értelemben, hiszen akkor még nem volt írásbeliség, sem köznyelv, sem az anyanyelvvel való tudatos foglalkozás, reflexió. De mi volt akkor? Annak tapasztalati fölismerése, hogy a magyar nyelv más, mint az összes többi, amelyekkel a magyar nyelvközösség tagjai találkozhattak. A magyar az a finnugor nyelv, amely a legtöbb idegen nyelvvel került kapcsolatba. Sokszorosan megtapasztalt tény volt tehát, hogy a magyarok nem értették a velük érintkezésbe kerülő más nyelvűeket – és viszont. De abban a tekintetben is egyedül áll a finnugor nyelvek között, hogy szűkebb-tágabb környezetében, szomszédságában nem volt rokon nyelv (a rövid permi hatást nem tekintve), s nincs ma sem. A nyelv identifikáló szerepe ezért korán megmutatkozott tehát, s így közösségformáló tényezővé vált. (Természetesen mindig voltak többé-kevésbé kétnyelvűek a magyarok között is, a kommunikáció ugyanis a közvetlenül érintkező eltérő nyelvű csoportok között létszükséglet volt.) Az ősmagyarok nyelvi mássága elősegítette csoporttudatuk, összetartozástudatuk kialakulását. Az etnikai önazonosság legnyilvánvalóbb jele a nyelv, a leszármazási és a kollektív emlékezet, tehát a hagyományközösség kialakulása volt. A kereszténység felvétele és elterjedése után a magyarság túlnyomórészt keresztény volt, az oszmán birodalom hódítása idején pedig a nyugati kereszténység „védőbástyája” is lett. A 18. század végén kezd kialakulni és terjedni egy új közösségi identitástípus a magyarság körében: a nyelvi-kulturális, amely a nemzetté válás kísérőjelensége volt. Ma is ez az identitás jellemző a magyarságra (vö. még a következő fejezeteket).

A nemzetté válás és a nyelv felértékelődése

A 18. század vége és a 19. század eleje a magyar nyelvközösség történetében fontos eseményeket érlelt. A legfontosabb azonban a nemzetté válás folyamatának megindulása volt. A nyelvújítás ennek volt kitüntetett fontosságú kísérő jelensége. Foglaljuk össze az akkori helyzetet a magyarság szemszögéből tekintve! Különös volt a nyelvi helyzet. Hiszen 1) a Magyar Királyság lakosságának 50%-át sem érte el a magyar anyanyelvű népesség, 2) a hivatalos nyelv a latin volt, amelyet a magyarok döntő többsége nem ismert, 3) a hétköznapi kommunikációban az értelmiség körében is a német volt a legfontosabb közvetítő nyelv, 4) az ország királya nem Magyarországon tartózkodott, 5) s magyarul nem tudott, 7) sőt, II. József németesítő törekvései közvetlen veszélyt jelentettek a magyar nyelv jövője szempontjából, 8) a Herder-jóslat a magyarság várható eltűnéséről és a magyar nyelvet leszóló, gúnyoló nyugati (német) pamfletek nyugtalanságot keltettek magyar értelmiségi körökben, s erősítették a tettrekészséget a magyar nyelv védelmére. Társadalomlélektani szempontból külön is figyelemre méltó a magyarság körében a nyelvi társtalanság érzetének eluralkodása, a magukra maradás szorongató érzése egy olyan világban, amelyben a nyelvi rokonság politikai tőkévé válóban volt (vö. pánszlávizmus). A finnugor nyelvrokonság tényét a közvélemény elutasította, s divatos volt a neves, gazdag rokonok megtalálásának buzgó szándéka.

A magyar nyelv a magyarság legfontosabb identitásképző tényezőjévé ezekben az évtizedekben azzal vált, hogy a nemzeteszme a közösségi kohézió megteremtésének, az összetartozás megélésének és kifejezésének első számú, valóban legfontosabb eleme lett. Kazinczy Ferenc szemléletében a „nemzet léte és a nyelv léte kölcsönösen feltételezik egymást, a nyelv alkotja a nemzetet, és ez az összefüggés minden más viszonylatot homályba borít” (Bíró, 2010, 108.). Azonban nem önmagának a magyar nyelvnek a jelentősége, hanem annak a kapcsolatnak a fontossága nőtt meg, amely a nyelv és a nyelvközösség, a formálódó nemzet között állt fenn (részletesen lásd Bíró, 2010). A magyar nyelv korszerűsítése (nyelvújítás) nemzetpolitikai tett volt, hiszen csak a versenyképessé tett anyanyelv volt alkalmas a modern fogalmak anyanyelven való közvetítésére és a tudományok művelésére – mindezzel pedig a társadalom polgárosodásának az elősegítésére. E tekintetben is kiemelendő az Akadémia megalapítása (1825), amely a magyar nyelv „mívelésére” (értsd: fejlesztésére) alapíttatott, s amelynek jelentős részben köszönhető a magyar nyelvű tudományosság megteremtése és elterjesztése. Az Akadémia vezetői jól tudták, hogy anyanyelvű tudományosság nélkül nincs versenyképes anyanyelv, versenyképes anyanyelv nélkül pedig nincs versenyképes társadalom.

Ebben a légkörben (nem csak a Magyar Királyságban) az érzelmi motivációk nyomán jelentkezik az anyanyelv kultikus megközelítése is. Az anyanyelvet kincsnek tekintik, az eredetiség, az ősiség őrzőjének és letéteményesének. Haza és anyanyelv összekapcsolódik, bizonyságul néhány idézet: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén” (Kölcsey, Parainesis), „Bennünk hazaszeretet lobog, mellynek egy része a nyelv szeretete” (Kazinczy, 1808). Sőt, az anyanyelv női princípiumként is megjelenik: „Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv”!

„Nyelvében él a nemzet”

Közvélekedésnek tűnik, hogy e korbeli és Széchenyinek tulajdonítható a „Nyelvében él a nemzet” szólás. Grétsy László szerint azonban csak 1842-től adatolható egy erdélyi szerző Kolozsváron megjelent könyvéből. Hajlamosak volnánk szó szerint érteni az idézett szólást. De már megjelenésekor sem lehetett volna így értelmezni, hiszen például Liszt Ferenc magyarnak, a magyar nemzethez tartozónak vallotta magát, jóllehet magyarul nem tudott (anyanyelve német, legjobban birtokolt nyelve a francia volt). Nem jelenti a szólás azt sem, hogy aki magyarul tud, az automatikusan tagja a magyar nemzetnek (csak a Kárpát-medencében az utolsó népszámlálási adatok (2010, 2011) szerint 300 ezerrel több a magyar anyanyelvű, mint a magyar nemzetiségű). Végül az az értelmezés sem állja meg a helyét, hogy a magyar nyelv megtart magyarságában mindenkit. Ezt a következtetést vonta le Györffy István néprajzkutató azon tapasztalatából, hogy Trianont követően a romániai magyar értelmiség egy részére a gyors asszimiláció volt jellemző. Mindeme megállapítások nem érvénytelenítik azonban azt, hogy a magyar nyelv a magyarsághoz tartozásnak minden másnál általánosabb kritériuma, hogy tehát a magyar nemzeti identitást alkotó legáltalánosabb és legfontosabb tényező ma is.

Summázat

Ma a magyarság Európának államilag és vallásfelekezetileg legmegosztottabb államalkotó népe, differenciált, egyszersmind pedig erősen megosztott közösség (ez utóbbira vonatkozik a mondás: „a magyarokat széthúzásuk tartja egyben”). Ebben a helyzetben a magyar nyelv a magyar nemzethez tartozás legfőbb kritériuma, a legáltalánosabb közösségegyesítő tényező, a magyarság legnyilvánvalóbb, leginkább azonosító szerepű és erejű jele, ily módon pedig – s ez különösen fontos – a magyar nemzet létfolyamatosságának a legegyértelműbb jele. Nem túlzás tehát azt mondanunk, hogy a magyarok fenntartások nélkül napjainkban csak nyelvükben lelhetnek egymásra.

Ha más okunk nem volna is, már pusztán emiatt kötelességünk megfogalmazni, hogy – a magyarság egészére tekintve – érdemes korszerű módon, megújítva továbbvinni az anyanyelvvel való tudatos törődés régi, több évszázados értelmiségi hagyományát. S ha valahol, akkor éppen itt, az anyanyelv fejlesztésére – ezzel pedig a közösség fölemelésére – alapított Akadémia szentelt csarnokában illő ezt kimondanunk.
 

Kulcsszavak: identitás, nyelv, a magyar nyelvközösség fő identitástípusai
 

IRODALOM

Benkő Loránd (1982): Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Budapest: Akadémiai Kiadó

Bíró Ferenc (2010): A legnagyobb pennaháború. Budapest: Argumentum Kiadó

Csepeli György (2014).: Szociálpszichológia mindenkiben. Budapest: Kossuth Kiadó

Edwards, John (2009): Language and Identity. Oxford: Oxford University Press

Fedinec Csilla szerk. (2008): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság

Gereben Ferenc (1999): Identitás, kultúra, kisebbség. Budapest: Osiris Kiadó

Hunyady György (1996): Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Budapest: Akadémiai Kiadó

Pataki Ferenc (1987): Identitás, személyiség, társadalom. Az identitáselmélet vitatott kérdései. Budapest: Akadémiai Kiadó

Péntek János (2007): Nyelv és identitás a Kárpát-medencében: Hitel. XX, július, 91–98.
 

LÁBJEGYZET

* A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás rövidített változata. <